Előre, 1966. december (20. évfolyam, 5934-5960. szám)
1966-12-01 / 5934. szám
iwé. december 14 c«i.törtök gük A bútorgyár Arad legszebb, legmo’derne vállalata. Az új csarnokokban 1963-ban indult be teljes kapacitással a termelés. Dolgozóinak 60 százaléka közelebb van a 20. esztendőhöz, mint a 30-hoz. Fiatal munkaközösség, de máris világhírnevet szerzett. Modern vonalú garnitúrái éppúgy közkedveltek, mint a nemes faragással, intarziával ékes stílbútorai. Termékeiket keresik Angliában és Franciaországban, a Magyar Népköztársaságban és a Szovjetunióban és sok más országban. Ez az elismerés egyet jelent azzal, hogy a fiatal munkaközösség szakmai téren kiválóan megállja a helyét. — Büszkék vagyunk fiataljainkra !— mondja Aurel Horga, a szakszervezeti bizottság elnöke. — ügyesek, tehetségesek, érdeklődők. Kultúrcsoportjaink hét díjat hoztak haza a műkedvelő együttesek VII. fesztiváljának városi és tartományi szakaszairól, sportolóinkra meg különösen büszkék vagyunk : női kosárlabdacsapatunk három éve első a tartományi bajnokságban, férfi röplabda csapatunk idén lett tartományi első, labdarúgóink pedig a városi bajnokság első helyezettjei. Szeretik ám a sportot a mi fiataljaink! De szeretnek kirándulni, színházba járni, olvasni is, pedig nagy többségük műszakban pesti technikumba jár. Horga elvtárs szavaiból arra kell következtetnünk, hogy a bútorgyári fiatalok nem csak mesterei szakmájuknak, de értenek ahhoz is, hogyan töltsék kellemesen, hasznosan a munkaidőn túl, szabadidejüket. Ehhez — az eredmények alapján úgy _ ' ” • jobb feltételeket mukra. " Több bútorgyári fiatallal beszélgettem, és egyik meglepetés a másikat követte. A fiatalok csakugyan szeretik a kultúrmunkát, a sportot, szeretnek kirándulni és színházba járni, ám ami a feltételeket illeti,— hát ekörül „vannak még hiányosságok"... De beszéljenek ők mauk : Ion Ardeleanu — mutatkozik be a 11-es előkészítő részleg 21 éves brigádvezetője. — Négy éve dolgozom a gyárban, tizedikes vagyok az esti líceumban. Munka, tanulás — érthető ugye, hogy nem sok időm marad szórakozásra. Azért szombat délutánonként, de néha más napokon is — hiszen az esti líceum előadásai nyolckor véget érnek — szívesen elmennék a gyár klubjába egy kis beszélgetésre, sakk-partira, muzsikát hallgatni (imádom a könynyűzenét), vagy akár beülnék az olvasóterembe egy órácskára — ha volna ilyen ! De ebben a mi modern, vadonatúj gyárunkban nem hogy klub, de egy árva terem sincs, ahol mi, fiatalok összeülhetnénk. Sokan közülünk el-eljárogatnak más vállalatok klubjába — például a vagongyáréba — jól is érzik magukat, de hiába, ott mégis csak vendégek vagyunk. Sokan azonban jobb híján a korzózást választják... — Nincs klub ? Nem akad egy terem a fiatalok számára ? Dehát akkor hol próbálnak, hiszen küszöbön a műkedvelők Vili fesztiválja, gondolhatjuk — a lehető legbiztosították személyen a bútorgyári fiatalok is részt akarnak venni ? Ketten válaszolnak a kérdésre: Eugen Bora technikus, a szakszervezeti bizottság kultúrfelelőse és Ioan Ursa brigádvezető, a KISZ szervezet titkárhelyettese. — Hogy hol próbálunk ? — kézlegyintés kíséri a választ. — Néha a műszaki irodában (de az olyan csepp, hogy alig félünk), vagy az ebédlőteremben... Csakhogy ez nem megoldás. Volt itt, a gyárépületben egy szép, tágas termünk, az ebédlőnk párja, de azt kiállítási teremnek és