Romániai Magyar Szó, 1952. május (6. évfolyam, 1420-1444. szám)

1952-05-22 / 1436. szám

Romániai Magyar Szó A RNK Képzőművészeti Szövetsége plenáris ülésének munkálatai G. A. Nyedosivin szovjet műkritikus beszéde A jelenlegi Állami Tárlaton kiállított mű­vekkel foglalkozva, G. A. Nyedosivin kritikus megállapította, hogy e művek határozott fej­lődést mutatnak a két évvel ezelőtt Moszkvá­ban rendezett képzőművészeti tárlaton kiál­lított művekhez viszonyítva. Hangsúlyozta, hogy számos műnél kimutatható a fordulat a szocialista realizmus felé. Világosan látható, hogy a művészek többsége arccal a nép felé fordult, hogy megkezdődött a harc a népelle­nes formalizmus ellen, hogy a művészek több­sége elindult a Román Munkáspárt által kije­lölt útón. Noha még vannak hiányosságok, mégis érezhető az új növekedése hogy a RNR kép­zőművészete a szocialista realizmus útját járja. A továbbiakban a szónok aláhúzta, hogy minden művet a mély eszmeiség, az erőteljes társadalmi tartalom alapjára kell helyezni, hogy a művek nem támaszkodhatnak csupán az első benyomásra. A szovjet kritikus ezután a nagy történelmi tárgyú festmények jelen­tőségéről beszélt. Rámutatott arra, hogy Ata­­nasiu,­ Haiduc, Ad­ina Paula Moscu, Miklóssi festményei — egyes hiányosságok ellenére — pozitív alkotások. Különösképpen kitűnik Miklóssi nagy kompozíciója az 1933 évi gra­vicai harcokról. Ez a festmény hősi pátoszá­val, dinamikus kompozíciójával, erőteljes, me­rész és férfias alakjaival a román munkásosz­tály hősiességét magasztalja. A szónok jelen­tős alkotásként értékelte Ch. Saru festőmű­vész Ilie Pintilie portréját is Ugyanakkor alá­húzta Lidia Agricola Maria Zidaruról készí­tett portréjának sikerét és kimutatta, hogy ez a siker annak köszönhető, hogy Lidia Agri­­cola e művében nincs jelen az emberrel szem­beni közömbösség, ami a tárlaton szereplő szá­mos festménynél, sajnos, még észlelhető. Egy festmény kifejezőereje nem szorítkoz­­hatik csupán a kompozícióra és a felvázolásra: szükséges az emberi alakok meggyőző ábrá­zolása. Ez pedig nem érhető el az élettől el­szakadt művészi fantáziával, hanem csakis az élet tanulmányozásával A szépséget a ter­mészetből, a való életből kell meríteni. Ezzel kapcsolatban G. A. Nyedosivin megbírálta M. H. Maxy festő „Új szonda” című művé­nek több hiányosságát. A festmény munkás­alakjai nincsenek elég meggyőzően, valóság­hűen ábrázolva. Ezután a szónok pozitívumként hangsúlyoz­ta azt a tényt, hogy a tárlaton kiállított képek közül sokat áthat az optimizmus. Ilyen például Angeluta festménye, amely Poiánán edző román és szovjet sportolókat ábrázol, G. Lá­zár „Köszöntjük Ana elvtársnőt” című fest­ménye, valamint Barabás István „Termény­­begyűjtés” és „Román dolgozó paraszt küldöt­tek A Moszkvában” című festményei. A karikatúra terén — mondotta a szónok — igen jelentősek a sikerek. A sikerek, valamint a karikatúrák politikai és művészi tartalmá­nak döntő tényezője az ideológiai tisztázott­ság. G. A. Nyedosivin ezután a formalizmus el­leni küzdelem kérdéseivel foglalkozott. Rámu­tatott arra, hogy a formalisták szembeszállnak azzal a törekvéssel, hogy egyes festményben a valóságot a maga természetes valóságában tükrözzük, ők szembeszállnak a művészet va­lóságával és eltorzítják az igazságot. Íme ezért nevezzük a formalizmust népellenes irányzatnak és ezért a formalizmus elleni harc egyben a népi jellegű művészetért folytatott harcot jelenti. Előfordul, hogy a formalisták megkísérlik álcázni álláspontjukat: naturaliz­mussal vádolják azokat a képeket, amelyeknek természetes, emberi a látásmódja. Azonban a naturalizmus nem a valóság részleteinek ap­rólékosabb visszaadását jelenti, hanem polgá­ri objektivista felfogást, ami nem különbözte­ti meg a lényegest a véletlenszerűségtől, ösz­­szekeveri a nagyszerűt a jelentéktelennel, a szépet csúnyával. Mindezzel pedig befeketí­teni törekszenek mindazt, ami az életben szép és magasztos. A valóságban a formalizmus és naturalizmus nem egymásnak, hanem a realizmusnak az ellenségei, népellenes irány­zatok, amelyek, amint ez néhány képen ész­lelhető, nem egyszer vegyesen jelentkeznek. A szónok ezután a vita során elhangzott né­hány hozzászólásra hivatkozva rámutatot ar­ra, hogy a formalisták gyakran úgy kísérlik meg álcázni álláspontjukat, hogy úgynevezett naturalizmusról kiáltozva, be akarják beszél­ni, hogy a formalizmust már felszámoltuk és a naturalizmus elleni hap­ kell legyen a leg­fontosabb feladat. Nem szabad azonban elfe­lejteni, hogy a formalizmus volt és marad a legveszélyesebb ellenség — mondotta G. A. Nyedosivin. A probléma tehát az, hogy meg­akadályozzuk