Előre, 1970. január (24. évfolyam, 6894-6917. szám)

1970-01-29 / 6915. szám

ELŐRE 2. oldal MŰVELŐDÉS „Nem festek A múlt esztendő decemberének utolsó hetében képzőművészeti kiállítás nyílt az Arad megyei Kisiratoson. Az első a falu többszáz éves történetében. A kultúrotthon tágas előcsarnokában az általános iskola fiatal rajztanára, Alaszú Pál rendezte meg első egyéni tárlatát. Nemcsak a falu lakói időztek el hosszabb-rövidebb ideig a húsz olajfestmény és az öt tusrajz előtt, de a vakációra hazaérkezett líceumi és főiskolás diákok, a faluban járt idegenek is. A kiállításra felfigyeltek a szomszédos mezővárosban. Kürtös művelődési házában január második felében került sor a megnyitóra. Falusi környezet és alkotás, vidék és korszerűség viszonyáról beszélgettünk a fiatal festőművésszel. —•» Milyenek a falusi esték ? — Nem állítják az embert nagy dilemmák elé. Mert vagy végignézi a tévéműsort és lefekszik, vagy kártyázik és a borospohár fenekét nézegeti, vagy pedig dolgozik. Apróbb kivételektől eltekintve igyekeztem mindig az utóbbit választani. Első esztendőben a színjátszócsoport rendezését bízták rám, de számomra az iskolán kívüli munkát akkor is, most is a festés jelenti. Előfordult, hogy gémberedett ujjakkal fogtam az ecsetet, mert a sporttelep öltözőjében csak egy viharvert hősugárzó szolgáltatta a meleget. Jelenleg az iskola egyik öt négyzetméteres szobácskájában lakom. Van kályhám, de festeni ebben az ad hoc műteremben azért nehéz. Képeim méreteit a falak szabják meg, amelyekbe mindegyre beleütközöm... Mindezt nem panaszként mondom el.s nem azért, hogy valaki hősnek nyilvánítson. Ez egy adott helyzet, mellyel — igaz, erős akarattal, de meg lehet küzdeni. — Azt beszélik a faluban, hogy két helyen szokott késő éjszakáig égni a villany , a gazdaság székházában és miniatűr „műterem-lakásod"-ban... — Szonda Antal, a téesz elnöke, hazafelé menet be-be szokott kopogtatni hozzám: figyelmeztet, hogy már elmúlt éjfél... és megnézi, mit csináltam. Mindjárt véleményt mond, sebtiben, aztán váltunk pár szót a gyerekekről, az iskoláról, s a falu sorsáról és sietünk aludni, hogy ébren ne éljen a reggel. Azért térhetem ki Szonda Antal látogatásaira, mert gyakori kopogtatásai valahogy jellemzik számomra a falu hangulatát. Kisiratoson nem indívik kutya,macska barátság a falu vezetői és a tanárok között, ellenkezőleg , én például messzemenő segítséget kaptam a kiállításom megszervezésében. A gazdaság kölcsönözte a fát és a vásznat az állványok elkészítéséhez. llványi Szonda Antal és Gönczi Gyula mér- BESZÉLGETÉS Alaszú Pállal nők még borról is gondoskodott, hogy legyen mivel a kiállításra érkezett „külhoni" vendégeket megkínálni. .. — Képeid arra vallanak, hogy nem ihletett meg a zártkarú alföldi táj, nem hatottak képzeletedre a falu nyáron poros, télen sáros utcasorai, a legelő gémeskútja, a termelőszövetkezet istállói és ultramodern üvegháza, az emeletes kultúrotthon, a délibáb... Azemberiség egyetemes problémáival viaskodsz. — A rák nemcsak New-Yorkban szedi áldozatait, hanem Kisiratoson is. Armstrong első lépéseit a Holdon lélegzetvisszafojtva figyelte ennek az elszigetelt határmenti falunak apraja-nagyja. A televízió, századunk egyik nagy vívmánya, az esemény tanújává, részesévé tette az emberiséget... A háború még élő valóság a falu lakóinak tudatában, a Vietnamból és máshonnan érkező napi hírek gondoskodnak