Romániai Magyar Szó, 1993. április (5. évfolyam, 993-1016. szám)
1993-04-01 / 993. szám
1993. április 1.Románia/ Magyar Szó 3 Egy tucat aranygaluska Aranygaluskában a tucatot nem, úgy kell elképzelni, hogy egy asztalon hegyen-hátán, olyan háromkilós nagyságú aranygaluskák hevernek. A tucat úgy jött össze, hogy évenként és egyenként érkeztek a születésnapomra. Az elsőt a hetvenedik születésnapomra kaptam. Nevezetes születésnap volt. Családunk lányai, mintha összebeszéltek volna, különböző süteményekkel tetézték jókívánságaikat. Zsuzsa húgom, Kolozsvárról, diós és mákos tekercset küldött. Magda sógornőm Nagyváradról, egy nagy doboz pozsonyi kiflivel nyomatékosította a család jókívánságait. Bőske húgom, ugyancsak Váradról, aranygaluskával lepett meg. Meglepetés volt ez a javából, hiszen ilyet csak akkor ettem, amikor még anya sütötte. Mariska húgom, aki itt lakik „búkeresdben“, az almás lepény mellé egy üveg kompótot is hozott. Mindez egy év után megismétlődött. Ezt követően, megüzentem húgaimnak, hogy lehetőleg ne egyszerre küldjék a születésnapi csomagokat, mert akármilyen gőzerővel esszük is a kalácsokat, ránk szárad. A következő születésnapi küldemények négy-öt napi időközökben érkeztek. Ennek következtében az aranygaluskás születési évforduló olykor tíz napnál is tovább tartott. Voltak évek, amikor a húgom az aranygaluskához szükséges hozzávalót nehezen szerezte be. De a születésnapi aranygaluska — a testvéri szeretet szárnyán — akkor is megérkezett. Ez év februárjában is megjött, immár a tizenkettedik, vagyis összesen egy tucat. Jövőre, hogy elkerüljem a születésnapi aranygaluska szerencsétlen számozását, előre úgy könyvelem el: egy tucat, plusz egyedik. ígérem — ha megélem —, minden jóakarómat meghívok aranygaluska-kóstolóra. Ne csak ék örüljek, az öröm is aranyosabb, ha közös. MRÁZ LAJOS Bukarest A Kakas esztendeje Sóvárad: tucatnyi neoparazita zuggyarmata, itt székel a volt milícia és szeku külső munkatársainak vezérkara. A Sóvidék hajdani patinás települése, mezőgazdasági kultúrája évszázadokon át példa értékű, ma többnyire megkeseredett emberek lakják, saját árnyékuktól is megrebbennek. Telegd (szülőfalum): ősi település a még ősibb Koppány-patak két oldalán. Korabeli oklevelek igazolják, miszerint az udvarhelyi székelyek Mező-Telegd vidékéről költöztek Erdélybe. Nem a gátszakadás miatti félelmükben! Ezek után pedig jöjjenek sorba a szavak, a hol volt, hol nem volt, de egyszer biztos lesz történet leírásához. A kakas, udvarom dísze, korán ébreszt, kelj fel Pista, indulj a vásárra, mármint a parajdi baromfivásárba, malacot venni. Érkeznek a szekerek, utánfutós autók, nagy a forgatag, cigányasszonyok szoknyái virítanak mint a napraforgók tányérjai, kelet felől a havasok olyanok, akár az Áprily-versek zenéje. Álom és ébredés. A Küküllő kristályvize jégből olvadó nyárfaleveleket sodor, moccan a lomb, pezsdül az élet, bilincs alatt is. Idegen rendszámú furgonról malacot árulnak. Nyélbe ütjük a vásárt, tartom a zsákot, ám egy malac helyett kettő szökik be. Venném ki, de a „patron“ figyelmeztet: uram, ez szerencsemalac. Helyes, továbbra is áll a tásár, irány Sóváradra. Otthon tanácsot ülünk: mi legyen a második malac sorsa? ... A döntés egyhangú: indulunk Telegdre, anyámhoz, viszszük a találkozás örömét, ajándéknak a malackát, nevelje. Hajnali öt, ébresztő, a malackát dobozba, szalma közé, be a csomagtartóba, indulás. Ébredezik a Küküllő, a Nyárád mente, köd üli meg a Maros és az Aranyos mentét, öreg, de lelkes Trabantom felkapaszkodik a Feleki tetőre, innen, akár a hévíz, becsordogálunk a kincses-bilincses város központjába. Hátul a kocsiban különös hang! Annak rendje és módja szerint leparkolok a