Előre, 1974. május (28. évfolyam, 8234-8259. szám)
1974-05-01 / 8234. szám
1974. MÁJUS 1., SZERDA r „LEHET ITT IS NAGYOBB DOLGOKAT MŰVELNI" Imre emlékezet óta úgy él a köztudatban, mint a kiváló avasi szilvórium, a cujka hazája. Már említésére is szánkban érezzük az itteni napos domboldalakon termő szilva „levének" izét, aromáját és persze erejét. Talán sehol az országban nem látni egy helyen annyi szilvafát, mint ebben a község- TURC ben. Néhány híján 11z ezer termőfát tart nyilván a néptanács A szilvatermesztés népszerűsége nem csökkent az utóbbi években sem, hiszen évente milliókat jövedelmez a község lakóinak, anélkül, hogy a szedésen kívül nagyobb munkaráfordítást igényelne. De már elmúltak azok az idők, amikor ez volt a falu legfontosabb kenyere. Mint Szatmár megye annyi soványtalajú községében, Tarcon is tért hódított magának a földieper. Méghozzá olyannyira, hogy a mezőgazdasági termelőszövetkezet parcelláin és a háztáji kertekben összesen 160 hektár eper található. Mondhatjuk tehát, hogy a szilva mellett, immár a turci eper is híres. Mégis, ha a tanító megkérdezi az iskolás gyermeket a községben, hogy mi ma Ture legnagyobb büszkesége, csaknem biztosra vehető, hogy azt válaszolja a bánya ! És nemcsak azért, mert minden nagy családban az újszülött a legkedvesebb, hanem azért is, mert már a kisiskolások tudják: Ture jövőjét elsősorban a bánya határozza meg. Eseménynapon érkeztem a turci bányához. Az egység éppen azon a napon — vagyis április 25-én — teljesítette havi termelési tervét. Május elseje tiszteletére, azóta, többszáz tonna ércet hoztak felszínre az előirányzaton felül. Amikor elbeszélgettem Petrusca Vasile mérnökkel, a bánya igazgatójával, kiderült, hogy a kitermelés áprilisban, a tervezettnél nem kevesebb, mint hat hónappal korábban érte el a megszabott kapacitást. Az elért eredmények értékét csak növeli az a tény, hogy a bányászok több mint 60 százaléka egy-két éve még földműves, vagy éppenséggel pásztorkodó ember volt. — Sok nehézséggel kellett megküzdenünk, amíg idáig jutottunk — mondja. Az elején sem utunk, sem vizünk, se megfelelő ellátásunk nem volt. Ma már csaknem mindenünk van. Ezekkel az avasi emberekkel nem csupán jelképesen, de szó szerint is hegyeket lehet megmozgatni. Az avasi ember kitartó és szorgalmas, ügyeskezűés tanulékony. Nem fél a nehézségektől, mert vérében van, hogy a jobb létért meg kell küzdeni. Nos, ezek az erények valósággal meghatványozódnak, amikor saját magának és szülőföldjéért dolgozik. Itt valóban szülőföldjükért is dolgoznak. Hosszú vándorélet után sokan hazajöttek családjukhoz, otthonukhoz, az ősi földre. Nagy szó ez és nagy hajtóerő a munkában. Locker József mester a földalatti építkezéseket vezeti a bányában. Alig 33 éves, de már bejárta a fél országot, míg végre a szülőföld hívására hazajött. „Engem talán még erősebb szálak kötnek ehhez a hegyhez, mint másokat — mondja.. — A hegy túlsó oldalán lévő Turcbányáról származom. Nagyapám, valamikor a múlt században, már kotorta ezt a dombot. Mikor a feltárásokat végeztük, az egyik régi tárnában találtunk egy üzemképes faszivattyút. Alighanem nagyapámék hagyták itt... Dolgoztam egy-két bányában, de annyi változatosságot és alkotó izgalmat egyik sem nyújtott, mint ez. Itt még a hegyek is másképpen gyűrődtek, sokféle módszert kell alkalmaznunk, hogy minden jól menjen. Most csináljuk a második aknát." Aztán bekapcsolódik a beszélgetésbe Onica Pavel brigádvezető. ő Felsőbányáról jött haza. Elragadtatással vall új munkahelyéről: „Bizony jól gondolták, akik kigondolták, hogy ide az Avas szögletébe is csak az ipar hozza el az igazi haladást. Lehet itt is nagy dolgokat művelni, van kivel. Micsoda öröm itthon dolgozni ezekkel az okos gépekkel. Mintha a zenéjük is szebb lenne, mint máshol. Három gyermek és a feleségem várt haza." Mikor búcsúzni készültem