a formalizmus megbukását, hogy visszaverjük a formalizmust mind a ro­mán művészet fejlődésének érdekében, mind pedig azért, hogy meg tudjunk menteni több olyan képzőművészt, akiket tönkretesz a for­malizmus és akikben a formalizmus kiöli az alkotóerőt. Beszéde befejező részében a szovjet műkri­tikus ismételten hangsúlyozta a jelentős sike­reket, amelyeket a román képzőművészek el­értek és kifejezte meggyőződését, hogy a most megnyitott tárlat azt bizonyítja, hogy a Ro­mán Népköztársaság képzőművészete igen rö­vid idő alatt még nagyobb sikereket fog elérni a szocialista realizmus útján. A részvevők lelkesen és hosszasan megtap­solták G. A. Nyedosivin beszédét. A Képzőművészeti Szövetség bizottsága burájának következtetései A Képzőművészeti Szövetség bizottsága bü­­rájának árvitából levont következtetéseit Gh. Saru festő, a Bizottság tagja olvasta fel.­­ A következtetések röviden jellemzik a béke erős növekedésének belső és nemzetközi feltételeit. 2. A következtetésekben rámutatnak arra, hogy a két tábor — a béke és szocializmus tábora, a kapitalizmus és a háború tábora — közötti harc az ideológiában és művészetben is tükröződik. Az imperializmus szolgálatában álló mű­vészet azt dicsőíti, ami hitvány. Magasztalja az amerikai zsoldosok vadállati gyilkossá­­gait; a dekadens művészek gengsztereket, prostituáltakat, vagy őrülteket választanak hősül. Azon sem csodálkoznánk, ha ezek a lelkiismeretlen, pénzéhes alakok maholnap emlékművet állítanának a kóros baktérium­mal fertőzött patkánynak, vagy tetűnek. Az igaztalan, bűnös tartalom hirdetése a forma felbomlásához vezet. A dekadens művészet már olyan szörnyűségekig jutott, mint Sal­vador Dali festménye a „főtt csontokról”, mint a néhány vonalra és pontra, formátlan göröngyökre szorítkozó „absztraktság", mint a förtelmes mázolás, ami odáig megy már, hogy majmokat kiáltanak ki a dekadens mű­vészet élenjáró alkotóinak. A dekadens mű­vészet már megszűnt művészet lenni. Beiga­zolódnak Andrej Alekszandrovics Zsdanov (­s­­, amelyek szerint a formalista irányok — „a zene felbomlasztásának veszélyét je­lentik, épp úgy, mint ahogy a kubizmus és a futurizmus a festészetben nem egyéb, mint a festőművészet szétrombolásának eszköze”. 3. Képzőművészetünk sorozatos, fontos si­kereket ért el; ezek azt bizonyítják, hogy művészetünk rálépett a szocialista realizmus út­jára­. A következtetéseknek ez a része a továb­biakban elemzi a jelen kiállítás eredményeit. Megállapítja, hogy a kiállítás a tematika gazdagodásáról, az időszerű kérdésekkel való kapcsolatáról, harcos szelleméről tanúsko­dik. E kiállítás alkalmával jelentkezik elő­ször képzőművészetünkben a dolgozó embe­riség géniuszainak Leninnek és Sztálinnak magasztos alakja. A kiállított művek visz­­szatükrözik népünk vezetőinek arcát, a szo­cialista építésnek s a népek békeharcának té­máit. Mindez, akárcsak a népünk szabadság­­harcos, hősi múltjából merített történelmi tár­gyú képek, azonkívül zsánerképek és szob­rok megjelenése, az imperializmust leleplező karikatúráink nagy sikere, az elmélyültebb emberábrázolás egyes képeken, a haza szép­ségeinek tükrözése, az a tény, hogy számos kép tanúskodik a művészi tökély erősbödésé­­ről, valamint sok más eredmény azt mutatja, hogy a művészek többsége a szocialista rea­lizmus útján akar haladni. Feltűntek a kiállításon a következő művé­szek alkotásai: Miklóssi Gábor, Paul Atana­­siu, Szőnyi István, Haiduc, Boris Caragea, Iser, Camil Ressu, A. Steriadi, Lidia Agrico­­la, C. Baraschi, Dorio Lazar, Szobotka An­drás, C- Angheluta, Krausz és Freiberg, Jus­,­tina Popescu, Csorvássi István, Adina Paula Moscu, Octav Iliescu, G. Lazar, Taicu, Al. Moscu, Gy. Szabó Béla, Cic Damadian, Cova, Mimi Saraga, Lucaci Constan­tin, Delfina Mirescu, Orgonás, Balceanu, Gh. Savu, Maria Constantin, Panteli-Stanciu, N. Popa, Corina Leca, Ecaterina Zainescu, Hartopeanu, Harsia, Hette, Butunoiu, Maxy, Onofrey és mások. Az élenjáró képzőmű­vészetért küzdő művészek arcvonalának ki­­szélesedése azt bizonyítja, hogy a realista irány képzőművészetünkben szüntelenül új győzelmeket arat. 4. Ezeket a sikereket, — állapítják meg a következtetésekben, — a dekadencia ellen, a szovjet művészet tapasztalatának elsajátítá­sáért vivőit küzdelemben vívtuk ki. Mégis, az, hogy a realizmus új győzelmeket arat a formalizmus felett, nem feledtetheti el velünk azt, — amire Gheorghe Gheorghiu-Dej elvtárs tanít, —­ hogy „az idegen befolyások rendkí­vül könnyen meghúzódnak az ideológia te­rületén, az irodalomban, művészetben, tudo­mányban” és hogy éppen ezért oly rendkí­vül jelentős feladat szakadatlanul visszaver­ni