Előre, 1974. május (28. évfolyam, 8234-8259. szám)

1974-05-01 / 8234. szám

1974. MÁJUS 1., SZERDA r „LEHET ITT IS NAGYOBB DOLGOKAT MŰVELNI" Imre emlékezet óta úgy él a köztudatban, mint a kiváló avasi szilvórium, a cujka hazája. Már említésére is szánk­ban érezzük az itteni napos domboldalakon termő szilva „le­vének" izét, aromáját és persze erejét. Talán sehol az országban nem látni egy helyen annyi szilvafát, mint ebben a község- TURC ben. Néhány híján 11z ezer ter­mőfát tart nyilván a néptanács A szilvatermesztés népszerűsége nem csökkent az utóbbi években sem, hiszen évente milliókat jövedelmez a község lakóinak, a­­nélkül, hogy a szedésen kívül nagyobb munkaráfordítást igé­nyelne. De már elmúltak azok az idők, amikor ez volt a falu legfontosabb kenyere. Mint Szat­­már megye annyi soványtalajú községében, Tarcon is tért hódí­tott magának a földieper. Még­hozzá olyannyira, hogy a mező­­gazdasági termelőszövetkezet par­celláin és a háztáji kertekben összesen 160 hektár eper talál­ható. Mondhatjuk tehát, hogy a szil­va mellett, immár a turci eper is híres. Mégis, ha a tanító meg­kérdezi az iskolás gyermeket a községben, hogy mi ma Ture legnagyobb büszkesége, csaknem biztosra vehető, hogy azt vá­laszolja­­ a bánya ! És nemcsak azért, mert minden nagy család­ban az újszülött a legkedvesebb, hanem azért is, mert már a kis­iskolások tudják: Ture jövőjét elsősorban a bánya határozza meg. Esemény­napon érkeztem a turci bányához. Az egység ép­pen azon a napon — vagyis április 25-én — teljesítette havi termelési tervét. Május elseje tiszteletére, azóta, többszáz ton­na ércet hoztak felszínre az elő­irányzaton felül. Amikor elbe­szélgettem Petrusca Vasile mér­nökkel, a bánya igazgatójával, kiderült, hogy a kitermelés ápri­lisban, a­ tervezettnél nem­ ke­vesebb, mint­ hat hónappal ko­rábban érte el a megszabott ka­pacitást. Az elért eredmények értékét csak növeli az a tény, hogy a bányászok több mint 60 százaléka egy-két éve még föld­műves, vagy éppenséggel pász­­torkodó ember volt. — Sok nehézséggel kellett megküzdenünk, amíg idáig ju­tottunk — mondja. Az elején sem utunk, sem vizünk, se meg­felelő ellátásunk nem volt. Ma már csaknem mindenünk van. Ezekkel az avasi emberekkel nem csupán jelképesen, de szó szerint is hegyeket lehet meg­mozgatni. Az avasi ember kitar­tó és szorgalmas, ügyeskezű­­és tanulékony. Nem fél a nehézsé­gektől, mert vérében van, hogy a jobb létért meg kell küzdeni. Nos, ezek az erények valósággal meghatványozódnak, amikor sa­ját magának és szülőföldjéért dolgozik. Itt valóban szülőföld­jükért is dolgoznak. Hosszú ván­dorélet után sokan hazajöttek családjukhoz, otthonukhoz, az ősi földre. Nagy szó ez és nagy hajtóerő a munkában. Locker József mester a föld­alatti építkezéseket vezeti a bá­nyában. Alig 33 éves, de már bejárta a fél országot, míg végre a szülőföld hívására haza­jött. „Engem talán még erősebb szá­lak kötnek ehhez a hegyhez, mint másokat — mondja.. — A hegy túlsó oldalán lévő Turc­­bányáról származom. Nagyapám, valamikor a múlt században, már kotorta ezt a dombot. Mi­kor a feltárásokat végeztük, az egyik régi tárnában találtunk egy üzemképes faszivattyút. A­­lighanem nagyapámék hagyták itt... Dolgoztam egy-két bá­nyában, de annyi változatosságot és alkotó izgalmat egyik sem nyújtott, mint ez. Itt még a he­gyek is másképpen gyűrődtek, sokféle módszert kell alkalmaz­nunk, hogy minden jól menjen. Most csináljuk a második ak­nát." Aztán bekapcsolódik a beszél­getésbe Onica Pavel brigádve­­zető. ő Felsőbányáról jött ha­za. Elragadtatással vall új mun­kahelyéről: „Bizony jól gondol­ták, akik kigondolták, hogy ide az Avas szögletébe is csak az ipar hozza el az igazi haladá­st. Lehet itt is nagy dolgokat mű­velni, van kivel. Micsoda öröm itthon dolgozni ezekkel az okos gépekkel. Mintha a zenéjük is szebb lenne, mint máshol. Há­rom gyermek és a feleségem várt haza." Mikor