Előre, 1966. június (20. évfolyam, 5778-5803. szám)
1966-06-16 / 5791. szám
1969. június 16., csütörtök NINA CASSIAN A szépség egyetemessége Milyen természetes könnyedséggel nyilvánítják az emberek szépnek a naplementét, amikor a tűzvörösre gyűlt égitest szinte lezuhan a látóhatár alá, mennyire egyetértenek abban, hogy gyönyörű a kis ér keskeny cérnaszála a vén erdő közepében, mennyire nincs nézeteltérés közöttük abban a kérdésben, hogy valóban csodaszép a telihold ezüst korongja, amint a tenger partját egysíkra emeli a sejtelmes messzeséggel, hogy gyönyörűek a kék hófoltok az alkonyba hanyatló hegyek csúcsain. A vita, az ellentmondás, a véleménykülönbség és nézeteltérés — már ami a „szép" fogalmát illeti — nem itt kezdődik. Nem itt, hanem a kultúra területén, s én itt kultúrának nevezném mindazt, ami nem szorosan tartozéka a természetnek, tehát mindazt, amit az ember teremt meg, amit az ember alkot a két keze munkájával és a képzeletével. Széles és átfogó ez a terület: beletartoznak a világhírű remekművek, de beletartozik a hétköznapi ruha is, amelyet magunkra öltünk, vagy ha úgy tetszik, az evőeszköz, amely minden étkezéskor az asztalunkra kerül. Az ember teremtette szépnek kialakultak a maga törvényei és a döntő ítéletben jelentős szerepe van a nevelés fokának és milyenségének, az egyéni érzékenységnek, az értesülés avatottságának, s persze nem utolsó sorban az úgynevezett tehetségnek. Van egy kényelmes közfelfogás, amely ellentmondást nem törően így beszél : „nem az a szép, ami szép, hanem az a szép, ami nekem tetszik". De az emberek, e különlegesen gondolkodásra és teremtésre hivatott faj civilizációjának története számos mozzanatán keresztül azt bizonyítja, hogy az évezredes alkotó munka gyümölcse sosem születik meg bizonyos kusza szubjektív elgondolások alapján, hogy itt valami igen pontos törvényszerűség működik, amely lehet ugyan változó, lehet nagyon is árnyalt, de végső fokon a valóságból fakad, végső soron mindnyájunknak el kell ismernünk objektív voltát. Ha bárkit, függetlenül iskolázottságának, tehát általános műveltségének fokától ámulatba ejt a Niagara alázúduló víztömege, Beethoven kései vonósnégyesei tekintetében már igen különbözőek a vélemények. A mi sajtónk az utóbbi időben dicséretes következetességgel tárgyalja a hozzáértő és alapos művészeti nevelés kérdéseit, nagy hangsúlyt helyez arra, hogy a széles tömegek megfelelő szakismereteket nyerjenek, amelyek feltétlenül szükségesek az esztétikum, a szépség bonyolultabb megjelenési formáinak érzékeléséhez. Ehhez természetesen hozzájárul az ízlés fejlesztésére kifejtett törekvés mindennapi életünket illetően — gondolok itt az utcák, épületek és a leghétköznapibb használati tárgyak esztétikumára, amely körül szintén széleskörű vita folyik nem egyszer. Bonyolult kérdés továbbá az erkölcsi magatartás esztétikumának fogalma. Történelmi korszaktól történelmi korszakig, az erkölcsi magatartás kódexe számos — gyakran alapvető — változást szenvedett, egyes tételei pedig rendkívül finoman, rendkívül hajlékonyan alakultak át az idők folyamán. De alapvetően változatlan maradt az emberek amaz igénye, hogy megkülönböztessék a jót a rossztól, a helyest a helytelentől, az igazságost az igazságtalantól. Itt is az a helyzet mint a művészetek terén: nem elég a