Előre, 1957. szeptember (11. évfolyam, 3065-3089. szám)

1957-09-01 / 3065. szám

Részlet a Gondos atyafisás! //. kötetéből Akácos Mihály bokrétás kedvvel bandukol haza­felé. Nem lát ő most a világból mást, csak az utat mnaga előtt, a meleg őszi napsütést visszaverő poros külső utcát. Kalapja alja gyöngyözik, szeme-szája örömteli, boldog mosolyra van húzódva. Nem tántorog, meg sem inog, de tartása-menése az a fajta, amellyel a­­ kaszáló szélét szokás kinyomozni, a felütött kasza­­, nyélhez szabva az irányt, erőltetetten merev. Kapujuktól pár házzal alább már érzi a friss cipó­szagot. Ha a lepényre nem is ért haza, legalább a cipóra. Fészek, fészek, darázsfészek, Nem vagyok én mindig részeg — kezd du­­darászni a kapujukhoz érve, szabadjára eresztve idáig visszatartott nótás kedvét. A menye épp a kenyereket szedi ki a kemencé­ből. Miska a megrakott szekér ganéjt suppogtatja a la­páttal. Sanyi fát vág a holnapi szapulóhoz. Sej, haj, zörög a levél. Nem zörög, ha nem fújja a szél. Előbb a kenyérverő sarló áll meg, azután a ganéj­­sulykoló lapát, s végül a favágó fejsze is. — No, mit néztek? — áll meg Akácos Mihály, láj­­bija két szárnyát széttárva. — Én vagyok, Akácos Mihály, a székelylaki ideiglenes bizottság elnöke az Orbán — s pisolyogva veszi be a kanyart a sütőbe. —­ Gyere, Miska, lássunk csodát! — ereszti le a fejszét Sanyi a favágó tökére. — Hát beléd mi ütött, Mihály, hogy úgy rémlik a szemed? — csapja össze a kezét elképedve Aká­cosáé. — Belém pár deci pálinka, feleség — élvezi a hatást Akácos Mihály. — Hát én is ennyire meg kelle­vénüljek, hogy ilyent lássak. Még Mariska is pillanatra elszaladt a kenyértől, s a Sanyi vállát átölelve kukucskál be az ajtón. — Hát ti még ilyent láttatok-e? — ámuldozik Akácos Mihályné, félig megütközve, s félig örven­dezve, hogy ezt is megérte: hallja nótázni az em­berét ! — Magának is most jut eszébe Kisboldogasszony napját megtartani ? — jön beljebb Sanyi az ajtó­ból, s leereszkedik az ágy végére. — Hiszen eddig sohasem tartotta. — Kicsi boldog­asszony napja? Hát az van ma? — hordozza körül csillogó­ imbolygó szemét Akácos Mihály. — Nem az van ma ?— légy inti le a buta józanokat. — Vén boldog ember napja, az van ma .. . Ne pisolyogj, feleség ... Láttál-e te engem még vajegyszer részegen? — Nem én soha, Mihály, éppen az, hogy sohasem láttalak. — Nem, mert ha nem voltál részeg soha, akkor hogy láthattál volna? De ne akard reámfogni, mert én sem vagyok részeg. Hát mondd meg, Miska, ré­szeg vagyok én? Én akármilyen keskeny pallón úgy keresztül tudnék menni, hogy csak az árnyékom, ha beleesne a vízbe. — A részegség akkor kezdődik apám, mikor az ember köti a bocskort, hogy nem részeg. — Miska, Miska, hát ezért kereszteltelek én té­ged a nevem után, hogy még te is ellenem légy? — A pálinka van maga ellen, nem én. — No, ha nem, mondjad anyádnak, adjon valami hörpölni valót, mert meg vagyok edülve. — Máskor jőnél haza idejében — kap az asztal­­terítésen Akácos Mihályné —, ne három óra felé állítanál haza. — Milyen három óra felé? — Hát nézd meg, háromnegyed három. Akácos Mihály hunyorogva nézi a füstös, légy­piszkos ébresztő órát. Aztán megfogja lájbiján