búcsúzni készültem a turci bányászoktól, Mois Traian, a pártalapszervezet titkára a bá­nyatelep udarán nemrég elül­tetett díszfákra mutatott: néz­zem, milyen szépen megfogantak ebben az élettelennek és sivár­nak látszó köves földben ! Nem mondta, de ezekben a fákban is jelképet láttam. Azoknak az avasiaknak a mindent legyőző akaratát, akik ilyen hamar meg­tanulták a bányászatot. R A VASKAPU VILÁG R­ övidesen négy éve, hogy 1970 júniusában a vaskapus hidro­­energetikai és hajózási rendszer 1050 megawatt beszerelt teljesítmény­nyel kapcsolódott be az országos ener­getikai hálózatba. Hol vannak már a Duna vizének földuzzasztásáról, a ha­józható zsiliprendszer kiépítéséről, az új vasutak és viaduktok íveléséről, he­gyek elköltöztetéséről, Ada-Kaleh és DROBETA­­TURNU SEVERIN Orsová elsüllyesztéséről, vagy újjá­építéséről szóló napi hírek, tudósítá­sok? A nagy mű elkészült. A bejáratnál fiatal határőr katona posztot, de a hosszú üvegfolyosón, a márványfalú óriás falban, a magasba csavarodó csigalépcsőkön árván ko­pognak lépteim. Ember sehol. A csend és az alattunk hömpölygő Duna kissé valószínűtlenné teszi ezt a világot. Végre hangot hallok. — Alsó érték mínusz 70—75. A csigalépcső tetején széles üvegfa­lon túl végre megpillantom a hidro­­energetikai mű vezérlőtermét. A kölyökarcú, rakoncátlan hajú fia­tal mérnök, Trocan J­an a szolgálatos diszpécser ma, aki azzal dicsekszik, hogy immár harmincadik évében jár és részt vett a nagy erőmű építésében. — Akkor — mondja nem éltem még ilyen helyhez kötött életet és 25— 211 éves fejjel a zsiliprendszer mun­kálatait irányítottam. Emlékszem a gyomrot-szívet összeszorító izgalomra, amikor a zsilipkamrába beengedtük az első hajót. Aztán működésbe léptet­tük a berendezést és vártuk, hogy e­­melkedjék a vízszint, hozza fel a ha­jót a Duna felső duzzasztott szintjére. Csengetés. A vezérlő asztalon kigyúl egy gomb. Trocan mérnök felveszi az egyik tele­fonkagylót. Az országos energetikai hálózat fő diszpécsere, a Bukarestben székelő modern Jupiter kér újabb energiamennyiséget Vaskaputól. Dél­után van, közeledik a csúcsfogyasz­tás ideje. Az ország nagy energetikai művei rendre bekapcsolják tartalék á­­ramfejlesztőiket. — Indítsátok az ötöst! — Adja le a parancsot Trocan mérnök a láthatat­lan, valahol alattunk dolgozó generá­­torterembe. És odalent egy újabb 175 megawattos turbogenerátor zúg fel. Egy hónappal ezelőtt a vaskapui vízierőművet kiváló munkájáért a Mun­kaérdemrend I. fokozatával tüntették ki. A múlt esztendőben megnyerte a vízierőművek között folyó szocialista versenyt, 294 millió kilowattóra ára­mot szolgáltatott terven felül és az egyéb termelési mutatószámok is ki­válóan alakultak. Az idén is már ed­dig több mint 35 millió kilowattóra áramot adott — terven felül — az országos energiahálózatba. Megkérdeztem a vízierőmű műszaki igazgatóját, mennyi szerepe van eb­ben a diszpécser mérnököknek. — Az áramfejlesztő aggregátok op­timális működése egészében attól függ, hogyan irányít, milyen határo­zatokat hoz adott esetben a szolgála­tos diszpécser. És a mieink jól dol­goztak. — Trocan mérnök is? — Elsősorban ő. Trocan mérnök most a turbogene­­rátorok működésének és a duzzasztó vízszintjének kapcsolatát írja fel egyenletben, s azt magyarázza, mikor és mennyi ideig gazdaságos a maxi­mális működtetés. De minduntalan fél­beszakítják. Zavartalanul csak Lucescu Nicolae mérnökkel lehet beszélgetni, de vele is csak amíg a betanítása ideje tart. Diszpécser akar lenni, ennek tudniva­lóit sajátítja most el Trocan mérnök mellett. A fiatal­ember egy resicai ter­vezőintézetből jött el, mint mondja, haza Orsovára, ahol született. — De az az Orsova már nincs, romjai ott fekszenek a Duna-öböl fe­nekén, melynek vize az áramot szol­­gáltatja. — Én az új Orsovába jöttem. Igaz, nem ismerem még egyetlen utcáját sem, de merem állítani, hogy ez az Orsova rövidesen az ország