bútorraktárnak használják. A műszaki irodában éppúgy, mint az ebédlőben csak megtűrtek vagyunk. A kultúrcsoportunk szét is szóródott emiatt — mindössze agitációs brigádunk, könnyűzene-együttesünk és néhány szólistánk van. Pedig a gyárban 700 fiatal dolgozik. — Kérték-e a gyár vezetőségétől a kérdés megoldását ? — Ki sem fogyunk a kérésekből. De a válasz mindig ugyanaz : pillanatnyilag nincs rá lehetőség, és ez annál szomorúbb, mert ősz van. Nyáron még ott a Hármassziget, azon a gyár menedékháza, ahol szervezetten-szervezetlenül öszszegyűlhettek a fiatalok, strandoltak, sakkoztak, énekeltek és muzsikáltak, sőt még előadásokat is tartottak. A közös szórakozás, a hasznos időtöltés szempontjából üresen maradnak számukra a hosszú téli esték. Vagy mégsem ? Ovidiu Copruceanu KISZ-tag, tisztviselő, elmondja, hogy a gyárban 117 színházbérletes van, és nagy az érdeklődés a bútorgyári fiatalok részéről minden Aradra érkező művészegyüttes iránt is. Sajnos a neves vendégművészek fellépése esetén — mint legutóbb Nicolae Herlea aradi vendégszereplése alkalmával is — a legritkábban sikerül jegyhez jutniuk. Ez persze sok vitára ad okot és sajnos nem növeli a színházlátogatók táborát. Ovidiu Capruceanu különben szenvedélyes természetbarát, fáradhatatlan kiránduló, s a szakszervezet megbízásából is igyekszik minél több fiatallal megszerettetni a természetjárást. Többet segíthetne a gyár vezetősége a kirándulások megszervezésében is. Nem panaszképpen mondom — mentegetőzik — hiszen nyáron sokfelé jártunk. A csatai erdő, Mácsa, Lippafüred vagy Sólymos itt van a közelben, oda könnyűszerrel eljuthatunk bármikor. De Arad környékét már úgy ismerjük, mint a tenyerünket. Persze mondhatja bárki, hogy miért nem veszünk részt kollektíven az ONT-szervezte kirándulásokon ? Csupán a legfrissebb példát említem ezzel kapcsolatban ! Ada-Koleh meglátogatása két átutazott éjszakánkba kerülne. Hogy tudnánk hétfőn dolgozni ? Pedig sok fiatal szeretné még elárasztása előtt látni ezt a legendás kis dunai szigetet és az ország más szép vidékét is. Ilyen szempontból segíthetne a gyár gépkocsijaival, a járművek városelhagyási engedélyének kijárásával... Lássuk csak közelebbről, mi is a helyzet a sportot illetően ? Mihai Vladutoiut, az 1-es részleg főtervezőjét, a röplabda-csapat kapitányát kérdezem meg, hogyan ösztönzik a sportegyesület tevékenységét ? — Sem a röplabda, sem a kosárlabda csapat nem rendelkezik edzőteremmel, nincs pályánk sem— kezdi mindjárt a lényeggel a csapatkapitány. — Az edzések hol itt, hol ott folynak — mikor hová sikerül bekönyörögnünk magunkat. Csak a fiatalos lelkesedés, a sport szeretete magyarázza meg, hogy ilyen körülmények között is a legjobb üzemi csapatok közé tudtuk felküzdeni magunkat. Büszkék ránk — de ennyivel maradunk. Pedig nem kérünk sokat, csupán a gyárépületet körülvevő, s a gyár tulajdonát képező jókora területből egy pályára valót, ahonnan néhány fát kellene kivágni, s néhány oszlopot felállítani. Hálóink vannak, önkéntes munkával szívesen és régen megcsinálhattuk volna. De a gyár vezetősége nem ad rá engedélyt. Sem a szakszervezet, sem a KISZ, sem a gyárvezetőség részéről még soha senki végig nem nézett egy edzést, egy mérkőzést. Pedig az érdeklődésnek a legparányibb szikrája is ösztönözné a játékosokat. Ilyen körülmények között nem tudunk utánpótlást nevelni, s a sport