főtéren. Nyitjuk a csomagtartót, láss csodát: szemünk láttára történik az átváltozás. Elegáns, korosabb férfi lép ki a kocsiból, nyújtja a kezét. Mihály vagyók, az itt élő népek törvényes királya ... egyszerű, megnyerő modora átsegít zavarunkon, beszélgetünk. Körülöttünk gyűl a tömeg, győzhetetlen Mátyás királyunk ércszobra fölött galambok köröznek, a Városháza kapuján törpe növésű és jellemű férfiféle surrant kifelé, nem marad utána más, csak a bűzös emlék. Fut a hír az elektronika csatornáin, újságírók, rádiósok, tévések hada ostromol, őfelsége rövid interjút ad, megindokolja visszatérésének eme profán módozatát. Most pedig mennem kell, rövidesen találkozom az ellenzéki vezetőkkel, különös tekintettel Tőkés Lászlóval. Szemtől szemben, Király a Tőkéssel. Fehér Mercédesznek enged utat a tengerré duzzadt tömeg. Őfelsége nyugdíjas korú, törékeny alkatú franciatanárnő társaságában távozik. Tévések, rádiósok nekem: Mr. Trabantos, ön egy ilyen, minek is nevezzük, tragacs gazdája, monarchista?; definiálja a nómenklatúra kvinteszszenciáját; lát-e lehetőséget a Temesvári kiáltvány 8-as pontjának alkotmányba iktatására; mint biológusnak, mi a véleménye a majomszabású parlamenterek ről?... és záporoztak a kérdések, miközben a Szent Mihály templom harangja a nándorfehérvári győzelem emlékére kongatott. Barátaim, indulnom kell, mert messze van még a messze. Utazásom történetét pediglen megírom. Most pedig kérem önöket, taszítsák meg a Trabantot, kimerült az akku. A Mátyás király térről rákanyarodtam a telegdi útra, a tömeg miatt csak lépésben, a város széléig. Díszbe öltözött Kalotaszeg, piros-fehérzöld zászlók a magyar házakon, piros-sárga-kék a román házakon. A népek, mindenütt a Sebes-Körös mentén éltették a sorsfordulót, bizakodva, boldogan. Fényárban fürödtek a feketetói szivarfák, lent a Körös vize folydogált sebesen, vele egyirányt mi, fel a Királyhágóra. A tetőn, még festékszagú, háromnyelvű felirat: KIRÁLYHÁGÓ—ERDÉLY KAPUJA. Na, itt megállunk, széjjelnézünk, hallgatózunk, mit beszélnek a hegyek és a gazdag völgyek. Nagyvárad felől autó kaptat felfelé, a Mini-Alpin bár előtt fékez. Magas, szemüveges, kockás kabátos férfi száll ki a kocsiból, kávét kér, nézi a tájat, látszik rajta, siet. A szemközti oldalról köröndi cserépárus figyeli a vándort, odaszól körösfői szomszédjához: Kincses Előd, marosvásárhelyi ügyvéd. Maros megye új főispánja, válaszol amaz. Tévedsz komám, az új miniszter! Márpedig a korondiak jól tájékozottak, a kisiskolás is tudja róluk, hogy Kolumbusz előtt felfedezték... apiacgazdaságot. LAKATOS ISTVÁN Sóvárad „Látjátok feleim...“ A Nagy Románia Párt megoldotta a dilemmákat, mert azt a Mihailát, akit mármár mi akartunk magunkhoz ölelni, mint egy megtévesztett embertársunkat — ezt az apró termetű embert magához ölelte egy nagy ember, egy nagy párt — a román nép nevében. Kinyilatkoztatott, ő a kis ember. Horia, Cioșca és Crișan — továbbá Avram lánca, de Tudor is. Kérdezhetjük, jogosan, mit szól ehhez a román nép, a román történészek? Lehet-e nagy hős ez a kis ember, aki nagy, mint a fentebb felsoroltak, akkor gyanakodhatunk, hogy a többiek is Mihailához hasonlóan viselkedtek? Csak úgy rugdostatták magukat? Vagy létezik egy olyan videoszalag, ahol hősünk nem fekszik még, de főleg az élesre fent fejszéjét suhogtatja? Ha igaz, kiket vágott le? Volt pogrom Marosvásárhelyen! — nem csak mi mondtuk ki. Tény tehát, hogy aki magyar vér kiontásával vitézkedett (természetesen nem csatában, csak úgy „parizervásárlás“ ürügyén, „véletlenül“ Marosvásárhelyre érkezvén), bárki hős lehet. Ez lenne a jövő útja is? (Most, amikor a két nemzet, a román és a magyar alapszerződést kívánt kötni.) Tőkés László püspök urunk és