a turci bányászoktól, Mois Traian, a pártalapszervezet titkára a bányatelep udarán nemrég elültetett díszfákra mutatott: nézzem, milyen szépen megfogantak ebben az élettelennek és sivárnak látszó köves földben ! Nem mondta, de ezekben a fákban is jelképet láttam. Azoknak az avasiaknak a mindent legyőző akaratát, akik ilyen hamar megtanulták a bányászatot. R A VASKAPU VILÁG R övidesen négy éve, hogy 1970 júniusában a vaskapus hidroenergetikai és hajózási rendszer 1050 megawatt beszerelt teljesítménynyel kapcsolódott be az országos energetikai hálózatba. Hol vannak már a Duna vizének földuzzasztásáról, a hajózható zsiliprendszer kiépítéséről, az új vasutak és viaduktok íveléséről, hegyek elköltöztetéséről, Ada-Kaleh és DROBETATURNU SEVERIN Orsová elsüllyesztéséről, vagy újjáépítéséről szóló napi hírek, tudósítások? A nagy mű elkészült. A bejáratnál fiatal határőr katona posztot, de a hosszú üvegfolyosón, a márványfalú óriás falban, a magasba csavarodó csigalépcsőkön árván kopognak lépteim. Ember sehol. A csend és az alattunk hömpölygő Duna kissé valószínűtlenné teszi ezt a világot. Végre hangot hallok. — Alsó érték mínusz 70—75. A csigalépcső tetején széles üvegfalon túl végre megpillantom a hidroenergetikai mű vezérlőtermét. A kölyökarcú, rakoncátlan hajú fiatal mérnök, Trocan Jan a szolgálatos diszpécser ma, aki azzal dicsekszik, hogy immár harmincadik évében jár és részt vett a nagy erőmű építésében. — Akkor — mondja nem éltem még ilyen helyhez kötött életet és 25— 211 éves fejjel a zsiliprendszer munkálatait irányítottam. Emlékszem a gyomrot-szívet összeszorító izgalomra, amikor a zsilipkamrába beengedtük az első hajót. Aztán működésbe léptettük a berendezést és vártuk, hogy emelkedjék a vízszint, hozza fel a hajót a Duna felső duzzasztott szintjére. Csengetés. A vezérlő asztalon kigyúl egy gomb. Trocan mérnök felveszi az egyik telefonkagylót. Az országos energetikai hálózat fő diszpécsere, a Bukarestben székelő modern Jupiter kér újabb energiamennyiséget Vaskaputól. Délután van, közeledik a csúcsfogyasztás ideje. Az ország nagy energetikai művei rendre bekapcsolják tartalék áramfejlesztőiket. — Indítsátok az ötöst! — Adja le a parancsot Trocan mérnök a láthatatlan, valahol alattunk dolgozó generátorterembe. És odalent egy újabb 175 megawattos turbogenerátor zúg fel. Egy hónappal ezelőtt a vaskapui vízierőművet kiváló munkájáért a Munkaérdemrend I. fokozatával tüntették ki. A múlt esztendőben megnyerte a vízierőművek között folyó szocialista versenyt, 294 millió kilowattóra áramot szolgáltatott terven felül és az egyéb termelési mutatószámok is kiválóan alakultak. Az idén is már eddig több mint 35 millió kilowattóra áramot adott — terven felül — az országos energiahálózatba. Megkérdeztem a vízierőmű műszaki igazgatóját, mennyi szerepe van ebben a diszpécser mérnököknek. — Az áramfejlesztő aggregátok optimális működése egészében attól függ, hogyan irányít, milyen határozatokat hoz adott esetben a szolgálatos diszpécser. És a mieink jól dolgoztak. — Trocan mérnök is? — Elsősorban ő. Trocan mérnök most a turbogenerátorok működésének és a duzzasztó vízszintjének kapcsolatát írja fel egyenletben, s azt magyarázza, mikor és mennyi ideig gazdaságos a maximális működtetés. De minduntalan félbeszakítják. Zavartalanul csak Lucescu Nicolae mérnökkel lehet beszélgetni, de vele is csak amíg a betanítása ideje tart. Diszpécser akar lenni, ennek tudnivalóit sajátítja most el Trocan mérnök mellett. A fiatalember egy resicai tervezőintézetből jött el, mint mondja, haza Orsovára, ahol született. — De az az Orsova már nincs, romjai ott fekszenek a Duna-öböl fenekén, melynek vize az áramot szolgáltatja. — Én az új Orsovába jöttem. Igaz, nem ismerem még egyetlen utcáját sem, de merem állítani, hogy ez az Orsova rövidesen az ország legszebb városa