őket. Tekintetbe kell vennünk azt, hogy művészetünkben elkeseredett harc folyik a­z egészséges, haladó irányzat és a formalista, reakciós irányzat között, amely — az elszen­vedett vereségek arányában — igyekszik kü­lönbözőképpen leplezetten jelentkezni. „En­nek az irányzatnak az is sajátossága, — mondja A. A. Zsdanov — hogy kerüli a nyílt támadást és inkább a szocialista realizmus alapelveinek látszólagos tiszteletben tartása mögé rejti revizionista tevékenységét.” Plenáris ülésünk megállapította, hogy még elég erőteljesen jelentkeznek a kozmopolita­, formalista befolyások. Ezek nyilvánulnak meg a mocskos foltok játékában, amit Lucian Grigorescu, Nutzi Acontz, Phoebus, Lucia Balacescu és mások még festészetnek tarta­nak és nagyban gyakorolnak. Megnyilatkoz­nak ezek a befolyások még Corneliu Baba, Stefan Constantinescu és mások ama csökö­nyös szándékában, hogy eltorzítsák az embe­reket. Egyes festők, mint például Perahim, Florica Cordescu, Labin, vagy Ciucurenco, nem harcolnak komolyan azért, hogy formai­­lista múltjukkal szartsanak. A formalista megnyilatkozások alapja az, hogy egyes mű­vészek öntudatában még nem kapott helyet, vagy nem szilárdult meg az az eszme, hogy az ő hivatásuk a nép széles tömegeinek al­kotni, nem pedig a sznobok és esztéták szűk körének. Ezek a festők nem jöttek rá még, vagy nem akarnak rájönni arra, hogy a mű­vészi egyéniség csak akkor virulhat ki, ha a művészek, művészetük által, a nép nevében beszélnek,­­ és távolról sem akkor, ha el­torzítják a valóságot és modorosságukkal tetszelegnek. Gondoljunk csak a nagy klasz­­szikusokra és meglátjuk, hogy mennél telje­sebben helyezkedtek ők a nép és a realiz­mus álláspontjára, annál teljesebben virult és tűnt ki tehetségük és egyéniségük. A sematizmus sok műben jelentkezik, sőt, még egyes jó alkotások is szenvednek ettől a hiányosságtól. Példa erre Krausz és Freiberg képe a francia dokkmunkásokról, akik a ten­gerbe dobják az amerikai fegyvereket, a nagy­bányai iskola egyes képei, Max Schullmann emlékmű-tervezete és mások. A sematizmus okai a­z, hogy egyes művészek nem töreked­nek az élet mély ismeretére, nem mélyítik el kellő mértékben az ábrázolt témákat, nem szentelnek kellő figyelmet az emberek egyé­ni vonásainak, lelkivilágának, s a dolgozók életéből, tevékenységéből többnyire a formá­lis, külsőséges elemeket ragadják meg és ke­­vésbbé az emberek fejlett öntudatát, gondola­tait, érzéseit. 5. Megállapítható, hogy számos helyes ész­revétellel ellentétben, néhány begyepesedett formalista védeni és leplezni igyekszik a for­malista álláspontot. Egyesek, — mint pél­dául Lucian Grigorescu festő, — arról pró­bálták meggyőzni a plenáris ülést, hogy ők egyszeribe­n megváltoztak volna, hogy már nem formalisták s hogy a formalizmus kive­szett volna a művészetükből. A formalizmus azonban nem tűnt el egyszerre. Az élenjáró képzőművészek fokozzák a vele szembeni harcot. Aki arról akarja meggyőzni a népet, hogy megváltozott, az alkotásával bizonyít­sa be ezt. A formalizmus leplezésének és eltünteté­sének más módja jelentkezik Maxy festőmű­vésznél; ő, miután festészetében bizonyos „en­gedményeket" tett a realista művészetnek, úgy állította be a dolgokat, mintha teljesen felszámolta volna régi, ártalmas álláspont­ját. Egy festőnek a képei azonban ékesebben beszélnek, mint a kijelentései. Maxy munkái, — különösképpen pedig az „Új szonda”, — azt mutatják, hogy még távol van attól, hogy szakított volna művében a formaliz­mussal és naturalizmussal. A naturalizmus elleni harc szorosan össze­fonódik a formalizmus elleni harccal. Éppen ezért, meg kell akadályoznunk mindennemű zavarkeltési kísérletet, ami a naturalizmus elleni harc cégére alatt egyrészt a realista pozíciókon álló művészeket támadja­, más­részt pedig eltereli a figyelmet a formalizmus veszedelméről. A kozmopolita megnyilvánulások közül rendkívül elítélendőnek tartjuk azokat, ame­lyek rontani akarják képzőművészetünknek az Állami Tárlaton megnyilatkozó sikerének hitelét. 6. A következtetéseknek ez a pontja a kri­tika s a nézeteltérések elkerülésével foglal­kozott. Ez a jelenség észrevehető volt egyes elvtársak, mint például Titina Calugaru, Ciu­­curenco és mások felszólalásaiban. Káros az a vélemény, hogy a nyílt, elvszerű bírálat eltávolíthat a realizmustól egy becsületes, jóképességű művészt, akinek azonban még vannak formalista maradványai; ellenkező­leg: az elvszerű bírálat hozzásegíti, hogy el­fogadja a realista álláspontot, míg a kritika hiánya, a meg nem érdemelt dicséret csak azt eredményezi, hogy az illető művész még messzibbre tévedjen a helytelen után. Ebből a plenáris ülésből azt a fő tanulsá­got kell levonnunk, hogy az emberiség nagy lángeszének, a világkultúra korifeusának, Sztálin elvtársnak szavai szolgáljanak egész tevékenységünk alapjául: „Mindenki tudja, hogy semmiféle tudo­mány sem fejlődhet és érhet el sikereket a vélemények harca, a kritika szabadsága nélkül." 