Wanted, 2001 (7. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 5. szám

Amikor nekünk, a rock katonáinak éppen magasra hág nemzeti öntudatunk, bőszen keresgélni kez­dünk a rocktörténelem arcképcsarnokában a nagy­világ által is elismert magyar művészek után. Se­bestyén Márta, Yonderboi neve még jól cseng, né­hány kopaszodó német negyvenes talán Kóbor Já­nos egyészségére iszik, a New York-i stúdiózenészek fejében pedig feldereng még Presser Pici játéka. De a volt Szovjetunió és NDK kultúrházai kiheverték már a több hónapos maratoni Expressz- és Soltész Rezső-turnékat, a hatvanas évek végi londoni pop­világ túlélőinek pedig már csak nem is derengenek Zalatnay Cini bájai. De micsoda elégedettség lesz úrrá rajtunk, amikor kiderül, hogy Paul Simon, Mark Knopfler, vagy a legenda szerint Suzi Quatro is ma­gyar ősökkel rendelkezik. Az én életem nagyon fasza!” " Téglás Zoli, Ignite Téglás Zoli, azaz Zoli Téglás kicsit más. Sztárnak nem nevezhetjük, de lassan az egész világ ismeri ze­nekara, az Ignite nevét, azét a kaliforniai punkzene­­karét, amelynek utolsó lemezéből Amerikában eddig százezer példány fogyott el. Nem rossz. Zoli énekes, szövegíró, magyar származású, és bár kint született, magyarul ad a Wantednak interjút a március 29-én megrendezésre került Vans Off The Wall klubturné előtt egy héttel, melyen aztán a Deviates, a Venerea, a Powerhouse és az SNFU társaságában játszott az Ig­nite telt ház előtt, hatalmas sikerrel. A zenekar egyéb­ként már kétszer járt Magyarországon. A már a TVT Records-istállóhoz tartozó Ignite mellett Zolinak egyéb projektjei is vannak, tavaly kiadta a Zoli Band lemezanyagát, illetve nyáron a legendás Misfits éne­keseként turnézott. Zoli az interjú során hullaszínű, rosszul van, hányingerrel küszködik. Éppen a magyar rokonlátogatás legrázósabbik részén van túl, egy mi­ni-disznótoroson, ami szalmonella-mérgezéssel is jár­hat akár, ha nem a mátyásföldi nagyi készíti. W: Te már kint születtél Amerikában. Szüleid mi­kor mentek ki? TZ: Apám a második világháború után, anyám a hatvanas években. Én ’69-ben születtem. Amerikai gyártmány vagyok magyar alkatrésszel. Rátetováltat­­tam a hátamra a magyar címert, hogy soha ne felejtsem el, honnan is jöttem, ki is vagyok. Amikor visszamegyek Amerikába, nagyon össze kell szednem magam, hogy meg tudjam őrizni a magyarságom. A kinti magyarok­kal az a baj, hogy inkább kicsesznek egymással, nehogy a másiknak is jó legyen. A lengyelek, a kínaiak, a romá­nok, egyszóval minden más nemzet összetart. Én meg­próbálom segíteni azokat, akik hozzám fordulnak. Pél­dául a Blind Myselfet, összehoztunk velük egy turnét. Nagyon büszke vagyok rájuk, mert kint maradtak, élik az életüket, próbálnak megélni abból, amit szeretnek, a zenélésből. Egy szobában laknak New Yorkban. Na­gyon büszke vagyok, hogy még ott vannak, gyakorol­nak, fellépnek, és az amerikaiak imádják őket. Ahol csak megfordulok, mindig megkérdezi tőlem két-három em­ber, hogy mi van a Blind Myselffel, mikor lesz új lemez. Ha kijön egy magyar csapat Amerikába zenélni és segít­séget kérnek tőlem, én biztos megpróbálom megtenni mindazt, amit tudok. W: Te hogy csöppentél a punk-HC-mozgalomba? TZ: Zoli a nevem, ilyen keresztnév Amerikában nincs. Kiskoromban sokat költöztünk, három vagy négy különböző iskolába jártam. A gyerekek mindig kipé­­céznek valamit, a kinézeted, a hajad, nekem a nevem szúrták ki. Folyton piszkáltak. Hatodikban már kezdett kurvára elegem lenni. Akkoriban hallottam a rádióban a Black Flaget Henry Rollinsszal. Olvastam, hogy Rollins is gyúr, ő is alacsony, kiskorában sokat bántották. Én is sokat verekedtem, de mindig összevertek, még a nálam pár évvel fiatalabbak is. Azon a nyáron kezdtem el gyúrni, én is olyan akartam lenni, mint Rollins, láttam a hátán a tetoválást, meg hogy milyen izmos. A zené­ben, a punk-rockban az tetszett, hogy végre más té­mákról énekelnek, nemcsak a sex, drugs and rock’n’roll megy. Aztán amikor meghallottam a Minor Threatet, majdnem beszartam! Ezek káromkodnak, politikáról ír­nak, a straight edge-et hirdetik, azt mondják, ne igy­unk, ne kábítószerezzünk. Addig a Van Halent és a Led Zeppelint hallgattam, és ez valami egészen más volt, agresszív, de pozitív zene, okos szövegekkel. Az Ignite­­tal is ezt próbálom csinálni, nem akarok igazából nega­tív dolgokról írni, mert tudom, hogy akár akarom, akár nem, amikor felmegyek a színpadra, a kölykök példa­képnek tekintenek. Nem akarok arról írni, amiről sok zenekar, hogy megbántott a barátnőm, meg hogy ez szar, meg az szar. Az én életem nagyon fasza! Ameriká­ban lakom, turnézom, mások csak álmodoznak ilyen életről. Úgy érzem, én vagyok az egyik legszerencsé­sebb ember