Romániai Magyar Szó, 1992. október (4. évfolyam, 848-875. szám)
1992-10-17 / 862-863. szám
Si @ @ @ eee @ @ © © WINLENBÍRÓ MAGYARORSZÁGON OKTÓBER 5-ÉT GEORGE BUSH AMERIKAI ELNÖK RAUL WALLENBERG NAPJÁVÁ NYILVÁNÍTOTTA. Raul Wallenberg 1944. július 9-én érkezett Magyarországra, hogy aztán rövid fél éves áldásos és áldozatos tevékenykedése után 1945 januárjában nyomtalanul eltűnjön. Ami e félévben történt, az ismertté tette a nevét világszerte, sokezren gondolnak rá hálával, meghatottsággal. Miközben, mint üldözöttek menekítője Budapest ostroma alatt, a nyilas uralom rémségei közepette maga is üldözötté vált. Évtizedek teltek el, s nevének említése is kellemetlen volt a hatalomnak — otthon és a Szovjetunióban. Titkolózás, rejtélyek vették körül alakját. A hivatalosságok meg egyszerűen letagadták, se életét se holtát nem erősítették meg. Így aztán csak most jöhetett el az ideje annak, hogy polgári kezdeményezésre a Legújabbkori Történelmi Múzeumban megnyíljon a Kiállítás a Raul Wallenberg 80. születésnapja tiszteletére című tárlat, hogy tudományos tanácskozás foglalkozzon a megnyitó alkalmából a Wallenberg-jelenséggel. Az október végéig látható kiállítás tényeket, dokumentumokat sorakoztat fel Wallenberg életéről, de legfőképpen magyarországi ténykedéséről. A svéd diplomata, aki megszervezte a követség „humanitárius osztályát“, három koronával ékesített, saját tervezésű védleveleket bocsátott ki. Ez volt az úgynevezett Schutz-Pass, amelyhez a magyar külügyminisztériummal kötött megállapodás biztosította a törvényes hátteret. Az így svéddé vált védetteket igyekezett mentesíteni a munkaszolgálattól, a sárga csillag viselésének kötelezettségétől, a gettóba való gyűjtéstől. A gyalogszerrel koncentrációs táborokba útnak indított zsidóknak élelmiszert és gyógyszert osztogatott az országutakon. Budapest ostromának napjaiban írta utolsó levelét édesanyjának: „A városban banditák tanyáznak, vernek, kínoznak és lőnek agyon embereket“. Wallenberg személyesen mentette az üldözötteket. Tanúvallomások tudósítanak arról, hogy olykor Wallenberg feltűnése, erélyes fellépése mentette meg a már sorbaállított zsidó csoportokat a körzeti nyilasházba való betereléstől, megkínzástól, kivégzéstől. Közben az ő élete is veszélybe került. A nyilasok, a németek megfenyegették. Már nem mert kétszer ugyanabban a lakásban aludni sem. Természetes, hogy ő is várta a felszabadító szovjet csapatokat. Azok meg is érkeztek. Idézzük a kiállításról: „1945. január 14-én a 7. gárdahadsereg 151. lövészhadosztály Dmitrijenko nevű harcosa jelentette elöljáróinak, hogy „az általunk elfoglalt Benczúr u. 16. sz. alatti házban tartózkodik a budapesti svéd nagykövetség titkára, Raul Wallenberg és gépkocsivezetője.