tiszteletbeli vezetőnk az RMDSZ élén — nyilatkozatában súrolta az igazságot, mert a nemzetiségiek ellen nemcsak etnikai tisztogatás folyik, hanem Marosvásárhelyen 1990 márciusában pogrom volt. Március 19—20 „csak“ abban hasonlít a boszniai vérengzésekhez, amennyiben két évvel megelőzte azt. Megemlíteném, hogy a hírhedt márciusi események időszakában én a marosvásárhelyi RMDSZ városi bizottságának az elnöke voltam. Nagyon sok román testvérünkkel együtt megpróbáltuk elkerülni a vérengzést, de azt felsőbb erők működtették, nem Marosvásárhelyről. Tényként állítom, hogy nem a marosvásárhelyi románok és a magyarok közötti etnikai gyűlölet robbantotta ki az eseményeket, hanem a jól, előre szervezett és toborzott vidéki románságot szállították be Marosvásárhelyre. A hatalom saját céljainak megfelelően alakította az egészet etnikai színezetűvé. Azt ismerte most el nyilvánosan is C.V. Tudor, a Nagy Románia Párt elnöke. Bátor ember! Ki vállalja magára, hogy megnevezze az ismeretlen katonát,aki, akik) a vérengzéseket megszervezték? Az RMDSZ-vezetés lelkén szárad, hogy sem az események után, de azóta sem állt munkába az a szakértőkből álló csoport, amelyik az eredeti videofelvétel alapján és az áldozatok tanúvallomásai nyomán kialakítja az RMDSZ saját álláspontját. A vezetés mind a mai napig megelégedett olyan RMDSZ-vezetők vélekedésével, akik nem is voltak jelen az eseményeken, de az országban sem tartózkodtak a kérdéses időszakban ... Hogyan lehetséges, három éven át magára hagyni az elítélteket, akik egytőlegyig magyarok? Ellenvetésem van azzal kapcsolatban is, hogy köztudatba sulykolták, miszerint a letartóztatottak többsége cigány nemzetiségű. Nagyon jó kapcsolatom van a cigányokkal, azok vezetőivel, ők is nagyon sérelmesnek tartják az RMDSZ márciusi események következményeit illető magatartását. Ráadásul a marosszentgyörgyiek maguk vallják, hogy ők magyarok (és RMDSZ-tagok). Miért vannak cigánylistán? A bőrük színe miatt? A vezetőinkkel kapcsolatban. — Nagyon szomorú emlékeim vannak már az „antivilágból“. Annak idején volt Király Károly, aki miután a beadványait elküldte az RKP-vezetőség címére, a hatalom őt is elkülönítette. Minden téren lejáratási kampányt szervezett ellene. A volt barátai bezárkóztak, „elhatárolták magukat“ ki rály Károlytól, a személytől, a gondolataitól egyaránt. Ugyanez a kampány folyik most Tőkés László vezetőnk ellen is. Elszigetelni, nyilatkozatait elszólásnak tekinteni. A Hatalom őt izolálni kívánja, üldözött vaddá tenni — ebben hős magyarjaink is statisztálnak — egyesek (tudom) örömmel. „Vezető — Király Károly szavait kölcsön véve — nálunk az legyen, aki látott farkast!“ Vele mindig egyetértettem. Vásárhely főterén farkas áll! ZOLCSÁK SÁNDOR festőművész, az RMDSZ városi bizottságának volt (lemondott) elnöke Marosvásárhely „Fényt akarunk, több fényt — igazságot“ — írja Balaton Zoltán a temesvári református gyülekezet presbitere a Tények és kérdőjelek egy erőszakos halál körül című írásában (Magyar Szó, 1992. okt. 9-i, 855-ös számában). Az írás etikátlan, mert a valóság ismerete nélkül íródott, nem segíti, hanem ködösíti az igazságot. Nem Balaton Zoltán az egyetlen, aki nem érzi a szólás, a leírt szó felelősségét. Eseményről ír, amit pontosan nem tud, személyről, akit tulajdonképpen nem ismer, de bátran ír. Balaton Z. a szó igaz értelmében nem ismerte Tőszó Árpádot, megismerését nem is kereste. Miután 1990. június negyedében halálosan összeverték (és nem valahol leütötték), két évi kórházi ápolásra szorult, ahol látását és testi épségét vigyázták. Beszéd- és emlékezőkészségét a súlyos sérülések után megőrizte, nem vesztette el, mint ahogyan a cikkben olvasható. Ezt tudták a nem félő kevesek, akik