törvények tiszteletben tartásához az úgynevezett hozzávetőleges erkölcsi érzék. Itt is, éppen úgy, mint a művészet területén alaposan ismernünk kell a valóságot, a benne uralkodó eszméket, felelősséget kell éreznünk azért, hogy erkölcsi magatartásunk teljesen megegyezzék a mai, a szocialista társadalom támasztotta követelményekkel. Itt is lehetségesek és gyakoriak helytelen elképzelések. Ezek akkor állnak elő, ha az elveket az előítélet helyettesíti, ha elavult, merev normák foglalják el a helyüket, vagy ha ellenkezőleg, egyesek mindenféle elképzeléstől vagy törvénytől függetlenül a maguk önkényes és személyes normáihoz igazodnak. Ha az esztétikai, etikai vagy akár a természeti „szépet" soha nem is foglalhatjuk merev és változtathatatlan törvénykönyvbe, a lényeges mégis csak az, hogy az igénye örök és nemes emberi igény, és hogy nálunk ma a szocializmus győztes színében tündököl, hogy a szépség diadalmas rohamra kelt s egyre nagyobb sikerrel tör előre a gyakorlati, szellemi és érzelmi területek mindegyikén. (Folytatás az 1. oldalról) RÖG JÓZSEF (tanár) : — Nem akarom itt most elismételni mindazt a dicséretet, amelylyel a szatmári társulatot rendszerint elhalmozzuk — és megérdemelten. A „hőskorszakot“ sem fogom felidézni, amikor az együttes úttörő munkára vállalkozott itt Szatmáron. Nemcsak a kezdetnek, hanem az állandó és szerves továbbfejlődésnek is megvannak a maga nehézségei, és a színház idei évadja inkább megtorpanásról tanúskodik. A műsor nagy „adujával“, a Sirállyal átütő közönségsikert nem tudott elérni a társulat, és csakis gyenge pontnak minősülhet, hogy ezt a „fajsúlyos“ darabot másrészt A néma leventével kívánta „egyensúlyozni“ de olyan előadásban, amely Heltai darabjáról meg sem kísérelte lefújni a port. És bizonyára hasonló szerepet tölt be a műsorban, Gibbson eléggé középszerű darabja, a Libikóka is. Általában úgy látom, hogy a játékrend két véglet között ingadozik, s erről az „egyensúlypolitikáról“ helyesebb volna lemondani. Nem nehéz a drámairodalomból olyan darabokat kiválogatni, amelyek jól megrajzolt jellemekkel, érdekes helyzetekkel és cselekménnyel vagy már újszerűségüknél fogva is megragadják a közönséget, s a színházat sem kényszerítik művészi elvei feladására. Nagyváradon Virgil Stoenescu O mi?care grefita (Hibás lépés) című színművével nyitott az Állami Színház román tagozata, majd következett Octav Dessila Mihai Viteazul, Kiritescu Gaifele (Szarkafészek) című színműve, egy Cronin-darab, Jupiter se amuzá (Jupiter mulat), egy Mulatescubemutató, Visul unei nopti de tarna (Téli álom), végül Irvin Shaw : Santajul (Zsarolás) című darabja országos bemutatóként. A magyar tagozat bemutatói : Victor Ion Popa : Micsoda zűrzavar; Arthur Miller : A salemi boszorkányok; Szirmai : Mágnás Miska ; Aurel Baranga : Jámbor lelkű Szent Flórián ; Shaw : A milliomosnő; Steinbeck : Egerek és emberek. (Előkészületben : Lehár : A mosoly országa). Erről a tarkán változatos színi évadról a következőképpen nyilatkoztak a nagyváradi nézők : BARTA LAJOS (munkás) : — A salemi boszorkányok mellett a Mágnás Miska, kétségtelenül furcsán hat egy színház játékrendjén. De ezen ne ütközzünk meg túlságosan, vegyük úgy, hogy Nagyváradon, ahol az operettnek köztudomás szerint nagy közönsége van, a színház mellesleg egy operettszínház