arról, hogy ne felejtsünk... Hát ne lepjen meg senkit, hogy nem festek hangulatos tájképeket. — Mondhatni, csak két színt használsz. .. — A vörös és a fekete hordozza számomra a legmélyebb drámaiságát. Másrészt az árnyalatok színesebbé tehetik a képet, mint a harsány tarkaság... Egyébként újabban barátkozni kezdtem a kékkel és a sárgával is. A festő — én így érzem — csak fokról fokra haladva ismerheti meg a színek titkát és erejét. Márpedig csak azt birtokoljuk igazán, amit alaposan ismerünk. — Képeid némelyikére már-már rá lehet mondani, hogy nonfiguratív. — Nem vallom magam nonfiguratív festőnek. Mindig a tárgyi valóságból indulok ki, de stilizálom felnagyítom, kiemelem a fontosnak tűnő mozzanatokat: egy fejet, egy kardot vagy éppenséggel a Napot. Résszel jellemezni az egészet, ezzel próbálkozom... Hogy milyen sikerrel? Nem tudom. Azzal vigasztalódom : sehol sincs előírva, hogy modern festészetet csak világvárosokban lehet és szabad művelni. Nézzék el nekem azt, hogy Kisiratoson próbálkozom. — Honnan jött az ötlet, hogy falun rendezd meg első egyéni tárlatodat ? — Városon bizalmatlanul fogadják a festegető falusi tanárt, különösen mikor megtudják, hogy csupán a hároméves Pedagógiai Főiskolán szerzett tanári diplomát. Munkáimat — szó se róla — bevették minden megyei tárlatra, de mikor előhozakodtam az egyéni kiállítás gondolatával, az illetékesek szemében nem lángolt fel a lelkesedés. Kovách Géza, az Arad megyei művelődés és művészetügyi bizottság alelnöke bíztatott, hogy kezdjem el falun. Gondoltam, megpróbálom. Előkészítésnek jó volt az, hogy már az elmúlt tanév végén kiállítást szerveztem a tanulók rajzaiból. Másrészt azzal nyugtattam magam, hogy a városban gyakran megforduló, televíziót rendszeresen néző falusiaktól már nem teljesen idegen aklasszikus és a modern képzőművészet, hisz a képernyőn szinte mindennaposak a műtermekben, múzeumokban, képtárakban, tárlatokon készült riportok, kisfilmek, interjúk... Kisiratosi sikeremmel elégedett vagyok. Nem vártam, nem várhattam többet. A képeket sokan megnézték, szépet is rosszat is eleget mondtak róluk. Váratlanul ért a kürtösi meghívás, és nagyon jól esett. Külön öröm, hogy most szóba került az aradi bemutatkozás lehetősége is. Szekernyés János hangulatos tájképeket“ A rádió és a lemez hozta divatba. Azt ugyanis, hogy a könynyűzene szám után nem kell feltétlenül pontot tenni, ha rendkívül egyenletesen lehalkítjuk a zenét — mintha egy végszót szajkózna végtelenül, folyamatosan—, a hallgatónak az lesz az érzése, hogy a megzenésített pillanat örökre megállt, mozdulatlanul. Nem idézem Goethét, hogy amenynyiben a technika az ízléstelenséggel szövetkezik, a művészet legnagyobb ellenségévé válhat. A baj ott kezdődik, hogy a bukaresti rádió szerkesztői megunták számolgatni, hány percig és hány másodpercig tart egy hegedűverseny, egy operafelvonás. Kapóra jött az új akusztikai artificium: teljesen önkényes módon kijelöljük egy műsor időtartamát, s aztán — mindegy, hogy a harmadik vagy a negyedik tétel kellős közepén, vagy a szonáta- A megkerült idő nyomában tétel reprize előtt — szép fokozatosan, zökkenőmentesen, minden sokk, megrázkódtatás szigorú mellőzésével, lassan-lassan „visszaszívjuk“ a muzsikát. Képzeljük csak el, hogy az újságcikk betűin egyszercsak sápadni kezd a nyomdafesték, szótagok maradnak ki, jelezve, hogy kezd betelni a hasáb. A