Romániai Magyar Szó, 2004. szeptember (16. évfolyam, 4944-4973. szám)
2004-09-04 / 4947-4948. szám
2004. SZEPTEMBER 4-5. C. OLDAL Matteo Massagrande festészetéről Monokróm impresszionizmus Tizenöt-húsz éve jegyeztem le néhány gondolatot az impresszionizmus és a (vizuális) hírcsatorna természete közötti többszörös egybeesésről, amely kizárólag a festészetre jellemző és megismételhetetlen, mind a grafikában, mind a szobrászatban, de a társművészetekben is. Arra a tényre, hogy a festészetben további megfeleltetések kiaknázása is lehetséges, egy 2002-ben, a Kalocsa melletti Hajós művésztelepen készült Matteo Massagrande-kompozíció döbbentett rá (ld. mellékelten). Előbb az impresszionizmusról. Bármely képzőművésznek, aki a természeti látvánnyal kerül szembe, annak optikai sokféleségét és a benne fel-, illetve eltűnő dolgok térbeli, szín-, fény-árnyék- stb. viszonyait, egyszóval heteronóm természetét meg kell szűrnie, kifejezőeszközei szerint egyneműsítve. Ha festő, akkor lehetősége van, hogy palettája alapján válogasson a természeti látványból, színekkel, azok árnyalataival fogalmazzon meg plasztikai jelentés(eke)t. Ha impresszionista, akkor a látványelemek vagy a téma egyéni jellegének visszaadásától eltekinthet (ami grafikusnak, szobrásznak ugyanilyen hatásfokkal, kifejezőeszközeinek szegényítése nélkül, szinte lehetetlen), és szorosabb összefüggés érdekli: a természeti látvány színviszonyai és a maga kifejezőeszközei között létrehozandó néhány öntörvényű megfeleltetés, azok azonos természetéből következő egybeesés. Ebben az esetben előbb a természeti látványból kimarad az, ami nem szín, ami vászonra vihető, de festői színösszegzés szempontjából másféle plasztikai jelentések kiindulópontja. Aztán a palettán lévő keverellen, tiszta színek szerint tovább rostálja a látvány sokszínűségét: ami átmeneti színesség abban, az kihull, a tiszta, de halvány tónusok pedig a szivárványszínekhez közelíthetők. Az így intenzívvé tett színegyüttesben az egyneműsített látvány felragyogásának ritka pillanatát éljük át, a színek belső energiájának felszabadulását, verőfénnyé hatványozódását (puszta tarkaságok helyett). Az impresszionizmus látvány-egyneműsítése látványteremtésbe vált át (a plasztikai jelentések művészi gondolattá szervesülnek), amely elevenebb az eredeti, optikai sokféleség uralta látványnál. Elevenségének alapja az, hogy a kifejezőeszköz (színfolt), a hordozó közeg (színes festékanyag) és a hírcsatorna (a hat színné polarizálódó fehér fény) azonos karakterű, vagyis kizárólag egymás által nyilvánulnak meg, egymáson belülivé szervesülve együtt vibrálnak, sziporkáznak. Az impresszionizmus tehát ilyen hármasszintű adekvátság révén teremti meg a pillanatnyiság vizuális feltételét, az alkotásfolyamat három összetevőjének egylényegűségét. A preesztétikai valóságból a teremtett látványban a hírcsatornát teszi főszereplővé, azt megszűrt, kitágított, intenzívvé fokozott formában fogalmazza meg és fordítja a szemlélő felé művészi igazságként, megszokott önmagánál kissé valóságosabban. A hírcsatornát tolmácsolja, illetve azt, ami színességbe, plasztikai jelentések egyféleségébe oldható abból. Sokáig úgy gondoltam, hogy csak az (immár 130 éves) impresszionizmusnak van ilyen egyedülálló lehetősége, és hogy ezt az érdemét történelminek kell tekinteni. Szobrászként véglegesnek, lezárt lehetőségnek hittem, lévén szinte monokróm hírcsatorna „bennszülöttje”, benne másféle plasztikai jelentések, kifejezőeszközök és hordozó közegek rabja. Felszabadító élmény volt találkozásom a kb. 150x100 cm-es Matteo Massagrande-festménnyel, amelyen a bal felső sarokból átlósan zuhogó drasztikus megvilágítás játszik egy műterem belső tárgyaival. A bal felső sarok egyszínű derengés, a beszédülő fehér zuhatagtól a felső harmad monokróm impresszionizmus, feloldódóelősejlő körvonalakkal, lefelé