“ A kézzel írott jelentésből — amelyet 1991-ben adtak át a szovjet belügyi hatóságok a svéd királyi külügyminisztériumnak — kiderül az is, hogy Wallenberg odaadott az első szovjet katonának, akivel találkozott, egy Stockholmba címzett német nyelvű táviratszöveget (és ez sohasem érkezett meg), és hogy „védelem alá helyezték“ Wallenberget és gépkocsivezetőjét. Raul Wallenberget január 17-én látták utoljára. (kádár) Szeretnék szántani, hat ökröt hajtani, régi eke szarvát kezemben tartani. Harmatos hajnalon régi utat járni. Régi erdőszélen virágot csodálni. Szeretnék még egyszer tavaszbúzát vetni! Jó fekete földet a kezembe venni. Beszívni illatát frissen kaszált fűnek, mialatt a réten tücskök hegedűlnek... ! Látni, még csak egyszer, a leszálló estét. Villanó szárnyával az érkező fecskét. Keleti ég alján ahogy gyűl a csillag, békés tájak fölé békességet ringat... HIRTUS WASS ALBERT Dalol a honvágy Istenem, add hogy még egyszer haza menjek! Régi hegyeimen új bort szüreteljek! Fáj a bujdosás már. Csupa fáj az élet. Elvész idegenben erdélyi cseléded. Régi hegyeimen lábujjhegyen járnék. Jó volna a napfény! Szép volna az árnyék! Szép volna, jó volna! Hallgass meg, Úristen! Hisz más kívánságom e világon nincsen. Szeretnék szántani! Hát ökröt hajtani! Régi ekém szarvát még egyszer ... meg egyszer kezemben tartani! Bajorerdő, 1946 Kétszáz év alatt Kolozsvárt nagyon sokan teljesítették azt a feladatot, melyet még a vándorszínészek ismert vagy névtelen hősei fogalmaztak meg alázattal, legtöbbször áldozatok árán szolgálni a közösséget, ápolni a nyelvet, fejleszteni az ízlést, a műveltséget. A nagy arcképcsarnokból magasan kiemelkedik Ecsedi Kovács Gyula, aki közel három évtizedig volt a kolozsvári színház színésze, majd művezetője, rendezője. Az első centenáriumot alkalmi ódával köszöntötte. Költőként legnagyobb sikerét akkor aratta, amikor az Erdélyi Irodalmi Társaság 1892. nov. 11-én a díszgyűlésen felolvasta Az erdélyi magyar színház százéves jubileumára c. ódáját. Egyik korabeli méltatója írja: „Valóban e költemény elszavalásakor láttuk E. Kovács Gyulát legnagyobbnak.“ Ez a szuperaktivusz még inkább illik a színészre, akit a kolozsvári közönség „a színház fejedelme“ címmel ruházott fel. A ránk maradt fényképek, a kortársak egybehangzó vallomása szerint E. Kovács Gyula a szép férfiak közé tartozott. A természet bőven elhalmozta kegyeivel, előkelőséggel, mélyreható tekintettel, rendkívül éles arcéllel, büszke taghordozással s derék termettel. E. Kovács Gyula 1839. február 14-én született Gebén, Szatmár megyében. Nem a szülői házban látott napvilágot, Nagydombon, ahol apja református lelkész volt, hanem nagyapja, Keresztury Pál házában, aki lányát szülni hazavitte. Gyermekkorát Nagydombon töltötte. Méltatói szerint testalkatát, a megtalált eszméhez való ragaszkodást, mélyen érző szívét, erős akaraterejét apjától örökölte, tehetsége, álmodozásra való hajlama, csapongó képzelete, a vers szeretete viszont anyai örökség. ’ Az elemi osztályok elvégzése után, 1851- ben a szatmárnémeti ref. algimnázium tanulója. Itt látott először műkedvelői színi előadást, mely nagy hatással volt rá. A következő év őszén a debreceni kollégium diákja. Jól tanul, s az önképzőkörnek is szorgalmas tagja: saját és más költők verseit szavalva, felfigyelnek rá. „Bámult költő és szavalómester“ írja Szentgyörgyi István, aki ekkor szintén e híres kollégium tanulója. E. Kovács Gyula és az egykori debreceni tanuló, Szentgyörgyi, és későbbi művésztárs között egy életen át tartó barátság szövődött. A kollégiumban veszi fel az Ecsedi előnevet, hogy az