lesz. Így igaz. Ott, ahol a Duna kiszélesedve, szinte tengerré változik, feltűnik az öblöt félig átölelő város, parton épült sétányaival, toronyházaival és a domboldalakra kapaszkodó villasoraival. A vízben pedig mindez megismétlődik. Az ifjú város csillogó ezüst tükrében nézegeti egyre ragyogóbb szépségét. Trocan mérnök nem Orsován született, hanem egy innen 20 kilométerre levő faluban Broscani-ban, amely most Sivezeni-re változtatta nevét. — Ilyen energetikai és hajózási rendszer, llyen Duna-öböl mellett egyszerűen szégyen továbbra is Békászónak maradni — közli Trocan mérnök mosolyogva, mint aki megérti, de élvezi is falubelijei határozatát. Ő már városi ember lett, Drobeta- Turnu Severinben lakik. Az egyetem elvégzése után egyenesen a vaskapui építőtelepre került s ma már az ország legjelentősebb hidroenergetikai rendszerének diszpécsere: 1050 megawatt teljesítőképességű erő van a kezében, amelyet legjobb tudása, kommunista lelkiismerete szerint irányít hogy az minél több hasznot hajtson az embernek, a teremtőjének. TELJESÍTETTÜK C ÉLVONALBAN -hat évvel ezelőtt a bánáti síkon épületcsoport süllyedezett a sártengerben. Hogy valaha becsületesen gazdálkodni lehessen, húst termelni itt? Ugyan kérem... Csak azok bíztak rendületlenül a vállalkozás sikerében, akik tudták, hogy ha egyszer rendbeteszik, korszerűsítik a hizlaldát, Beregszónak országos híre lesz. A mezőgazdasági vezető káderek idei BEREGSZÓ konferenciáján a beregszói állami mezőgazdasági vállalat igazgatója magas kitüntetésben részesült: megkapta a Szocialista Munka Hőse címet. Cirpanu Florentin mérnök-igazgatóval nem sikerült szót váltanom itt, az újjászülető, modern, méreteiben is lenyűgöző tanyaközpontban. A kiváló szakembert a grippe néhány napra ágyba parancsolta. Másoktól tudjuk meg, hogy a nagy vállalat egymásután háromszor kapta meg a Munkaérdemrend I. fokozatát. Mert minden évben túlszárnyalta tervelőirányzatát, milliós jövedelmekkel hagyja maga mögött az esztendőket. Úgy látszik, az idén sem adja alább. A nagy események során kibontakozó szocialista versenyben kimagasló eredményeket értek el a sertésgondozók az év első három hónapjában. Terven felül 1400 tonna húst szállítottak le, az előirányzaton felüli jövedelem 4 millió lej, 300 lejjel csökkentették a hús tonnájának önköltségét. Persze, az országos viszonylatban is páratlan megvalósításhoz hozzájárult a korszerűsítés, a gépesítés, az új technológia bevezetése. A zsombolyai farmon a termelés a modernizálás után 2—3-szorosan növekedett. Néhány évvel ezelőtt itt öt ember mindössze 400 tonna húst állított elő, most meg évente tizenkét ember 2000 tonna kiváló árut termel. S a szigorú, tudományos alapokon nyugvó tenyészkiválogatás nyomán gyorsan növő, fejlődő állatok kerülnek a hizlaldába. De nyilván az embereknek köszönhető a vállalat oly sok megvalósítása. Mint Birdany Emil, a fiaztató részleg technikusa mondja, legtöbb gondot talán nem is a tenyésztés folyamata, hanem inkább a gondozók szelekciója okozta. Néhány év alatt sikerült olyan munkakollektívát kialakítani, amelynek tagjai, ha úgy adódik, nem ismerik a pihenőnapot, éjszakákat is strázsálnak az ellető kutricók mellett. Szívvel-lélekkel tesznek eleget szakmai feladatuknak. — Célunk az, hogy sok, egészséges, nagytestű állatot neveljünk, úgy gondozzuk őket, hogy közülük egyetlen egy se hulljon el. Régebben 4 kilós súllyal választottuk el a malacokat 35 napos korukban, most viszont ennyi idő alatt elérjük velük a 7 kiló súlyt is. Jó tenyésztési feltételek és persze sziklaszilárd munkafegyelem, ez jellemzi embereink mindennapos tevékenységét. Szöllösi Mária, Calciu Maria, Coseri Ileana, Hangon Gheorghe, Cozma Vasile, Rohr Martin, Mihály István, Zimmermann Nicolae, Gáspár Constantin olyan munkások, akikre méltán büszke az üzem. A fiaztató részleg technikusa arról már