a kórházban és otthonában felkeresték. Teszó Árpád Újvárossy Ernővel egyidőben , egyenlő munkavállalással öntudatos, de nem hangoskodó közösségszeretetükkel vállalták a templom felújításával járó komoly terheket. Az egymást tisztelő munkatársi kapcsolat bizonyára barátsággá mélyül, ha mindkét élet nem végződik ilyen tragikusan. Mind a fenyegetések, mind munkavállalások egyenlő értékűek voltak. Épp e szép együttdolgozás emléke követeli a pontosítást. A fenyegetők nem titkolóztak, tudomásukra adták, hogy Újvárossy az első áldozat, utána következik Tőszó Á. Habár ezt mindketten tudták, a közösségi munkát folytatták. Tőszó Á.-t nem munkatársának tragikus halála, és nem a félelem távolította el templomától. 1989. augusztus negyedikén, Chirnogi községben, a Bukaresti Duna csatorna munkatáborában katonai szolgálatot teljesítő fiam meglátogatásakor a szolgálatos kémelhárító hadnagy többórás provokációnak vetett alá mindkettőnket, majd mindhármunkra utalva megfenyegetett. Ezek után kínzó-keserves napokat, éjszakákat éltünk át, de továbbra is templombajárók maradtunk. A közösségtől visszatartó, önmegtartóztató harcunk csak akkor következett be, amikor a fenyegetések fiúnk életben maradását kétségessé tették. Nem a félelem, hanem a féltő felelősség komoly indoka tartott vissza mindkettőnket. December 22-én végre, felszabadult lélekkel újra a templomban lehettünk. Mikor mindhárman együtt voltunk, ki gondolt már a sötét tervekre? Tőszó Á. ismét komolyan vette munkahelyi beosztását és a közösségi életet. Lassan elkezdődtek ismét a figyelmeztetések és fenyegetések. Ha félős (ahogyan a cikkben olvasható), gyáva ember, és nem következetesen öntudatos hovatartozásában ,talán megmenti életét, de milyen áron? Volt diáktársai, barátai tudván, hogy miért kellett meghalnia, ismerve őt, kérdezősködés nélkül, felháborodással tiltakozva, de megértő tisztelettel írtak tragikus haláláról. A „HIDEGHÁBORÚ“ a legnehezebb órákban is folyt és még mi, hátramaradottak sem beszélhetünk múlt időben. Aki 1965 óta házkutatást, behívásokat, figyelmeztetéseket, fia esetleges elvesztését, férje halálát megérte, aki valóban meghallgatta Újvárossy Ernőt élete utolsó heteiben, az nehezen viseli el az igazság pontatlanosítását. A pontosítások nem öncélúak. A megélt tragédia és az ezt követő nehéz körülmények, az önmegtalálás nehéz harca igényesebbé teszik az ember igazságérzetét és felelősségét egy közösséggel szemben, amelyet csak igazsággal, egymást ismerő, értő tisztelettel érdemes szolgálni. Az igazság tiszteletben tartása és az önzetlen tudatos vállalás fényt is biztosíthat. TOSZÓ ÁRPÁDNÉ Temesváron, 1992. okt. 10-én Évekig tartó siralomház Meghalt egy nagyon kedves, fiatal kolléganőm. Tudta szegény, hogy gyógyíthatatlan beteg, hát nem kímélte magát. Állandóan takarított, hogy a ház maradjon rendben, kötött szinte éjjel-nappal, amíg bírta, hogy az övéinek néhány évig még legyen meleg ruhája, s nyár folyamán utolsó erejét megfeszítve végezte a befőzést, hogy az elárvult családnak még jó ideig legyen élelme. Hiába kértük, kímélje magát, azt válaszolta, hogy annak semmi értelme. Neki meg kell halnia, s legalább a család maradjon rendben. Kínos volt még látni is azt a kétségbeesett készülődést a halálra. Három esztendei siralomház ! Felvetődik a kérdés, hogy ha már ilyen összetört lélekkel, ilyen mérhetetlen lelki fájdalommal és bánattal viselni tudta a betegségét három évig, vajon töretlen, ép lélekkel, remélve és akarva a gyógyulást, meddig élhetett volna? Talán még meg is gyógyult volna!! Jelenleg két fiatal férfiről tudok, akiknek szintén megmondták, hogy nincs sok hátra, ők éppen az ellenkező végletbe estek. Nem törődnek semmivel, ha csak