legszebb városa lesz. Így igaz. Ott, ahol a Duna kiszéle­sedve, szinte tengerré változik, feltűnik az öblöt félig átölelő város, parton épült sétányaival, toronyházaival és a domboldalakra kapaszkodó villaso­raival. A vízben pedig mindez megis­métlődik. Az ifjú város csillogó ezüst tükrében nézegeti egyre ragyogóbb szépségét. Trocan mérnök nem Orsován szüle­tett, hanem egy innen 20 kilométerre levő faluban Broscani-ban, amely most Sivezeni-re változtatta nevét. — Ilyen energetikai és hajózási rendszer, llyen Duna-öböl mellett egy­szerűen szégyen továbbra is Békás­zónak maradni — közli Trocan mérnök mosolyogva, mint aki megérti, de él­vezi is falubelijei határozatát. Ő már városi ember lett, Drobeta- Turnu Severinben lakik. Az egyetem elvégzése után egyenesen a vaskapui építőtelepre került s ma már az ország legjelentősebb hidroenergetikai rend­szerének diszpécsere: 1050 megawatt teljesítőképességű erő van a kezében, amelyet legjobb tudása, kommunista lelkiismerete szerint irányít hogy az minél több hasznot hajtson az ember­nek, a teremtőjének. TELJESÍTETTÜK C­ ÉLVONALBAN­ ­-hat évvel ezelőtt a bánáti sí­kon épületcsoport süllyedezett a sártengerben. Hogy valaha becsületesen gazdálkodni lehessen, húst termelni itt? Ugyan kérem... Csak azok bíztak rendületlenül a vállalkozás sikerében, akik tudták, hogy ha egy­szer rendbeteszik, korszerűsítik a hiz­laldát, Beregszónak országos híre lesz. A mezőgazdasági vezető káderek idei BEREGSZÓ konferenciáján a beregszói állami me­zőgazdasági vállalat igazgatója ma­gas kitüntetésben részesült: megkapta a Szocialista Munka Hőse címet. Cirpanu Florentin mérnök-igazgató­val nem sikerült szót váltanom itt, az újjászülető, modern, méreteiben is le­nyűgöző tanyaközpontban. A kiváló szakembert a grippe néhány napra ágyba parancsolta. Másoktól tudjuk meg, hogy a nagy vállalat egymás­után háromszor kapta meg a Munka­érdemrend I. fokozatát. Mert minden évben túlszárnyalta tervelőirányzatát, milliós jövedelmekkel hagyja maga mögött az esztendőket. Úgy látszik, az idén sem adja alább. A nagy esemé­nyek során kibontakozó szocialista versenyben kimagasló eredményeket értek el a sertésgondozók az év első három hónapjában. Terven felül 1400 tonna húst szállítottak le, az előirány­zaton felüli jövedelem 4 millió lej, 300 lejjel csökkentették a hús tonnájának önköltségét. Persze, az országos viszonylatban is páratlan megvalósításhoz hozzájárult a korszerűsítés, a gépesítés, az új tech­nológia bevezetése. A zsombolyai far­mon a termelés a modernizálás után 2—3-szorosan növekedett. Néhány év­vel ezelőtt itt öt ember mindössze 400 tonna húst állított elő, most meg éven­te tizenkét ember 2000 tonna kiváló árut termel. S a szigorú, tudományos alapokon nyugvó tenyészkiválogatás nyomán gyorsan növő, fejlődő állatok kerülnek a hizlaldába. De nyilván az embereknek köszönhető a vállalat oly sok megvalósítása. Mint Birdany Emil, a fiaztató részleg technikusa mondja, legtöbb gondot talán nem is a te­nyésztés folyamata, hanem inkább a gondozók szelekciója okozta. Néhány év alatt sikerült olyan munkakollektí­vát kialakítani, amelynek tagjai, ha úgy adódik, nem ismerik a pihenőna­pot, éjszakákat is strázsálnak az ellető kutricók mellett. Szívvel-lélekkel tesz­nek eleget szakmai feladatuknak. — Célunk az, hogy sok, egészséges, nagytestű állatot neveljünk, úgy gon­dozzuk őket, hogy közülük egyetlen egy se hulljon el. Régebben 4 kilós súllyal választottuk el a malacokat 35 napos korukban, most viszont ennyi idő alatt elérjük velük a 7 kiló súlyt is. Jó tenyésztési feltételek és persze szik­laszilárd munkafegyelem, ez jellemzi embereink mindennapos tevékenysé­gét. Szöllösi Mária, Calciu Maria, Coseri Ileana, Hangon Gheorghe, Coz­­ma Vasile, Rohr Martin, Mihály István, Zimmermann Nicolae, Gáspár Cons­tantin olyan munkások, akikre méltán büszke az üzem. A fiaztató részleg technikusa arról már