a sárga bicskaláncot, s tempós mozdulattal húzza ki zsebéből... uramfia, bicska helyett egy vaskos, kopott, féltenyérnyi zseb­órát emel ki! — Nem jár jól az órátok nézi össze a kettőt végtelenül lekicsinylő pillantással a vekkerórát ille­­tőleg. — Késik öt percet — legyint fitymálólag, s visszaereszti a zsebórát a lájbi zsebébe. — Neked milyen órád van, Mihály? — ájuldozik a felesége. — Nekem olyan, hogy nincsen lába s mégis jár ha felhúzzák — kevélykedik az öreg. — Menjen el, mit teszit a más órájával?­­— lep­lezi le Sanyi nevetve. — A másé? — kéri ki magának az apja. — No, osztán ilyent ne beszélj! — Az hát. A Gondos Mihályé. — Volt! Míg az övé volt! Most engem illet. •— Tán nem rekvirálta el? — Én el­osztón. De fizettem érte egy félliter pálinkát. — S magának hagyta? — Nekem hát. Azt mondta, hogy utóvégre egy elnök nem lehet meg óra nélkül. Mán túl az a hivatalos töki idő, amennyit ez az óra mutat. Ne­kem többet ne hivatkozzék senki a toronyórára. — Hiszen annak az ürömbre i­tazok? — tölti ki a paszulylevest a felesége. — Ki amire­­ ül asztalhoz az öreg. — Tán saj­nálod tőlem azt a pár decit, feleség ? Hát nem ér­demlek én meg ennyit ötven esztendő nyomorúság után? Azt szeretnéd, hogy most is a Gondos András szolgája legyek, vagy a falu szolgája a csorda mel­lett?. .. Ne irigyeld, feleség, ne irigyeld, mert fújt engemet annyit a szél, vert engemet annyit az eső, hogy csizmának való lett az orcám böriből, látod-e — kopogtatja ujjával h­arkályszerűen az arcát —, ami ráncot te itt látsz, azt mind a szél futta s az eső mosta ide, mert nekem az életből csak ilyen barázda jutott, s amit a marhák vertek, ahogy Put­­noky mondta negyvenötbe: ott a maga barázdája... de nem baj, hosszú idő Ötvenegy esztendő, nehéz volt, de el van telve, le van mosva avval a pár deci pálinkával... hidd el, feleség, ahhoz képest, hogy mennyi lemosni valóm volna, s ahhoz képest, ahány décim nekem ötvenegy esztendő alatt bema­­radt, nem is ittam én sokat, mert ha én ahhoz ké­pest ittam volna, akkor én ökörré kellett volna vál­tozzam, s még úgyis felfújtam volna magam. Aki velem egyidős ötvenegy esztendő alatt rendesen ki­vette a porcióját, annak meg sem kottyant volna, annyit ittam én csak, de nekem az a kicsi is meg­ártott, mert nem vagyok szokva ... Ilyen a szegény ember, látod-e, mikor alkalma volna pótolni, mi bemaradt, akkor se tud mit kezdeni, mert el van szokva az alkalomtól. Hát ezt hányod fel te nekem, feleség? — Nem, hányom én félt Mihály — mosolyog el­­érzékenyedve a felesége. — De egyél már, mert meghal a leves. Akácos Mihály belekanalaz a tányérba. — Szegény étel ez is, de azért nem olyan, ami­lyent Gondos Andráséknit adtak, hogy fuszulyka csak szemkiszurásból volt benne, s olyan híg locsa­­dék volt, hogy a Hargita meglátszott benne. Ennek az örömire ittam, feleség, ennek, a jó sűrű fu­szulyka levesnek az örömire f­u­lójó, de immán annak örömire falj is vajegyet, mert hanem örömödben étien maradsz. — Ne félj semmit, mert étel mellett én étien nem maradok — lát neki végre az evésnek, de amint előveszi bicskáját s belehúzza a száraz, kemény ke­nyérbe, mindjárt le is teszi. — S aztán mért etetsz te