tehetik, a mámorba menekülnek, céltalanul lézengnek, várják a halált. Ezzel szemben nem egy emberről tudok, akiket meghalni küldtek haza a kórházból, de azt csak a hozzátartozóiknak mondták meg. Ők tudtak remélni és akarni, mert lelki sérülést nem szenvedtek. Meggyógyultak, és még évtizedekig éltek, illetve élnek. Hallottam, hogy orvosi körökben folyik a vita arról hogy a „gyógyíthatatlan“ betegnek meg szabad-e mondani az igazat. Ha nem tudnak dönteni, hallgassák meg az egyszerű, laikus emberek véleményét, amit a kórházak falain kívüli élet tapasztalata alakított ki. Az orvosnak nemcsak a testet, de a lelket sem szabad megölni! Sőt, elsősorban éppen azt kell erősítenie, mert a léleknek hatalma van a test fölött. SZABÓ ROZÁLIA Kisgalambfalva Alkalmazzuk, ami egykor jó volt A mezőgazdaságnak vannak alaptörvényei, amiket nem lehet kiiktatni, s amelyeket a „régi elavult“ mezőgazdaság betartott, még a pár hektárral rendelkező falusi gazda is, mert tudta, azok nélkül nincs eredményes mezőgazdálkodás. Termeljünk búzát, csak annyit amenynyire a családnak szüksége van, ne akarjunk a Bárágánnal, a Bánsággal versenyezni. Burgonyát úgyszintén, ahol csak lehet, minél többet termeljünk. Szólnom kell azokhoz a pár hektáros gazdákhoz, akik érdekében jövök-megyek a szomszédos országba, mert ők képviselik megmaradásunkat ezen a földön. Itt a nagy kérdés: maradunk, vagy pusztulunk? Csínján kell bánni a tanácsokkal. Kicsúszhat lábunk alól a bennünket megtartó föld. Akkor vehetjük a vándorbotot, de hová?! Maradunk szolgasorsban! A mezőgazdaság törvénye a négyes vetésforgó. Angolországban kezdték el, nem ajánlatos leszólni: első év kapás, 2. tavaszi gabona herével, 3. here, 4. őszi. Ezt lehet szükség szerint alakítani. A here kiiktatását nem ajánljuk. Kétéves növény, jó takarmányt és magot biztosít. Ne feledjük, hogy 50—60 évvel ezelőtt Háromszék megye mezőgazdasági kultúrájával országos második helyen volt. A mai modern mezőgazdaság eredménye az, hogy maholnap nincs mit enni. Végül a baj ott van, hogy a magára hagyott gazda most már nem tudja, melyik lábára álljon. Többek között azért szükséges egy életerős gazdasági szervezet, hogy az információtanácsadás legyen összehangolva. Szükség van gazdakörökre, azoknak életerős vezetőségre, hogy a negyven évig felülről jövő parancsoktól megszabadult falvak gazdanépe tudja, hogyan dolgozzon, s annak értelme is legyen. BECZÁSI ISTVÁN Dalnok §§§§§§§ A vállalati lakások eladásáról Csíkszeredából intézték hozzám az alábbi kérdéssort (RMSZ, 1993. március 9-i lapszám): a vállalati tulajdonú garzonlakás eladása, a benne lakó bérlőnek, jogilag hogyan is áll, engedi vagy tiltja a törvény, és ha nincs tiltás, vállalati ellenkezés esetén mit tehet a bérlő? Az állami alapokból épített lakások eladásáról (megvételéről) két, egymást kiegészítő jogszabály van hatályban. Az első az inkább ismert 1990. évi 61. törvényrendelet (1990. február 8-i 22. Hivatalos Közlöny) és az 1992. évi 85. törvény (1992. július 29-i 180. Hivatalos Közlöny). A vállalati és intézményi tulajdonú, azaz ezek pénzalapjából a második törvény hatályba lépéséig, megépített lakások eladhatóságát a 85. törvény 7. paragrafusa mondta ki, és a jogszabálynak az előzővel szemben éppen ez volt az egyik, talán legjelentősebb újdonsága. Az adásvételre, a vételárra, az eljárásra viszont itt is az 1990. évi 61. törvényrendelet szabályait kell alkalmazni, és a vevő sem más, mint a bérlő, még ott is, ahol az illető a vállalatnak (már) nem alkalmazottja. A vételárat pedig, az említett 61. törvényrendelet alapján, vagy a tulajdonos határozza meg vagy egy erre a műveletre felkért szakvállalat, a vételár 1 százalékát kitevő jutalék ellenében. Mivel az