moziban is kicsinyesség lenne ilyenformán kiírni a plakátra, hogy háromtól negyed hatig vagy fél hatig. Miért ? Háromnegyed ötkor a szélesvászon már kezdhet kissé összeszűkülni, a színek halványulnak, a nézőtéren lustán hajnalodik, és öt órára kész a szuszpánsz, amelynek nincs feloldása. Ha a televízió megpróbálná ezt a rádió után csinálni, a tiltakozó levelek tízezreivel kellene számolnia. Úgy látszik, a komoly zenét kedvelő magnótulajdonosok békésebbtermészetűek. Mégse éljünk vissza a türelmükkel. Rónai István Lucian Pintilie új filmje különös, megdöbbentő, vitára ingerlő, nyugtalanító, de okvetlenül komolyan veendő esete — határesete — annak, ha a művész nem forró fejjel, nem forró szívvel, hanem józanul, meggondoltan, de mégis saját vérét használja tintaként — mint a tudós, aki önmagán kísérletezik, nem törődvén a kísérlet másodlagos eredményével. Az izgalmas, a meggondolkoztató ezen a ponton rejlik a Visszajátszásban , hogy legjobb szándékú cselekvésük esetleg ellenkező hatású másodlagos következményét nem gondolják át, nem látják előre az emberek, s hogy ez a jelenség a nevelői gyakorlatban mégbonyolultabbá teszi szigor és felelősség, engedékenység és közöny, cél és módszer dialektikáját. Pintilie végletes határesetet válaszol demonstrációja közegéül. A szélsőség, a hiperbolikus túlzás az ábrázolásnak klasszikus eszköze, amely kaptikus összefüggésben közkeletűbb, megszokottabb s kevésbé ingerlő, mint tragikus előjellel. Tán azért, mert a néző első benyomásra hajlandó összetéveszteni a nevettetőt a komolytalannal, az elszomorítót a szó szerint veendővel. Pedig a határeset csak lakmuszpapírként szolgál , élesebben válik ki rajta a következtetés, amelyet átlagos, hétköznapi körülmények között esetleg nem vennénk komolyan. A tény s a gondolati következmény, a valóság s az igazság aránya nem szimpla, egy az egyhez viszonylat. Pintilie valóban meg akar hökkenteni, ingerelni, esetleg még sérteni is akar, épp azért, hogy a néző ingerültsége, esetleges tiltakozása az önvizsgálat katarzisához, az emberek, különösen a fiatalok iránti nevelői felelősségtudat hatványozódásához vezesse a nézőt. Valóban, nagyon nem kedves a nézőjével, morózus, harapós Shaw szakkifejezése, a „barátságtalan színmű“ jut eszünkbe erről —, nem segíti azzal, hogy fekete-fehér egyszerűsítéssel megkönnyítse a döntését. Kellemetlenkedik azért, hogy az ingerkedésével szembeforduló önigazoló indulatunk felébressze jobbik énünket, a kíméletlen önkritikát. A módszert lehet vállalni, vagy elutasítani. Én az egyenes utat szeretem, a közvetlen hatást az ember jobbik énjére, jó belátására. Tapasztaltam a hatásosságát — ám mégsem abszolutizálnám ; nem zárom ki a ráhatás ellenkező eljárásának lehetőségét, érvényét Pintilie abszolutizálja a maga módszerét s a módszer kétélű. Ha a művész nem fogadja el azt, hogy a nézőknek mondjuk a felénél éppen ellenkező eredményre jut az ingerkedésével, csak bosszúságot vált ki, nem katarzist — akkor hiányzik belőle a közönség iránti köteles alázat, az a fájdalmas áhítozás a megértésre, a „szeretném, ha szeretnének“-attitűd, ami az igazán megszenvedett alkotás egyik sine qua non-ja. Ez a kihívó elzárkózás a rokonszenvtől még póz ; az egyetlen póz, ami az első film óta végbement letisztulási, érési folyamatban még érintetlenül maradt a kamasz-borzasság külsőségei közül. Kár. Tisztább, egyértelműbb, klasszikusabb