keveset beszél, hogy ő maga is mindent elkövet a vállalat hírnevének öregbítéséért. Nagy érdeme van abban, hogy az el­hullás a minimumra csökkent. Nincs könnyű dolga. Csak az ő részlegén 2400 ellető kutrica van, és 1974-ben a beregszóiak vállalása még merészebb, mint valahányszor volt eddig. Terven felül 5000-rel növelik a sertésállo­­mányt, 200 tonnával több húst szállí­tanak le, előirányzaton felül egy és fél millió fejes jövedelmet valósítanak meg. — Állják adott szavukat? — Ellenkezője meg sem fordul a fejünkben. A nagytapasztalatú technikust visz­­szahívják munkahelyére. Érkezik a dél­utáni váltás, be kell osztani az em­bereket. A hizlalda szüntelenül üzemel, jött, a párt legfelsőbb vezetőségétől, bár ott volt mindig mellettük. De kel­lett a biztatás, hogy megkérdezzék önmaguktól, hogyan lehetne jobban dolgozni. Ez a biztatás jött térben messziről és mégis nagyon közelről, mert a pártvezetőség és személyesen Nicolae Ceaușescu elvtárs, mindig ta­lált időt és alkalmat arra, hogy felke­resse a bányászokat... Szót kell érteni velük. Ez az új szek­torvezető leghatásosabb eszköze a ter­vek teljesítéséhez. Meg kell mondani tisztán, világosan Fülöp Lajosnak, Vlad Titunak, Corchiu Viorelnak és a többi kiváló csapatvezetőnek, bányásznak, mennyi szenet vár tőlük. Meg kell kér­dezni őket, hogyan látják megoldható­nak. És aztán hagyni kell, hogy ontsák a szenet. Hagyni úgy, hogy minden, ami csak kell, a kezük ügyében legyen. A meglepetés így sincs kizárva, de már nem az, mert felkészültek reá, u­­gyanolyan csendben és magabiztosan, mint a bánya, de céltudatosan, mert a győzelem, egyetlen egy összecsapás­nál sem kétséges, kinek az oldalán van. A múlt hónap első felében még 1000 tonna szén volt a szektor „tarto­zik" számláján, a hónap végén már majdnem száz tonnával többet adtak, az ünnepi szakasz olyan bőven fizetett, hogy az aranykorra gondolhatnának, ha lenne ki. A fiatalok, a mostani csapatvezetők, bányászok, ha emlékeznek is azokra az időkre, nem akarják visszahozni. A mának élnek. És a jövőnek. A szektor­nak egyharmaddal több brigádja dol­gozik az előkészítésben, mint a ter­melésben. A bánya előhajtásának több mint fele ebben a szektorban megy végbe. Ezt már az új vezetőség akar­ta így, hogy hullámvölgyek nélkül kor­mányozhassa a szektor­hajót a bánya­vizeken. Hogy az aranykorszakra ne emlékezni kelljen, hanem újraélni... Ezek az emberek talán már soha sem tudnának olyan nagy dolgot csinálni a múltból, a hajdanvolt eseményekből. Van és lesz. Szótárukból, mintha kive­szett volna, a volt... Az időközben mérnökké lett bányász mégis emlékezik. És különösen ma, pedig inkább oda kellene mennie Fü­löp Lajos fejtésébe, kivenni kezéből a fejtőkalapácsot, vágni egyet-kettőt a fekete falba ... ...Hajdú Gyula emlékére. A csa­patvezetőére, aki a kezébe adta a la­pátot, amikor először ment le a bá­nyába, a völgy mindenkori kiváló bá­nyászainak egyikére, aki asztalához hívta a messziről jött, a Zsilvölgyében idegen fiút, aki megérezte benne az életcélkeresés vágyát és éppen ezt se­gítette: verjen gyökeret itt, ahol bár szénpor és füst van, a fák mégis olyan magasra nőnek... és, aki nincs már többé... ... Igaz is. Fülöp Lajosék várják. Több szenet akarnak kihozni, mint tegnap. Hátha segítségre lesz szüksé­gük ehhez... A ALAPOZÁS UTÁN z Arges partján hat legény tanakodik, szikkadó baráz­daormokon nyargalászik a szél, akadályt kellene útjába ál­lítani. Csatorna, szórófej vagy csak tárcsa éle legyen a gát, amely a morzsák közé szorítja a szűkösre szabott vízcseppeket? Nem csak egy, legyen mindhá­rom ember alakította szerszám az JUGURENI elillanni készülő párafelhő zsi­lipje. Jugureni a falu neve, határa ott terül el Dimbovita megyé­ben. A hat legény traktoros. Arra vállalkoztak a harmatcsap­ta földeken, hogy néhány óra alatt ágyat vetnek a kukorica alá. Mert forrón süt a nap, a ve­téssel várni nem lehet. Köröz­nek