olvasó vállalati ellenkezést említett, szót kell ejtenünk a kivételekről is, tehát azokról az esetekről, amikor e lakások nem idegeníthetők el, és így vállalati tulajdonban maradnak. Első helyen említi a törvény a szolgálati lakásokat (locuinte de interventie), amelyeket közelebbről is meghatároz. Ilyennek számítanak a vállalat és intézmény területén belül található lakások (din incinta unitátii), nemkülönben azok, amelyek a benne lakókat szolgálati teendőik ellátásáért kötik a vállalathoz. Ez az utolsónak említett meghatározás meglehetősen általános, de egy lakótelepi garzon vagy lakás, szerintem, semmiképpen nem számíthat ilyennek. Nem adhatók el továbbá, az egyedi építkezési dokumentációk alapján megépített, ún. luxuslakások, valamint azok, melyek lakterülete nagyobb az építés idején megengedett lakásokénál, annál, amit annak idején jogszabállyal maximáltak. Az eladás kikényszeríthetősége fogas kérdés. Nemhiába cikkezünk annyit az 1990. évi 29. számú, a közigazgatási bíráskodást bevezető törvényről (1990. november 8-i 122. Hivatalos Közlöny). Az ebben foglalt jogorvoslati utat lehet igénybe venni az eladás megtagadása ellen. A kereset benyújtása előtt a vállalathoz az eladás engedélyezéséért kérvényt kell beadni. Ha arra nemleges válasz érkezik, vagy ha 30 napon belül nem érkezik válasz, a megyei törvényszéket mint elsőfokon eljáró bíróságot lehet megkeresni, majd a fellebbezést, a hozott határozattal elégedetlen fél megkeresésére, a Legfelső Bíróság fogja tárgyalni. A keresetlevelet érték után kell esetünkben bélyegezni, de az illeték 1000 lejnél nem lesz több. Reméljük azonban, hogy az ügy per nélkül is megoldódik... (Deák Levente) Kevés szóval... • Szerintem a földek visszaadása jogtulajdonosaiknak nem igényel birtokle A nagyszebeni Teréziánum Sok városnéző fel sem ismeri az 1767-ben épített és szerényen meghúzódó, sárgára meszelt Szent Erzsébetet látogató Boldogságos Szűz Mária templomot. Mellette van a volt árvaház, melynek főhomlokzatáról az épület 66 ablaka tekint már 223 esztendeje az előtte elhúzódó főútra. Az intézet főépülete előtt Mária Terézia p^*‘ .s, elhanyagolt szobra figyelmeztet egy letűnt, de gyümölcsöző korszakra. Az épülettömb templom és árvaháza a Szeben folyó bal partján, a teréziánumról elnevezett ka.városban, a hajdani „Vörös város“ északi részén fekszik. Alapítója DELPINI THEOPIL JÁNOS jezsuita hittérítő, Mária Terézia királynő támogatásával. Delpini T. János mint első igazgató-plébános, felsőbb meghagyásra azért szervezte az egyházmegye területén az árvaházat, hogy megmentsék az idevalósi, általában szegény magyar katolikusok gyermekeit, akik szüleiknek kora halála következtében nagy nyomorban sínylődtek. Az új árvaház építése 1770. június 17-én kezdődött. Az intézet vallás, erkölcsi nevelésben részesítette a szegény, magukra maradt árvákat. Kezdetben németesítési szándékkal indult az oktatás. A XIX. században már magyar nyelven folyt a tanítás. A második világháború után ebben az intézetben működött a tanonc iskola, magyar nyelven, amelyet 1947-ben én is elvégeztem. 1948. augusztus 4-én megkezdődött az árvaház és a templom körüli teréziánumi földszintes lakóházak szomorú emlékű államosítása. Ezek túlnyomó részében magyarok laktak. Az utolsó teréziánumi lakóházat 1984-ban bontották le, úgyszintén a templom háta mögött lévő parókiát, melyben óvoda is működött. A 16. és egyben az intézet utolsó, még életben lévő igazgatóplébánosa Balázs András szentszéki tanácsos volt, akit 1956. július 7-én miniszteri rendelettel még az intézetből is kilakoltattak. 