ugyancsak költőnek induló Kovács Gyulával ne tévesszék össze. (Kovács Gyula fiatalon meghalt, s verseit Miskolci előnévvel adták ki a szerző halála után.) Debreceni visszaemlékezések és az én E betűm című hangulatos írásában beszéli el ismerkedését Kovács Gyulával, a szintén költői álmokat dédelgető verselő diákkal, egykori szobatársával. A Hölgyfutárban Fa vagyok én, puszták hervadó fája című verse jelent meg először az Ecsedi előnévvel. Azóta E. Kovács Gyula néven színészkedett, közölte verseit, fordításait, prózai írásait valamint a színpad számára írt darabjait. A kollégium falai közt titkon E. Kovács Gyula a színészi pályára készült, főleg mióta látta Egressy Gábort játszani, aki rokona is volt. A VII. osztály elvégzése után hazament Mérkre, de a második éjszaka egy bottal a kezében elindult a szülői háztól, hogy álmait valóra váltva, örökre a színészetnek éljen. Az első levél c. írásában (Emlékek és élmények, 1896. egyik darabja) mély megindultsággal beszéli el szökésének történetét. „Alig bírtam lélegzetet venni. de csakhamar kifújtam magamat. Sohasem láttam csillagosabbnak az eget, fényesebbnek a holdat, csöndesebbnek az éjt. Másnap Debrecenből.... írtam egy levelet anyámnak versben. Tőle tanultam a mesterséget — meg a hitet, hogy szépet nem is lehet másképpen — írni csak versben“. 1856. augusztus 17-én lépett fel először Láng Boldizsár társulatának tagjaként, majd Fejér Károly társulatához szegődik s nemsokára, Budai Latabár Endre társulatának tagjaként járja az országot vándorszínészként: gyűlnek az élmények, tapasztalatok, fokozódik a vágy, hogy a nagy színészek nyomába léphessen. Első sikerét népszínmű-énekesként aratja. Mindenütt, ahol társulatával fellép, a közönség kedvence, s a vezető színészek árnyékában gyűlnek a babérlevelek majdani koszorújához. Már ekkor felfigyel rá a pesti Nemzeti Színház vezetősége, s kardalosnak szerződtették is, de nem fogadja el. 1862-ben Egressy Gábor ajánlására drámai színésznek szerződtetik a Nemzetihez. Ecsedi ekkor 23 éves. Nemcsak ifjú lelkesedését vitte Pestre, de tehetségének büszke és sok tekintetben túlbecsült érzetét is. Fájdalommal kellett látnia, hogy Egressy, Szerdahelyi, Szentpéteri és mások mennyivel nagyobbak nála, mennyivel többet tudnak, mint ő. Nem csüggedt el, hanem állandó képzéssel, tanulással készült a nagy feladat megoldására, a megálmodott nagy szerepek eljátszására. E. Kovács Gyula még kétszer szerződött a Nemzeti Színházhoz, 1859-ben másodszor, majd 1878-ban Szigligeti közbenjárására. Ekkor már a vezetőszínészek sorába lépett, azt a magas polcot foglalta el, ahová magyar színész eljuthatott. A főváros most sem válhatott állandó lakhelyévé. A Nemzeti Színház Vezetői, Szász Béla véleménye szerint (Fővárosi Lapok, 1882. márc. 18. szám) sohasem voltak jóakarói, és ... sohasem tudták méltányolni az ambiciózus művész tehetségét.