a traktorok, mögöttük tár­csák hasítják a vajpuha baráz­dákat. Dragnea Dumitru, a leg­jobb gépész azt ígérte, hogy eb­ben a soványföldű határrészben legalább 2800 kilós hektárhoza­mot ér el. De Ilie Stefan, Cos­­tache Victor és még két társuk többre vállalkozott. — Mi 5000 kilót takarítunk be... — Micsoda? — Annyit bizony. Köröznek a traktorosok. Röp­ködnek egymás felé a kiáltások. — Délre végzek. — De ott leszek én is... A föld végében pillanatnyi szusszanóra megállnak az embe­rek. Pöfögnek a gépek, és míg a szerelők megszorítanak egy­két csavart, szóba elegyedünk a traktorosokkal. — Hallottuk az 5000 kilóról szóló vitát. Mire alapozzák biza­kodásukat? A gépészek közül kiválik egy magas berettsapkás fiatalember. Popescu Marin, a traktorosok pártalapszervezetének titkára. — Hogy mire alapozunk? Hát nem itt folyik el az Arges? Igen, a gépek vízfogó munká­ja után csatornák sűrű hálózata sző béklyózó akadályt a felhők magasságába kívánkozó nedvek útjába. S mikor a műárkok meg­telnek, s belőlük hegyesre szip­pantják magukat a vezetékek , megindulnak a forgószél- táncot járó szórófejek. Csapadék sűrű permete hull a növények gyöke­­­rére. Erre alapoznak Jugureni­­ben a traktorosok. Nem 20 000, nem 30 000, több mint 50 000 kukoricaszárat hagynak meg hektáronként, s így lesz majd a termés olyan, amilyent a tana­kodó traktoristák el akarnak érni. Tanakodók? Inkább cselek­vők. A párttitkár már indul. — Munkára fiúk ... Nyeregbe pattan ismét a hat legény. A tárcsák ágyásfinomra szabdalják a földet. Néhány óra múlva a korongos szerszámok helyét vetőgépek foglalják el. A magládás, kerekes szerkezet szin­te gombnyomásra engedelmeske­dik kezelőik akaratának. A téesz elnöke mondja, hogy ezek a traktorosok naponta 80 hektár kukoricát vetnek el. Ő nem tú­loz, de látja, hogy ezen a tava­szon szinte hibamentesen mű­ködnek a gépek. És milyen szép munkájuk nyomán a határ, csak jönne rá az eső. Dehát itt folyik el a közelben az Arges, abból futja a mesterséges csapadék­ra is. A szivattyúk dohogni kezde­nek. Próbálgatják erejüket Hat traktoros hinti ágyába a kuko­rica magját. Azt ígérték, május elseje előtt végeznek ezzel a munkával. Sietni kell, lám az öntözés értő szakemberei máris beindították a szivattyúkat, ötezer kiló kukoricáért hek­táronként. De annál több lesz. Hat gé­pész tanácskozott róla, hogy mi­képpen lehet eljutni a tervezett hozam kétszereséhez. De nem­csak tanácskozott felőle. Tesz is érte­­m . AZ ÖTÖS SZEKTOR MEGTÉRÉSE ét május elseje telt el azóta, hogy végeszakadt a petrillai bá­nya ötös szektora fénykorának. Az aranysisak tulajdonosa volt, tiszte­lettel ejtette ki mindenki az ott dolgo­zó bányászok, csapatvezetők nevét és egyszercsak kezdett rászolgálni a meg­jegyzésekre: az ötösök megint kullog­nak. Következtek a vaskosabbak: sze­rencsétlen egy szektor az, aztán már PETRILLA megbélyegző jelzők is kerültek neve mellé. Grajdan Grigore mérnök, a jelenlegi szektorvezető az aranykorban volt a szektor egyik kiváló bányásza. 1966- ban bányamérnökbre ment, s mire visszajött, más munkahelyen volt szük­ség rá. Hajdani szektora pedig még mindig inkább a múlt, mint a jelen dicsőségéből élt. Nagyon nehezen vé­szelte át a sok kiváló bányász és csapat­­vezető nyugdíjazását — férfierejük, alkotó képességük csúcsán lévő embe­reket , akiknek mégis menni kellett, mert még akkor kezdték a munkát a bányában, amikor senki sem gondolt arra, hogy vizesfúrással, a szénfal ön­tözésével védje a bányász a tüdejét. A fiatalok, a kezdők meg csak hosszú idő után pótolhatták a távozókat. Ne­héz szektor ez, vékony szénréteg, a 12—13-as telepben, a nagyon igényes kitermelési eljárást kell alkalmazni a hatvan fokos dőltrétegben. Csak a na­gyon jó bányász állhat helyt. El sem mondtam volna mindezt, ha nem éppen a május elsejét megelőző napokra esett volna a szektor megté­rése, s ez a régen áhított esemény többek között nem