1948 óta a plébánosnak nincs lakása és hittanterme. Eddig az őskeresztényi állapotok és a mostoha hazánk által az úgynevezett barátság nevében, jegyében több mint 70 év óta jogainkat ígérgető és tipró egyik sokat mondó példája. Kép és szöveg: PITÓ LAJOS / - Nagyszeben-Brassó velet, ugyanis annak idején nem írták át, nem telekkönyvezték az mtsz vagy az állami gazdaság javára, hanem egyszerűen a földműves parasztokat kikergették javaikból. A földosztási törvény azt kellett volna, hogy rögzítse: minden földtulajdonos, vagy azok örökösei lépjenek jogtulajdonukba! Ha eleve s idejében visszaengedték volna a parasztokat a volt földterületükre, akkor több közös gazdaság, társulási forma megmaradhatott volna, mivel a kiöregedett falusi munkaerő igényelte volna a gépi erőt a földek megművelésére, nyilván, emberséges üzemanyagárakkal és önálló vezetéssel, kizárva a kívülről-felülről jövő belekontárkodást, s az elszabadult földmegmunkálási árakat... (Zsombori Dénes, Nyárádgálfalva) A múlt évben megnyugtató volt részünkre, mikor az újságból értesültünk, hogy a volt mtsz-ben dolgozók legalacsonyabb nyugdíja 4000 lej lesz, de sajnos nem így lett alkalmazva. Itt Botfalván, és a környező falvakban, csak azok estek bele, akik a forradalom után mentek nyugdíjba. Kérdem én, mit vétettünk mi, akik a forradalom előtt mentünk nyugdíjba, mert én például 28 évet dolgoztam, megszakítás nélkül. Sok sorstársammal együtt nem estem bele az új nyugdíjazási kategóriába, s annyit kapok, mint aki csak 10 évet dolgozott, 1085 lett. Ezért fordulok az idősebb korosztály érdekében a szerkesztőségen keresztül a képviselőinkhez, legyenek szívesek jogos panaszunkat a Parlament elé terjeszteni, hogy a volt tsz-tagok is a ledolgozott évek arányában kapják nyugdíjukat. (Szőcs Mihály, Botfalva) • Szeretném tudni, de kérdem az összes telepi nyugdíjasok nevében, milyen törvényhatározat alapján rázta le az állam a nyakáról a nyugdíjasokat? Egy páran megkapták a 16 000 lej különbözetét,és utána, szeptemberben, határozat szerint a rendes nyugdíjat, ami 5000 lejtől kezdődik évek után számítva. Ezt az összeget a nyugdíjasok 10 százaléka ha kapja, a többiek úgy 800—900—1000 lejt kapnak. Ilyen csúnyán nem bánt el a törvény egyetlen munkaterületen sem. Vannak, akik 1952-től a kollektív haláláig, végig dolgoztak, rabszolga módra, saját földjükön. Nem hiszem, hogy az egész világon egy ilyen igazságtalan dolog megtörtént volna. Azt sem mondhatják, hogy a hopponmaradottaknak befogták a száját, mert van jogunk egészen a minisztériumig, s Iliescuig menni, s onnan tovább. De ha akkor sem rendezik az ügyünket, mi tévők legyünk? (Szabó Irma, Detrehemtelep) • Eddig betűrend szerint folyt a nyugdíjak kézbesítése, most lakhely szerint történik. A nagy szervezők nem ismerik a nyugdíjasok szokásait, lehetőségeit, s bizonyára azt hiszik, hogy a nyugdíjasok egész nap otthon ülnek, lesik a postást, és a sült galambot. A valóságban egy kicsit másként vak. Egy részük valahol munkát vállal, mások bevásárolnak, vagy éppen kórházban feküsznek. Nálunk a családban is valahogy így van, a férjem amputált lábbal a kórházban, én tanítok, s ezért nyugdíjkézbesítés napján a szomszédban hagyom a személyazonosságimat, csakhogy most nem tudtam a változtatásról Irány a kórházba, kérek a férjemtől hivatalos felhatalmazást, amelyet a postán nem fogadnak el mert nincs rajta két pecsét, az orvosé s a kórházé. Lehúzok még négy órát a fűtetlen iskolában, s rohanok vissza a kórházba, onnan a postára. A nyugdíjat csak nem kaptam meg, mert a postás magával vitte a pénzt. Kiderül az is, hogy a dátum havonként változik, hát áttanulmányozom a márciusi „menetrendet“, amiből kiderült, hogy a Neajlov u. 4-es tömbháza ki sem volt írva, amire a kisasszony magyarázott valamit, de az elírást nem volt hajlandó elismerni. Eddig a nyugdíjról azt