Romániai Magyar Szó, 1993. június (5. évfolyam, 1043-1068. szám)
1993-06-05 / 1047-1048. szám
FÚG A MAGYAR CINEGÉKRE Még nem tudják, hogy elmúlik, el a világi dicsőség, talán sosem is tanulják meg a bölcs latin figyelmeztetést: Sic transit gloria mundi, igen, így múlik el, ahogy a halott kastrum kövei igazolják a Duna budai partján, kevély patríciusok, marék sestertiusért pártoskodó nyelves cliensek, fáradt, gőgös-gangos de szabad római plebejusok csontjai fölött, a kövek, a hallgatás tonnás nehezékei, mint eleven mellkason a sötét megcsalattatás az élő világban. Ott ülnek, kortárs magyarok maradékai a falmaradékon a budai parton, tőle lassuban az örök víz Visegrád magyar középkora felől, vigaszként is, el ne búsulja magát a nagy előd római romhalmaz a veszendőségben, hiszen nem társtalan, lám. . ..nagy volt hajdan a magyar“ is emerre a sorsra jutott vála a Dunakanyar,ban ezer esztendő múltán, bár még máig is birtokon belül, vontatván ég s ország szakadásokban. Ketten húszévesek ha vannak, külön csak tíz körül, öles római kőfal az ülőhelyük e májusi delelőben, egy fiúcska, tavaszhoz igazitott gesztenyés, rövid hajjal, szál ingben s rövid nadrágban, mellette egyfonatos emcogó kisleány, ki fehér rizsfogaival próbál fölbontani egy zacskó fejecskét, és,a fiú, ó. a fiúcska a szőkeség tintás térdei fölé hajolva figyeli a műveletet, lesi, a matriarchátus teljes másodrendűségével, ahogy előre s oldalt hajolva, picit nevetve követi az ősanyás mozdulatokat. Egy csepp, annyi ki ne loccsanjon, ez itt a legfontosan a rögtönzött ebéd, a fogak győztek, a rántástól meglibben a copf meg a zacskó, mégiscsak odacsöppen a tíz éve eleven napon világító térdecskére a tej, a fiúcska visszariadt, nevet a tej meg a tejes térd láttán, aztán hogy föltartja a lányka nevetve és győztesen a megnyitott zacskót, ő játékosan a térde fölé bukik, egyetlen villanással lenyalintja a tejcsöppet a kislányka térdéről, ennyi. Az emberpár győzött pillanatok alatt, már összebújva törik a kenyeret, szerre isznak a préda zacskóból tejet, arcukra kenődik az idei legfrissebb májussal együtt a legfrissebb ebéd, nevetnek hatalmasan, túljártak a korok és eme hétköznap romhalmazán a sorsuk eszén, így már ki lehet bírni késő délutánig, míg haza tán forog fáradtan a család, míg ételt melegítenek talán, ha lészen otthon ilyen is. " Cincogó fillérkéiket hány helyről kavarták össze fél liter tejre meg egy közös kiflire, nem tudható, csak az, hogy ismét győztek valakik az éhségen, győztek a szorongató időn, a testen, mely őket még csak éhséggel, zúzódásokkal fájdíthatja, gyötörheti, nem rikkan át még bőrük alatt ama sikongó, fölgyújtogató áhítatos fájás a másik iránt, hajukban kenyérmorzsa, ereikben már ott az ősi erő a tejtől, búzától az újrakezdéshez, a folytatáshoz, ami mind szükséges, hogy túléljük a mozdulatlan romokat rendre. Kirebbent a kis cinegepár az életemből a Szentendrei útra, kilétüket nem kutatom soha már, sem atyáik pártállását, kik talán most ezen az órán épp egymásba marnak, ahogy illik ezen a tájon, elfeledvén a búza s a tej egyszeri közös, szűkösen is mai magyar világát. Cinegéim ott surrognak künn már a napon, füvek, fák, madarak eszesebb világában, eltelve fél liter tej s egy kifli bódítóan tápláló s megtartó erejével, a kőfalon egy lándzsás római centurio portréja tekint utánuk szigorúan, és hogy észre veszek 1900 éves tekintetében valami kandi kegyetlen féltékenységet, ahogy az eliramlók után vigyázkodik, tenyeremmel letakarom szépen a szemét: — Csak ne rebbenj, ne mozdulj innen, te csak jó légy, mára az ők ideje jött eL CZEGŐ ZOLTÁN lehat: miért az EME? Folytatás múlt heti mellékletőnkkel) 1. Az erdélyi magyar tudományosságnak «mhez az egyesülethez kötődnek a legidőtortóbb eredményei. 