éppen a hajdani kitűnő bányász, a mostani ugyanolyan mérnök nevéhez fűződne. Grojdan Grigore elhárítja a dicséretet, elődje munkáját méltatja, a Rádufi Marin mérnökét, aki csak egyetlen egy do­loggal nem tudott megbirkózni, bár kiváló szakember. Nem tudta meg­győzni a bányászokat arról, hogy ve­zetésével teljesíthetik tervfeladataikat s ennek megfelelően kereshetnek. Ta­lán sikerült volna, ha a bánya munka­­szervezési feltételei jobban segítik ebben. Az ötös szektor akkor került a legmélyebb hullámvölgybe, amikor az egész bánya küszködött, hogy felszínen tartsa magát. A segítség messziről A SZÖVŐNŐK DICSÉRETE­ artók Anna, a sepsiszentgyörgyi textilgyár pártbizottságának tit­kára „nehéz“ helyzetben van. Válaszolnia kell az újságíró kérdésére: melyik részleg, kik dolgoztak a leg­jobban a május elsejei versenysza­kaszban? Az eddigi eredmények alapján a szövődé jár az élen, de csak idő kér­dése, hogy a kikészítő is a nyomába SEPSISZENTGYÖRGY lépjen, a fonodának pedig szintén jól kell dolgoznia, ha a szövődé élen­jár. Megegyezünk hát abban, hogy a gyár terven felüli teljesítményét ír­juk ki, az évi ötmillió lejes vállalás­ból a már eddig realizált majdnem 2,5 milliót. Dicsérjük a szövődét, de ugyanúgy a többi részlegeket is. És dicsérjük legfőképpen a gyár dolgo­zóit, a kiváló segédmestereket, mes­tereket, akik gondoskodnak arról, hogy a fonó- és szövőgépek kifogástalanul működjenek, a fonónőknek és szövő­nőknek rendelkezésére álljon mindaz arrt­ szükséges a tervek ütemes tel­jesítéséhez.­­ És így észrevétlenül eljutunk hát oda, hogy tulajdonképpen a textil­gyár munkásnőit dicsérjük. A lányokat, asszonyokat, akik százával lépnek be a gyárkapun minden váltás előtt és mindig pontosan. Soha nem húzózkod­­nak a nehezebb feladatok elől, és nem hivatkoznak más elfoglaltságra, ha arról van szó, hogy tenni kell a termelésért, a munkaközösség, a gyár tekintélyének növeléséért, ha adni kell több pamutárut az ipari központnak, az országnak. A pártbizottság titkára, a gyár igazgatója, vezetősége még sohasem fordult hiába a munkakö­zösséghez, ezekhez az asszonyokhoz. Lehetett bármilyen más elkötelezett­ségük, ha kellett, ha szükség volt munkájukra, vállalták mindig szíves­örömest a többet, és úgy tettek ele­get követelményeinek, hogy adott sza­vuknak még nagyobb legyen a hitele, a becsülete. Most is így történt. Az ötmilliót egész évre vállalták, nem lett volna hát „kötelező" felét máris tel­jesíteni. De megtehették, hát megtet­ték. Hagyomány már ez Sepsiszentgyör­­gyön. Alig húsz napja, hogy bensősé­ges, szép gyári ünnepség keretei kö­zött vette át a munkaközösség a múlt évi kiváló eredményekért járó dísz­oklevelet. Hagyomány az is, hogy az ilyen megtiszteltetés sohasem szül ön­elégültséget, többre kötelezi a mun­kaközösséget. Az ünnepi szónokok ez­úttal is kevesebbet időztek a kitünte­tést kiérdemlő eredményeknél, de an­nál többet a további teendőknél: mit kell tenniük még ahhoz, hogy válla­lásuknak megfelelően határidő előtt 185 nappal teljesítsék az ötéves ter­vet. Táviratba is foglalták ezt, s a párt központi vezetőségéhez, szemé­lyesen Nicolae Ceaușescu elvtárshoz címezték. És már másnap, már a következő váltásban úgy dolgoztak, hogy a száz­nyolcvanöt nap, ha lehet, még több legyen. Úgy dolgozott Pável Zsuzsa szövőnő. Nem is tudna másként, nem tudna lemondani arról, hogy teljesít­ménye ne haladja meg minden hó­­­­napban a tervet. Nem tudna lemon­dani erről Nagy Rozália, Cojocaru Ana, Cserei Katalin sem. Csak egyféle­képpen tudnak dolgozni: nagyon jól, és ilyen munkára szoktatják környe­zetüket, az újakat, a kezdőket. A fo­nodából Imreh Rebeka, Huszár Eszter, a kikészítőből Rusandru Maria munká­ját ismeri el az egész közösség, ők a nyárszerte számontartott élmunkások, összesen 230-an vannak. De hányan vannak ismeretlenek, akiknek még nem sikerült magukra vonni külön is a figyelmet, akik, mint az óriási