volna enélkül a film. Az azonban kétségtelen, hogy Pintilie a maga keserű alkatára szabja a módszerét is és ebben_______________ mindvégig következetes. S ez a módszer a Brechtéből táplálkozik. Brechti realizmus jellemzi új filmjét, epés szarkazmus a néző felelősségérzetének ébresztésében. Mintha" nem is „negatív“ figuráit, hanem azokat támadná, akik lusták hozzá, hogy az élet ellentmondásait, a hibákat észrevegyék, vagy pedig vállvonogatva napirendre térnek fölöttük. Ott téved csupán, hogy Brechtből más közeg váltotta ki a berzenkedést, hogy a mai művész társadalmi környezete eleve a megértő fogékonyságra van beállítva s a berzenkedés, ha nem talál ellenállásra, nem robban... Miről is van szó tulajdonképpen a filmben ? Semmilyen vonatkozásban sem elsőrendű emberekről, egy igen-igen kis városról, két kamaszról, aki berúgott a sikeres érettségi örömére, összeverekedett, — minden jobb anya azt mondja erre: „fúj, az én fiam ilyet nem csinál“, s igaza van, és néhány felnőttről, aki segíteni akar rajtuk, büntetni, de csak úgy, hogy örökre megjegyezzék, s a garázdaságot megutálják általa. Az ügyész, a tanár, a milícista őrmester mind azon van, hogy a fiúk ne kerüljenek törvényszék elé. Elég büntetés lesz nekik a visszajátszás, amit le is filmeznek, más hasonló zöldfülűek okulására. Ebből a filmezésből robban ki váratlanul és ostobán a tragédia a józanul mimélt, s épp ezért hatványozottan utált garázdaságnak halálos következménye lesz. Az érett emberek s a serdülő fiatalok bonyolult, érzékeny kapcsolatát találom figyelemreméltónak ebben a filmben. A pár órás filmezés során a fiúk úgy érzik, pellengérre állították őket s a megszégyenítést kínosabbnak találják a törvény szigoránál. Ott állanak a gyerekkor s a felnőtt felelősség határán, pár hónapja eshettek túl a felnőttéavatási ünnepélyen s a felnőttek, — ez a három-négy jelenlevő és cselekvő felnőtt — nem tisztázta önmagában, hogy embernek tekinti-e őket, vagy fenekére verhető kis kölyöknek, akinek az emberi méltósága még nem számít; önálló, tetteiért felelős társadalmi lénynek, vagy tedd idetedd oda kiskorúnak, aki akkor jó, ha szót fogad. S hogy ennek it megfelelően, mi használ nekik jobban, a következetes szigor, az erkölcsi igényesség, vagy a felületes engedékenység ? Minden nevelő számára a legnagyobb probléma az önállóság, önállónak nevelni fárasztóbb, bonyolultabb dolog, de a szófogadás, amely szükségképp maga után vonja a viszszamaradt gondolkodást s a felelőtlenséget, megbosszulja magát. Becsületesség, érzékenység, kölcsönös tisztelet és az emberek iránti felelősség tekintetében nincs korhatár. Ezt az óvónők tudják, az apák nem okvetlenül. Pintilie filmjében ez a kérdés lényegében nem hőbörgés formájában, hanem az apányi érett ember felelős válaszkereséseként van jelen. Éppen ezért, kár, hogy nem tud disztingválni és olykor elkapja a gépszíj — a hatásvadászaté... Kivételes, nagy élményt nyújt a nézőnek ebben a filmben a színészi játék. Bár Pintilie egy interjúban úgy nyilatkozott, hogy a színész csak szerszám, a film azt tanúsítja, hogy a színészek alkotó partnerek. Mert szinte mindegyiküket láttuk már vázlatos, felületes, logikátlan szerepben középszerű rendező vezetése alatt — de most remekelnek. A „felnőttek“ : George Constantin (az ügyész), Ernest Maftei (az őrmester), Stefan Moisescu (Dragán), Emil Botta (a tanár) s a fiatalok: Ileana