velem örökké száraz kenyeret? — Jobb a szaporája, Mihály, nem fogy úgy a kenyér, ha nem frissen esszük. — Jobb a szaporája! S mi azért soha lágy kenye­ret ne együnk! — Meg csak másfél van a régi sütetből, Mihály, s levessel jó a száraz is, aprítsd belé, ha lágyan aka­rod enni. — Még csak másfél, s mire azt megesszük, arra az uj sütet is meg van keményedve, s egyél, Mi­hály, lágy kenyeret, levesbe aprítva örökké. Hát száraz kenyérre vagyunk mi ítélve egész életünkre? No, hamar ide egy cipót, a nemjóját! — Akkor inkább vizes lepénnyel, Mihály — teszi elé a fiókból a sovány lepényt rimánkodóan a fele­sége —, ne kezdjük meg még a kenyeret, előbb fogyjon el a régi. — Ide a cipót, azt mondtam! — üt meg erélye­sebb hangot Akácos Mihály, s arra a menye már hozza is a kemencétől. — Tessék, apám, jó friss cipó. — Ezt már értem — húzza bele bicskáját a jó ropogós, lapibasült, meleg cipóba. — De máskor ne csókolózz annyit a francba, hagyd anyósodra az ilyesmit. — Én nem csókolóztam, apám — pirul el zava­rában a fiatalasszony. — Nem? Hát akkor mért olyan púpos a cipó? — mutatja oda a cipó dúcát. — Ja, azért? — könnyebbül meg a fiatalasszony, hogy csak a cipó dúcából következtet a csókolózásra. — Ja, azért biza! — harap bele mohón Akácos Mihály a még párolgó cipóbélbe. — Ügyelj, Mihály, nehogy valami bajod legyen attól a meleg kenyértől! — aggodalmaskodik Akácos Mihályné. — Ne tedd magad feleség, úgyis tudom, hogy nem engem fejtesz te, hanem a cipót búsulod. Hát vedd tudomásul, hogy vége ezután az örökké csak száraz kenyérnek! Ezután csak akkor süttök, amikor a régi sütetből csak egy fenekecske van! — Jó jó, de a spórlást nem a zsák fenekén kell kezdeni, hanem a szájánál! — érvel a száraz kenyér mellett az asszony. *— A zsák szájánál, de nem az enyémnél! — mor­mog az öreg, s belemerül a levesszü­rcsölésbe. Sanyi szótlanul nézi az apját, s önkéntelenül is arra gondol, hogy ezelőtt három hóru­ppal nemhogy a száraz kenyér, de még a hidegpuliszka is milyen jó volt neki, egy kicsi túróval, zöldhagymával, s lám, most a leveshez is friss, lapibasült cipót köve­tel. Ezelőtt három hónappal még örvendett, ha reg­gelenként, a tehént kicsapva egy-egy sarkalatocska kenyeret, egy darabocska szalonnát dugtak a tarisz­nyájába, s lám, most már a vizes lepény is túl szegé­­nyes neki. Akkor még annyi köze volt az emberek­hez, hogy reggel jókor kilármázta az álmot a sze­mükből, s este, ha valamelyik tehén nem ment haza, a reklamáló gazdát megnyugtatta, hogy a tehén itt van a faluban, csak kóricál valahol, mert hibázhat­nék , s ma már egy szavára mennek az emberek az irodára, s alig van olyan ügyük, amibe neki bele­szólása ne lenne, sőt, ezentúl még a toronyóra is az ő zsebórájához igazodva kongatja a falunak a hiva­talos töki időt. Csoda-e, ha elbízta magát, s azt gondolja, hogy nincs olyan isten, aki az ő szavába beleszólhatna, s nincs olyan emberfia, kinek az éle­tébe ő bele ne szólhatna? Csoda-e, ha úgy érzi, hogy itt, ebben a faluban csak annak van igaza, akinek ő igazat ad, csak az jó, amit ő jónak lát, s csak az rossz, amit ő rosszall? S tehet-e róla, ha nem veszi észre, hogy mennyit árt evvel annak az ügy­nek, amit