2. Az 1859-ben szervezett EME-es az 187-ben alapított kolozsvári tudományegyetem együttesen bizonyította, hogy a történelmileg már rég felvetődött kettős igényt — a felsőfokú képzést és az akadémiai-gyűjteményi tevékenységet — az egyesületi öntevékenységre és az állami költségvetésre párhuzamosan támaszkodva lehet korszerűen kielégíteni. 2. Az EME erőszakos megszüntetése Mán is a tudományos ethosznak olyan erőtere maradt, amely kis személyi műhelyekbe visszahúzódva mércéje maradt az összmagyar művelődési hagyományoktól el nem szakadó, de a sajátos erdélyi feladatokat tudatosan vállaló alkotó munkának. 4. Az EME-ben, könyvtárában, levéltárában és többi szakosított gyűjteményében az erdélyi magyarság — mint önmeghatározó közösség — olyan anyagi értékeket halmozott fel, melyeket az esedékes rendszerváltozás keretében, a jogfolytonosság elvét érvényesítve ismét tulajdonába kell vennie, hogy ezzel is biztosítsa a maga létezésével összefüggő kutatások bázisát. 5. Az EME keretei között dolgozó, egykori tudós személyiségek életműve, az egyesületi kiadványok, köztük a szakosztályok közleményeinek tekintélyes sorozatai, bel- és külföldön olyan elismerést és rangot vívtak ki, hogy azt a bolsevista-nacionalista diktatúra sem tudta az emlékezetből kitörölni. Így aztán magától értetődő, kötelessége lett a túlélőknek, hogy a kamatoztatható szellemi tőkét ne hagyják veszendőbe, és az egyesület nevének és tisztes hagyományainak a vállalásával vágjanak neki az újnak és másnak remélt időknek.. 6. Az Erdélyi Múzeum Egyesülés megszüntetésével járó közügyi veszteséget nemcsak a volt tagok érzékelték, hanem lassan erre a felismerésre jutott minden józanul gondolkodó erdélyi magyar, köztük azok a baloldali tollforgatók is, akik már az ötvenes évek második felében kezdtek rádöbbenni eszmei megcsalattatásukra. Súlyos méltánytalanság lenne elhallgatni, hogy az 1957-ben újraindult Korunk ♦mindaddig, amíg irányításában — mint♦en pártközpontból eredő megkötöttség ellenére — döntő szava volt Balogh Edgárnak és Gáli Ernőnek) több tanulmányban, szemlecikkben méltatta az Erdélyi Múzeum Egyesület művelődéstörténeti érdemeit, az erdélyi magyar kultúra szervezésében elért eredményeit, és kiemelte néhány jeles tagja életművének a jelentőségét Azt is illőnek tartom elmondani, hogy az ún. Korunk-délelőttök keretében a szerkesztőség, népes közönséget látva vendégül olyan kiemelkedő műveknek a megjelenését ünnepelte meg, mint amilyen például az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár, Kelemen Lajos két művészettörténeti tanulmánykötete vagy a Nagyenyedi diákok 1662—1848. című iskolatörténeti munka. Az EME értékeinek számba vétele és hagyományainak vállalása természetesen nem jelentette azt, hogy az újrakezdők ne mérlegelték volna a múit tapasztalatait, és megadva minden tiszteletet az előttük ’jróknak, a tanulságok levonásában ne választották volna el az eredményeket a hibáktól, az érdemeket a mulasztásoktól. Egy ilyen tárgyilagosságra