a világon. A zenekarommal már tízszer vol­tunk Európában, jártam Japánban, megyünk Dél-Ame­­rikába, Ausztráliába. Meg tudok élni a zenélésből, nem is kell dolgozom. Nem akarok olyan képmutató lenni, mint például a Limp Bizkit, akik azt mondják, hogy „everything sucks, life is sucks, milliomos vagyok, Be­verly Hillsben lakom, de minden szar”. W: Szerinted mennyire változott meg a punk­­rock a nyolcvanas évek eleje óta? TZ: A punk-rock már nem igazán az, ami régen volt. Igazából a tartalom veszett el, a szövegek nem szólnak semmiről. A nyolcvanas években többen voltak a kon­certeken, és nagyon népszerű volt az angol punk-rock, a CBH, az Exploited, a One Way System. Los Angelesben akkor ezer férőhelyes termekben voltak a koncertek, ott tanyáztak a különböző helyi bandák, a skinheadek, a Crips (a Suicidal Boys), a Circle One, a feketékből álló Punk-Rock, akikre mindig figyelned kellett, kit szúrnak le éppen a hátad mögött. Ez megölte a punk-rockot, senki nem akart a koncertekre menni, félt, hogy az ő fejét fog­ják betörni. Aztán a kilencvenes években megint vissza­jött a punk, de ez már nem ugyanaz, ez már inkább pop-punk, cukorzene. Mint például az Offspring, ana azt mondják punk-rock, pedig nem is igazából az, olyan punk-rock, mint a B-52’s volt korábban, cukorzene. W: Mennyire sírják vissza ezeket az időket az öre­gek? Nincs-e valamifajta nosztalgia? TZ: A Social Distortion még létezik, elmentem egy koncertjükre. Elég jól ismerem Mike Nesst, bementem hozzá, beszéltem vele. Ott volt nála egy csomó öreg punkrockker, régi ismerősök, akik már régen nem vol­tak koncerten, ott ültek kövéren, pocakosan, mellettük a gyerekük, a feleségük. Előtte bent voltak a tömeg­ben, pogóztak, elestek, valaki felemelte őket, és tán­coltak tovább, élvezték, ami régen volt. A régiek közül már csak a Social Distortion játszik. W: A fiatal közönség mennyire jár ezekre a kon­certekre? TZ: járnak, de folyamatosan cserélődnek. Ignite­­koncerten is ez van, aki két éve még az első sorban ug­rált, azt ma már nem látom. Nincs az, ami régen volt, nem nagyon van már meggyőződés a rajongás mögött, inkább a divatra mennek rá. W: Ti ’93 óta zenéltek. TZ: Igen, de mindannyian játszottunk már előtte más zenekarokban. Nagyon szerencsések voltunk, azonnal lemezt készíthettünk és elmehettünk koncer­tezni a Slapshottal. '93-ban kezdett nagyon felfutni a hardcore, befutott a Sick of It All, mi is több ezer em­ber előtt játszhattunk, jó időben indultunk el. A hard­core közönség most már egyre kisebb és kisebb lesz, 4-5 zenekar áll össze egy koncertre, mint most ezen a márciusi budapesti koncerten. Ezelőtt az Agnostic Fronttal és még négy zenekarral voltunk közös turnén. W: Itthon mostanában jött ki az utolsó lemezetek. TZ: Igazából nem új lemez, az A Place Called Home Amerikában már tavaly megjelent. Átvágott minket a TVT, fél évig vártunk, hogy elkezdjék az európai ter­jesztést is, aztán nem lett az egészből semmi. Most si­került megjelentetni Európában, két bonusz számmal egészítettük ki a lemezt, az egyik egy U2-feldolgozás, a Sunday Bloody Sunday. Szerepel rajta egy magyar népdal, az A csitári hegyek alatt... Ignite-verziója is, angol és magyar nyelven. Érdekes, hogy Amerikában jobban bejött a magyar változat. Már százezer pél­dány kelt el a lemezből, százezer ember hallott magyar népdalt, és ez azért egy kicsit jólesik. Akárhány inter­jút adok, mindig kérik, hogy beszéljek Magyarország­ról, az itteni hardcore színtérről. W: Akkor az, hogy most Európában turnéztok, az új lemez promóciója is egyben? TZ: Igen. W: Még nem láttam klipet tőletek. Most készül? TZ: Igen, a Veteran című számhoz. Valami interjút készítettek velünk New Yorkban, jöttem ki az épület­ből, hideg volt, de tele volt a hasam, volt bennem egy-két sör is, szóval jól éreztem magam. Az ajtóban aztán majdnem pofára estem. Lenéztem, ott feküdt egy ember, arca a földön, egy vietnami veterán volt. Arra gondoltam, milyen mocskos egy országunk is van, hogy hagyjuk itt feküdni ezt az embert, aki har­colt értünk, közben meg több millió dollárt költünk fegyvervásárlásra. Arra kérdez rá a Veteran, hogy miért is kell azoknak az embereknek, akik már túlélték a vi­etnami háborút, kukákban turkálni élelem után, és megfagyni télen egy utcasarkon, vagy nyáron hőgu­tát kapni egy aluljáróban. Az A Place Called Home borítóján egy boszniai kép látható, melyet egy barátom készített, aki az IFOR-nál szolgált. Egy öregember jön felénk lovas kocsin, a hát­térben pedig egy autóban szerb milicisták. Valószínű, hogyha ez a srác nem lett volna ott a fényképezőgépé­vel, ez az öreg már nem élne. Akkor kezdték a népir­tást a faluban. UlflNTID május : 61 INTERJÚ

Next