Wanted, 2000 (6. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 6. szám

folytatás az előző oldalról Utána Smith £ A Mighty-koncert a Germinalban (500 fő), illetve nem az, ugyanis a legendás bristoli duóból se Smith, se Mighty nincs jelen. „Smith £ Mighty Productions" — kurjongatja egy fe­ kete MC,­­akit egy dj kísér, később még egy énekesnő is, szóval ez annyira Smith 8 Mighty, mint amennyire 4 Hero volt az annak hirdetett márciusi Tilos-buli (hasonló eset történik Howie B. Daddylonglegs nevű projektjével is, ahol Howie B. nem is áll a színpadon).­­CAtaison de la Culture egyik termében (La Soute, 500 férőhely) a vernus zenekar játszik, de ez esetben kész szerencse, hogy nem a magyar Venus az, hanem a belga, mert ez utóbbi jó, nagyon jó. Akárcsak a Louise Attaque, ők is akusztikus hangszereken játszanak rockos hozzáállással, itt is van szólózga­­tó hegedű, de a basszista nagybőgőzik, és az egész inkább az artisztikus dEUS-t idézi, mint a népbarát Noir Désirt, főleg hogy a fehér hajú gitáros frontember végig angolul énekel. A bourges-i közönség szívének különösen kedves ez a belga zenekar, hiszen tavaly ilyenkor még a fesztivál Felfedezettek (Les Découvertes) név alatt futó, kezdő előadóknak bemutatkozási lehetőséget adó alprogramsorozatá­­ban debütáltak, és aratták a legzajosabb sikert, most pedig már Welcome To The Mo­dern Dance Hall című albumukat turnéztatják, melyet egekig magasztaltak a kritiku­sok. De az estének (pontosabban az éjszakának) még mindig nincs vége, éjfél után is­mét a reggae-sátorban vagyok, még elcsípem a Toots & the Maytals-koncert végét, amiről inkább a soul, mint a reggae jut eszembe, de még hátra van a záróprodukció: Macka B £ the Robotics featuring Mad Professor. Ebből Mad Professor nincs is a szín­ padon (a keverőpult mögött effektezik visszafogottan), Macka B, a roots reggae nagy tanítója azonban egymaga elviszi a show-t, nem lehet nem szeretni. „Amikor azt ének­lem: hallottad, mi az üzenet?, válaszoljátok rá: legalizáld a füvet!... Több mint szexma­sina ő, emberi lény minden nő... Macka B-nek nem kell Big Mac... Hogyha jönnek a rasszisták, mondd nekik, hogy bekaphatják!... Idén elmarad a karácsony... Ha azt hi­szed, a roots halott, jobb ha a szádat befogod!" Aztán hajnali kettőkor beint egy ren­dező, hogy most már abba kéne hagyni, mire Macka szám közben leállítja a zenekart, bocsánatot kér a közönségtől és sértetten távozik. Kis híján zavargás tör ki. Harmadnap rövid meccs: a Gomez és az Elastica győz Lou Reed felett, legaláb­bis az én fejemben (Reedet láttam már elégszer, és ha minden igaz, az idei Szigeten is fogom még). Az angolokat az Escale-ban várom (végül ez lesz a törzshelyem) egy ennivaló Banja Luka-i tinilány, Jasna társaságában, akit meggyőztem, hogy ez egy neki való koncert lesz, ő meg elárulja, hogy a „cicamica” náluk „cicamáca”. Az első fellépő még egy francia zenekar, a Cox. Belle journée című lemezük borítóján és a plakátokon még hárman vannak, és az egyikük lány, de mire ideérnek már négy fickó nyomja a színpadon az izmos rockot, poszt-Nirvana, s mivel franciák, ezért poszt-Noir Désir is (Bertrand énekstílusa náluk is visszaköszön). A Gomez (Wanted 98/12, 99/1­2, 99/10) olyan jó, mint vártam, és amikor a három gitáros-énekes közül a fiatal Lennon-képű először kiadja azt az ősöreg blueshangot, cicamácával össze­­mosolygunk, megérti, miért mondtam, hogy tetszeni fog neki. Szóval a Comez olyan jó, de olyan rövid, negyven perc csak, előzenekari adag, ráadás nélkül. Az Elastica a főattrakció, alig néhány nappal az után, hogy öt éve várt második albumuk (The Menace) végre megjelent. A zenekar közben többször majdnem kimúlt, majd négyről hat tagúra bővült, de megőrizte új hullámos feszességét és popérzékenységét, miköz­ben több elektronikát és billentyűt engedett be a struktúrába. A magyar származású Justine Frischmann, Brett Anderson (Suede) és Damon Albarn (Blur) egykori babája lát­hatólag kaján élvezettel vezényli végig zenekarát az első album szép számú slágerein (Stutter, Line Up, Connection, Waking Up, Car Song, Vaseline, plusz a Trainspotting le­ mezről ismerős 2:1), míg az új korongról egyelőre csak a Da Da Da feldolgozásra izgul be a nép, de akadnak még jó pillanatok. Az idei Bourges-i Tavasz első stage-divingját is az Elastica váltja ki. A negyedik napon ismét az Escale-ban kezdek. Nótári kolléga kedvenc noise­­rockerei nyitnak, a nottinghami Six By Seven kvintett, markáns, könyörtelen zaj­jal — nagyon impozáns megszólalás, bár dalokra nem emlékszem. Föld után ég: France Cartigny, egy negyvenkilós kis francia csaj egy dobszerkó mögül énekel, két gitáros faszi kíséri. Néha egy kis zongorához ül, néha előre jön énekelni, kis­lányhangja