szerepet is kénytelen betölteni. A nagyobb baj az, hogy emiatt a társulat ereje megoszlik, ami késlelteti az egységes játékstílus kialakulását. De véleményem szerint még ezen is lehetne segíteni, ha az együttes nem csak a prózai előadásokban törekedne új stílusra, hanem a régi operetteket is megpróbálná felfrissíteni. Nem is beszélve arról, hogy a zenés műfajban is születtek már új művek Lehár és Kálmán Imre óta ... POP GILE MÁRIA (tisztviselőnő): — A nagyváradi színház műsora még mindig rendkívül heterogén. Nem is az évi egy-két operettbemutató ellen szólnék, inkább azt nem tudom megérteni, miért nem igyekszik a színház — például — kitűnő vígjátékelőadásokkal pótolni fokozatosan azt, amit a közönség az operettben keres : a felüdülést. Mikor fogja a nagyváradi közönség végre megismerni a vígjáték nagy klasszikusait: Moliere-t, Goldonit? Vagy ha már Shaw-t játszik a színház, miért esett a választása éppen a nagy író egyik legjelentéktelenebb darabjára, amelyben még egy olyan kitűnő színésznő is, mint Vitályos Ildikó, jóval színvonalon alul játszott? A jó darabok, izgalmas színházi feladatok érlelik az együttest. Biztos vagyok benne, hogy például A salemi boszorkányok, még ha nem is volt tökéletes előadás, kitűnő iskolát jelentett a színészeknek. És persze nagy élményt a közönségnek. FÖLDESI PÁL (munkás) : — A nagyváradiak műsorából nagyon tetszett az idén Baranya vígjátéka, a Jámbor lelkű Szent Flórián, és A salemi boszorkányok, Miller drámájában különösképpen Vitályos Ildikó és Lavotta Károly alakítása. A színészgárda is felfrissült az utóbbi években : Laczó Gusztáv az Orfeusz alászáll című Tennessee Williams-darabban mutatkozott be tavaly nagy sikerrel. Bányai Irén pedig A salemi boszorkányokban, mint Mary Warren. Szeretnénk őket minél gyakrabban látni a színpadon. De felfigyeltünk arra is, hogy nagyon érdekesek, szépek újabban az előadások díszletei, akár Fux Pál, akár Nagy Sándor tervezi őket. RODICA SANDULOVIC! (tanárnő) : — A nagyváradi színház egyik legnagyobb érdeme a román drámairodalom nagyon rendszeres színpadhoz juttatása. A műsor ilyen szempontból ebben az évben is szép és kiegyensúlyozott volt, s még egy ősbemutatóra is sor került, ami az új drámairodalom ösztönzése szempontjából rendkívül fontos. Ezzel szemben a világirodalomban, amely egy nemzet irodalmához képest tengernyi, feltűnően igénytelenül válogatott az idén a színház román tagozata , a Croniadarab is, az Irvin Shaw-é is gyenge közepes volt. Pedig néhány évvel ezelőtt Nagyvárad a bukaresti Nemzetivel csaknem egyidőben játszotta Dürrenmattel Az öreg hölgy látogatását. Ehhez a nagyvonalúbb, igényesebb műsorpolitikához kell a társulatnak, véleményem szerint, sürgősen visszatérnie. HAJDÚ GÉZA (középiskolai tanuló) : — A nagyváradi színház műsorán évek óta nem szerepelnek klasszikusok, ami nemcsak velünk, iskolásokkal szemben nagy mulasztás, hanem a felnőtt közönséggel szemben is, akik az Antigoné és Schiller Don Carlosa óta klaszszikus színházi kultúrájukat a legcsekélyebb mértékben sem gyarapíthatták. Mi legalább olvasunk klasszikusokat, de a felnőtt közönség ezt már ritkán teszi meg, és különben is, a drámákat színpadra írták, nem olvasásra. Az idén érettségizem, és nem láttam még Shakespeare-t színpadon ! És ehhez még hozzátehetem, hogy