keveset beszél, hogy ő maga is mindent elkövet a vállalat hírnevének öregbítéséért. Nagy érdeme van abban, hogy az elhullás a minimumra csökkent. Nincs könnyű dolga. Csak az ő részlegén 2400 ellető kutrica van, és 1974-ben a beregszóiak vállalása még merészebb, mint valahányszor volt eddig. Terven felül 5000-rel növelik a sertésállományt, 200 tonnával több húst szállítanak le, előirányzaton felül egy és fél millió fejes jövedelmet valósítanak meg. — Állják adott szavukat? — Ellenkezője meg sem fordul a fejünkben. A nagytapasztalatú technikust viszszahívják munkahelyére. Érkezik a délutáni váltás, be kell osztani az embereket. A hizlalda szüntelenül üzemel, jött, a párt legfelsőbb vezetőségétől, bár ott volt mindig mellettük. De kellett a biztatás, hogy megkérdezzék önmaguktól, hogyan lehetne jobban dolgozni. Ez a biztatás jött térben messziről és mégis nagyon közelről, mert a pártvezetőség és személyesen Nicolae Ceaușescu elvtárs, mindig talált időt és alkalmat arra, hogy felkeresse a bányászokat... Szót kell érteni velük. Ez az új szektorvezető leghatásosabb eszköze a tervek teljesítéséhez. Meg kell mondani tisztán, világosan Fülöp Lajosnak, Vlad Titunak, Corchiu Viorelnak és a többi kiváló csapatvezetőnek, bányásznak, mennyi szenet vár tőlük. Meg kell kérdezni őket, hogyan látják megoldhatónak. És aztán hagyni kell, hogy ontsák a szenet. Hagyni úgy, hogy minden, ami csak kell, a kezük ügyében legyen. A meglepetés így sincs kizárva, de már nem az, mert felkészültek reá, ugyanolyan csendben és magabiztosan, mint a bánya, de céltudatosan, mert a győzelem, egyetlen egy összecsapásnál sem kétséges, kinek az oldalán van. A múlt hónap első felében még 1000 tonna szén volt a szektor „tartozik" számláján, a hónap végén már majdnem száz tonnával többet adtak, az ünnepi szakasz olyan bőven fizetett, hogy az aranykorra gondolhatnának, ha lenne ki. A fiatalok, a mostani csapatvezetők, bányászok, ha emlékeznek is azokra az időkre, nem akarják visszahozni. A mának élnek. És a jövőnek. A szektornak egyharmaddal több brigádja dolgozik az előkészítésben, mint a termelésben. A bánya előhajtásának több mint fele ebben a szektorban megy végbe. Ezt már az új vezetőség akarta így, hogy hullámvölgyek nélkül kormányozhassa a szektorhajót a bányavizeken. Hogy az aranykorszakra ne emlékezni kelljen, hanem újraélni... Ezek az emberek talán már soha sem tudnának olyan nagy dolgot csinálni a múltból, a hajdanvolt eseményekből. Van és lesz. Szótárukból, mintha kiveszett volna, a volt... Az időközben mérnökké lett bányász mégis emlékezik. És különösen ma, pedig inkább oda kellene mennie Fülöp Lajos fejtésébe, kivenni kezéből a fejtőkalapácsot, vágni egyet-kettőt a fekete falba ... ...Hajdú Gyula emlékére. A csapatvezetőére, aki a kezébe adta a lapátot, amikor először ment le a bányába, a völgy mindenkori kiváló bányászainak egyikére, aki asztalához hívta a messziről jött, a Zsilvölgyében idegen fiút, aki megérezte benne az életcélkeresés vágyát és éppen ezt segítette: verjen gyökeret itt, ahol bár szénpor és füst van, a fák mégis olyan magasra nőnek... és, aki nincs már többé... ... Igaz is. Fülöp Lajosék várják. Több szenet akarnak kihozni, mint tegnap. Hátha segítségre lesz szükségük ehhez... A ALAPOZÁS UTÁN z Arges partján hat legény tanakodik, szikkadó barázdaormokon nyargalászik a szél, akadályt kellene útjába állítani. Csatorna, szórófej vagy csak tárcsa éle legyen a gát, amely a morzsák közé szorítja a szűkösre szabott vízcseppeket? Nem csak egy, legyen mindhárom ember alakította szerszám az JUGURENI elillanni készülő párafelhő zsilipje. Jugureni a falu neve, határa ott terül el Dimbovita megyében. A hat legény traktoros. Arra vállalkoztak a harmatcsapta földeken, hogy néhány óra alatt ágyat vetnek a kukorica alá. Mert forrón süt a nap, a vetéssel várni nem