van, de az embernek mégis végig görcsben van tőle a gyomra. „A francia PJ Harvey" — ahogy szokás mondani, pedig játékosabb, mint morbid angol kolléganője. Akkor már inkább „a francia Liz Phair". France angolok közé került, szendvicsbe. Mert jön utána, vagyis a művésznév mögött megbúvó Conrad Robert, egy Beck- vagy Moby-szerű barkácsfickó, gitáros­énekes, aki alá-köré a koncerten két kütyüs fazon teszi az elektronikát. Mert dalai első hallásra is emlékezetesek, nagy tehetség, izgalmas előadó. Eközben az Igloo-ban zúznak, az L7 tetovált rockmacáinak utolsó számaira érek át. Az L7 után a fesztivál legnagyobb sztárja, a Cypress Hill jön (a koncertbeszámolót lásd külön, az előző oldalon), majd még átgaloppozom a Jacques-Coeur színházba (350 férőhely), hogy lássak valamit Katerine és Anna Karina közös dalestjéből. Ka­­terine valójában férfi, Philippe Katerine a becsületes neve, és a modern francia sanzon egyik legnagyobb tehetsége. Anna Karina meg Anna Karina, Godard legjobb kor­szakának múzsája. Telt ház van, az ajtót sem szabad nyitogatni, de a főrendező jó ember, a ráadás előtt beenged a fotósok között. Ott ülök Anna Karina lábánál, és közelről látom milyen pusztítást végez az idő az emberi arcon, és hallom, milyet a hangszálakon. A csengő hangú Annának, akivel nemcsak Godard, de Gainsbourg is csinált musicalt, most öreg néni hangja van, de ahogy a kölyökarcú, sármos, finom hangú Katerine-nal duettben éneklik a Bolond Pierrot-ból ismerős Ma­ligne de chance-t meg a Qu’est-ce que je peux faire?-t, test nem marad borzongás nél­ kül, ez egy randevú a (film)történelemmel. Az ötödik napon ismét az Escale-ban. Telt ház van, be sem engednének, ha nem ismernének már pofáról, meg ha nem győzné meg őket egy dedikált Day One-ké­­peslap arról, hogy interjúról jövök, és a cikkemhez élőben is látnom kell a zenekart. De a Day One előtt még két fellépő van hátra. A birminghami Broadcast olyan mint a Stereolab egy kis Cardigans­ és egy kis triphopbehatással. A háttérvászonra régi tudományos-technikai filmeket vetítenek, pszichedélia a levegőben. A következő programpont a már említett Daddylonglegs lomha ambientje, ami alatt elalszom ültömben. Egy biztonsági ember ébreszt fel, hogy jól vagyok-e, nem ájultam-e el. Hát nem, ettől nem. Ez a zene nem áll meg a lábán, mert nincs neki. A Day One egy bristoli duó, a Massive Attack saját cégénél, a Melankolicnál jött ki Ordinary Man című lemezük, mely az év eddigi legjobb debütáló albuma: hipho­­pos alapokon igazi dalok, mindegyik egy kis sztori Phelin Byrne énekbeszédével, akit a koncerten hol billentyűző, hol gitározó társa, Donni Hardwidge mellett egy fe­kete ritmusszekció és egy gitáros kísér. Interjú a következő számban. Az Escale aznapi zárófellépője a Yo La Tengo, de az valami olyan katasztro­fálisan bágyadt, hogy a negyedik szám közben kimenekülök a teremből. Benézek a város gyönyörű katedrálisába, ahol éppen középkori gyászmise megy, aztán a Pavillon Lionba (2500 férőhely), ahol ugyan elmarad a Moloko-koncert (másod­szor szalasztom el őket, négy éve a belgiumi Torhout/Werchter fesztiválról marad­tak le), de azért bulis program van: az funkveterán Roy Ayers és az ifjú feka titán, az új Prince-ként is emlegetett gitáros-énekes-producer-dj Romanthony váltják egymást, az utóbbi női ritmusszekció és egy billentyűs kíséretében, rockfelállás­ban nyom lehengerlő tánczenét. A dEUS-renegát Stef Carlens zenekara, közös műsort, de a zárónap sztárja így is a napon a párizsi Elysées-Montmartre szín­padán is megismétli produkcióját. A Boss Hog Jon Spencer másik zenekara, melyben felesége, Cristina Martinez a főnök, de Jon hangszerel, gitározik és néha énekel is, vagy ilyeneket ordít: „Let’s do it!... C’mon now!... Yeah!... That’s right, baby!" A Boss Hog kerek öt évente ad ki lemezt, most épp a harmadiknál tart, Whiteout a címe, és no­­ise-ömlenyes elődeitől eltérően olyan slá­­geres, hogy az már meghökkentő (több dalt a Cardigans producerével készítettek). A jon Spencer Blues Explosiontől szabadságolva a férj élvezettel engedelmeskedik a feleség újonnan támadt pophajlamainak, hagyományosabb szólókat enged meg magának, miközben felelősen irányítja a talpig feketébe öltözött zenekart, a hangsze­rébe görnyedő billentyűst, a szakállas basszert és a csinos doboslányt, aki néha komplett refréneket énekelhet, sőt a negyedik ráadásdalban — mikor Spencer beül a helyére­­ még duettet is a Boss Hog bőr csuklópántot viselő, hollóhajú front asszo­nyával, aki viszont az egész műsor alatt babonázta a férfinépet. Christina és Ron két­ségtelenül a legállatabb pár a rockporondon. Ha egy koncertet kell választanom ebből az egész hétből, az övék lenne az. Déri 2 $ o 11 32 I UíflNTEOU&NlllS ÚTOH

Next