csak a mi iskolánkban, a 3. számú líceumban 360 diák váltott bérletet a színház bemutatóira. De nem is értjük, miért idegenkedik úgy a színház a klasszikusoktól, ha egy nehéz darabot, mint Steinbeck Egerek és emberek című drámája olyan nagyszerű előadásban tudott kihozni. És egészen biztos, hogy a színészek is szívesen játszanának klasszikusokat, legalább is a fiatalok, akiknek így is hálásak lehetünk mert a szemelvényeket és verseket az ő előadásukban hallgatjuk magnóról az irodalom-órákon .. • Megyjegyzés : Az idézett véleményekhez ezúttal nem fűzünk kommentárt és következtetéseket. A színházi évad problémáira még visszatérünk. Színház és közönség Nagyszerű munkát végez az Irodalmi Könyvkiadó a Romániai Magyar írók sorozatának rendszeres megjelentetésével. Úttörő kezdeményezés, mely több szempontból is jelentős. Fontos mindenekelőtt azért, mert összegyűjti, rendszerezi (bibliográfiai vonalon is) a két háború közötti hazai magyar irodalom időtállónak mutatkozó műveit, legjobb alkotásait. S ez már önmagában is irodalomtörténeti értékű szerkesztői teljesítmény. A Kiadó szóban forgó sorozata, rövid idő alatt, kivételes értékű szépirodalmi anyagot vonultatott fel a két világháború közötti időszakból. Hozzá kell hát látnunk a nagyobb összefüggéseket feltáró, irodalomtörténeti szintézis megteremtéséhez. Sok részlet-tanulmány elkészült, több író-portré megjelent, egyre biztosabban tájékozódunk a felszabadulás előtti évtizedek irodalmi termésében. A körkép felvázolása azonban hátra van, hiányoznak az áttekintést, az irodalomtörténeti értékrend kialakítását célzó nagyobb vállalkozások, melyek az irodalmi jelenségeket bonyolult összefüggésükben és történetiségükben tárnák fel. Miért teszem most mindezt szóvá? Mert a napokban ismét kezembe került a Romániai Magyar írók sorozatának egyik új kötete : Kovács György Bánat és bor című elbeszélés-gyűjteménye. (Irodalmi Könyvkiadó, Bukarest, 1966.) Ez a negyedik Kovács-kötet, mely a sorozatban eddig megjelent. S tudomásom szerint már az ötödik, az Erdélyi tél című regény is a szerkesztők-lektorok kezében van. Imponálóan gazdag életmű a Kovács Györgyé. Akik olvasták a Pletykafészek, a Varjak a falu felett című regényeit, vagy a Leányok a kertek alatt című elbeszélésgyűjteményét, és a Tűz kialszik-ot és a Boszorkány t — a pálya kezdeti szakaszának e kiemelkedő alkotásait, — bizonyára érzékelik a szerző életművének ezt a vonását. És a Kovács-regényekelbeszélések egész sora vár kiadásra, illetve újra kiadásra. Pár év múlva, amikor „összeáll“ a sorozatnak ez az egyik leggazdagabb epikai vonulata, döbbenünk csak rá igazán : milyen méretű életművel gazdagította már ezidáig is Kovács György a hazai magyar szépírást. Mégegyszer ide írom : nagyszerű munkát végez a Kiadó, amikor könyvespolcunkra állítja a hazai magyar irodalom reprezentánsainak életművét : Asztalos István, Gaál Gábor, Tompa László, Szentimrei Jenő, Kuncz Aladár, Tomcsa Sándor, Markovits Rodion, Nagy István, Kovács György, Bartalis János, Molter Károly, Horváth Imre, Endre Károly válogatott írásait. A kiadó jövő évi terve a sorozat további gazdagodását ígéri. Munkára, irodalomtörténetírásra nagyszabású, kollektív vállalkozásra serkentő kiadót tett ez ! Most már igazán rajtunk, irodalmárokon, szerkesztőkön múlik, hogy milyen