lehet. Köröznek a traktorok, mögöttük tárcsák hasítják a vajpuha barázdákat. Dragnea Dumitru, a legjobb gépész azt ígérte, hogy ebben a soványföldű határrészben legalább 2800 kilós hektárhozamot ér el. De Ilie Stefan, Costache Victor és még két társuk többre vállalkozott. — Mi 5000 kilót takarítunk be... — Micsoda? — Annyit bizony. Köröznek a traktorosok. Röpködnek egymás felé a kiáltások. — Délre végzek. — De ott leszek én is... A föld végében pillanatnyi szusszanóra megállnak az emberek. Pöfögnek a gépek, és míg a szerelők megszorítanak egykét csavart, szóba elegyedünk a traktorosokkal. — Hallottuk az 5000 kilóról szóló vitát. Mire alapozzák bizakodásukat? A gépészek közül kiválik egy magas berettsapkás fiatalember. Popescu Marin, a traktorosok pártalapszervezetének titkára. — Hogy mire alapozunk? Hát nem itt folyik el az Arges? Igen, a gépek vízfogó munkája után csatornák sűrű hálózata sző béklyózó akadályt a felhők magasságába kívánkozó nedvek útjába. S mikor a műárkok megtelnek, s belőlük hegyesre szippantják magukat a vezetékek , megindulnak a forgószél- táncot járó szórófejek. Csapadék sűrű permete hull a növények gyökerére. Erre alapoznak Jugureniben a traktorosok. Nem 20 000, nem 30 000, több mint 50 000 kukoricaszárat hagynak meg hektáronként, s így lesz majd a termés olyan, amilyent a tanakodó traktoristák el akarnak érni. Tanakodók? Inkább cselekvők. A párttitkár már indul. — Munkára fiúk ... Nyeregbe pattan ismét a hat legény. A tárcsák ágyásfinomra szabdalják a földet. Néhány óra múlva a korongos szerszámok helyét vetőgépek foglalják el. A magládás, kerekes szerkezet szinte gombnyomásra engedelmeskedik kezelőik akaratának. A téesz elnöke mondja, hogy ezek a traktorosok naponta 80 hektár kukoricát vetnek el. Ő nem túloz, de látja, hogy ezen a tavaszon szinte hibamentesen működnek a gépek. És milyen szép munkájuk nyomán a határ, csak jönne rá az eső. Dehát itt folyik el a közelben az Arges, abból futja a mesterséges csapadékra is. A szivattyúk dohogni kezdenek. Próbálgatják erejüket Hat traktoros hinti ágyába a kukorica magját. Azt ígérték, május elseje előtt végeznek ezzel a munkával. Sietni kell, lám az öntözés értő szakemberei máris beindították a szivattyúkat, ötezer kiló kukoricáért hektáronként. De annál több lesz. Hat gépész tanácskozott róla, hogy miképpen lehet eljutni a tervezett hozam kétszereséhez. De nemcsak tanácskozott felőle. Tesz is értem . AZ ÖTÖS SZEKTOR MEGTÉRÉSE ét május elseje telt el azóta, hogy végeszakadt a petrillai bánya ötös szektora fénykorának. Az aranysisak tulajdonosa volt, tisztelettel ejtette ki mindenki az ott dolgozó bányászok, csapatvezetők nevét és egyszercsak kezdett rászolgálni a megjegyzésekre: az ötösök megint kullognak. Következtek a vaskosabbak: szerencsétlen egy szektor az, aztán már PETRILLA megbélyegző jelzők is kerültek neve mellé. Grajdan Grigore mérnök, a jelenlegi szektorvezető az aranykorban volt a szektor egyik kiváló bányásza. 1966- ban bányamérnökbre ment, s mire visszajött, más munkahelyen volt szükség rá. Hajdani szektora pedig még mindig inkább a múlt, mint a jelen dicsőségéből élt. Nagyon nehezen vészelte át a sok kiváló bányász és csapatvezető nyugdíjazását — férfierejük, alkotó képességük csúcsán lévő embereket , akiknek mégis menni kellett, mert még akkor kezdték a munkát a bányában, amikor senki sem gondolt arra, hogy vizesfúrással, a szénfal öntözésével védje a bányász a tüdejét. A fiatalok, a kezdők meg csak hosszú idő után pótolhatták a távozókat. Nehéz szektor ez, vékony szénréteg, a 12—13-as telepben, a nagyon igényes kitermelési eljárást kell alkalmazni a hatvan fokos dőltrétegben. Csak a nagyon jó bányász állhat helyt. El sem mondtam volna mindezt, ha nem éppen a május elsejét megelőző napokra esett volna a szektor megtérése, s ez a régen áhított esemény többek