törekvő, a részletekre is figyelmező számvetés egyet jelent közel másfél évszázad erdélyi magyar tudományossága történeti elemzésével, mégpedig legalább olyan mélyenszántó módszerességgel, ahogy eleink felmérték az EME fél százados (1909) és háromnegyed százados működését (1934) az erre az alkalomra készült emlékkönyvekben. Ezt az igényt előbb-utóbb az EME egész történetét bemutató monográfia megírásával és közrebocsátásával kell kielégítenünk, de addig is — éppen az újraindulás szilárd elvi alapjainak a lerakása érdekében — axiómaszerű tömörséggel meg kellett fogalmazni néhány kötelezően szem előtt tartandó alapelvet. Ezek az Alapszabályokban, az újraindulás utáni közgyűlések anyagában (az elnöki beszédekben, a főtitkári jelentésekben), a megválasztott tisztségviselők nyilatkozataiban és az egyesület régi vezetőinek, Nagy Gézának és György Lajosnak a munkásságát , felidéző legújabb kiadványokban, illetőleg a szakosztályi közleményekben találhatók meg. Áttekintve az Erdélyi Múzeum Egyesületnek az erdélyi magyar tudományosság múltjában és napjaink erőfeszítéseiben betöltött szerepét, egy pillanatra sem akarjuk azt a hamis látszatott kelteni, hogy hajdanában valami idilli állapotban, viták, eszmei csatározások nélkül zajlott volna a szellemi élet. Már a múlt századi szervezkedés idején voltak, akik az EME-ben a szó eredeti értelmében vett almáriumot, azaz fegyvertartó szekrényt láttak, ahol avalamikor hadra kötelezett nemesség elhelyezheti őseitől rászállott fringiáját és egyéb régi hadi szerelését. Az ilyen téveszmékkel szemben Mikó Imre, hallgatva a köréje sereglett tudós szaktekintélyekre, korszerű tudományos programot fogalmazott meg: ,Ha múzeumunk lesz: a tehetséges ifjú, a lelkész, a tanár, a hírlapíró, az irodalom férfia, a tudomány és művészet valamennyi barátja és művelője jelend magának forrást, honnan ismereteit gyarapítsa; eszközöket, mik által tehetségeit kifejtse azért, hol saját magát kitüntesse“. A tudományos szempontok azonban akkoriban sem arattak osztatlan sikert. Tudjuk, hogy a magyar tudománytörténet jeles napként tartja számon 1860. február 25-ét, mert ekkor mutatta be Gyulai Pál a székely népballadákat, de azt is, tudjuk, hogy az előadó keserű szájízzel távozott a helyszínről. Kellemetlen benyomásairól így számolt be Gyulai Gsengeri Antalnak: „Az Erdélyi Museumegyletelső , tudományos ülésén fölolvasott értekezésemmel is megbuktam. A jó erdő(Folytatása a c. oldalon) A pillanat megáll és nem mozdul, holott Faust nyakában nem lógott egy Canon fényképezőgép, de még egy igénytelen kompakt kamera sem. Ha mégis, akkor hősünk — ez a kétségtelen, drámai hős — egy kicsit halhatatlannak érzi magát. Mert azt is érzi, hogy legalább egy pontján megsebezte az időt, és attól kezdve a sebzett, időt szolgálja egy kimerevített pillanat képében. A világban tovább dúlnak a legkülönfélébb egyidejűségek — a szubjektív idő rémuralma, amikor például egy horvát vagy egy szerb vagy egy muzulmán halálraítélt ugyanazt látja, mint a magyar baka Doberdónál vagy Isonzónál a lövészárokban. A golyót megelőző másodpercben. Egész életét lepörgeti az egyetlen másodperc, ámde ne feledjük, a fényképezőgép egyik zársebessége is ez a másodperc. Tehát az emberélet. A kép s a gép birtoklása fölényessé nem, legfönnebb filozófussá teszi a művészt. Ez tán a legnagyobb tanulsága Faust fényképeinek, ha még