szintű kritikai-irodalomtörténeti gyakorlattal válaszolunk a kiadó nagy lehetőségeket nyitó kezdeményezésére. Ezzel a válasszal egyelőre nem nagyon dicsekedhetünk. Távol áll tőlem az előszó írók, a sorozat egyes darabjait bevezetőkkel, jegyzetekkel ellátó szerzők munkásságának lebecsülése. Ezek a tanulmányok, író-portrék — eredmények , nem egy esetben elmélyült, filológiai-kutató tevékenység eredményei. De tovább kell lépnünk ! A részlet-tanulmányok birtokában szélesebb vonalon, a teljesség igényével kell megrajzolnunk például Nagy István, Kovács György vagy Szemlér Ferenc pályafutását, az indulástól 1944 augusztus 23-ig. Túlzás lenne azt állítani, hogy ezen a területen minden a legnagyobb rendben van. Itt vannak például Kovács György válogatott művei, az a négy vaskos kötet amelyre az imént hivatkoztam. Egyik-másik mellett majdnem szó nélkül „húzott el“ a kritika ; lapok, folyóiratok illetékes rovatai legfeljebb egy-egy szűkszavú recenzió erejéig figyelmeztek ezekre a könyvekre. Persze, az igazsághoz ez is hozzátartozik : vannak a sorozatnak olyan darabjai, melyeket eléggé körültáncolt, agyonértékelt már a kritika. Természetesen nem ezekről van most szó. A feledésbe merült kötetbe először összegyűjtött, átnézett, kibővített munkákra gondolok azokra, melyek mind eszmei, mind esztétikai szempontból nagyobb figyelmet érdemelnek, éppen a mai, korszerű irodalmi tevékenység oldaláról. Realizmus? Hiteles valóságábrázolás? Naponta vitáink középpontjába kerülnek ezek a kérdések. És mégis milyen ritkán fordulunk legközvetlenebb irodalmi hagyományainkhoz, ritkán keresünk tanulságot ott, ahol van mire figyelni, ahol van mit követni, alkotó módon tovább folytatni. Olvasom a Bánat és bor novelláit, elbeszéléseit. Huszonnégy írás, két esztendő (1935-1837) termése. Ebből a huszonnégy munkából hatot ismerünk az elmúlt években megjelent a Bűnügy és a Falusi kaland című kiadványból. A többi a korabeli lapok, folyóiratok, évkönyvek (Erdélyi Helikon, Pásztortűz, Brassói Lapok) oldalairól került most először gyűjteményes kötetbe. Olvasom ezeket az írásokat, egymásután, nagy élvezettel és nem kis elfogultsággal és elfogódottsággal. Mindenik ismerős világba, szülőföldem szép tájaira , a Kisküküllő-mente falvaiba vezérli gondolataimat. Elsüllyedt a világ? Szenvedés és nyomor, sötétség és népbetegség, lázongás és panasz, bánat és bor — mindenütt. Minden házban és minden emberben, végedes végig a Kisküküllőmentén, melyet annyi szeretettel és féltő aggodalommal ölel át a szerző képzelete. Végérvényesen elsüllyedt világ ez. De ezekben az elbeszélésekben döbbenetes erővel elevenedik meg a múlt riasztó faluképe. Nem az elemzés szándékával írom ezeket a sorokat. Még a vázlatos kritikai jelzést sem kísérelem most meg, pedig a kötet nem egy darabja (Módos gazdák, Bíróváltozás, Ajka, Kalákatánc, Bánat és bor, Kakukkfióka) tankönyvbe kívánkozik, kritikai realista novellahagyományunk remeke. Olvasás közben csupán ennyit írok a könyv margójára : kitűnő olvasmány, érdemes belekóstolni... És e széljegyzetek végére enynyit : Kovács György egykori íróiemberi példatevése — a mához szól. Ismételten tanúsítva : az igazbeszéd forrása — rajongó szerelemmel szeretni a népet, azt a közösséget, mely követként küldi íróit az irodalomba, képviselni őt, az igaz