Popovici (a lány), Niki Wolcz (a filmes). Az emberség melegében már látott, sokatmondó tehetségű Vladimir Gáitán és főként az elragadó humorú Gheorghe Mihai(a (a két megtévedt fiú) az emberábrázolás bonyolult humánumának a hordozói. A szubjektív szándék s a nem tudatos cselekvés ellentétes dialektikáját oly meggondolkoztatóan fejezik ki, hogy az eleve összeférhetetlen az olcsó hatásvadászattal. Ha a rendező le tudott volna mondani bizonyos másodrendű apró fricskázásokról, az ingerkedő beállítottság melléktermékeiről, akkor komolysága egyértelmű volna. Egzisztencialista konklúziós vitára ingerült az alkatilag és filozófiailag optimista nézőellenfelet, problémafelvetésére mégis érdemes figyelnünk, hiszen belülről szól, társunkként vitatkozik és a nostra res agitur. Persze, a nézőnek vigyáznia kell, hogy higgadtabb és tárgyilagosabb legyen a szerzőnél és ne általánosítson a nyilvánvaló határesetből, „tudatos felnagyításból“, hanem mérlegeljen s a maga következtetéseit vonja le. Bár épp e vonatkozásban tett kedvezőtlen szolgálatot a Visszajátszásnak a higgadt mértéktartást s olykor az érveket is mellőző kritika. Mert azon, hogy hova vezethet a nevelői következetlenség felületesség, lehet és kell gondolkodni, lehet és kell pozitív gyakorlati megoldásokat találni. Halász Anna VISSZAJÁTSZÁS ÚJ ROMÁN FILM Tanévkezdés óta Harmadik bemutató a gyakorló színpadon Az október eleji tanévkezdés óta harmadik bemutatójukat tartották a napokban a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet végzős növendékei a gyakorló színpadon. Kovács György, a nép művésze és Nagy Imre tanársegéd tanítványai — s mellettük több hallgató az alsóbb évfolyamokról — Tomcsa Sándor Műtét című vígjátékát mutatták be minden várakozást felülmúló sikerrel. Az előadás a hazai magyar drámairodalomnak egy közel negyedszázada nem játszott művét szólaltatta meg. A Színművészeti Intézet bemutatói egyébként minden alkalommal nagy visszhangra találnak Marosvásárhelyen és a környéken is. Vonzóerejük természetesen elsősorban annak tulajdonítható, hogy igen széles körben kísérik nagy érdeklődéssel a fiatal színésznemzedékfejlődését. De jó és változatos a gyakorló színpad játékrendje is. A múlt évadban Gorkij A nap fiai című drámája volt emlékezetes előadás, akárcsak Tennessee Williams Orpheus alászáll című színműve és Mihail Sebastian vígjátéka, A sziget Tompa Miklós és Tarr László rendezésében. A Petőfi és az Ady szavalóest összesen 92 előadást ért meg (beleértve az udvarhelyi, Csíkszeredai, sepsiszentgyörgyi és kolozsvári kiszállásokat) mintegy 14 000 néző előtt. Az idén O'Neill Boldogtalan holdja, valamint Racine Britannicus-a előzte meg a Tomcsa-bemutatót, amellyel Régenben, Szovátán és Erdőszentgyörgyön is fellépnek a növendékek. (Munkatársunktól) 1970. JANUÁR 29., CSÜTÖRTÖK SZÜLŐKNEK—NEVELÉSRŐL Nem is sejtettem, milyen nagy gondja ez a gyermeknek, serdülőnek, ha egy ankét fél nem hívja rá figyelmemet. Az elmúlt évben nyolcadikosaimnak tettem fel a kérdést: milyen gondjaitokra szeretnétek választ kapni ? Miről beszélgessünk az osztályfőnöki órákon ? Meglepetéssel tapasztaltam, hogy a barátságról, szerelemről, filmekről, könyvekről, utazásokról útmutatást, beszélgetést váró tanítványaim mellett nagy számban akadtak olyanok, akik arról szeretnének hallani, hogy mit tegyenek, hogyan viselkedjenek felnőttek társaságában. Ez az eset