gépe­zet láncszemei végzik, tudják a maguk kötelezettségét és úgy felelnek meg neki, hogy soha se le­gyen fennakadás. Ők is ugyanúgy meg­tisztelve érzik magukat ezen a napon, mint a többiek, a jelvénnyel kitüntetett élmunkások, a dicséret, az elismerés ugyanúgy szól nekik is, a sepsiszent­györgyi textilgyár valamennyi munkás­nőjének, dolgozójának. A LÁNYOK AZ AUTÓGYÁRBAN dombtetőre épült Pitesti-Coliba?! autógyár messzire látszik égre­­szökő épületeivel, napban fénylő kék üzemcsarnokaival. Bent, az üzem parkolóhelyén vadonatúj Daciák vé­geláthatatlan sora. A futószalagról le­gördült autók várják, hogy átessenek az üzem mögött húzódó bejárató pá­lya hétpróbáján. Egyszer magam is beültem egy ilyen próbaútra. A kisu- PITESTI fópálya sík, nyílegyenes szakaszán a kocsi másodpercek alatt sivítva ugrott a 120—140 km-es óránkénti sebesség­re. A merész kanyarodóknál szinte fél­oldalra dőlt, gyakran két szélső kere­ken himbálózva rohant, a hirte­len fékezéseknél szinte felágaskodott. Enyhe tengeri betegséggel szálltam le, s erősen sajnáltam a megkínzott mo­tort. De a pilóta-sofőr megmagyarázta: csak úgy adhatják ki felelősséggel a kocsit a kezükből, ha tudják, mire képes, mennyit bír. Két-három évvel ezelőtt még 6-8 percenként gördült le egy Dacia a fu­tószalagról, mostanában ez az idő 5 percre és 10 másodpercre csökkent. És a szalagon dolgozó szerelők vál­lalása: öt percenként elkészíteni egy Daciát. Ilyen korszerű, automatizált ü­­zemben az időt már nem órákra,n­em percekre, hanem másodpercekre oszt­va tartják számon. Két évvel ezelőtt a nagy szerelde futószalagján csak fiúk dolgoztak egy­­egy idősebb szakmunkás irányításával, ma viszont a szerelők csaknem fele lány, a pitesti-i gépipari líceum vég­zettjei. Közülük való Dichi­a Nina, a részleg KISZ-titkára is. Magas, vékony, feketeszemű, feketehajú, 18 éves és már minőségellenőr. A legszigorúbb — mondják — valamennyi közül. , — Az üzem munkaközösségének át­lagéletkora 21, 22 esztendő, a fiatalo­kat pedig a sokat akarás, lelkesedés, fogékonyság jellemzi — magyarázza Nina —, de ugyanakkor hajlamosak arra, hogy túl könnyen, túl nagyvona­lúan intézzenek el dolgokat. Itt pedig mikrométerrel dolgozunk, hajszálpontos puszításokat végzünk, nem lehet felü­­leteskedni. A KISZ-szervezet a szerel­dében, de más részlegeken is, állandó meggyőző, mozgósító munkát végez. Versenyben vagyunk egymással. Felté­teleink: az igazolatlan hiányzások tel­jes megszüntetése, a szerelések jó mi­nősége és hogy egyetlen fiatal se hiányozzék az üzemben hetente meg­tartott tanulónap szakelőadásairól. A pitesti-i autógyár szinte teljesen új szakmunkás gárdával indult s olyan vidéken, ahol nem létezett addig gép­gyártási, ipari tradíció. A heti egy ta­nulónap csak a szakoktatás, képzés egyik helyi változata. — Nina — mondotta korábban Ufó Nicolae, az üzem KISZ-titkára — nem­csak nagyszerűen ismeri a szakmáját, de olyan lelkiismeretes és pontos, amit csak nagyon tapasztalt, öreg szakmun­kásoknál láttam. — Neked ez a gyár a szerelmed, Nina — ugrattam egy­szer. Kinevetett: — Tudod is te, hogy ki az én szerelmem —, de aztán el­komolyodott. — Különben lehet, hogy van valami igazad, mert megszoktam, hogy mindennap lássam a gyárat, e­­gyütt legyünk mind, ha szépen, baj nélkül gördülnek le a kocsik a futósza­lagról, vagy fennakadás, probléma van, amit meg kell oldani. — Szeretjük ezt a munkát — mond­ta Burcea Elisabeta is, az ipari líceum másik végzettje. — Én az autó műszer­falát szerelem, néhány volt osztálytár­sammal, szép munka, jól keresünk, megvan a lehetőségünk a továbbtanu­lásra. Vannak már társaink, akik az al­­mérnöki esti tagozatát látogatják itt, Pitesti­en, s most megint ketten készü­lünk felvételizni... Az autógyáriak az első negyedévben 400 autót gyártottak terven felül. S vállalták, hogy áprilisban, a május el­sejét köszöntő versenyszakaszban még 200 darabot szerelnek össze