a mi gyárunkban nem válhat sok fiatal hasznos időtöltésévé... ★ ... A bútorgyár Arad egyik legszebb, legmodernebb vállalata. Szakmunkásai — köztük 700 ügyeskezű, szorgalmas és lelkes fiatal — jó munkájával jelentős részt vállalt a gyár termékei hazai és világhírnevének öregbítésében. Miért bánik hát velük mostohán a gyár a szabadidejük hasznos és kellemes eltöltéséhez szükséges feltételek megteremtésében ? Mag Mária Miért vagyett az aradi bútorgyár fiataljai ? A második líceumba, vagy KERAMIKUS-SZOBRÁSZ Pálffy Árpád kiállítása Érdekes kiállítást láthatunk a sepsiszentgyörgyi múzeumban. A kiállító művész tulajdonképpen keramikus, a Csíkszeredai Öltal szövetkezet dánfalvi kerámiarészlegének főtervezője. A vásárlóközönség ismeretlenül is ismeri sok dísztárgyát, égetett fekete vázáit, mintás tányérjait, melyek az ő prototípusai alapján készülnek az említett szövetkezetben. Pálffy Árpád első egyéni kiállításán tehát sok a népművészeti boltokból már ismert modell, melyekről azonban mindeddig nem tudtuk, hogy kinek a kezemunkáját, fantáziáját testesítik meg. Tehát a keramikus bemutatkozása — mondhatnánk — nem hat az újdonság erejével, ezeknek a műtárgyaknak a jelenlétét a kiállításon mégis mindenképpen helyeselnünk kell, mert Pálffy esetében nem egyszerű prototípus tervezőről van szó, hanem egy eredeti művészegyéniségről. Pálffy Árpád kiváló érzékkel rendelkezik ahhoz, hogy az ipari sorozatgyártás lehetőségein belül maradva, annak előnyeit kihasználva, olyan formákat teremtsen, melyek megőrzik a kézműves fazekasság dekoratív értékeit, egyszerűségét, célszerűségét. A népi hagyományok továbbfejlesztésének sajátságos esetét tapasztalhatjuk nála, amikoris a modern formák mondhatni természetes magától értetődőséggel nőnek ki a hagyományos típusokból. A többé-kevésbé szokványos váza és tányérformák mellett előszeretettel alkot új modelleket stilizált ember és állatalakokból (a kiállítás kitűnő darabja például a kecskéből stilizált hamutartó). Ezeknek a műtárgyaknak a nagyrésze dekoratív, vagy dekoratív és használati funkciót tölt be, de némelyikük már több egyszerű iparművészeti alkotásnál, mint például az egész termet uraló, véleményem szerint legszebb darab, mely látszólag egyszerű váza, ám lényegében egy szobrászi érzékenységgel megformált női torzó. A kiállított kerámiai maszkok pedig már — nyugodtan állíthatjuk — a mesterségét tökéletesen ismerő keramikus és a szobrászat területén is biztosan mozgó művész alkotásai. Pálffy Árpád nem áll meg itt, a kerámia és a szobrászat határmezsgyéjén, hanem kimondott szobrászi feladatok megoldására is bátran vállalkozik, mégpedig úgy hogy nem mond le a kerámia, a korongozás technikájának alkalmazásáról. Férfi és női portrékat, sőt kompozíciót is korongoz. Merészsége ebben a tekintetben párját ritkítja. Tudomásom szerint senki sem próbálkozott még sikerrel ilyen technikai megoldással ; ezek a munkák valóban szobrok, melyeknek a sajátos megmunkálás tömbszerűséget és zártságot kölcsönöz, miközben a típusábrázolás eszközévé válik. Gondolok itt az Anya gyermekével című (az egyiptomi szobrok színezékeire emléketető) munkára és női portréjára. Egy fiatal és meglepően érett, sajátos látásmóddal rendelkező művész lépett először a nyilvánosság elé a sepsiszentgyörgyi kiállításon, egy olyan egyéniség, aki megérdemli, hogy szélesebb körökben is