tiszta szívvel szolgálni akar? — No, hát titeket ki vágott hátba, hogy mind úgy meg vagytok némulva? — üti fel a fejét a szo­katlan csendre Akácos Mihály. — Ne féljetek, nem eszem én annyit, hogy négyen kelljen összeszámol­játok, hányat falok. — Számolja a raksúly, csak örvendünk, hogy olyan jó étvágya van — szól Miska mindannyiuk helyett. — Hát a listával hogy haladtak, telik-e he hamar? — teszi fel a kérdést váratlanul Sanyi. — Avval te ne törődj — veti oda ridegen Akácos Mihály. — Te immán leszerepeltél. Addig s addig akadékoskodni, hogy szépen felsülsz Csóka Mózessel, s Bartha Imrével együtt. Hiába tüzeltetek, hogy nincs itt az ideje, mert úgyis fel tudtuk csavarni huszonötre. Pedig időközben páran vissza is léptek. — Ez csak olyan az egész, mint amikor a lámpá­ban nincsen gáz, s mégis mind srófolják, hogy na­gyobb lánggal égjen — legyint Sanyi kesernyésen. — S a lámpabelet mind csavarhatják, pár percig jól világít,, s aztán megint csak alszik ki. — Prédikálhatsz, amennyit akarsz, a kollektív az őszön úgyis meglesz — kezd méregbe jönni Akácos Mihály. — Mert akárhogy is bografutott a cérna szerintetek a Gondos Dénes kulákosításával, mégis ki van bogozva, mert mindenkinek nem volt levág­va a körme, mint nektek. — Ott azért még van olyan bog egy pár, hogy majd a fogukat is előveszik, s jó lesz, ha nem törik belé. — Nocsak, lessed a kocs­alkán a bajt, ha az ab­lakon keresztül nem látod. Sanyi habozva hallgat: érdemes-e egyáltalán a szót szaporítani? Hiszen napok óta egyéb sincs, csak a makacs kocolódás, vitatkozás, civakodás, kezdik s végzik és soha dűlőre jutni nem tudnak. — Jól van, no, nem szóltam semmit — dől hátra fásultan az ágyra. — Ha magának nem jó Bartha Imre, Csóka Mózes s Gondos Dénes, hát csinálja Mezeivel s Gondos Mihállyal. Én többet nem szólok belé. De hogy maga még egyszer ennek baját látja, abba maga nyugodt lehet. — Ó, bizony isten, Sanyi, én nem tudom, mirevaló örökké osztozódni! — fakad ki Mariska ingerülten. — Örökké ne ellenkezz apáddal, mert egyéb sincs soha, csak kezditek s végzitek azt a kollektivet, hát soha egyébről nem tudtok beszélni? — Tiszta igaz — tör ki Akácos Mihályné is pana­szosan —, itt egyéb soha sincs, csak az a kollektíva vaj mi a franc, annyit elfolyt itt immán, hogy ha vízzé változnék, elvinné ezt a falut a helyéről, hogy már nem is tudom, ha az nem lenne, miről beszél­nétek. — No, Sanyi, kellett neked szólani! — lepődik meg Sanyi a felesége felcsattanásán. Mariska kissé megrestelli magát, s most már tré­fás szemrehányással néz az urára: — Igen hát, igen, legalább mikor itthon vagy, hagyd az ilyent a kapun küjjel, s törődj egy kicsit többet a családoddal. S ne szivarozz örökké, mosta­nában annyit szipod, hogy eddig ujjnyi korom van a tüdődön, én nem tudom, milyen ember az, aki a pénzét az orra alatt elfüstöli s a két szemével nézi. Sanyi alig tud szóhoz jutni: — Hát téged mi lesz, feleség, hogy egyszerre így kidugultál? — Engem semmi, de úgy bele­adtad az eszed abba a kollektívbe, hogy egészen elridegültél tőlünk, mos­tanában olyan valamilyen vagy. — S az milyen? — élvezi Sanyi egyre jobban tűz­­bejövő feleségét. — Az olyan, hogy mintha