7. Az egyre magasabb színvonalú művek alkotásának kulcsa a nép életének mély is­merete. A továbbiakban a következtetések hangsúlyozzák, hogy mennyire szükséges ta­nulmányozni a marxizmus-feninizmust, amely biztos iránytűként segíti a képzőművészeket a valóság jelenségeinek helytálló és mély megértésében. 8. A következtetések hangsúlyozzák, hogy mennyire szükséges tanulmányozni az egye­temes klasszikus művészetet és elsősorban az orosz klasszikus művészetet, amely az egyetemes klasszikus festészet és szobrászat örökségének leghaladóbb pozícióit képviseli. Szükséges az, — így szólnak tovább a kö­vetkeztetések — hogy kritikailag újjáérté­­keljük a román klasszikus művészet alkotá­sait, Aman, Grigorescu, Andreescu, Geor­­gescu, Tattarescu műveit és tanuljunk tőlük. A klasszikus művészet olyan támasz s a tanulságok olyan kiapadhatatlan forrása, ami nélkül nem fejlődhetnénk. Aki nem akar a klasszikus hagyományból tanulni, az elve­szett a művészet számára. Mi számot adunk­­ magunknak arról, hogy annál teljesebben és gyorsabban virul fel képzőművészetünk, mi­nél alaposabban tanulunk a szovjet művé­szettől, alkotó módon alkalmazva a hazai fel­tételekre annak tanulságait. 9. A következtetések megemlítik, hogy a helyes eszmei tartalomnak magas művészi kifejezési formára van szüksége, s hogy más­­részt bármilyen formai tökélyt érjen is el a művész, nem alkothat értékes műveket, ha a formát önmagáért műveli, gazdag eszmei tartalom nélkül. A következtetések azt kérik a képzőművészektől, hogy emeljék mesterség­beli tudásukat, művészi tökélyüket, azt a ké­pességüket, hogy ennek a tartalomnak meg­felelő magas színvonalú művészi formában adják vissza az élet igazságát a helytálló, élenjáró eszmei tartalmat. 10. A képzőművészek plenáris ülése meg­mutatta, mennyire szükséges, hogy a Szö­vetség nagyobb gondot fordítson a fiatal ká­derekre. A képzőművészek plenáris ülése kéri, hogy a Művészeti Bizottság haladéktalanul vizsgálja felül a művészeti főiskolák ká­dereit és távolítsa el ezekből az intézmények­­ből az alkalmatlan elemeket, akik káros ha­tással vannak az ifjak tehetségére és forma­lista koncepcióval és módszerekkel ismerte­tik meg az ifjakat. 11. A Szövetség tekintse központi feladatá­nak a művészek ideológiai és szakmai neve­lését. A Szövetségnek marxista laninid­a eos­tétikai, valamint szakmai tanfolyamokat kell rendeznie a rajz, az anatómia és a távlat ta­nulmányozása céljából. Ugyanakkor szüksé­ges viták rendezése a jelentősebb művekről. A Szövetség bárójána­k aktívát kell szervez­nie maga köré az élenjáró realista művészek sorából. A jelentésből és a vitából egyaránt kitűnt Labin elvtárs formalista állásfoglalá­sa a­z alkotás kérdését illetően, valamint az, hogy Labin igyekezett takargatni a kozmo­polita és formalista elemek hiányosságait és védelmébe vette őket. Ez nem egyeztethető össze Labin titkári tisztségével. Éppen ezért, a vita során elhangzottak alapján, javasoljuk, hogy Labin elvtársat mentsék fel a Szövet­­ség titkári tisztsége alól. 12. A következtetés hangsúlyozza a műbi­­rálat fontosságát és megállapítja, hogy élen­járó művészeinknek állást kell foglalniuk a sajtóban a művészi alkotás kérdéseiben. Új műbíráló káderek képzése céljából a következtetés azt javasolja, hogy a Művésze­ti Bizottság létesítsen külön osztályt a bu­karesti „Nicolae Grigorescu” képzőművészeti főiskolán, műbirálók és művészettörténeti ta­nárok oktatására. A műbirálat fejlesztése és aktívabbá tétele szempontjából feltétlenül szükséges, hogy a napi sajtó és főként a „Contemporanul" és az „Utunk” című szak­lapok szakítsanak a képzőművészetet lebecsü­lő magatartásukkal. 13. A következtetéseknek ez a pontja hang­súlyozza a­zt a segítséget, amelyet a Párt és a kormány nyújtott a képzőművészeknek. A következtetéseknek ez a pontja így végző­dik: Mindazért, amit népi demokratikus rend­­szerünk biztosít nekünk, boldog életünkért, a széles, alkotó lehetőségekért, azért az ille­tékes és igényes ideológiai támogatásáért, amelyet szüntelenül élvezünk Pártunk részé­ről, forró üdvözletünket, szeretetünket és há­lánkat tolmácsoljuk Pártunknak és Központi Vezetőségének, élén Gheorghe Gheorghiu- Dej elvtárssal. 