felfigyeljenek tehetségére. Kiállítása bármely nagyobb, művészeti központnak elismert városban is megállná a helyét, ha tovább gazdagítaná szobrászati anyagát és elhagyna néhány zavaró motívumként ható, a különben magas átlagszínvonal alatti munkát. Bencsik János ELŐRE MARIN SORESCU AZ ÁRNYÉK Ha az árnyékunknak is Szerencséjére öt érzéke volna, Sokkal szebben élnénk Együtt mind a két szívünkkel. De tőlünk az árnyékig Hosszú ellénytelenítő Folyamat vezet és benne egész érzéketlenségül. A csúcspontig ért. Némely ember Nem is él, — csupán az árnyékával De még azzal sem egészen. Csak részletenkint, egy-egy szemmel. Vagy egy-egy kézzel. Fordította FRANYÓ ZOLTÁN Évek óta melengetem, dédelgetem magamban a gondolatot. Miért is ne lehetne ? Ilyen még úgy sincs egyetlen egy sem — legalábbis tudtommal — a világon. Miért ne lehetne nálunk, a mi hazánkban, miért ne nyithatnánk meg a legelsőnek mi a kapuját ? Hogy aztán az ide betérők egymásnak adogassák a kilincset, az innen kilépők pedig a legszebb, legnemesebb emberi érzelmekkel telítve otthon, barátaik és ismerőseik körében, a munkahelyükön, lelkes propagátorai legyenek a költői szónak. Miért ne lehetne ? Hiszen vannak máris a fejlődés szükségszerű követelményeként a jövőben kénytelenek leszünk még tovább szakosítani őket — társadalomtudományi (ezen belül filozófiai, közgazdaságtani, jogtudományi, hadászati, pedagógiai-lélektani, stb.), természettudományi (ezen belül matematikai, fizikai, kémiai, geológiai, biológiai, mezőgazdasági, orvostudományi, stb.), műszaki (a korongozástól az űrhajózásig), történelemtudományi, földrajzi, építészeti, zenei, képzőművészeti, filmművészeti, irodalomtörténeti, nyelvészeti — és a jóég tudná felsorolni még milyen fajta könyvtáraink. Miért ne lehetne a költészetnek is külön könyvtára ? Arról már kaptunk ugyanis hírt, hogy vannak külön költészeti könyvesboltok. Miért ne lehetne hát a költészetnek külön könyvtára is ? Mikor barátaim, ismerőseim körében legelőször megpendítettem ezt a gondolatot, — őszintén bevallom — egyesek megmosolyogtak. Ám akik ismerik a költészet lélekmelegítő és gazdagító, a legszebb emberi cselekvésekre ösztönző hatását s a gondolat felvetése nyomán, felvillantak előttük ennek társadalmi vonatkozásai és távlatai is, azok rajongással fogadták az elképzelést. Nem önámításként, vagy mások hitegetésére mondom, örvendetes módon és egyben a szükségletet bizonyítóan is, ezek az utóbbiak voltak többségben. Mi magunk is tudjuk — és külföldi íróvendégeink, barátaink is mindannyiszor megerősítik bennünk ezt a tudatot-, hogy „költői hajlamú" nép vagyunk, hogy nálunk „teremnek a költők". Valóban így van s erre vonatkozóan koronatanúként érdemes megidézni a könyvkiadói adatokat. Kiadóink terveiből olvasom, hogy a jövő évben 215 verses kötet jelenik meg. Ebből 113 kötet élő kortárs költők tollából, 54 hazai klaszszikusainktól, csaknem ugyananynyi (48 kötet) pedig a világköltészet legjelesebbjeitől. Vajon gazdára, olvasóra talál-e valamennyi ? A gyengébbektől eltekintve, a verskötetek eddig is csak rövid átmeneti időre állottak a könyvesboltok polcain. 