haladva, mind több tárgyat simít, formáz, emel térbe, egyénit, anyagszerűsít, tesz plasztikusabbá a megvilágítás, alig két-három szín nagyszámú tónusában fürdetve azokat. Jobb oldalon, félmagasságban állványra téve, egy naiv festő (Umenhoffer Pál) hamisítatlanul keresetlen képe, kissé perspektivikusan, rajta alul-felül nyújtott háromszögben árnyékcsík. Az állvány mellett ül ellenfényben a kép alkotója (U. R), alakjának pontos körvonalú, két világos részletét (térd, alkar) megvillantó foltként. (Ez a „festményben a kép” ellentét tematikailag annyiban sem érdekes, mint, mondjuk, egy kottalapból hajtogatott papírrepülő belibegése a száztagú cigányzenekar fölé.) Mi látható Umenhoffer képén? Fogalmi jelentések szerint elkülönülő cipők, zoknik, rokolyák, blúzok, kendők , női alakok; ugyanez kicsiben a kislány. Mintha ujjbeggyel felleltározta volna mindezeket, hogy elszigetelt tárgyiasságukban „dokumentálják az eredetit”, minden plasztikai jelentés szerinti átrendezés, hangsúlyozás, harmonizálás nélkül. A Massagrande-kompozíció főszereplője viszont az, ami a szobát kitöltő fénnyel, fényben történik. Az alkotó mintegy belehelyezkedik a szoba fényviszonyaiba és belevon minket is a hírcsatornába azzal, hogy mindkét végletét megvillantja: a még minden lehetőséget magában rejtő fehér ősforrást, majd a színes tárgyakra simuló, azok anyagszerűségét sejtető káprázatot. Nem csupán tolmácsolja a hírcsatorna koloritját, hanem működésében érzékeli, érzékelteti azt, epikus kedéllyel rendezi részletgazdagságát egyidejűséggé (vagy hagyja árnyéktakarásban, mint az asztalon álló dolgokat). A bal felső sarokban kintről bezúduló erős megvilágítás: fehérek selyemderengése, a már-már függönyszerű, tovaszökkenő nyalábok testetlen füstökön átszűrődve verődnek vissza körvonalakról, amelyek lefelé mind határozottabbak, térbeliségük hangsúlyozottabb, a széttartó pászmák más-más hullámhosszú csóvákra bomolva majdnem-lokálszíneken torpannak meg. Talán Chardin-i bensőséges hangulat. De tovabomlik a világítás, megvillantva egy-egy hajlást, síkot, felülettörést, majd mögéje kerülve, belső káprázással ajándékozza meg a szemlélőt. Aki, ha elég makacs, ebbe a gazdag fénytörténésbe az alkotófolyamat összegzésének párhuzamát is belelátja, azt, amik különben egymást eltakaró rétegekként kerülnek vászonra: a látványteremtés kialakulásának szakaszait. Különleges logika dolgozik a plasztikusság érzetének megvalósításában. Képzelt, végtelen síkon helyezkednek el a valódi térben amúgy párhuzamos felületek, ezt a síkot egy adott fényforrás sugara valahol merőlegesen metszi, attól a ponttól távolodva pedig mind rézsútosabban súrolja és árnyalja a felületeket, ennek megfelelően a lokálszínek a szürke derengésből kiválva élénkülnek, csengőbbé válnak. (Nem a levegő vagy a térbeli távlat rendszere szerint, hanem a látás fiziológiájának megfelelően, ami közelebb van, jobban megfigyelhető.) Az átlós megvilágításnak megfoghatatlan dinamikát kölcsönöznek a felvillanó-elmosódó részletek, ritkán tapasztalt finomságú térbeliséget, az árnyékok pedig a fénypászmák síkjába simuló plaszticitást. Ezzel is becsempész bennünket a művész a hírcsatorna lüktetésébe, ez utóbbi ellenpontja az ellenfénybe kerülő alak egytónusú foltja-körvonala, egy, a bal alsó sarokba belógó asztallap sötét háromszöge fölött. Egyedül ez a folt áll a szobában, abban a belső térben, amely tovairomlani látszik a fényforrás felé, és a szemlélőt is abba az irányba suhantatja. Hiába kapaszkodik tekintetünk a padló négyszögeibe, a fonott szék hol sötét, hol világos vonalakra szakadó formáiba, útban vagyunk valahonnan valahová, függetlenül a valós történésektől. Az ülő alak, amelynek talapzatul szolgál az asztallap vízszintese, az időtörténésből kimerevített pillanat, körülötte minden felület, szín, test, a hírcsatorna belső