14. A képzőművészek a vita során hangsú­lyozták, hogy a Művészeti Bizottságnak ko­moly hiányosságai vannak a Párt és a kor­mány politikájának alkalmazásában. A képzőművészek azt várják a Művészeti Bizottságtól, hogy rendszeresen foglalkozzék alkotásaikkal, nem pedig csak a kiállítás vagy valamely pályázat előtt. A Művészeti Bizottság szenteljen több figyelmet a képző­művészek munkakörülményei megjavításának, szervezze meg a legjobb képzőművészeti al­kotások széleskörű ismertetését. 15. A román képzőművészek köszönetüket fejezik ki a szovjet képzőművészek küldöttsé­gének, Resetnyikov és Nyedosivin elvtársak­nak, akiknek a plenáris ülés munkálatain va­ló részvétele igen értékes támogatás képző­művészetünk fejlődése szempontjából. A képzőművészek — mondja a következte­tés — köszönik a szovjet bírálatokat, köszö­nik valamennyi szovjet képzőművésznek, hogy útmutatásaikkal és bírálataikkal érté­kes segítséget nyújtottak a román képzőmű­vészeknek. A képzőművészek bizottsága bárójának kö­vetkeztetése befejezésül hangsúlyozza hazánk képzőművészetének nagyszerű fejlődési lehe­tőségeit. Egyre művészibb alkotásainkban tükröződ­jék hazánk nagyszerű fiainak képe, az új élet hős építőinek képe, azoknak a­ képe, akik megfélemlíthetetlenül harcolnak az új éle­tünket fenyegető ellenség ellen, — szögezi le végül a következtetés. Alkossunk olyan mű­­veket, amelyek szüntelenül újabb nagyszerű tettekre ösztönzik népünket! Alkossunk olyan műveket, amelyek teljes nagyszerűségében mutatják be korszakunkat a jövő nemzedé­keinek! Legyünk méltók népünk nagy szere­­tetére, legyünk méltók e nagyszerű korszak­hoz, J. V. Sztálin, a dolgozó emberiség nagy géniusza korszakához. 2 Az Irodalmi Almanach III. évfolyamának január-februári 1. számát a nagy évfordulók­ról való megemlékezések jellemzik. A véletlen úgy hozta magával, hogy ebbe a számba ke­rült a Caragiale-centenárium, az Hugo évfor­duló és a Gogoly-megemlékezés tárgykörét feldolgozó három írásmű a hozzájuk tartozó szemelvényekkel együtt. A megemlékezések száma még növekedett a grivicai februári hősi küzdelemről szóló két írással is. Nyilvánvaló, hogy az évfordulók halmozó­dása a szerkesztőséget nehéz feladat elé ál­lította s ezzel a feladattal való kemény küz­delem meg is látszik a folyóiraton. A szer­kesztőség komoly figyelemben részesítette a lap tavalyi 4—5. számáról elhangzott s a mostani számban közzétett bírálat megjegy­zéseit az ünnepi alkalmak kihasználásáról, de új távlatokat nyitó, előremutató, eredeti mű­vek helyett, az Hugo és Gogoly-megemléke­­zést nem nagyon lelkesítő és kevés újat tar­talmazó rövid bevezetők és nem mindig meg­győző szemelvények segélyével oldották meg. E pusztán formai megoldás hatástalansága nyilvánvaló. Irodalomtörténészeink, műbizálóink, ideo­lógusaink távollétét erről a harci szakaszról nem menti, inkább kiemeli a szerkesztési mun­ka terén tapasztalt fenti hiányosság. A 4-5. számról elmondott bírálatban Gaál Gábor ki­emelte, hogy íróink alábecsülik az alkalmi írásokat. Úgy látszik, ez a bírálat nem csu­pán a szorosan vett szépirodalmi művek al­kotásaira érvényes. Az évfordulós megemléke­zéseket irodalmi életünk hangadó személyisé­geinek fel kellett volna használniuk arra, hogy a legnagyobb teret biztosító, a legnagyobb súllyal bíró irodalmi folyóiratunk, az Alma­nach hasábjain közkinccsé tegyék mindazt, amit az élenjáró szovjet irodalomtudomány a haladó hagyományokról tanít. Ez részben a Caragiale-évforduló megünnepléseinél sem tör­­tént meg. Fodor Sándor: „Két évforduló” cí­mű írása még magán viseli a kezdő tanul­mányíró minden félszegségét. A szerző teljes­ségre törekszik, de ez a törekvés csupán zsú­folt bonyolultságot eredményez, amelyben az olvasó csak némi fejtörés után leli fel a ta­nulmány vezérlő gondolatát. Sokkal helye­sebb lett volna, ha a mindenáron való adat­közlés helyett, a szerző Caragiale emberi és igazi alakját igyekezett volna bemutatni s ezzel egyidejűleg a társadalmi-történeti környe­zetét is hiteles képpé összefogni. A fiatal szer­ző ereje nyilvánvalóan még nem volt elegen­dő ennek a feladatnak hibátlan megoldására s ezért kell tapasztaltabb irodalomtörténé­szeink terhére rónunk, hogy az Irodalmi Al­manachot önálló Caragiale-kutatásaikkal, vagy legalább is a román irodalomtörténet eredményeinek alkotó összefoglalásával nem segítették. Ilyen kísérlet történt az „I. L. Caragiale és a nyelv kérdései” c. K.B. jelzésű cikkben. Sajnos, ez a cikk sem haladja meg az adat­közlés színvonalát s nem nyújt módot arra, hogy a benne közölt megállapításokat saját kérdéseinkre is hasznosan alkalmazhassuk. Mindkét tanulmánynál többet árul el nekünk CARAGIALE: „Nagy bohóc, nagy szamarak” című verse, amely KISS Jenő kitűnő