más nem is lenne a Vi­lágon, csak a kollektív. Sanyika is ott ülhet tőled, mintha nem is a tiéd lenne. — Ki tudja, az enyém-e? — Szégyelld magad! — pírul el az asszony. — Hogy is vesz ilyent a szájadra? Látod-e, Miskának több esze van, ő nem üti bele az orrát mindenbe. — Valamelyik nap ő is elég jól kitámadt vala — törli meg a bajuszát Akácos Mihály —, hogy milyen lázat Gondos Dénest kuláknak tenni. Fel nem tud­tam fogni, mert fáj neki úgy Gondos Dénes, míg aztán meg nem tudtam, hogy a leánya irányában van ott neki valami érdekeltsége. Az amúgyis komor­ szótlan Miska most még job­ban nekikomorodik. — Nekem van, de hálistennek itt van maga, aki akassza velem a tengelyt örökké, m­íg egyszer le nem törik. — Ne vesztegess, te, mert még meg­találok jedni! — mókázik az apja. — Nocsak, legénykedjék! Jól is áll az olyannak, akiben annyi előrelátás sincs, mint a tehénben, ami­kor itatni hajtják, s nem gondolja meg, hogy a lábá­val ne lépjék belé, mert csak saját magának zavarja fel a vizet. Hát ennyi előrelátás volt magukban is, mikor Gondos Dénest kuláknak tették, s most isszik a mocskos vizet, amikor a tisztát is ihatnák, ha fel nem zavarták volna.. . Ahogy egy elhallgatlak, te is éppen olyan vagy, mint Retyezáty­­ — legyint Akácos Mihály csúfon­­dárosan: — ha küldték a mezőre, csak azért sem ment, s ha azt mondták, nehogy megpróbáljon el­menni, csak azért is ment. Mi is hiába rágtuk neked a nyáron, hogy nyughass, ne vegyülj be Gondosék közé, te nem, te csak azértis mentél s csaptad a nagy lagsit. S most hiába mondanám, hogy erioj, állj vissza Julis mellé, mert igazán rendes, derék fehérnép, most már csak azért sem. S fogadni mer­nék, hogy Gondos Esztihez is csak truccból jársz, amért Gondos Dénest felkulákosítottuk, de mihelyt levennék, mindjárt ott is hagynád. — Hát igazán, Miska, nem lehet rajtad eliga­zodni — avatkozik bele az anyja is. — Én, isten lássa lelkemet, nem akarok beleszólni, de mért nem állsz vissza Julishoz ? Nem mondom, Gondos Eszti is ügyes, jóravaló leány, de fiatal az hozzád, fiam, s a tisztességed is kellene tiltsa, hogy otthagyd Ju­­list, látod-e, most már, hogy megismertük, egyikünk­nek sincs kifogása ellene, igazán jóravaló, alkalmas fehérnép, én nem tudom, mi kivetni valót látsz te benne. Éljék meg immán az eszed, fiam, ne busitsd örökké az életünket. — No, nagy harang, kicsi harang, jól össze tudják húzni! — önti el az epe Miskát. — Mert éppen maguk olyanok, mint Retyezátyi. Amikor volt ked­vem Julishoz: „Jaj, ne, fiam, ne hozz ilyen szégyent a fejünkre, mi keresni valód van neked ott“, s mi­kor már elment a kedvem tőle, akkor már „mért nem állsz vissza melléje, milyen jóravaló, alkalmas fehérnép“, maguk retyezátyiskodnak, hogy az isten sem tud eligazodni magukon ! Hát vegyék tudomá­sul, hogy én Julissal egyszer s mindenkorra végez­tem, s nem azért, hogy magukkal truccoljak, hanem mert végeztem, s legyen nyugodt — néz az apjára —, Gondos Esztihez is, ha járok, nem truccból já­rok, s ha Gondos Dénesről leveszik a kulákságot, annál inkább járok, mert akkor nem leszek a kapu­ján küjjel tiltva ! S azzal, mint aki jóllakott már az örökös vitával, megkeseredve indul