között nem éppen a hajdani kitűnő bányász, a mostani ugyanolyan mérnök nevéhez fűződne. Grojdan Grigore elhárítja a dicséretet, elődje munkáját méltatja, a Rádufi Marin mérnökét, aki csak egyetlen egy dologgal nem tudott megbirkózni, bár kiváló szakember. Nem tudta meggyőzni a bányászokat arról, hogy vezetésével teljesíthetik tervfeladataikat s ennek megfelelően kereshetnek. Talán sikerült volna, ha a bánya munkaszervezési feltételei jobban segítik ebben. Az ötös szektor akkor került a legmélyebb hullámvölgybe, amikor az egész bánya küszködött, hogy felszínen tartsa magát. A segítség messziről A SZÖVŐNŐK DICSÉRETE artók Anna, a sepsiszentgyörgyi textilgyár pártbizottságának titkára „nehéz“ helyzetben van. Válaszolnia kell az újságíró kérdésére: melyik részleg, kik dolgoztak a legjobban a május elsejei versenyszakaszban? Az eddigi eredmények alapján a szövődé jár az élen, de csak idő kérdése, hogy a kikészítő is a nyomába SEPSISZENTGYÖRGY lépjen, a fonodának pedig szintén jól kell dolgoznia, ha a szövődé élenjár. Megegyezünk hát abban, hogy a gyár terven felüli teljesítményét írjuk ki, az évi ötmillió lejes vállalásból a már eddig realizált majdnem 2,5 milliót. Dicsérjük a szövődét, de ugyanúgy a többi részlegeket is. És dicsérjük legfőképpen a gyár dolgozóit, a kiváló segédmestereket, mestereket, akik gondoskodnak arról, hogy a fonó- és szövőgépek kifogástalanul működjenek, a fonónőknek és szövőnőknek rendelkezésére álljon mindaz arrt szükséges a tervek ütemes teljesítéséhez. És így észrevétlenül eljutunk hát oda, hogy tulajdonképpen a textilgyár munkásnőit dicsérjük. A lányokat, asszonyokat, akik százával lépnek be a gyárkapun minden váltás előtt és mindig pontosan. Soha nem húzózkodnak a nehezebb feladatok elől, és nem hivatkoznak más elfoglaltságra, ha arról van szó, hogy tenni kell a termelésért, a munkaközösség, a gyár tekintélyének növeléséért, ha adni kell több pamutárut az ipari központnak, az országnak. A pártbizottság titkára, a gyár igazgatója, vezetősége még sohasem fordult hiába a munkaközösséghez, ezekhez az asszonyokhoz. Lehetett bármilyen más elkötelezettségük, ha kellett, ha szükség volt munkájukra, vállalták mindig szívesörömest a többet, és úgy tettek eleget követelményeinek, hogy adott szavuknak még nagyobb legyen a hitele, a becsülete. Most is így történt. Az ötmilliót egész évre vállalták, nem lett volna hát „kötelező" felét máris teljesíteni. De megtehették, hát megtették. Hagyomány már ez Sepsiszentgyörgyön. Alig húsz napja, hogy bensőséges, szép gyári ünnepség keretei között vette át a munkaközösség a múlt évi kiváló eredményekért járó díszoklevelet. Hagyomány az is, hogy az ilyen megtiszteltetés sohasem szül önelégültséget, többre kötelezi a munkaközösséget. Az ünnepi szónokok ezúttal is kevesebbet időztek a kitüntetést kiérdemlő eredményeknél, de annál többet a további teendőknél: mit kell tenniük még ahhoz, hogy vállalásuknak megfelelően határidő előtt 185 nappal teljesítsék az ötéves tervet. Táviratba is foglalták ezt, s a párt központi vezetőségéhez, személyesen Nicolae Ceaușescu elvtárshoz címezték. És már másnap, már a következő váltásban úgy dolgoztak, hogy a száznyolcvanöt nap, ha lehet, még több legyen. Úgy dolgozott Pável Zsuzsa szövőnő. Nem is tudna másként, nem tudna lemondani arról, hogy teljesítménye ne haladja meg minden hónapban a tervet. Nem tudna lemondani erről Nagy Rozália, Cojocaru Ana, Cserei Katalin sem. Csak egyféleképpen tudnak dolgozni: nagyon jól, és ilyen munkára szoktatják környezetüket, az újakat, a kezdőket. A fonodából Imreh Rebeka, Huszár Eszter, a kikészítőből Rusandru Maria munkáját ismeri el az egész közösség, ők a nyárszerte számontartott élmunkások, összesen 230-an vannak. De hányan vannak ismeretlenek, akiknek még nem sikerült magukra vonni külön is a figyelmet, akik, mint