“ Szász Béla kissé elfogult az akkori Nemzeti Színház vezetőségét, illetően. Az viszont tény, hogy Ecsedi 1881-ben harmadszor is megvált a fővárostól, s visszaszerződött Kolozsvárra. Hiúságból fakadó sértődések, súrlódások, színházi pletykák hozzájárulhattak a döntéséhez. A’stílusváltás jegyei, ha lassan is, de körvonalazódtak a Nemzetinél, a műsorpolitika pedig jobbárig Csiky Gergely realista drámáit helyezte előtérbe Szigligetivel szemben. Ezeket is mérlegelhette Ecsédi, de a Nemzetinél hiányozhatott az a csodálatos légkör is, mely őt Kolozsvárott mind a vezetőség, mind a közönség részéről körülvette. A visszaszerződés döntő oka mégis az lehetett, hogy Kolozsvárt minden nagy szerepet ő alakíthatott. Pesten viszont a vezető színészekkel kellett osztoznia. E. Kovács Gyula 1865-ben került először a kolozsvári színházhoz. Legelőször a Bánk bánban lépett fel, s kitűnő játékával magával ragadta a közönséget. A későbbiek során is egyik parádés szerepe lesz Bánk alakítása. E. Kovács Gyula első kolozsvári tartózkodása idején köt ismeretséget Paulas Edével, s későbbi találkozásaik, tervezgetéseik során vetődik fel az Ember tragédiája színrevitelének gondolata. 1867 tavaszán A kolozsvári FELEKI KÁROLY képzőművész, aki már a főiskolán a fotó szerelmese és értő művelője lett, a design’sták elvégzése után a helyi bútorgyár formatervező mindenese volt, s tiszte, a valóságot felfedezni segítő foscllinus társulatával Nagyváradon játszott. Itt élt Egressy Gábor halálának híre, mely mélyen megrendíti. Egressy Gábor sírjánál ódás lendületű költeményében állít emléket nagy rokonának, eszményképének, Petőfi f egykori barátjának. Hogy méltó utóda lehessen, minden erejét a tanulásba, a munkába fekteti, de sarkallta a becsvágyon kívül e pályán nem ritka hiúság is. E. Kovács Gyula 1870-ben másodszor kerül Kolozsvárra. A következő év tavaszán az ő ajánlására szerződteti Fehérváry Szentgyörgyi Istvánt feleségével, együtt. Az egykori debreceni diák másodszor segítette révbe fiatalabb pályatársát. (Először 1861-ben Kassán segíti elő szerződését Latabár Endre társulatához). Ekkor és Kolozsvárt szövődött e pályán egyre magasabbra emelkedő két színész közt a sírig tartó barátság. A sors különös játéka, hogy mind Ecsedi, mind Szentgyörgyi ugyanazon drámában, a Bánk bánban aratta legnagyobb sikerét. Ecsedi Bánk bánt alakította, a maga korában utolérhetetlen művészettel, Szentgyörgyi pedig méltó társként sírta el Tiborc panaszát. (Ma is meghatódva ölti magára Tiborc szerepét játszó színész azt a daróc köpenyt, mely Szentgyörgyi sikereinek tanúja ...) Fehérváry nagyra értékelte E. Kovács Gyula tehetségét. Családias viszony alakult ki az igazgató és vezető színésze között. A nagy klasszikus szerepeket mindig barátjának osztotta ki az igazgató. Színész és igazgató közti kapcsolatra jellemző, hogy amikor szerződéskötés előtt a próbaként elmondandó szerepeket Szentgyörgyi felsorolta, Fehérváry megjegyezte: „Hja, barátom, ezt itt Gyulácska játssza.“ 1874 áprilisától Ecsedi lesz Mátrai Betegh Bélával együtt a kolozsvári színház rendezője, a művezetői munkakört a színháztól időközben megvált, de visszaszerződött Fehérváry Antal látta el. A következő év nagy sikerét Ecsedi felívelő pályáján (1875) a Lear király címszerepe jelentette. Hűséges szolgáját, fegyverhordozóját, Kentet Szentgyörgyi István alakította. A következő évek során több Shakespeare-mű került színre, és sok színházi siker fűződik mindkettőjük