hátra a csűr felé. Meg van gyűlve nagyon a tennivalója. Már har­madik napja, hogy színét sem látta Esztinek. Teg­napelőtt s tegnap is hiába őgyelgett egész este hol a kapu előtt, hol a kertben, haza kellett jönnie a­­nélkül, hogy bár legalább láthatta volna Esztit. Ha meg volna halva, ha szántszándékkal kerülné a ta­lálkozást, akkor is számot tenne, hogy két egész este még a hangját sem hallatta... Vajon kitudódott volna az apjáék előtt, hogy hétfőn este együtt voltak a kertben, s most szigorított tiltás alatt van ? Vagy talán feltett szándéka így bánni vele: minden har­madik nap húshagyó kedd s utána böjt ? Ki van porciózva, bé van osztva, hogy jusson is, maradjon is, mint a lónak az ablak: a zab is minél tovább tartson s a csikó is zabos legyen ? Azon veszi észre magát, hogy már a kertben van, s a szilva értebbjét szemelgeti a fáról. Huszárosan felül a kertre, bal kézre tőle a Nyi­­resbérce aljától a kertjükig előlankásodó szántóföl­dek, a fekete ugar, itt-ott egy-egy friss hullám ben­ne, jobb kézre a kéklő-pirosló, hamvas szilvaszemek, dúsan, mintha kézzel rakva lennének a fán, s amint le-leszakaszt egy-egy szemet, s magját köpve körbe­­ügyelődik az ökörnyálas, bágyatag földeken, nem messze tőle, a­lagút szélén egy csapat gyermeket vesz észre, a porban játszva. S már ügyet sem vetne rájuk, a ludakat őrzik, nincs azon mit nézni, ha ki nem válna közülük egy legényke, s errefelé nem indulna. S méghozzá nem is akárki, hanem Gondos Laci —­ ismer rá az Eszti becsére, s úgy elfogja az izgalom, hogy alig tud úrrá lenni rajta. ■— Mi az, Laci, tán elcsaptak a többiek ? — Engem nem biztosan — kéri ki magának Laci, s piros, Eszti-forma arcára rá van írva, hogy nem akármilyen járatban van­­ errefelé. — Hát akkor, szilva kéne-e ? — markol fel Miska a fára, s Laci megvonja a vállát, mint aki melles­leg azért is jöhetett. — No, nesze, rakd meg a zsebeidet ! — ereszti bele Miska a szilvát a két maszatos, összetett ma­rokba. Laci jártas szakértelemmel rakja meg zsebeit, az­tán felhunyorog a várakozón üldögélő Miskára, ki­veszi szájából a lerágott szilvamagot, s két ujja közé szorítva felpöccinti a szilvák közé, mintha vissza akarná ragasztani a fára, hogy újból meghúsosod­­jék. — Eszti nőném azt üzeni, hogy ma is kertben várja a vizitét. Miska majdhogy le nem szédül a kertről. — Jól van, Laci, nagyot nőjj ! *— változik meg körülötte a világ. — S nőnéd most hol van ? — Ő odahátra, né, Kisnádaska. — Cimbora ? — néz a felintett irányba Miska, s most már, hogy megmutatták, ráismer Esztire, amint a lovat vezeti a barázdában. „Milyen sanyarú, élet­revaló leányka, nincsen bezzeg elkényeztetve, mint sok, hogy inkább elnézi, az anyja menjen cimborá­nak, a lovakat vezetni, s ő csak pauzsálja magát otthon“ — telik meg a szíve melegséggel. — „Akár­ki felesége lesz, nem vall szégyent vele senki, az biztos, mert ritka, akinek így feááll a keze min­­denre, ha kell, hímez, ha kell, lovat hajt, s ha kell, elveszi az eszét az embernek“ é s úgy belefeled­kezik abba a távoli, pirosszoknyás barázdabillegető­be, hogy megfájdul a szeme tőle. Nem is veszi észre, hogy Laci már rég vissza­ment a libapásztor játszótársakhoz, talán