az óriási gépezet láncszemei végzik, tudják a maguk kötelezettségét és úgy felelnek meg neki, hogy soha se legyen fennakadás. Ők is ugyanúgy megtisztelve érzik magukat ezen a napon, mint a többiek, a jelvénnyel kitüntetett élmunkások, a dicséret, az elismerés ugyanúgy szól nekik is, a sepsiszentgyörgyi textilgyár valamennyi munkásnőjének, dolgozójának. A LÁNYOK AZ AUTÓGYÁRBAN dombtetőre épült Pitesti-Coliba?! autógyár messzire látszik égreszökő épületeivel, napban fénylő kék üzemcsarnokaival. Bent, az üzem parkolóhelyén vadonatúj Daciák végeláthatatlan sora. A futószalagról legördült autók várják, hogy átessenek az üzem mögött húzódó bejárató pálya hétpróbáján. Egyszer magam is beültem egy ilyen próbaútra. A kisu- PITESTI fópálya sík, nyílegyenes szakaszán a kocsi másodpercek alatt sivítva ugrott a 120—140 km-es óránkénti sebességre. A merész kanyarodóknál szinte féloldalra dőlt, gyakran két szélső kereken himbálózva rohant, a hirtelen fékezéseknél szinte felágaskodott. Enyhe tengeri betegséggel szálltam le, s erősen sajnáltam a megkínzott motort. De a pilóta-sofőr megmagyarázta: csak úgy adhatják ki felelősséggel a kocsit a kezükből, ha tudják, mire képes, mennyit bír. Két-három évvel ezelőtt még 6-8 percenként gördült le egy Dacia a futószalagról, mostanában ez az idő 5 percre és 10 másodpercre csökkent. És a szalagon dolgozó szerelők vállalása: öt percenként elkészíteni egy Daciát. Ilyen korszerű, automatizált üzemben az időt már nem órákra,nem percekre, hanem másodpercekre osztva tartják számon. Két évvel ezelőtt a nagy szerelde futószalagján csak fiúk dolgoztak egyegy idősebb szakmunkás irányításával, ma viszont a szerelők csaknem fele lány, a pitesti-i gépipari líceum végzettjei. Közülük való Dichia Nina, a részleg KISZ-titkára is. Magas, vékony, feketeszemű, feketehajú, 18 éves és már minőségellenőr. A legszigorúbb — mondják — valamennyi közül. , — Az üzem munkaközösségének átlagéletkora 21, 22 esztendő, a fiatalokat pedig a sokat akarás, lelkesedés, fogékonyság jellemzi — magyarázza Nina —, de ugyanakkor hajlamosak arra, hogy túl könnyen, túl nagyvonalúan intézzenek el dolgokat. Itt pedig mikrométerrel dolgozunk, hajszálpontos puszításokat végzünk, nem lehet felületeskedni. A KISZ-szervezet a szereldében, de más részlegeken is, állandó meggyőző, mozgósító munkát végez. Versenyben vagyunk egymással. Feltételeink: az igazolatlan hiányzások teljes megszüntetése, a szerelések jó minősége és hogy egyetlen fiatal se hiányozzék az üzemben hetente megtartott tanulónap szakelőadásairól. A pitesti-i autógyár szinte teljesen új szakmunkás gárdával indult s olyan vidéken, ahol nem létezett addig gépgyártási, ipari tradíció. A heti egy tanulónap csak a szakoktatás, képzés egyik helyi változata. — Nina — mondotta korábban Ufó Nicolae, az üzem KISZ-titkára — nemcsak nagyszerűen ismeri a szakmáját, de olyan lelkiismeretes és pontos, amit csak nagyon tapasztalt, öreg szakmunkásoknál láttam. — Neked ez a gyár a szerelmed, Nina — ugrattam egyszer. Kinevetett: — Tudod is te, hogy ki az én szerelmem —, de aztán elkomolyodott. — Különben lehet, hogy van valami igazad, mert megszoktam, hogy mindennap lássam a gyárat, együtt legyünk mind, ha szépen, baj nélkül gördülnek le a kocsik a futószalagról, vagy fennakadás, probléma van, amit meg kell oldani. — Szeretjük ezt a munkát — mondta Burcea Elisabeta is, az ipari líceum másik végzettje. — Én az autó műszerfalát szerelem, néhány volt osztálytársammal, szép munka, jól keresünk, megvan a lehetőségünk a továbbtanulásra. Vannak már társaink, akik az almérnöki esti tagozatát látogatják itt, Pitestien, s most megint ketten készülünk felvételizni... Az autógyáriak az első negyedévben 400 autót gyártottak terven felül. S vállalták, hogy áprilisban, a május elsejét köszöntő versenyszakaszban még 200 darabot szerelnek