tartjuk magunk a didaktikai fogáshoz, hogy mindenben a tanulságot keressük. Fotóművészeinktől, MOLNÁR ZOLTÁNtól és JÓZSA FERENCtől * lehet tanulni, amint ők is tanultak másoktól A népélet s a néplélek vándorpillanatait — szerencsére csak a háztól a vasárnapi templomig s nem messzebb, a nagyvilágba — sok erdélyi és nem erdélyi fotós leképezte. Egy néhai agrártársadalom, egy néhai faluközösség ösztönszerű jelzéseit. A székiek vasárnapi templomjárása olyasfajta reflex, mint a madarak vonulása az örökölt útvonalakon. A sóvidéki farsang szintén örökölt sziget, vidám pihenő ebben a rituális vonulásban. De vigyázat — mondja képnyelven a Molnár—Józsa alkalmi kettős — a sok nemzedék által használt vonaltérképet az esztelen iparosítás savas felhői törlik az emlékezetből, s ez az amnézia minden maiság és minden komfort ára. Amire egy német vagy holland fotós immár nem figyelmeztet, s azért sem, mert a huszadik század pedáns és kényelmes képeit egyszerűen nincs mivel ellenpontoznia. Nyugaton a hagyományos paraszti létforma, a nálunk még ebben abban megmutatkozó faluélet olyasfajta elsüllyedt Atlantisz, amire tízezer méter magas városi polgári-plebejus kultúra ülepedett. A polgárit, a plebejust, de még a kultúrát is legmaibb, tehát huszadik század végi értelmében használjuk- Erre is van teszt: tegyünk ki egy kalapot a parcella innenső végébe, közben a szentegyházasfalvi gazda szántogat Megjön az ötcsillagos utaztatóbusz valahonnan nyugatról, megáll, a világpolgárok hada őrülten fényképez, ilyet még nem láttak, ilyet már sehol sem látnak. A busz elmegy, a kalap pedig megtelik egy jóléti társadalom, egy civilállam bankóival Hát ez az, amit elképzelni is nehezen lehet itt a Székelyföldön, hogy a látványnak van ára s nem a földnek, az érték pedig nem a gabona, hanem a márka vagy akármi más, jóféle pénz. Ezt a márkátlan beállást is fotózta fotósunk, és komolyan mondom, inkább hiszem e képes beszédet, mint a szóbeszédek Mert, a maradás minden igekötős alakjában olykor deklaratív — lásd: ittmaradunk, megmaradunk. S a harmadik, a negyedik változat? Elmaradunk, ebben a gettóhoz hasonló közösségi-önvédelmi létmodellben, lemaradunk a világtól Vagy csak Európától, amely a kontinens képzeteiben nyilván még mindig szinte a nagyvilág. De ne játsszunk a kalappal, barátaim. Ezt művészeink mondják: a kalap önmagad és mások becsülésének fényesre kopott bizonysága még ebben a legutóbbi értékrendjétől (mint valami rendjeltől) megfosztott világban is. Akkor pedig minden (kollektív vagy egyszemélyű) önérzetet csorbító gesztusra alkalmatlan. Faust egy szegény, de nem koldus népre állítja kameráját A kamera sötét a látvány világos. A látvány hiteles, mert akár falun, akár a városban, földön vagy levegőben, iskolaudvaron vagy főtéri padon képezi le a művész: mindeniken mi vagyunk. Fejünk fölöt az azonosító iksszel s a_ nélkül is azonosíthatóan. OLÁH ISTVÁN Mellékletünket Józsa Ferenc és Molnár Zoltán fotóival illusztráltuk ) BENKŐ SAMU A ROMÁNIAI MAGYAR TUDOMÁNY HELYZETE ÉS AZ Erdélyi Múzeum - Egyesület % *, FELADATAI : 1/C^Uvar S 3. C . FAUST KAMERÁJA HIÁTUS GYEKÉNYESI györgy Eszterlánc Tollas Tibornak Vadlibák húznak Kanada felől az ágak közt a szösszemű ősz vörhenyes gallyakon bronzkagylóba zárva megül az őrző idő és már rád vár a sárga sátor fanyarkás nyugvóhelye a mának avarrá aszúsodik a nyomod a ma már volt s a holnap