fordí­tásában legalább tartós művészi benyomá­sok formájában rögzíti meg az olvasóban a Hagy Jolan«a.iru­te író Lirá­jzpita»np* mapjatartá­sát. Ez persze mégsem pótolhatja az évfor­dulós tanulmányok hiányosságát. Jelentős lépés már előre, hogy a munkás­­osztály hősi grivicai harcainak művészi meg­jelenítésére két eredeti írás is vállalkozik. PÁLL Árpád: „Grivicai emlékbeszéd’' című „vázlat“ alcímmel, illetve műfaji megjelölés­sel ellátott rövid novellája, vagy karcolata azt az éjszakát jeleníti meg, amikor a fasiz­mus romániai szálláscsinálói gyilkos fegyve­reiket a sztrájkoló munkásság ellen fordítot­ták. Az eljövendő bővítés során a szerzőnek a csakugyan vázlatosan előadott történetet­­ a témát megillető szárnyalással kell kidol­goznia. Bodor Pál: „Grivica fiához" című versében több a szándék, mint az átélés, s az ebből származó művészi hiányosságok lényegesen csökkentik a költemény politikai hatékonyságát. Általában tehát megállapítható, hogy az Almanach komoly erőfeszítéseket tett az ün­nepi alkalmak hasznos felhasználására. Az eredmény egyelőre még inkább csak abban nyilatkozott meg, hogy a folyóirat nem „ma­radt le" az egyes évfordulókról. Ez biztosí­ték lehet arra, hogy előrelátóbb tervszerűsí­téssel a folyóirat a jövőben elmélyültebb, iránymutatóbb tevékenységre fogja mozgó­sítani különösképpen az irodalom elméleti kérdéseivel foglalkozó munkatársait, s ezzel a formális megoldásokat meghaladva immár valóban alkotó, harcos, pártos szellemben ad hangot az ünnepi alkalmak kapcsán felve­tődő kérdéseknek. Jelentős eredménynek kell elkönyvelnünk azt az egyáltalán nem véletlen kitartást is, amellyel a szerkesztőség egyéb tárgykörök­ben is hasznosítja az Almanach munkájáról elhangzott bírálatokat. A január—februári szám irodalmi anyagának művészi színvo­nala jelentősen emelkedett s ez a szerkesz­tőség igényességének fokozódásáról tanús­kodik. Ezt az igényességet többek között már a fordítások is igazolják, mert szövegük a megelőző színtől eltérően gondos munkáról és figyelmes szerkesztőségi ellenőrzésről ta­núskodik. Johannes R BECHER. ..Üdvözlet Sztálingrádnak“ című versét MAJTÉNYI Erik fordította szépen gördülő, tiszta rit­musú és rima sorokban. A fordítás hibája, hogy túlzásba viszi az ünnepélyes, patetikus kifejezések használatát, így a magyar vers nem annyira a hős város iránt érzett tisz­teletet és hálát, hanem inkább valamelyes templomi áhítatot sugall. A nagy német költő magávalragadó széles áradású költe­ménye mellett azonban kevésbbé jelentősnek tűnik Herta Ligeti: „A kollektív gazdaság asszonya” című novellája (FODOR Ernő for­dítása). A szerkesztőségi igényesség meglátszik azon is, ahogy a január-februári szám leg­fontosabb feladatának, az eredeti irodalom ápolásának megfelelni igyekszik. Ez a szám természetesen még nem viselheti magán­irodalmunk gyökeres fordulatának jegyeit, sem a Gaál Gábor bírálatában kifejtett idő­szerűség felé, sem abban az irányban, hogy a szinte kizárólagos módon jelentkező me­zőgazdasági téma mellett a szocializmus épí­tésére döntő fontosságú ipari kérdések is hangot nyerjenek — mert ilyen gyökeres fordulat irodalmunkban még nem követke­zett be. NAGY ILONA : „Hajnal” című novelláját azonban már komoly lépésnek minősíthetjük részben az időszerűség követelménye, rész­ben novellairodalmunk művészi színvonalá­nak emelkedése terén. A szerző témaválasz­tásának helyességét nem pusztán az igazol­ja, hogy a novella a mezőgazdaság szocia­lista átalakítását tárgyalja, hanem az, hogy nem a kulák-rombolás puszta visszaverését, hanem ennek a ténynek a novella hősnőjére gyakorolt elhatározó befolyását mutatja be, hogy a főcselekmény nem a szabotázs lelep­lezése, hanem a mi szocialista építőmunkánk mozzanataira irányul s hogy végül az egész jól bonyolított cselekmény élő embereken és nem papiros alakokon keresztül valósul meg. Ez az elbeszélés, hibáival együtt, novellairo­dalmunk egyik legjobb alkotásai közé tar­tozik. ASZTALOS ISTVÁN: „Különös emberek” című készülő regényének II. fejezetét közli meg az Almanach. Kár, hogy a folyóirat vi­szonylag ritka — kéthavonkénti — megjele­nése és viszonylag kis terjedelme lehetetlen­ no Ion! fejjoi.e re>£f£njtn]r 1 n/yq 1 £ liK 0___ 'í tatásban való közlését, amint azt a szovjet folyóiratok mintájára, például a „Viata Roma­­neasca” is teszi. így, a közölt részletből az olvasó kevés következtetést tud levonni, a re­gény cselekményét, alapgondolatát, jelentősé­gét illetőleg s inkább csak a szerző emberáb­rázoló atmoszféra-teremtő képességében, epi­kushoz illő elbeszélő modorában és szép nyelvében gyönyörködik. A január-februári