össze feladataikon túl. Eddig 235-tel készültek el. Nagy a lendület, a lelkesedés és napról napra gyarapszik, nő a szakmai hozzáértés a pitesti-i autógyárban. ELŐRE 3. oldal a dolgozók nemzetközi szolidaritásának napja MÁJUS ELSEJE 1974-BEN Az ünnep piros betűit a világ dolgozói tűzték a kalendáriumba, mint hajdani barikádjaikra a zászlót. Ez a nap azóta is a világ fölött lobog, a tűz, az öröm és a vértanúság nem fakuló színében és hirdeti a munkások testvériségét. Mielőtt az elnyomottak hazát és hatalmat foglaltak volna, elfoglalták ezt a jeles napot, ahonnan többé sem gumibottal, sem szuronnyal nem lehetett őket kivetni. A fegyver csak az ünnepet tette pirosabbá. Azt mutatta meg villogásával is, hogy aki nem dolgozik, nem is ünnepel. A születő munkásmozgalom úgy választotta ki a munka ünnepét, hogy az találjon sok nép hagyományával. Igazodjék a mi népünk tavaszköszöntő kedvéhez, májusfáihoz is, de ez a májusfa zászlót lobogtasson, biztatásképpen az egész országnak. Nem lehetett semmi módon ellentétben a nemzeti hagyomány és a nemzetközi jelentés, enélkül az ünnep csak rövid időre szóló kölcsön lett volna. Akik mélységében megértették a nap rendkívüliségét és az országos hagyományt, csakis kommunisták lehettek, nem alkuvó forradalmárok, akik fölismerték országunk valóságos helyzetét, a román nép és a veje, testvérnemzetiségiek érdekeit. Az ünnepet seregszemlévé szervezték és ők mentek az első sorokban, hogy az elnyomó rend támadása is hősi csapatukat érje. így készült a vonulás a szabadságra; az immár harminc éves augusztus történelmi lángja se lobbant volna föl a régi május elsejék zsarátnoka nélkül. A felszabadulás után május elseje is új értelmet kapott; a munka és az építés vonulásává lett, egyszerre szólott az ország egész népének, románoknak, magyaroknak, németeknek, más nemzetiségűeknek is, és az egész világnak kezünk és értelmünk erejéről. Szocialista eredményeink ünnepe lett, és ünnepe a továbbépülő jövőnek. A kommunisták jártak előttünk következetesen , a nép lelkesen követte a forradalmi élcsapatot. A kalendáriumban az idő minden évben ugyanahhoz az ünnephez lapoz, de a nap értelme tovább alakul. Nem az izzása, nem a lénye, hanem az előtte növekvő távlat nőtt meg. Mert azért dolgozunk, hogy békén ünnepelhessünk. És azért ünnepelünk, hogy új színt adhassunk békés munkánknak, így köszöntjük az építés szabadságát, noha a munka természeténél fogva szabadságot kíván. Mert emberi célt, országos jelentőséget szolgál, s ahol ez hiányzik, a munka vak és értelmetlen. Az idő forgásában ismétlődik a májusi nap, de változik az ünnep jelentése. Ezt a jelentést nem a párt teremti, csak megfogalmazza, mint a valóság új fejezetéből kiolvasott törvényt, így ad tudományosan föltárt tartalmat hétköznapjainknak és ünnepeinknek. Feladataink elvégzésére az idő sürget, a gyorsuló világ, a párt ezt mondja el újszerűen, a kor színvonalán. Ma hamarabb telnek az évek, ismeretes a tünemény. A világ nagy ipari hatalmai a földi geológiai évmilliók gyümölcsét fogyasztják. Úgy szüretelnek, mintha a Globus mélyének termőrétegeit ők ültették volna be évmilliók alatt. Ezen a hamar fogyasztó földkerekségen gyorsabban és mélyebb átgondoltsággal kell munkálkodni, ezért vagyunk egyek a világ dolgozóival. És azokkal a népekkel, amelyek immár több milliárdan verítékeznek, hogy százmillió neuraszténiás föl-le száguldozzék ismeretlen céllal a kincseiben fogyatkozó földtekén. Május elseje nem a riadozó energiafogyasztóké, hanem az értéktermelőké. Ünnepünknek az ésszerű, új módszerű munka és a felelősség ad időszerű tartalmakat. A felelősség, a szabad munka és a magas szervezettség teszi tennivalóinkat modernné. Ma így vonatkoztathatjuk magunkra az ünnep piros betűit, amelyeket elszánt harcosok tűztek a kalendáriumba, mint hajdani barikádjaikra a zászlót. Bajor Andor