nem marad meg mának öleld át a mustszagú eget vezesd a hegyre a gyermekedet Énistenem vigyáz rám s én vigyázom az Istent a hitszínű szivárvány Máriának hídja énistenem vigyáz rám s én vigyázom az Istent gecsemáni olajfan tövis-torkoszorú énistenem vigyáz rám s én vigyázom az Istent kettőnkké lett a magány imahangú csendje énistenem vigyáz rám s én vigyázom az Istent személyszerinti arány igaz embersége énistenem vigyáz rám s én vigyázom az Istent a hitszínű szivárvány az a lélek hídja Vadlibák húznak Kanada felől az ágak közt a szösszemű ősz vénül a világ s már nem látod a sármány aranyló árnyát az őszbe ötvözött kerek erdőn csak a nótát fújod még ahogy fújta apád nagyapád a ma már volt s a holnap nem marad meg mának öleld át a mustszagú eget vezesd a hegyre a gyermekedet Az idegen Zilah csendes kisváros volt mindig. Úgy bebújt a hegyei közé, úgy odatapadt a meredek hátú Meszes lábához, hogy távolról szinte nem is látszott Még a vonatok sem látogatták meg, épp csak megközelítették és messziről füttyentgettek oda neki. Huszonegy éves voltam 1946-ban, amikor száműzettem innen, s az öregkor küszöbére értem, mire visszajöttem, 1984 tavaszán. Érettségink negyvenedik évfordulóját készültünk megülni. Cigányiban buszra kellett átülnöm, de az olyan zsúfolt volt és büdös, útitársaim olyan hangosak és agresszívek, hogy amint lehetett, inkább leszálltam. Annak idején gyakran megtettem ezt az utat gyalog is, vígan és egy fittyre, hát nagy hetykén vágtam neki ezúttal is. Nagyon hosszú út lett, és egyre nehezebb. Nem a lábaim miatt. Nem úgy van már, mint vett régen, nem az a nap süt az égen. Nem az a nap, nem az a hoki, nem az a szeretőm, ki volt... És nem az a város. Betontenger közepén lettem magam, szellemgyilkos falanszterben, uniformizált világban, szürke üzemek, szürke silóházak, szürke sztrádák, álmodern épületkolosszusok között. Hadd ne részletezzem, hadd ne minősítsem. Azt sem, hogy annak a kisvárosnak korábban mintegy tízezernyi lakosa volt közte több mint kilencezer magyar nemzetiségű. A mostani létszám meghaladja az ötvenezret. Megvannak benne a magyarok is: jó kilencezernyien ... Nem az a nap, nem az a hold. Nem az a város. De nem az az alma mater sem. Nem az, amely minket is táplált és útrabocsátott (Megadván hozzá szomorú dicsőségül az utolsó raj titulusát, mert a mi matúránk 1944 pünkösdje után esett meg. Az év őszére Szilágyságot is megszánták a szovjet csapatok, s nyomában visszaállt a román hatalom.) Első utam idevezetett, volt kollégiumunk kapuján be is léptem, de megérkezni mégsem tudtam. Három hölgy hamarosan csendesen, finoman kitessékelt. Elképzelhető, hogy önöknek lesz egy ilyen találkozójuk, de mi itt nem tudunk róla. Ég önnel, uram!... Közben egy tekintélyesebb férfiú is előjött, s belehallgatván a kurta és egyoldalú beszélgetésbe, így sűrítette egyetlen szóba a rólam való vélekedését: Stráin! Sziszegett, sürített ez a szó, s úgy csapott belém, mint a mérgezett nyílvessző. Sokkal több volt benne, mint amit jelent, vagyis hogy idegen. Ágrólszakadt, jöttment, birtokon kívüli, hontalan, hazátlan, otthontalan, földönfutó, sehonnai, senkiházi, bitang, alsóbbrendű... — ez mindmind kiérezhető, kiérthető volt belőle. Idegen? Nem vendég? Nem látogató? Nem jóbarát?... Most kezdjem , itt mondánk hogy nekem mindig is lelki hazám maradt ez a város, ez az iskola? Hogy valójában itt nevelődtem azzá, olyanná, amivé váltam aztán? Hogy máig élek abból, amit itt tanultam meg, és hogy mint alapra, erre tudtam építeni minden továbbit? 