szám eredeti versanya­gának általános képe is a prózánál tapasz­talt jelenséget tükrözi. De a közölt versek közül csak Létay Lajos „Egy földmíves társulásra" című költeményének van a maga egészében az a jellege, amely a szocializ­must építő dolgozó tömegek derűlátó, acélos világnézetét, kemény lendületét, hősi tevé­kenységét fejezi ki, nemcsak kijelentő mon­datokban, hanem hangulatban, képekben, költői légkörben is. Létay versében a felsza­badult, boldog ember beszél, akit már nem fojtogatnak a múlt emlékei és árnyai, s aki éppen ezért bátran tekint a jövőbe. Ez teszi a költeményt valóban közösségi lírává és azzá a mozgósító erejű költészetté, amely felé legjobban költőink mindig is törekedtek, de amely felé a jövőben tudatosan, vagy még tudatosabban kell törekedniök. HOR­VÁTH IMRE: „Vércserészek” című hosszabb költeménye a szinajai volt királyi kastély­ról, a koronás kizsákmányolok egykori ga­rázdálkodását leplezi le. Költeménye­­azon­­ban minden tiszta megfogalmazása, közért­hetősége, liraisága ellenére sem teszi meg az utolsó lépést a tömegeket magukkal ra­­gadó forradalmi lira felé. Művelődési forradal­munkhoz forradalmi lira kell s ezt minél­ ha­marabb tudatosítják önmagukban költőink, annál jobb. Ez nem jelenti például azt, hogy KISS JENŐ: „A révi barlangban" című mesterien felépített, a valóban költői képze­let és képalkotás minden lehetőségét­­ fel­használó, mai világunkban gyökerező és azt leíró, ideológiailag és politikailag sem hi­bázó versét nem olvassuk örömmel és a költőnek járó tisztelettel. De jelenti azt, hogy hazánk, a tömegek, az élet mind ke­vésbbé elégszenek meg azzal, hogy a költő csupán gyönyörködtet de nem ragad magá­val, ha csupán saját felszabadult érzéseit s nem egyben a felszabadult dolgozó tömegek érzéseit is fejezi ki. A próza vonalán ugyanaz az alapgon­dolat rejlik, OZEROV: „Az élenjáró szov­jet ember ábrázolása” című hosszabb tanul­mányában is. A tanulmány egyrészt széles áttekintésű, bő adatkincset tartalmaz a mai szovjet próza legjellegzetesebb műveiről, másrészt pedig értékes szempontokkal szol­gál íróinknak, bírálóinknak. „Napjaink szovjet irodalmát az a törekvés jellemzi, hogy az élenjáró szovjet ember, a párttag, vagy a pártonkívüli bolsevik tetteinek és gondolatainak népi jellegét fejezze ki... E feladatot íróink csak akkor tudják teljesí­teni, ha alaposan tanulmányozzák az életet, ha egyszers mindenkorra elvetik a szabvá­nyos irodalmi témákat, a „szónoki“ stílust, ha igyekeznek mélyebben feltárni az új em­berek erkölcsi gazdagságát, belső életük tel­­jességét és jellemük sokoldalúságát..." — mondja befejező részében a cikk, amely így komoly segítséget nyújt alkotóinknak. A szerkesztőség, a már említett elméleti jellegű cikkeken kívül, további erőfeszítéseket is tett, hogy a megelőző számban teljesen elhanyagolt s az egész múlt évfolyamban is csak szórványosan és rendszertelenül gya­korolt irodalmi bírálattal is előmozdítsa mű­velődési forradalmunk eredményeit. Erőfeszí­téseit egy szélesebb kitekintésű bírálati rész megteremtésére még nem koronázta siker. Eredményként kell azonban mégis felemlíte­nünk SZÁSZ JÁNOS bírálatát a „Sztálin eljött hozzánk” c. kiadványról, GÁLFALVI ZSOLT cikkét a „Népművelődés” 12. számá­ról s minden túlzása és joggal kifogásolt felületessége ellenére is, Bajor Andor cikkét. Ugyancsak ide számít még SZABÓ ISTVÁN cikke a román és magyar írók közötti kap­csolatok szorosabbá tételéről, valamint Jakab Ernő: „Gondozzuk nyelvünket” c. cikke, mely utóbbi az „Utunk” hasábjain megje­lent magyar nyelvi hibákat elemzi biráló módon. A kritikai rész azonban minden látszó­ a- 1*0*% ^ ere :5_or„ ©1lpt-»öre\ Vio’Acy Almanach ugyanis még mindig nem tette meg a döntő lépést ahhoz, hogy harcosan,, elvszerűen, pártosan és időszerűen, irodal­­mi életünk középpontjába helyezze magát és bíráló cikkei révén egyrészt mindig „jelen legyen", másrészt valóban, irányító befolyást gyakoroljon a­z írókra és az irodalmi közvé­­­leményre, így, ahogy van, az Almanach kritikai rovata még mindig nagy távolság­ban lebeg a valódi élettől s egyáltalán nem nyúl be cselekvőleg annak kialakulásába. Feltétlenül szükséges, hogy az Almanach felszámoljai ezt az elzárkózást. Ebből a cél­­ból komoly mozgósító munkát kell végeznie műbirálóink, irodalmáraink, prózaíróink, köl­tőink között. Irodalmunkra napról-napra nagyobb fela­datok várnak a szocializmus építéséért vívott harcban, íróink pedig csak akkor állhatják meg kellő módon helyüket, ha érzik az elv­szerű, pártos bírálat részre nem hajló, szi­gorú, de mégis szerető támogatását. Az Irodalmi Almanach szerkesztőségének min­dent el kell követnie, hogy ehhez a támoga­táshoz a legtöbb teret, a legnagyobb lehető­séget éppen a folyóirat nyújtsa. SZEMLÉR FERENC AZ IRODALMI ALMANACH A FEJLŐDÉS ÚTJÁN Megjegyzések az 1­1952 számhoz Rádióműsor A ROMÁN NÉPKÖZTARSASÁG RADIO­Állomásainak magyar nyelvű MŰSORA PÉNTEK, 1952. május 23. R. TEMESVÁR I. 397 m. hh. 6 óra 60 perc­kor: Hírek. Zene. R. ROMANIA 1935 és BUKAREST II. 285 m. hh. 12 óra 30 perckor: Fővárosi Lapszem­le. Külföldi hirek. Hírmagyarázat. Zene. R. TEMESVÁR I. 397 m­. hh. 16 órakor: Hi­rek. 16 óra 15 perckor: Filmkrónika. 