és szép szó hűséges fegyverével. Hajdú Győző GONDOLATOK EGY Kim OLVASÁSA KOMM Megkezdődött a Hi- Mamaiai Filmfesztivál. Versenyen kívül kerül bemutatásra Henri Colpi román—francia koprodukciós filmje, a Névtelen csillag. ELŐRE Iparművészetről szólva minálunk a kézművesség fogalmából indulunk ki akarva-akaratlan. Az iparművész műhelyében egyedi darabokat állít elő, hiszen, ha készít is változatokat ugyanarra a dísztárgy-modellre, azok egyben-másban mégis csak különböznek majd egymástól a kisipari előállításmódból kifolyólag. Előnye ennek a megmunkálásnak, hogy a művész munka közben is szabadjára engedheti alkotó fantáziáját és kötetlenül dolgozhat, pusztán az anyagszerűség törvényét kell tiszteletben tartania. Innen ered az aszimmetrikus formák, a szabálytalan alakzatok gyakorisága például a kerámiában, vagy a fémművességben. Hátránya viszont az effajta beállítottságnak az, hogy a művész készítette minta-példány sorozatgyártás prototípusává csak ritkán válhat. Nos ebben az összefüggésben különösen figyelemreméltó a Dalles csarnok belső termeit elfoglaló finn iparművészeti kiállítás. A szakma finn művelői kimondottan az ipari forma, az ipari előállítás művészi lehetőségeit bizonyítják meggyőző erővel. A kiállítás anyaga egyébként bejárta a világot, mindenütt nagy érdeklődést váltott ki a szakemberek és a közönség részéről egyaránt. Puritán egyszerűség a célszerűnek, mint követelménynek az elsőrendű érvényesítése, fegyelmezett, precíz formálás jellemzi általában a kiállított tárgyakat, függetlenül anyaguk milyenségétől. Az ipari előállítás itt nem csupán felmerülő lehetőség, hanem az egyetlen olyan kivitelezési módozat, mely maradéktalanul érvényre , juttathatja az esztétikai kvalitásokat. A karosszékek, a világítótestek, az evőeszközök, sőt a textiliák is (kevés kivételtől eltekintve) ugyancsak veszítenének művészi értékükből, ha valaki kézműves kidolgozással próbálná előállítani azokat. Sajátos hűvös eleganciát kapnak a tárgyak a gépi megmunkálástól. A sok nikkelezett felület, a fekete-fehér színek előtérbe helyezése kissé rideggé teszi és érzésünk szerint inkább a fogadó- vagy várótermekbe, mint a lakásokba utalja ezeket a bútorokat. Kár hogy mindössze egyetlen fotó-pannón láthattunk berendezett enteriőrt. Rendeltetési helyükön, megfelelő modern építészeti kiképzésű helyiségekben nyilván másként mutatnak a bútorok, mint egyedi darabokként. A kerámia készletek, a zománcozott edények és a rozsdamentes acélból készült evőeszközök praktikusak, egyszerűek, sallangnélküliek. Esztétikai értékük forrása kettős, bár ez a kettősség elválaszthatatlanul összevontan jelentkezik. A tervezők visszanyúltak a népi formázás hagyományaihoz, átvették annak nagyvonalú dekoratív szemléletét és ezt egyeztették a modern formakultúra követelményeivel. Az üveg ivókészletek főként gyakorlatias egyszerűségükkel tűnnek ki, a kristályvázák, tálak már kevésbé eredetiek. Kézzel csomózott falikárpitokból, erős, dekoratív színfoltokkal tarkálló drapériákból, színes damaszt abroszokból áll a kiállítás textil részlege. E tekintetben már kevesebb az újdonság, s a letompított színek, a merevség határát súroló egyszerűség valamelyes egyhangúságot tükröz. A mi színesebb látásmódhoz, merészebb megoldásokhoz szoktatott szemünknek idegen ez a világ. A