ugyanakkor felidézte egyik nyomasztó gyermekkori emlékem. Idegenből érkezett nagynénémet kellett elkísérnem városunkban lakó, egykori barátnőjéhez. Míg a két nő elbeszélte egymásnak az időközben eltelt esztendők sok-sok életfontosságú eseményét, addig gyermek-magam teljes tétlenségre, mozdulatlanságra voltam kárhoztatva. Az előzetes szülői kioktatásnak engedelmeskedve, nekem, a mozgékony 7 évesnek hosszú órákon át kellett szótlanul, illedelmesen ülnöm esszéken. Magaviseletből jelesre vizsgáztam ugyan, de azóta sem feledtem akkori kényelmetlen helyzetem. Mi hát a teendő ? Vigyük-e gyermekünk felnőttek társaságába, vagy se ? S ha elvittük, mit tegyen szegényke, hogy szülei szórakozását, a nagyok társalgását ne zavarja ? Megvallom, nem könnyű e kérdésekre egyértelmű, mindenkor érvényes választ adni. Hiába javasolnám, hogy a tizenkét év alatti gyermeket hagyjuk otthon, ha nincs nagyszülő, jó szomszéd, aki elvállalná felügyeletét, teljesíthetetlen a kívánság. Aztán meg egy bizonyos koron túl ajánlatos, hogy lássa, maga is gyakorolja a társaságbeli viselkedést, megismerje az illemszabályokat, és lassanként bekapcsolódjék a felnőttek beszélgetésébe. Szóljunk előbb arról az eshetőségről, amikor nekem, a házigazdának vannak gyermekeim. A névnapi vagy más ünnepélyes eseményekre való előkészület nagyszerű alkalmat kínál a vendéglátás illemszabályainak megismertetésére, készséggé alakítására. Köztudomású, hogy a gyermekek elsősorban a szülők példáján nevelődnek. Viselkedésük, beszédmódjuk, öltözködésük és modoruk azt követi, amit szüleiktől láttak. Ezért ragadom meg az ilyen lehetőségeket, hogy gyermekeim elsajátítsák a tálalással, felszolgálással, az étrend öszszeállításával kapcsolatos tudnivalókat. Már az előkészületi napon vagy órákban meg kell értetnem velük, mit várok, kérek tőlük, amíg a vendég Gyermek a társaságban sereg nálunk tartózkodik. A kicsinyek — úgy tizenkétéves korig — jó, ha jelen vannak a meghívottak érkezésénél, de utána szép csendesen vonuljanak háttérbe. Akár a nagyszülő, akár a kedves szomszéd segítségünkre lehet azzal, hogy magára vállalja gyermekünk felügyeletét egy-egy estére. Ha erre nincs lehetőségem, akkor se gyötörjem éjszakázással fiatal szervezetüket. Tízóra májt fektessem le őket. Ha az apróság valamilyen galibát csinált, ne szégyenítsem meg az idegenek előtt. Nemcsak a jó modor ellen vétünk ezzel, de súlyosan megsértjük nyiladozó önérzetét is. De hiba az is, ha másik végletként a társaság középpontjába állítjuk. A szülők érthető elfogultságát nem mindenki értékeli. Az udvariasság látszata mögött legtöbbször fanyalgó unalom rejtőzik. A nagyocska gyerekeket már tudatosan bevonom a felszolgálás, edényleszedés gondjába, de nem kívánom meg, hogy végig a felnőttek társaságában üljenek. Részben, mert neki is unalmas az idősebbek beszédtémája, részben nem is mindig épületesek a kétértelmű célzások, az egyértelmű viccek és pletykák a serdülők számára. Dicséretes példára leltem nemrég egyik kollegámnál, ahol legényke fia rövid társalgás után illedelmesen bocsánatot kért és a magakorú fiatalok összejövetelére távozott. Ezek után szóljunk arról az eshetőségről is, hogy minket hívnak vendégségbe. Óvodás gyermekem, de akár a serdülő korút is csak alapos kioktatás után vigyem magammal, és csak délutáni vagy rövid időre terjedő esti vizitre. Újabb alkalom adódik itt a vendégeskedéssel kapcsolatos