nevéhez. Nemcsak mély barátság szövődik közöttük, hanem a színészpálya hivatásszerű felfogásának mindinkább elmélyült hite is egymáshoz kapcsolta őket. Szentgyörgyi fokozatosan felnőtt mesteréhez, s E. Kovács Gyula halála után tovább vitte azt a fáklyát, melyet egykori mestere gyújtott lángra. E. Kovács Gyula 1881-ben harmadszor is visszaszerződött Kolozsvárra, most már örökre. Tizennyolc éven át, haláláig, az immár Nemzeti Színházi rangra emelkedett kolozsvári színház vezető színésze, rendezője és művezetője. Kolozsvárt ülte meg 1885-ben színészi pályájának ezüstjubileumát. A közönség olyan nagy ünneplésben részesítette, melyhez hasonlót mint az Ellenzék akkori száma írja. Kolozsvár alig látott valaha. S hozzátehetjük, E. Kovács Gyula méltó volt e fényes ünneplésre. A köztudatban úgy él, mint a színház fejedelme. Az ünneplés után is élete állandó taival kivívta a szakma megbecsülését. Jelenleg a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Akadémián tanít — fotográfiát. Nyári csángóföldi barangolásából származnak az alábbi képek, dokumentumok, (cs.g.) munkában telt el. A színészetnek, a színháznak, a közművelődésnek és az irodalomnak élt. E. Kovács Gyula szerepeit mélyen átélte, olykor napokig viaskodik egy-egy mondattal, gondolattal, hogy minél jobban bele tudjon illeszkedni hősének jellemébe. Valósággal lelkében él hőse jelleme, s a külső, természetes mozgást belső ösztöne indítja meg. Minden kimondott szónak, mozdulatnak megvan a belső tartalomból fakadó súlya. A kortársak úgy látták, annyira beleéli magát hősei eszmevilágába, hogy amelyik napon nagyobb szerepe van, elveszti saját egyéniségét, az illető hős harcait éli végig. Barátai, csodálói gyakran látták egyedül vagy Szentgyörgyi Istvánnal sétálni a Farkas utcai hársak alatt, amint magukba mélyedve, némán, lehajtott fejjel mentek egymás mellett. Olykor megmegálltak, egymás felé fordultak, mintha látnák, mi zajlik társuk lelkében. E. Kovács Gyula a sokoldalú színészek közé tartozott. Kitűnő megjelenése, szép, erőteljes dikciója különösen verses drámákban, Shakespeare hőseiben érvényesült. Művezetőként (ma talán dramaturgnak mondanék) kultúrmissziót teljesített Kolozsvárt. Sok Shakespeare-művet ő vitt először színre magyar nyelven Kolozsváron minden más magyar színházat megelőzve (Cymbelin, Téli rege, Antonius és Kleopatra, Athéni Timon stb.) Schiller Don Carlos a az ő fordításában csendült fel a kolozsvári színpadon (1881). Fordítása nyomtatásban is megjelent a Magyar Könyvesház 10. évfolyamában (1881). Ugyancsak E. Kovács Gyula vitte színpadra Goethe Faustját, Racine és Moliére több darabját. Nemcsak az a cél vezette, hogy a világirodalom klasszikus alkotásai állandóan műsoron legyenek, hanem az is, hogy a közönség megismerje a magyar drámairodalom értékes alkotásait. Felújította a színpadot kevéssé ismerő Vörösmarthy drámái közül, amelyekben sok magasztos eszme, gondolat lüktet szép és gazdag költői nyelven (Vérnász, Fátyol titkai), színpadra állította Petőfi Tigris és Hyéna c. drámáját, Kisfaludy Károly Irénéjét s a romantikus magyar dráma korán elhunyt reménysége Czakó Zsigmond három darabját. Madách Imre Mózes (1888) c. drámájának