finn iparművészek bukaresti bemutatkozása nem csupán a kitekintés, a díszítőművészet egyetemes fejlődésének figyelemmel követése szempontjából jelentős esemény, hanem minden bizonnyal serkentőleg hat majd az egyes iparművészek munkásságára is. Mezei József Az ipari forma művészei A gyermek makkegészséges, szép is, ügyes is — de nem beszél. Hanem csak csicsereg. Csak madárhangokat hallat. Nem úgy, mint a pacsirtautánzó művész, ajakcsücsörítve, fütyülve — hanem épp úgy, mint a madarak, amelyek csak kinyitják a csőrük, és a torkukból tör föl a trilla, így a gyerek is : kinyitja a száját, ajkát alig mozgatja, és csicsereg, trillázik, fütyül, egészen úgy, mint a kanári vagy a fülemüle. Az édesanyja azt állítja, hogy érti. Elvégre anynyi ideje hallgatja, hogy azóta a világ bármely idegen nyelvét megtanulhatta , miért ne tanult volna meg madárnyelven? Kezdetben pirulva fordította-tolmácsolta a családnak, nagymamának, rokonoknak az állítólagos kis mondatokat; eleinte csak annyit, hogy „Most azt mondja, éhes", vagy: „Nem halljátok ? Szomjas , fáj a hasikája; szorítja a nadrág“ , és nem lehetett tudni, vajon valóban érti-e a kis csicsergéseket, avagy anyai ösztönével ismeri fel a bajokat, kívánságokat. Később azonban már bonyolultabb mondatok következtek : — Nem halljátok ? Le szeretne menni az udvarra, kéri a kékpettyes labdáját! — A szomszédok Sanyikája elvette az íját és nem adja vissza! A család, a rokonok, a nagymamák a fejüket csóválták, és titokban cinkosan sajnálkoztak a szerencsétlen anyán. Belezavarodott ebbe az isten csapásába — hümmögték. És ez a gyerek is milyen szerencsétlen, szép, szép a trilla, de hát mihez kezd vele az életben, hogyan harcolja ki a magáét, hogyan érvényesül ... ? — Talán kinövi — vélték a derűlátók. Ám telt-múlt az idő, s a gyerek csak egyre szebben csicsergett, fütyült, trillázott. S ami egészen különös volt: úgy tűnt, az apróbb gyermekek mind meg is értik, lassan meg is tanulták tőle a madárbeszédet, s az egész környék gyermeki madárszóval volt teli, és olyan remekül megértették egymást, hogy csodájára járt a világ. Csak a nagymamák, a rokonok, a család nem értették őket. Nyelvtudósok tanulmányozták az esetet: csudálatos szótár! Zenészek ámuldoztak: gyönyörű zene ! A gyermeket pedig mindenki szerette, csodálta , csak a család, a rokonok, a nagymamák mormogták: „Ez a gyermek nem fog érvényesülni. Ilyen hangon, ilyen hanggal semmit sem lehet elérni. Az ilyen hang gyönge az élethez ...“ Aztán jött egy hírneves sebész, belenézett a gyerek szájába, vette a kését és belemetszett a nyelve alá. A gyermek másnap megszólalt. Harmadnap beszélt. Hetednap elfelejtett fütyülni és megtanult káromkodni. Azóta mindenki úgy emlékszik az esetre, mintha mesében hallotta volna, gyerekkorában. V.I. És akinek e sorok túlságosan is madárnyelven íródtak, annak íme, egyszerűbben: Jaj annak a szülőnek, aki sajnálja, hogy gyermeke túl szelíd, gyöngéd, jó és önzetlen — és ezért mutatnak, élhetetlennek tartja, pálinkás virtusra tanítja és örül, ha a csöppség végre kacskaringósan káromkodik és jól ellátja a szomszéd gyerek baját. És még egy tanulság. Ne nyomjuk el a gyerek esetleges művészi tehetségét, jobban bízván a gyakorlati mesterségek jövőjében, ám tereljük a gyakorlati pályák felé, de ne zárjuk el előre a művészi