már el is felejtette, hogy egyáltalán itt járt az üzenettel, úgy beletátotta a száját a fehérblúzos, frissbarázdás ár­­konzulba. Alig tudja rávenni magát, hogy végülis megváljék tőle, s elinduljon előfelé. De még a csűrből is visz­­szanéz, s azon elől is mind csak az van a szeme előtt, mint napbanézés után a rózsás, kicsi folt, bár­hová is néz az ember. Kiereszti a marhákat, befogja, előhajtja a sütőig, ott megállítja, s beszalad, hogy igyék egyet. Az apja Sanyikéval szórakozik az ágyon. — No, te bolha, beteg vagy-e vagy nem vagy beteg ? — fogja éppen vallatóra ujja közt a képzelt bolhát. — Ha nem vagy beteg, mit keressz az ágy­ban, s ha beteg vagy, mit ugrálsz ? — Hol a csupor, anyám ? — mutatja szórakozot­tan a csuportartó szeget Miska. — Ott a tálason, üti ki a szemed. — Éhen — látja meg Miska. — Ha Gondos Eszti ülne ott ! — Akkor mi lenne ? — meríti meg a csuprot Miska. — Akkor meglátnád biztosan. — Még fájén lenne, ha nem látnám meg — törli meg a száját Miska, s jókedvűen megy ki az ajtón, hogy még ma este meglátja. — No ! — csak ennyit szól a teheneknek, s máris nyikordul a sárom, mert Miska úgy szoktatta őket, hogy éppen csak nincsen gyeplő a kezében. A kapun kívül felugrik a székét farára, egyik ke­zével a ganéba ütött villa nyelét fogva, másikkal az ostornyelet a vállán, legényesen szétvetett lábakkal, s ha megkérdik: no, elég-e hamar ? — vidáman for­dítja fonákjára a szót: ez el, hogyne, ha meggyujt­­ják. Dorio Lazar Fadöntő (Csató Éva rajza) annyi Apám Árnyék talán?... A forrásnál mit látok? Egy bokor tövén hagyott kenyérzsákot. Alul hímzéssel díszített a széle. Gazdája tán olyan legényke-félé. Fajon mióta kesereg miatta? Azóta biztos végleg elsíratta. Mi van benned? — Kibontalak, hadd ! Segíts, hogy eltűnt gazdád megtaláljam! Szalonna, zsebkés, szvetter, — im­a leltár. Ki ért belőle, annak sokat feltár. Meg egy cipó is! — száraz, mint a tapló, 1 És egy kis füzet..— és rajta: „UTINAPLÓ“. J Nem érdekel már név, helység... efféle, I Csak ott mit irt egy kislegény beléje. Sietve lapozom előre-hátra, De nem bukkanok írásnak nyomára. Megértem őt! — Tudom, ha hőség árad, Mászás közben a toll is belefárad. Csupán az első lapon áll néhány sor: „A csúcsokról néztem, — ki tudja hányszor! •— a napsugárt fürössze tengerszemre, a katlanból feldörgő görgetegre Hová nem érnek fel napvillanások, a szurdokmélyből fenyűon­ások törnek sudáran mind feljebb az égnek, és igy szippantnak kékséget a mélynek. — A zúgó vízesések száz patakja tágabb terén már csendesebben rakja s­alant a hegy lábánál egybefolyván, láttam, miként ezüstözik a rónán. —* crc/o aránylik száz napfényes völgyön... hazám, nincs nálad szebb ország a földön!