1946 tavaszán ezen a tájon (Hadadnádasdon) írtam le egy népdalt, amelynek hét sora így szól: „Elvállalok minden falut hazámnak, minden öregasszonyt édesanyámnak ... “ A magam iránymutatója lett ez is mindmáig. Mondjam-e? És itt vált saját hitvallásommá nekem is, amit Bartóktól mindenkinek meg kellene végre már tanulnia s értenie: «... a népek testvérré-válásának eszméje, a testvérré-válásé minden háborúság és minden viszály ellenére.“ Mert nincsen más emberi út. Mondjam-e? És mondjam-e Adyt aki egykor ugyanennek az iskolának volt a diákja, s aki számomra is meghatározó szellemi örökséget jelent ifjúságom idejétől fogva mindenkor? (Neve, szobra megtalálható itt is az épület előtt. Dísz volna? Képmutatás? Porhintés ?....) Hallgattam. Nincs ideje még a szónak. A mi találkozónk csak meglett aztán, s másnap, vasárnap délelőtt zengett a zsoltár a zilahi templomban, a híres „kisebbségi“ zsoltár: Tebenned bíztunk... Ott énekeltük mi is ezrednyi magunkkal. — Én meg közben nem tudtam nem gondolni arra, hogy ennek a templomnak alapjait 1246-ban rakták le, s emelték rá az első falait. Pár évvel a tatárjárás után. Ezért is lett olyanszerű, mint valamiféle menedék, mint valamiféle vár. A zilahi közjáték mellé hamarosan újabbak sorakoztak. Idegenné válásom folyamata idehaza is egyre többfelé zajlott, s az esetek annál sűrűbbek lettek, minél inkább öregedtem közben. Szülőházamat kerestem föl egyszer. Közületi tulajdon lett ugyan már jó ideje, de nekem akkor is az egyetlen, mással föl nem cserélhető szülői ház. Álltam ott az udvar közepén, próbáltam magam elé vetíteni az egykori képet. Hátam mögül hangokat hallottam: Ki az a pasas? Honnan tudjam? Idegen. Majd küldték a rendészt, hogy zavarjon el. Aki el is űzött szigorúan, hiába mondtam, magyaráztam, hogy itt születtem s éltem valamikor. S hogy évtizedeken keresztül a biztonságot jelentette nekem ez a ház a távolban is, hisz bárhol bármi történne velem, ide mindig visszatérhetek. Ez sincs többé. Meglátogattam volt munkahelyeim egyikét-másikát. Annak idején jól ismertek mindenütt. Most inkább a döbbenet pillanatai szakadtak rám. De hogy ne magamról szóljak, hadd idézzem erre egykori tanítómesteremet, Szegvári Gyulát, a brigadérost, akinek keze alatt én is kijártam a melósegyetemet, a hórukkfakultáson. Fel vagyok készülve arra is, hogy ha én, mit tudom mikor, de egynéhány év múlva elmegyek majd valahová, és mondom, én vagyok a Szegvári, azt fogják kérdezni: hát ki az a Szegvári. Hát én csináltam meg itten annak idején az exportcsomagolást. Na jól van, tata, mit akar? ..." Miért kell ennek így lennie? — kérdeztük akkor. Egyikőnk se tudta a választ. Meg kell békülni a világgal, ki kell békülni a sorssal, mondják a nálam öregebbek, a nálam bölcsebbek. Megbékülni igen, de kibékülni nem. Mert vallom, hogy az emberi lét, az élet maga igenis megjobbítható. És ha megjobbítható, akkor meg is kell jobbítani. Hogy ne legyen senki se idegen, se a saját hazájában, se bármely pontján ennek a földnek. Se fiatal korában, se megöregedve. Ám ennek a megjobbításnak van egy sajátos titka: nem másokkal kell kezdeni. Nem a másikkal, nem a szomszéddal, nem az úgymond idegennel. Különben sose fog sikerülni. LÁSZLÓ-BENCSIK SÁNDOR