16 óra 20 perckor: Ipari riport. R. ROMANIA 1935, TEMESVÁR I. 397 és CRAIOVA 205.9 m. hh. 19 óra 30 perckor: Agitátorok negyedórája. 19 óra 45 perckor: A szocializmus országából: Tavasz a kolhozban Zenés hangképsorozat. R. ROMANIA 1935 és TEMESVÁR II. 22 óra 35 perckor: Hirek. Hazánk állami függetlensége kikiál­tásának 75. évfordulója alkalmából a Ma­gyar Népi Szövetség Központi Bizottsága 1952. május 25-én, vasárnap d. u. 6 órai kezdettel ünnepi nagygyűlést tart Zalomit utca 6 szám alatti kultúrtermében. A gyű­lést követő kultúrműsor keretében a MNSZ művészegyüttese részleteket mutat be Ko­dály Zoltán: Székelyfonó című daljátéká­ból. OLVASSUK­­ a szovjet irodalmi és művészeti folyó­­iratokat, amelyek a Szovjetunió kultu­rális és művészeti életéről tájékoztat­nak bennünket. Előfizetéseket felvesz a „Centrul de difuzare a presei“. A „Halka" című opera Hétfő este mutatták be a kolozsvári Állami Román Opera színpadán Staniszlaw Moniu­­szko lengyel zeneszerző operáját, a „Halkát”. A lengyel zeneművész e klasszikus darabjá­nak első bemutatója hazánkban a kolozsvári előadás. A bemutatón jelen voltak a BMP kolozsvár­­tartományi bizottságának tagjai, a néptaná­csok végrehajtó bizottságainak tagjai és szá­mos dolgozó. Megjelentek ezenkívül a Szovjetunió kolozs­vári főkonzulátusának tagjai, élen Leontis A marosvásárhelyi Állami A marosvásárhelyi Állami Székely Színház együttese május 20-án 15 napos körútra in­dult. A színház a következő helyeken ven­dégszerepel: Nagyenyed, Segesvár, Székelyudvarhely, Szé­­kelykeresztúr, Rákos, Sztálinváros, Kézdivá­­sárhely, SepsiSzentgyörgy, Csíkszereda, Gyer­­gyóalfalu, Gyergyószentmiklós, Ditró, Gyer­­gyóremete, Galócás, Toplica és Szászrégen. A vendégjátékok műsorán Urbán Ernő: „Tűzke­resztség” című drámája szerepel, amely fe- Színház 15 napos körútra szült cselekmény keretében mutatja be azt a kemény, alkotó harcot, amely a falvakban az új élet győzelméért folyik A nagyenyedi ven­dégjáték egyben bemutatóelőadás lesz — Ma­rosvásárhelyt a körút befejezése után kerül sor a „Tűzkeresztség” bemutatójára. Az Állami Székely Színház vendégjáték körútja a dolgozó parasztság osztályharcát támogatja és a mezőgazdaság szocialista át­alakítását szolgálja. Gyűlést tartottak a A lugosi vasutasnegyed 25 számú körzeté­­nek békeharcbizottsága jól sikerült békegyű­­lést rendezett a Kaptafagyár dísztermében, amelyen a körzet lakói közül száznál többen vettek részt. A gyűlést Lakatos Berta, a 25. számú körzet békeharcbizottságának elnöke nyitotta meg. A városi pártbizottság részéről Necsa­r beszélt a békeharcbizottságok munkájának fon­tosságáról. A békegyűlésen sokan felszólaltak. Szekeres István, a Kaptafagyár dolgozója elmondotta, hogy a gyár munkásai a termelés­ben elért eredményekkel harcolnak a béke megvédéséért. Carp Maria, a Ceramics szövetkezet dolgo­ lugosi békeharcosok­ ­óinak nevében megfogadta, hogy a jövőben még jobban dolgoznak a béke megvédése ér­dekében. — Az amerikai és angol imperialisták­­-­ mondotta az „Ilie Pintilie” vállalat békeharc­bizottságának titkára — azzal dicsekednek, hogy millió tonna ércet öntenek háborús célok­ra. Mi is ércet öntünk, de a béke ércét, amely­­lyel szebbé tesszük az emberek életét. A békeharcbizottságok tagjai vállalták, hogy a jövőben még szorosabb együttműkö­dést fejtenek ki, az utcai faliújságra béke­harccal kapcsolatos cikkeket írnak és becsü­lettel teljesítik az előttük álló feladatokat. A gyűlés­ végén a Boksa utcai gyermekház pionírjainak egysége művészi műsort muta­tott be. 1952., május 22., csütörtök" bemutatója Kolozsvárott Petrovics Akulov főkonzullal, valamint Leon Modrzejewski, a bukaresti lengyel nagykövet­­ség sajtóattaséja s a nagykövetség más tag­jai. Részt vettek a bemutatón a hazánkban tar­tózkodó kilenctagú cseh kamaraegyüttes tag­jai is, akik jelenleg Kolozsváron hangverse­nyeznek. Az igényes, szép operaelőadás rendezője P. D. Cotescu; a zenei vezetés Eugen Lazar kar­mester érdeme. A közönség lelkes tapssal ju­talmazta a szereplő művészek teljesítményét.

Next