1944-ig — 80 év alatt — Eminescu költeményei körülbelül 115 000 példányban jelentek meg. Azóta (1944-től) ez a példányszám több mint egy millióval növekedett. És mégis, ha valaki ma Eminescu kötetet szeretne vásárolni, bizony sokat kellene mászkálnia, hogy egyet is találjon. Arghezi versei 30—50 000-es példányszámban jelennek meg és nem találhatók raktáron. De hol vannak József Attila, Ady, Radnóti, Blaga, Minulescu kötetei, amelyek szintén óriási példányszámot értek el ? És hol vannak Labis, Horváth Imre, M. Sorescu s a fiatalok, a Luceafárul és a Forrás sorozatban megjelenő verskötetek ? De minek is folytassam tovább ? Az irodalmi és napi sajtó, a rádió és televízió a reális helyzetre alapozva évek óta azt bizonygatja, hogy soha ilyen nagy érdeklődés nem volt tapasztalható az írásban vagy élőszóval közvetített költészet iránt, mint napjainkban. Miért ne lehetne hát itt-ott egyegy barátságos, állandó otthont is teremteni számára ? Miért ne lehetne hát a költészetnek is külön könyvtára ? Hogy milyen legyen ? Mit csináljon ? A fővárosban és a nagyobb városokban, valahol ott, ahol más művelődési és művészeti intézmények vannak, azok társaságában, tekintélyét, jelentőségét és szerepét illetően velük egy rangsorban lenne egy világos (és virágos), tágas, korszerűen és otthonosan berendezett helyiség, amelynek a homlokzatára ezt írnánk fel: A költészet könyvtára. (Egyébként ez a könyvtár működhetne a már meglévő nagyobb könyvtárak önálló részlegeként is, ami szervezési, adminisztratív szempontból könnyebbséget jelentene). A terem közepén s a falak mentén egymástól bizonyos távolságra helyezném el az ízléses könyvespolcokat. Közöttük üveges vitrinekben és a tapétázott falon lennének a költők életét és életművét bemutató fotókópiák. Egy-egri képzőművész készítette költő-portréval, kisebb mellszoborral kiemelném a hazai és világköltészet legjelesebbjeit. Kimondottan önkiszolgálási rendszerre beállítva, a polcokon elhelyezném a hazai és világköltészet alkotásait, eredeti nyelven és különböző tolmácsolásokban. .A költészeti művek mellett természetesen ott sorakoznának a költőkről szóló irodalomtudományi munkák, irodalmi lexikonok és bibliográfiák is. Speciálisan erre a célra készült polcokon helyezném el a hazai és külföldi irodalmi lapokat és folyóiratokat. E könyvtár természetesen rádióval, televízióval, magnetofonnal és hanglemezjátszóval is rendelkezne s könyvállományához olyan lemezek és hangszalagok is tartoznának, amelyek a költők előadásait, felolvasásait örökítik meg, illetve jeles előadóművészek közvetítésével tolmácsolják a költői alkotásokat. (Hetenként kifüggeszteném a rádió és televízió költészeti programját is). A korszerű bútorzathoz tartoznának a helybeli olvasás, böngészés kényelmességét szolgáló asztalkák és fotelek. A terem egyik sarkában állana a munkaasztal, mellette vagy oldalához csatolva kis kézi könyvespolc vagy könyvbölcső. Közelében két-három fióksorral rendelkező, asztalmagasságú katalógusszekrény lenne, az állomány anyagát tükröző betűrendes- és szakkatalógussal, a költőkről és műveikről megjelent tanulmányok, kritikák katalógusával. Mindezek között ott sürögne-forogna a költészet kiváló ismerője és rajongója, a könyvtáros. Nagyon célszerű lenne, ha e könyvtárakban költő-könyvtáros dolgozna Biztos vagyok benne, hogy a most induló fiatal költők közül— akiknek egy része érdeklődési körétől idegen beosztásban dolgozik — sokan szívesen vállalkoznának erre a gyönyörű feladatra. A költészet propagálása s a tömegek irodalmi, esztétikai, érzelmi nevelése érdekében mennyi nagyszerű elképzelést