mondtuk, hogy nyugdíj, most inkább azt mondanám, hogy aki nyugdíjas, az nyugodjon békében, mert túl sok gondot okoz a társadalomnak, ha még él! (Nagy Sajó Magda, Szatmárnémeti) • Nem tartom megvalósíthatatlannak erdélyi magyarságunk érdekeit képviselő bank alapítását. Olyat, mint az egykori kolozsvári bankhálózat, amelynek intézetei életképesek és nyereséget hozók voltak. Véleményem szerint az erdélyi magyarság döntő többsége kedvezően fogadná a bankalapítás gondolatát, és bekapcsolódna az alaptőke jegyzésébe. Másfelől a belföldi tőke kiegészítésére lehetőség adódna a külföldi finánctőke bevonására, amelyik nem zárkózik majd el, ha megfelelő garanciát lát a tranzakciókban. Ebben számíthatunk a nyugati magyar emigráció — fizikai személyek, társaságok, különféle alapítványok stb. — támogatására. (György László, Csíkszereda) • Kitűnő felkészültségű ausztriai szakemberek voltak segítségünkre, a magukkal hozott évtizedes tapasztalatukkal úgyszintén, a február 8— 24 között Illyefalván megszervezett mezőgazdasági felkészítőn. Az előadások témaköre a következő volt: — Az állattenyésztés, A fájállatok kitenyésztése, Tejfeldolgozás. Ízelítőként a növénytermesztés technológiájával is ismerkedhettek a résztvevők, s remélhetőleg célul tűzték ki a gépesített magángazdálkodást, sokaknak továbbadva ismereteidet, hogy minél többen úgy döntsenek, bármi nehézség árán sem adják illetéktelen kezekbe földjüket. (Sárig Csaba, Csíkszereda). Megkaptuk, köszönjük Brassó: Illyés Károly, Németh Zoltán; Csíkszereda: Kopacz Zoltán, Szabó Sándor Miklós (2); Dés: Ferencz Pál; Egerbegy: Fejér József; Kézdimárkosfalva: Szabó Jenő; Kisilva: Debreczeni István; Lupény: Málnási Ferenc; Máramarossziget: Puska László; Nagy bacon: Oláh László; Nagyenyed: Straub József; Nyárádköszvényes: Kajcsa András; Sepsiszentgyörgy: Gocz Erzsébet, Kész Csaba Levente, Ugrón János; Székelyudvarhely: Ádám Zsolt, Fazakas István; Színérváralja: Tamási Attila. Szerencsesarok Figyelem! Az idei versenyre, tehát 1994 elején sorra kerülő sorsolásra csak 1993-as évi szelvényekkel lehet benevezni! Többen érdeklődtek, s voltak, akik el is küldték a tavalyi szelvényeiket, de az 1992-es évieket nem fogadjuk el! Aki csak havonta tudja megredelni a lapot, úgy is elfogadjuk, küldjék egyenként vagy gyűjtsék össze a nyugtákat, december 31. az utó.,só nap a benevezésre még messze van! Helyszűke miatt nem jelentetjük meg azok nevét, akik még nem küldték be a minimális 6 egymást követő hónap szelvényeit, ugyanis iktatószámot sem adhatunk mindaddig, míg nem jut el hozzánk az összes, benevezésre szükséges nyugta. 15. Fazakas-Oláh Vilmos, Lippa-Máriaradna, Economiilor 194. (Arad megye) • 16. Deáky András, Gyimesbükk, (Bacau megye) • 17. Galaczy Péter, Bukarest, Șos. Colentina 53. • 18. Balázs B. Rozália, Gyergyóremete 2052, Csíkszereda; 19. Balogh Zoltán, Sadoveanu 58; 20. György Rozália, Revolutia din Decembrie nr. 26; 21. Szakács Gyula, Sálciei 11; 22. Veress Albert, PSYCHE, C.P. 75; 23. Kacsó Árpád, Felsősófalva 428; 24. Novák Anna, Maroshévíz, Bán 4. Székelyudvarhely; 25. Gyöngyössy János ,str. II. Rákóczi Ferenc 54; 26. Máté Zoltán, Cuza Voda 13. (Hargita megye) • 27. Fórizs István, Vajdahunyad, Primaverii 17. (Hunyad megye) • 28. Csáki Géza, Kézdivásárhely, str. Curtea 39 nr. 2. (Kovászna megye) • 29. Gellért Ferenc, Kutyfalva, Principals 8; 30. Kelemen Eliza, Radnót, Dózsa György 5; 31. Losonczy Miklós Segesvár, Cetátii 6; 32. Nagy Dénes, Mezőcsávás, Principala 378; 33. Ifj. Ravasz István, Gyulakuta, Bl. G2 ap. 6; 34. Veress Albert, Magyaró 366. (Maros megye) • 35. Attl Adolf, Nagybánya, Coșbuc 22. (Máramaros megye) • 36. Rosemberg Elvira, Berethalom, A. Vlaicu 1. (Szeben megye).