illemszabályok gyakorlására (bemu- tatkozás, asztalnál való viselkedés, az evőeszközök használata, megköszönés, stb.) s egyben bizonyítékát adhatom csemetém jólneveltségének. A hosszantartó esti vendégeskedésen nincs mit keresniük apróságoknak ! Ezt egészségügyi és pedagógiai érvek egyaránt indokolják. Tizenkéttizennégy éven túli serdülőt csak akkor vigyek magammal, ha a háziaknak korban hozzá illő gyermekük van, vagy ha más család is viszi a magáét. Ajánlatos, hogy a fiatalok külön szobában, de legalább külön asztalnál foglaljanak helyet, így a felnőttet nem feszélyezi a hivatlan hallgató, de a gyermek sem tér haza egy unalmas, végigásított este emlékével. Tanítványaim kérdéséből indultam ki, s íme, végig a felnőttekhez szóltam. Természetes is ez, mert rajtunk, szülőkön áll, hogy az a fiatal jól érezze magát a vendégségben és az is, hogy, idejében elsajátíttassuk vele az illedelmes viselkedés szabályait. Tudatosan nem foglalkoztam itt a gyermekek vagy fiatalok összejövetelével, zsúrokkal és házibulikkal. Ez esetleg egy következő beszélgetés tárgya lehet. Dánielisz Endre tanár TÓTH MÁRIA ENNYI AZ EGÉSZ Év kezdetén vagyunk s én alig várom a versenyeket, a pályázatokat s ott van bennem — mélyen, titokban — egy egészen kicsi didergés is a pályázatokkal kapcsolatban. Azokra a pályázatokra célzok, amelyekre az állam kasszájából évente tekintélyes összegek vándorolnak és céljuk: iskoláskorú tehetségek felkutatása, felkarolása. Ilyen pályázata szép számmal van a Pionírszervezet Országos Tanácsának s a gyermeklapoknak. Ez alkalommal nincs szándékomban úgy megszólalni, mint a Jóbarát irodalmi rovatának szerkesztője — tapasztalatomból sok szép és jónéhány kevésbé szép példáról tudnék számot adni —, hanem mint ember, mint író. Ismétlem... nem látom értelmét szerkesztői szónak, mert akkor túl hosszúra nyúlna ez az eszmefuttatás, de annál inkább látom a józansághoz, a becsületességhez, hogy ne használjak olyan nagy szót: a hazafiassághoz apellálni. Szeretem a tehetséges gyerekeket és félek az áltehetségtől, vagy minek is nevezzem. Szeretem az érvényesülni vágyó gyereket, a kitartót, aki már most tudja, érzi, hogy van tehetsége, van közlendője a világgal és félek anyuka, apuka ambíciójától. Ettől a rosszul értelmezett ambíciótól. Mert tulajdonképpen mi történik akkor, ha anyuka, apuka küld be pályamunkát egy pályázatra ? No nem vagyok naív, fel sem tételezem, hogy zsenik kései megnyilvánulása, érvényesülést kereső, meg nem értett tehetségek felvonulása ez. Hát nem erről van szó. Ambícióról. Megmutatjuk a szomszédnak, a zord tanító néninek, a tanároknak, hogy a mi gyerekünk különb bárkiénél, a világ legremekebb gyereke, őstehetség. Fest, verset fabrikál, mesét ír. S még egy ilyen gyerekhez mer igazságtalan lenni az iskola, más szóval a társadalom. Olvastam én már ANYUKÁTÓL olyan (helyesírási hibáktól hemzsegő) levelet, amelyikben megmagyarázza, hogy csemetéje verse miért a világ legjobb verse és ej, ej, Majtényi Erik postás bácsi, ugyan miért* mellőzte ? Az éremnek most is két oldala van. Mindkettő figyelmet érdemel. Az egyik az, hogy anyuka, apuka „majd én megmutatom“ja elveszi olykor az igazán tehetséges gyerek elől az érvényesülés, a felfedezés lehetőségét. (Szerencsére a bíráló bizottság legtöbbször észreveszi, hogy nem gyermekalkotásról van szó !) Persze, az igazi tehetség a végén csak napvilágra