oktatás lehetőségét- Gépészmérnökből még lehet művész — lásd Gy. Szabó Bélát — művészből gépészmérnök nem. De a művészi nevelés annak sem árt, akiből végülis nem lesz művész... BODOR PÁL Mese madárnyelven A jövő év legjelentősebb szellemi táplálékáról, 1966 könyveiről tárgyalt a múlt napokban a Kiadói Főtanács. Az elkészült tervek: név és cím rengeteg, mely elkábít sokféleségével, elbűvöl igéretes ígéreteivel. Hiszen az újrakiadások, az újrafelfedezések mellett ott találjuk az izgalmas csemegéket, az új műveket és a világirodalom remekeit ígérő új fordításokat. Ezúttal semmiképpen sem volna méltányos óvakodni az „új“ jelző többszörös ismétlésétől, mert nélküle elsikkadna könyvkiadásunk legfontosabb erénye, az hogy friss olvasmánnyal látja el a sokmilliós olvasótábort. Nehéz volna közös nevezőt találni a közel 2900 jövő évi könyvre, hiszen a kiadói tervek, a tudományos és művészeti tevékenység szinte minden ágát felölelik, kielégíteni kívánják a szakterületeken búvárkodók igényeit és az egyszerű olvasó sokrétű ízlését. Csillapíthatatlan szomjúság és felmérhetetlen éhség jellemzi a mai olvasót, ezért is olyan nehéz a kiadók dolga. Szó esett az értekezleten több tízezres példányszámban megjelent könyvekről, melyeket percek alatt szétkapkodtak az üzletekből. S ami még szembetűnőbb, hogy a példákat több ízben verseskötetek szolgáltatták, pedig éppen a líráról kelt szárnyra az a „legenda“, hogy csökken az olvasottsága. Pedig a verseskötet akár a Lucian Blagáé, akár a Marin Sorescué, nagyon is kelendő, éppen úgy mint a Bartalis Jánosé vagy a Szilágyi Domokosé. S milyen népszerűek a két háború közti kor íróinak kötetei, vagy éppenséggel a legfiatalabbaké, akik a Luceaforul és a Forrás sorozatban jelentkeznek első ízben. Gond tehát a könyv — elsősorban a kiadók nehéz gondja. Persze nem könnyű jól sáfárkodni a rájuk bízott nagy szellemi értékekkel és a több vonatszerelvényt megtöltő papírhegyekkel. Főként, ha ez utóbbiak tekintélyes arányaik ellenére is mindig kevésnek bizonyulnak. A helyes felmérés és a bölcs beosztás sehol sem oly kényes művelet mint a könyvkiadás terén, ahol a meglepetések sohasem váratlanok és ritkák. Itt van például Stefan Banulescu kirobbanó sikerű novelláskötete, mely még a tavaly jelent meg és hetek alatt a hír szárnyára került és ezzel egyidejűleg eltűnt az üzletekből. A várt és igényelt második kiadás még mindig késlekedik (a kötet magyar fordítását is csupán jövőre ígérik), jogosan kérdezte tehát az írószövetség elnöke a főtanács ülésén: mi az oka az ilyen késlekedésnek ? Két igény jelentkezett hangsúlyosan a vita során: a sikerkönyvek folyamatos újrakiadásának és a zsebkönyvek szép és olcsó sorozatainak beindítása. Lényegében egy és ugyanazon jelenség két vetülete ez. Hiszen ha egy könyv kelendős, nyilván szükséges a második és a harmadik kiadás, és ha a mű jó, miért ne juttatnánk el soktízezres példányban, ízléses formában és olcsón a könyv barátaihoz ? Ez kiadói gond egyelőre, s amilyen mértékben ezek a józan és hasznos igények valóra válnak a könyvkiadás gyakorlatában, megszaporodnak olvasói gondjaink, még nehezebbé válik a szelektálás a kínálat bősége és az idő korlátozottsága közötti ellentmondás miatt. Minél több a könyv annál nehezebb dönteni a „mit olvassak“ kérdésében. Kovács János