valósíthatnának meg ezek a könyvtárak. Kebelükben lehetne például megalakítani a ,,költészet barátainak köré-t s talán éppen itt találnának legmelegebb otthonra az irodalmi körök költő tagjai. Előadásokat, előadássorozatokat lehetne tartani a költők életéről, életművéről, különböző költészeti stílusokról, irányzatokról, a versírás műhelytitkairól, a versmondás művészetéről, jelenkori hazai költészetünk időszerű kérdéseiről, költői örökségeinkről, stb. stb. Itt lenne a helyük a különböző évfordulós megemlékezéseknek, kiállításoknak, költői felolvasó esteknek, költőkolvasók találkozóinak. (Bizonyos vagyok benne, hogy költőink meghívás nélkül és gyakran betérnének ide és otthon éreznék magukat ebben a családi körben). Hanglemezek, magnószalagok felhasználásával, neves előadóművészek közreműködésével színvonalas műsoros esteket lehetne rendezni. Egy-egy alkalommal be lehetne, mutatni, hogy a költészet, a zene és a képzőművészet a maga sajátos eszközeivel hogyan fejezi ki ugyanazokat a társadalmi, természeti jelenségeket, emberi érzelmeket. .. ...És így tovább. A körülmények, a páratlan feltételek és lehetőségek aztán százával szülnék a jobbnál-jobb kezdeményezéseket, ötleteket. Ebben az évben három szomszédos országban (Jugoszlávia, Lengyelország, Magyarország) is megrendezték a költők nemzetközi találkozóját, amelyeken hazánk költészete is képviseltette magát. Ezeken a találkozókon, az elvi-szakmai megbeszéléseken és vitákon túlmenően az volt a központi kérdés, hogy mit lehet és mit kell tenni a költészet népszerűsítése, tömeghatásának fokozása érdekében s hogyan szolgálhatja a költészet a béke megőrzésének, a népek közötti barátság és testvériség elmélyítésének ügyét. Gyakorlatra váltva és gyümmölcsöztetve a hazai vitákat, elképzeléseket, ebben a megszívlelendő, szép nemzetközi törekvésben miért ne lehetnénk mi az elsők, akik szélesre tárjuk a tömegek előtt a költészet eme otthonainak kapuit ? MÉSZÁROS JÓZSEF A KÖLTÉSZET KÖNYVTÁRA FÓRUM Két bemutató Új vígjáték a kolozsvári színpadon Úgy látszik, nem hiába folyt el annyi tinta a romániai magyar drámaírás és színházaink viszonyát firtatva. Íme, a Kolozsvári Állami Magyar Színház ebben az évadban már a második hazai magyar szerző színművét mutatja be. Deák Tamás drámája után, most Méhes György Harminchárom névtelen levél című vígjátéka került színre. Talán esztétikailag nem tűnik föl eléggé tudományosnak alább vázolt módszerünk, vagy inkább gyakorlatunk, de hadd vállaljuk mégis a kockázatot. Módszerünk ugyanis a következő. Vígjátékot láttunk és ezek után megkérdezzük : Jól mulattunk ? Még nevetéstől könnyes a szemünk, úgy hogy fölösleges is lenne a válasz. Válaszolunk mégis: Remekül! Ezek után egy didaktikusabb kérdésig merészkedünk: Kin nevettünk ? Az intrikusokon, a karrieristákon, a jellemtelen lesipuskásokon. Nincs nagyobb élvezet, mint éppen fentnevezetteket kinevetni. Annál is inkább, mert az is előfordul az életben, hogy ők nevetnek rajtunk. No, de az nevet, aki utódjára nevet. Méhes György vitathatatlan érdeme, hogy frissen, ötletesen, fordulatosan bonyolítja a játék cselekményét, a szituációkból kiaknázza a helyzetkomikumot, dialógusai szellemesek. Nocsak, most vesszük észre, hogy a vígjátékról azt igyekezzük kimutatni, hogy vígjáték. Ám ha jól meggondoljuk, ez nem is olyan megvetendő erény. Hadd tegyük hozzá