erővonalai sokszólamúságának résztvevője. A belső dinamikának mondanának ellent a padló egymást metsző vonalai, ha nem térnének el a vonalzóval meghúzható egyenességtől és távoli enyészpontjuktól, így aztán mintegy elénk siet, alánk hajlik a padló síkja. Rajta állunk, anélkül, hogy rálépnénk. Ugyancsak a belső erővonalaknak engedelmeskedik a közös síkból való kimozdulással a festőállvány talpának nem egyforma hosszúságú két hasábja, valamint az állvány függőleges elemeinek fényirányt követő hátrabillenése. Végül megállapítható, hogy ennek a majdnem megfejthetetlen összetevőjű dinamikának alig lehet köze a futurizmushoz (amely plasztikai jelentésekké mos össze fogalmi jelentéseket őrző részleteket), sokkal inkább az impresszionizmus színmágiájához, melynek keretében - újra szerephez juttatva a szemlélőre átsugárzó részeltető funkciót - már nem csupán tolmácsolja a hírcsatornát, hanem körénk varázsolja annak működését. Matteo Massagrande bevezet műtermébe, abszolút festői teljesség átélőivé bűvölve bennünket. BURJÁN EMIL Reagálás a „10 szép szó” akcióra Egy csöpp fonológia is szükségeltetik Jelölt és jelölő örök összefonódása válik élesen láthatóvá a szép szavak vetélkedésében. Mitől szép a szó? Melyik jellemzője nyom a legtöbbet a latban: a zeneiség, a mássalhangzók csoportosulása, a magánhangzók játéka, netán a hossz? Akár a hossz is szerepet játszhat, lásd például Kosztolányi rangsorát: egy- vagy kétszótagosak mind. Avagy nem a jelölő, hanem a jelölt, az értelem és az általa hordozott érzelmi többlet a döntő? Ismét Kosztolányihoz fordulok: nála ez is egyértelműen igaz, hiszen az ő prozódiai elképzelései alapján semmi nem indokolná a szív választását. Való igaz, az „sz” hang keveseknek kedvence. Az említett prozódiai elképzelések miatt azonban mégsem dől a mérleg nyelve egyértelműen a jelentés szépsége felé. Holtversenyben áll a hajolaj és a gyöngy, a lanolin meg a szív. Véleményem szerint egy csöpp fonológiát is kell vegyíteni a gondolkodásunkba ahhoz, hogy valamelyest pártatlan eredmény születhessen, különben ismét oda lyukadnánk ki, hogy „szép az a szó, ami nekem (érdek nélkül stb.) tetszik”. Fonológiailag ugyanis a mi nyelvünk nagyon gazdag a maga családján, a finnugor nyelveken belül. Legismertebb példa a finn, amelyiknél másfélszer több hangunk van. Az affrikáták családját tekintve például kereken nyolc megfelelője van nyelvünkben a jellegzetesen pösze finn sz hangnak, s épp e pöszeség miatt gyakorlatilag mind a nyolc megfelelő hiányzik a finnből, ahogy sok más finnugor nyelvből is. Nem beszélve a hosszú magánhangzóinkról, amelyek ha léteznek is több más finnugor nyelvben, nem mindenütt szerepelnek fonémaként, lásd például az észt nyelvet. Éppen ezért az első jelöltjeim a szép, mert ritka szavak családjában a csizmaszár, mangódzsúsz, cipőfűző és műkőkészítő. Természetesen más szavakat is választhattam volna: műfű, csősznő vagy akár dzsúdó, esetleg edzőcipő. Hiszen végső soron már ezek is elfogadott, a helyesírási szabályzat által listázott szavak, melyekre büszkének kéne lennünk, hiszen íme, népetimológiás formában épültek be a köznyelvbe, és nem a köznyelvet alakították a maguk képére. Ez egyértelmű, hiszen az átlagos beszélő nem ismerné fel - teszem azt - a dzsúszt a juice-ban. A következő szempontom az elkerülhetetlen érzelmi kritérium. Visszakeresem legfrissebb írásaimban, hogy melyik szavakat használtam a leggyakrabban kulcspozícióban, és meg is vannak a személyes totemjeim: Agnes (Eszter, Lilla), csend, halom (shalom, álom, álom, unalom), langy (konty, hangy). Minden bizonnyal más lenne a lista, ha a militánsabb cikkeim akadtak volna a kezembe, de nem, a halkszavú verseim voltak. És végül két, szabadon választott, kedvenc magyar „szó”, kommentár nélkül: égtek lelkemben kis rőzsedalok, illetve miért csodálkozol csodálatos. MÓRA ZOLTÁN