feladatai­kon túl. Eddig 235-tel készültek el. Nagy a lendület, a lelkesedés és napról napra gyarapszik, nő a szakmai hozzáértés a pitesti-i autógyárban. ELŐRE 3. oldal a dolgozók nemzetközi szolidaritásának napja MÁJUS ELSEJE 1974-BEN Az ünnep piros betűit a világ dolgozói tűzték a kalendárium­ba, mint hajdani barikádjaikra a zászlót. Ez a nap azóta is a világ fölött lobog, a tűz, az öröm és a vértanúság nem fakuló szí­nében és hirdeti a munkások testvériségét. Mielőtt az elnyomottak hazát és hatalmat foglaltak volna, el­foglalták ezt a jeles napot, a­­honnan többé sem gumibottal, sem szuronnyal nem lehetett őket kivetni. A fegyver csak az ünnepet tette pirosabbá. Azt mu­tatta meg villogásával is, hogy aki nem dolgozik, nem is ünne­pel. A születő munkásmozgalom úgy választotta ki a munka ün­nepét, hogy az találjon sok nép hagyományával. Igazodjék a mi népünk tavaszköszöntő kedvé­hez, májusfáihoz is, de ez a má­jusfa zászlót lobogtasson, bizta­tásképpen az egész országnak. Nem lehetett semmi módon el­lentétben a nemzeti hagyomány és a nemzetközi jelentés, enélkül az ünnep csak rövid időre szóló kölcsön lett volna. Akik mélységében megértették a nap rendkívüliségét és az or­szágos hagyományt, csakis kom­munisták lehettek, nem alkuvó forradalmárok, akik fölismerték országunk valóságos helyzetét, a román nép és a veje, testvér­­nemzetiségiek érdekeit. Az ün­nepet seregszemlévé szervezték és ők mentek az első sorokban, hogy az elnyomó rend támadá­sa is hősi csapatukat érje. így készült a vonulás a sza­badságra; az immár harminc éves augusztus történelmi láng­ja se lobbant volna föl a régi május elsejék zsarátnoka nélkül. A felszabadulás után május elseje is új értelmet kapott; a munka és az építés vonulásává lett, egyszerre szólott az ország egész népének, románoknak, ma­gyaroknak, németeknek, más nemzetiségűeknek is, és az egész világnak kezünk és értelmünk e­­rejéről. Szocialista eredményeink ünnepe lett, és ünnepe a tovább­épülő jövőnek. A kommunisták jártak előttünk következetesen , a nép lelkesen követte a forra­dalmi élcsapatot. A kalendáriumban az idő minden évben ugyanahhoz az ünnephez lapoz, de a nap ér­telme tovább alakul. Nem az iz­zása, nem a lénye, hanem az előtte növekvő távlat nőtt meg. Mert azért dolgozunk, hogy bé­kén ünnepelhessünk. És azért ün­nepelünk, hogy új színt adhas­sunk békés munkánknak, így köszöntjük az építés sza­badságát, noha a munka­ termé­szeténél fogva szabadságot kí­ván. Mert emberi célt, országos jelentőséget szolgál, s ahol ez hiányzik, a munka vak és értel­metlen. Az idő forgásában is­métlődik a májusi nap, de vál­tozik az ünnep jelentése. Ezt a jelentést nem a párt teremti, csak megfogalmazza, mint a valóság új fejezetéből kiolvasott törvényt, így ad tudományosan föltárt tartalmat hétköznapjaink­nak és ünnepeinknek. Feladataink elvégzésére az idő sürget, a gyorsuló világ, a párt ezt mondja el újszerűen, a kor színvonalán. Ma hamarabb tel­nek az évek, ismeretes a tüne­mény. A világ nagy ipari hatalmai a földi geológiai évmilliók gyü­mölcsét fogyasztják. Úgy szüre­telnek, mintha a Globus mélyé­nek termőrétegeit ők ültették volna be évmilliók alatt. Ezen a hamar fogyasztó földkerekségen gyorsabban és mélyebb átgon­doltsággal kell munkálkodni, e­­zért vagyunk egyek a világ dol­gozóival. És azokkal a népekkel, amelyek immár több milliárdan verítékeznek, hogy százmillió neuraszténiás föl-le száguldozzék ismeretlen céllal a kincseiben fo­gyatkozó földtekén. Május elseje nem a riadozó energiafogyasztóké, hanem az ér­téktermelőké. Ünnepünknek az ésszerű, új módszerű munka és a felelősség ad időszerű tartalma­kat. A felelősség, a szabad mun­ka és a magas szervezettség te­szi tennivalóinkat modernné. Ma így vonatkoztathatjuk ma­gunkra az ünnep piros betűit, a­­melyeket elszánt harcosok tűztek a kalendáriumba, mint hajdani barikádjaikra a zászlót. Bajor Andor

Next