azonban, amit legalább olyan fontosnak tartunk, hogy játéka végülis komolyra fordul, amennyiben mondandójának heve-szenvedélye általános érvényű, etikai tartása pedig az új közösségi erkölcs kifejezője. Egy jelentéktelennek tetsző iskolai „sztoriból“ végül is meggondolkoztató színpadi játék kerekedik. Ó, hogy mulattató ? De azért a szerző, érzésem szerint, az egészet nagyon komolyan gondolta. A kitűnő kolozsvári előadás színészei közül talán Orosz Lujza, Balogh Éva, László Gerő és Márton János nyújtotta a legtöbbet. A talán itt nem óvatoskodás, mert Bisztray Mária, Széles Anna, Bencze Ferenc is felszabadultan komédiázva formálta meg, színezte eleven jellemmé szerepét, és Andrási Márton és Pásztor János is, alig párszavas szerepekben, figurát teremtett. Sajnos, a szerző hibájából, Farkas Ibolya és Horváth Béla, nehezen küzdött meg szerepével. Érzésünk szerint, a szerző az igazgató és a fizikatanárnő alakját túl „pozitívvá“ gyúrta, hiányzik belőlük az életszerűség savaborsa, vagyis műszóval élve, sablonosak. A két tehetséges színész minden igyekezete ellenére, Szabó József rendezésében a mértéktartást méltányoltuk, ahogy tempósan pergette az előadást, de ízléssel vigyázott arra, hogy a vidám játék soha ne csappanjon olcsó komédiává. A Királyvadászat Váradon Peter Shaffer írt egy színdarabot, amivel kirobbanó sikert aratott. A Királyvadászat Pizarróról szól, a spanyol zsoldosvezérről és Atahualpáról az inka-császárról, az inka birodalom bukásáról. A történelmi keretet és a két főalakot a szerző jelképként kezeli a szembenállók emberi egymásrautaltságát bizonyítandó. Az ellenfelek szeretnék egymást, ha történelmileg „szabadok“, determinálatlanok lennének. Vagy lehetnének. De egyáltalán lehetnek-e, lehettek-e, ha cselekedeteik rugóit nem csupán személyiségükben, hanem a történelem fejlődéstörvényeinek világában keressük ? Hanem mégse : a szerzővel most ne vitatkozzunk. Annál is inkább, mert tiszta sor, hogy a mű többek között az elnyomás, a hódító háborúk egzisztencialista kritikáját adja, és ha filozófiájával nem is értünk egyet, humánus szenvedélyével, az embertelenséget fölpanasztó indulataival annál inkább. A Királyvadászat kísérlet az ún. totális színház megteremtésére. Vagyis a színpad hagyományos eszközein kívül szívesen fölhasználja a pantomim, a tánc, a zene, a misztérium-játék lehetőségeit. Egyrészt újszerű színpadi látványosság megteremtésére törekszik a szerző, másrészt brechti értelemben szándékszik elidegeníteni a nézőt, a színpadi illúziótól. A váradi előadás ebből a szempontból igen keveset nyújt. Alighanem azért, mert ehhez egyszerűen nincsenek meg a váradi színházban a megfelelő berendezések. Fux Pál ízléses és igényes díszletei, kifejező kosztümjei nem pótolhatják azt, amit itt technikailag kellene megoldani. A színészi alakítások egész sora bizonyította ismét a váradi együttes képességeit. Halasi Gyula kitűnő, még azzal is, hogy Pizarro „lírai“ lélekrajzát adja, noha a közképzelet nem ilyennek ismeri. Dálnoki András, Lavotta Károly szokott jó teljesítményét nyújtotta. Fölfigyeltünk a fiatal Botár Endre és Miske László tehetségére. Szombati Gille Ottó a kísérletező kedvű rendezőink közé tartozik. Most is csak dicséretet érdemel azért, hogy nagy fába vágta a fejszéjét. Ha a siker távolról sem mondható teljesnek, ez nem jelenti azt, hogy ne biztassuk