“ 1957 juli»*« UTINAPLÓ Köszöntő A szocializmus építésének korszaka arra ta­nított bennünket hogy az idő múlását ötéves tervekkel mérjük. Minden nap megüljük rend­szerünk valamely győzelmének öt- vagy tízéves fordulóját: egy felépült üzemét, egy megalakult kollektív gazdaságét, egy újonnan megalapí­tott iskoláét. Az emberek kisebb vagy nagyobb csoportja e szorgos építőmunka ünnepnapjait nem annyira hozsannás dalokkal, mint inkább azzal az örökké friss elhatározással köszönti, hogy továbbfolytatja munkáját és annak gyü­­mölcseit lerakja hazánk nagy, közös asztalára. Vannak azután olyan ünnepek is, amelyek az emberek széles köreit érdeklik amelyben részt vesznek olyanok is, akik soha nem ismerték egymást, az ország különböző sarkaiban élnek, különböző foglalkozásokat űznek, de akik egyek vallott nézeteikben és törekvéseikben, mint pél­dául egy újság olvasói. Kétségtelen, hogy az a tíz esztendő amelyet az ELŐRE ma betölt, ilyen ünnepi alkalom a Román Népköztársaság magyar olvasói számára, mert legelterjedtebb újságjuk köré tömörülve kifejezik a szerkesztő­ségi közösségnek köszönetüket és jókívánságai­kat. Ebben a köszöntésben és ezekben a jókíván­ságokban egyek vagyunk velük mi is román írók és újságírók, az ideológiai front harcosai. E front közös, megingathatatlan és szétbontha­­tatlan, s mi tudjuk, hogy tanátok magas hiva­tást tölt be a közös haza alkotó erőinek össze­­forrasztásában, pártunk és kormányunk követ­kezetes lenini nemzetiségi politikájának megva­­lósításában. Testvéri szeretettel veszünk részt ezen az ünnepen — azért beszélhetek többes számban mert ismerem társaim érzéseit — s hagyományos jókívánságunkkal köszöntünk fel benneteket ebből az alkalomból: „La multi ani cu spor­ii sänätate !” SZEMLÉR FERENC VIRÁGOK KÖZT Ily pirosan, mint a ciklámen, más szín nem ég. Akkor is éget, hogyha rá sem pillantanék, így villog ifjú édes húsban bő szerelem. le is volna lehunyni mostan tőle szemem. Csak a muskátli ékesebb m­égl... Ahol lakom, mintha jeltűzként fényesednek Ablakszemekben szaporodnak cserepei, gondok közt is valami jobbat jelenteni. De nála is jobban kilángol búzánk közül a Barcaságon még a pipacs. Kis tárcsáival áll az útra s vidáman int, ha traktorok görögnek újra s újra megint. Nézem a sok virágpirost itt, mint ragyog, s elmondom, bárki is haragszik, boldog vagyok. Szép piros színek ! Náluk csak az ember vehet diadalmas lobogóinkhoz szebb színeket­­ gyáron, lakon, itt-ott magas VERONICA PORUMIUCI A MÁNAK Nem méricskélem én magam Egészen adom, ha hiv a harc a szerelem. Páncéltalan kiállók bármi részben, elvtársaim, ha itt vagytok velem. Csapjon a szélvész egyenest szemembe s az én szivemet markolja a gond, mit a legelső fájdalom teremne s mit az utolsó sóhaj még kimond. Ha szólok, néma századok kiállnak. Mit más nem élt meg, mind megélem én. Ily szép világa nem volt senki másnak. A dal, a könyv — amennyi kell — enyém ! Mit bánom én, amiért égten égek s enyész a láng, ha magasabbra csap. Nem hiszek én a srtásvilágnak-égnek, a földihez hordom csak a falat. Én esküszöm, félszemmel sem barátra, sem ellenségre nézni nem fogok. Szeretetem s utálatom a fáklya, mely kettős lánggal egy tövön lobog. Nem kerülöm az utam meredélyét, ha kommunista jövőnkbe vezet. Korunk közelgő szép tündérmeséjét mi szőjük-fonják mai emberek. Akárhol is légy, elvtársam, barátom, földön, vizen, légben — itt vagy velem . Jégárra hőt, kertet a Szaharára teremt bennem az építő felén. Az emberért állok itt harcrakészen. Elvtársam, érezd, itt vagyok veled ! Nem méricskélek. Átadom egészen magam ! Mert másként nem — nem élhetek ! Fordította: SZEMLÉR FERENC

Next