tör, de miért ne törjön hamarább, kerülőutak, buktatók nélkül ? A másik, szintén súlyos hiba : a szülő a gyereket képmutatásra ösztökéli társaival, tanítójával, tanárjával szemben. Az ilyen áltehetség aztán szavalja egy darabig anyuka, apuka versikéjét az évzárókon, pózol a tehetség szerepében. De meddig ! Milyen keserű csalódás, kemény próba a botcsinálta csodagyerek tudatos feleszmélése. Nem csodagyerek ő, de olykor bizony kevesebb intelligens társainál. S ha már olyan nagyon forgatom azt a bizonyos érmet, még hozzáfűzhetem : tisztességtelen eljárás az ilyen az állammal szemben is, amelyik szívügyének tekinti az iskoláskorú tehetségek felkarolását. Ne tegyünk rosszat, amikor kicsi józan ésszel, se jót, se roszszat nem kell tennünk. Egyszerűen használnunk kell az istenadta pedagógiai érzékünket. Enynyiből áll az egész. Ő IS ELKÉSZÍTHETI Madáretető A kedves és hasznos énekes madarak a zord téli hónapokban csak akkor maradnak életben, ha megfelelő táplálékhoz, zsiradékhoz, olajos magvakhoz jutnak. Etessük ezért őket ablakra, faágakra, karóra erősített etetők segítségével. Ablakra szerelhető madáretetőt könnyen készíthetünk a kereskedelemben kapható ULTRA mosókrém kiürült dobozából, ha fenéklapján nyílást vágunk. (1. ábra), egyik oldalán kissé szélesebb peremet hagyva. A doboz sarkain szúrjunk át három kétaraszos drótot, minden saroknál csavarjuk össze a kibújt végeket (2. ábra), s szögezzük az ablaklécekre kívülről. A dobozba ezután szórjunk tökmagot, napraforgómagot, kendermagot (3), s csalogatónak függesszünk fel a drótra egy fél diót. Jó, ha ülőrudacskát is szúrunk a dobozba. A 4. és 5. ábrán bemutatjuk, hogyan lehet bármilyen műanyagflakonból (mosószeres, orvosságos, samponos stb) felfüggeszthető madáretetőt készíteni. A doboz egyik oldalát úgy vágjuk fel, hogy a kialakult fedelek egyikét felfelé (tetőfedőnek), a másikat lefelé (kapaszkodónak) hajlíthassuk. Lécre, faágra, karóra szerelhető egyszerű etetőt készíthetünk konzervesdobozból is. Tetejét csak annyira vágjuk, körül, hogy felhajthassuk védőtetőnek eső, hó ellen. Deszkadarabból fűrészeljünk vagy faragjunk körszelet alakú darabot, ezt szegezzük a doboz alsó felére. A rajta fúrt lyukba szúrjunk pálcikát ülőrúdnak. Macskák ellen célszerű a karóra tüskés ágakat kötözni. A madarak hamar rászoknak az ilyen, etetőkre. Nagyobb a gyermek öröme, ha szülői segédlettel ugyan, de maga készíti az etetőt, és maga látja el rendszeresen eleséggel. Jöjjenek-e fel a barátok a lakásba? Sok családban kerekedik vita szülő—gyermek vagy apa—anya között, mikor ez a kérdés elhangzik. Pedig ilyenkor, télen, mikor a hideg miatt kevesebbet lehet kint a játszótéren, hozzáillő társaságáról pedig nem szívesen mond le, többször állít befejezett tények elé gyermekünk, mikor barátai kíséretében meglepetésszerűen bevonul a lakásba. Ilyenkor hamarabb lesz rendetlenség, esetleg nem mindenki törli le rendesen cipőjét, mégis azt Urji KÉRDÉSÜNK ELA VÁLASZUNK mondjuk, megér egy kis munkatöbbletet, ha feljönnek a barátok. A szülőnek is jó, mert megismeri a barátokat, tudja, kikkel tölti idejét gyermeke, nekik is jó, mert társaságban játszhatnak Nagyobb családi esemény alkalmával úgynevezett házibulit is rendezhet a gyermek, barátai számára. Sok szülő ilyenkor elrontja a hangulatot azzal, hogy beül közéjük és minduntalan rendreutasítja, kioktatja őket, vagy beleszól beszélgetésükbe.