bemutatása valóságos irodalmi eseményszámba ment, megelőzve a Nemzeti Színházat is. S. Kovács Gyula művezetőként arra törekedett, s ezt el is érte, hogy színházának eredeti műsort teremtsen. „Tanító, a nevelő, irányító hatású volt munkája. A színház nem üres látványosság, nem léha szórakozóhely volt neki, hanem a felnőttek iskolája, a történelem ilusztrációja, a lelke f: nementője“ — méltatja E. Kovács. Gyula jelentőségét Janovics Jenő, a kolozsvári színház történetében. A XIX. század utolsó harmadában Kolozsvár művelődési, társadalmi életében fontos szerepet játszott E. Kovács Gyulát költőként, műfordítóként, prózaíróként tartották számon. Színpadi művek írásával is kísérletezett: Petőfi ébredése (1886), Mátyás király-drámai prológ (1896), Bocskay István-történelmi dráma (1892). Mind a három színpadra is került. Kéziratban maradtak fenn. Ecsedit tagjai sorába választotta az Erdélyi Irodalmi, Kemény Zsigmond, Szigligeti-, a Csokonai- és a Petőfi Társaság. Versei (kötetben is megjelentek) nem lépik túl az epigonok színvonalát. E. Kovács Gyula gyakran szerepel verseivel, felolvasásaival az Erdélyi Irodalmi Társaság ülésein. Prózai írásait tartalmazó kötete 1896-ban jelent meg Emlékek és Élmények címen. Dokumentum értékű írásokat tartalmaz. Számuk mindössze tíz, s nem hiányzik belőlük a humoros hangütés sem. 1899 nyarán Petőfi Sándor halálának ötvenedik évfordulóján nagy emlékünnepélyt rendeztek Fehéregyházán. E. Kovács Gyula nagy hévvel, lendülettel Jókai alkalmi ódáját szavalta. Pár perc múlva nagy fokú gyöngeség fogta el, szélhűdés érte. Azonnal bevitték az emelvény közelében levő őrházba. Alig értek oda, a művész állapota még súlyosabbá vált — tudósít az Ellenzék 1899. július 31-i száma. A tragikus eset megzavarta az emlékünnepélyt. A műsor szerint Ábrányi Emil ez alkalomra írt ódáját kellett volna elszavalnia, de sem erre, sem az őrház megkoszorúzására nem kerülhetett sor. A beteg színészt Fehéregyházáról Segesvárra szállították. A kórházban csak rövid időre nyerte vissza eszméletét, s harmadnapra gyászkeretben jelentek meg az újságok. A vonatot, melyen a hatvanéves korában meghalt E. Kovács Gyulát szállították, az állomásokon fedetlen fővel, könnyes szemmel várták az emberek. A Farkas utcai színház előcsarnokából vitték a Házsongárdi temetőbe. A ravatalnál Szentgyörgyi István, a jó barát, a pályatárs búcsúztatta. E. Kovács Gyulát nemcsak a kolozsvári színház, de az általános magyar színészet történetében is külön fejezet illeti meg. Klasszikus játékstílusa, árnyalatokban gazdag dikciója összekötő kapocs volt a vándorszínészet hőskora (Egressy Gábor) és a budapesti Nemzeti Színház fénykora (Jászai Mari) között. FEJÉR MIKLÓS Néma tárlat Csángóföldi felvételek A SZÍNHÁZ FEJEDELME: Ecsedi Kovács Gyula (1839—1899) ■ Ml m ■. '■ Mz ■ [ . . V nmn .. Moldvai cigányfaluban % ■'r ' Zsindelyek ■ n ■ t sík mm S j m mmamaK, mm m m jB fMr LPP m m m.. '/mm wMmm SSÉÉKSé Csángó istállóbejárat Wmm y m.Maj iaBa« ,sirat : I rcsfcjfiJSi 1 ■Bl-és T -ti:A fiféí ’fii f j wmamnmm* Wmm J iili mm 'mi mm •1$XI Amerika felfedezésének 593. é.fordulójára emlékezünk 3 ! ! 'összeállítása rikka! c. öldö!