tovább, ne kísérjük továbbra is rokonszenvvel és figyelemmel újítószellemű vállalkozásait. Szász János Jelenet a Harminchárom névtelen levél második felvonásából (Farkas Ibolya, Orosz Lujza, Bencze Ferenc és Márton János) ■c okzatos éret, va látó buret. Egyet: mikéntek :erű utas* amikor e ^ vi£ kulcsra VjL qr- kulcsra, V* tk rendel_\ gletű vaskulccsal \ •ámszerint ablak kilás tehát X * hanem a jól becsű- A zik efféle • A , kezdtem, \ csövekből' ■czias zú•■Jc-Úgy látszik, se vége, se hossza perlekedésünknek a könyvterjesztéssel. Mert hiába az egyre gazdagabb kiadói program —az elmúlt hetek legérdekesebb és legörömtelibb olvasmánya számomra a jövő évre tervezett kiadványok szerény füzetekbe foglalt lajstroma volt —, ha semmi biztosítékom rá, hogy a kiadóinknál megjelenő köteteket meg tudom szerezni, a nagyszerű címlista csak bosszúságomra szolgál. Van ugyanis egy másik listám, amelyet minden vidéki útra magammal viszek — a hiányzó könyvekről. Mint más a bokályt vagy a népdalt, én már gyűjtöttem könyvet a dési, besztercei, tordai, hidasi, székelyudvarhelyi, kézdivásárhelyi könyvesboltból (nem az antikváriumból), sőt a négykötetes Gottfried Kellert s az egyik Faulkner-regényt a feleségem Szentlászlón vásárolta meg. No de ne térjünk el a tárgytól (bár a külföldről behozott kötetek arányos elosztása is könyvterjesztési kérdés), maradjunk csak a hazai kiadványoknál. Minthogy a Forrássorozat szerzőivel általában csereviszonyban állok, egyedül a Csávossy-kötet elszalasztásáért tehetek magamnak szemrehányást (négy év alatt, antikváriumi öszszeköttetések révén sem sikerült pótolnom a hiányt). Rövid késéssel eszmélve, nem tudtam már megszerezni barátomnak Kányádi verseit (Harmat a csillagon), Ba* *jor Andor szatíráit (Répa, retek, mogyoró), sőt publicisztikai írásainak gyűjteményét sem (Napiparancs a hegedűhöz). S hogy újabb fájdalmaimmal is előhozakodtam : kétszer szalasztottam már el Blaga líráját eredetiben, és eredménytelennek bizonyult minden tartományi és rajoni felfedezőutam a Kriza-tanulmánykötet, valamint Streinu : Versificatia moderna című munkájának nyomában. Mindezt Kolozsvárról, tehát eleve kivételezett helyről panasztom fel, mert — az idézett példák fenntartásával — a kisvárosban vagy falun élő könyvbarát, az ottani kisebb kereslet ellenére, még anynyira sem bízhatja magát a könyvterjesztés szeszélyeire, mint én, egy egyetemi központban. Azaz ki tudja... Hisz éppen a legutóbbi eset kapcsán gyűjtöttem össze emlékezetemben a többéves bosszúságokat. Hervay Gizella verseskönyvéről van szó (Reggeltől halálig), amelynek jó híre megelőzte a nyomdai munkák befejeződését. Aztán, hetekkel ezelőtt, megjött a híre, hogy kapni lehetett Temesvárt és Bukarestben,csak éppen a kolozsvári könyvesboltokba nem jutott a 650 példányból (erről a 650-ről külön is lehetne vitatkozni) egyetlen egy sem. Hasonló hőstettéről a könyvelosztásnak még nem hallottam — jóllehet az sem érdektelen, hogy a behozatal révén könyvárusi forgalomba került Gorkij- és Tolsztoj-sorozatot Kolozsvárt a tizenkilencedik, illetve a harmadik kötetnél befejezték, más városokban viszont — a kiadói intenciókhoz jobban ragaszkodva — bőkezűbbek voltak. A Hervay-kötet esete jó alkalom volna egy alaposabb kivizsgálásra, hogy véget vessünk a hozzánem értés, a bürokrácia garázdálkodásának a könyvterjesztésben. Kántor Lajos