Sárospataki Lapok, 1882 (1. évfolyam, 1-53. szám)
1882-10-09 / 42. szám
Első évfolyam. 42. szám. Sárospatak, 1882. okt. 9. SÁROSPATAKI LAPOK. «===—==1 Előfizetési díj. Helyben és vidékre, postai szétküldéssel, egész évre 5 frt., félévre 2 frt. 50 kr. as- 9==4 A protestáns egyházi és iskolai élet köréből. SÁROSPATAKI IRODALMI KÖR KÖZLÖNYE. ' — Usz megjelen, minden hétfőn. — Sígg Hirdetések dija: 4 hasábos petit sor többször! való közlésnél 5, egyszeriért ; 7 kr. sorra. ( Ezenkívül bélyegdíj 30 kr. «========& TARTALOM: „A kritika teendője s jogosultsága az egyházi beszédnél.“ Könyves Tóth K. „A Népiskolai tanterv átnézése ügyében.* (Vége). Fogarasi J. „A párisi prot. theologiai facultas és a liberalismus.“ (Befejező közrem.). Felméri L. „Dunántúli dolgok.“ Dunántúli G. „Templomi szószék.“ (Könyvbirálat). „Vegyes közlemények.“ A kritika teendője s jogosultsága az egyházi beszédnél. Szabó József kartársunk igazán életrevaló eszmét pendített meg. Nem új eszme ez, láttuk itt-ott valósulni nem egyszer , mint villám sújtott és égetett. Úgy nézett ki, mint valami beszóló angyal lángpalossal s jajt volt annak, ki közelébe mert menni. A kritikától rettenetesen féltek egyesek, s ha az szigorúan bánt el műveikkel, jött s jön maiglan is a replika, néha öt-hat számban. S ennek is megvan a maga jó oldala: tisztulnak a nézetek. A baj sokszor csak az, hogy a vitaharc személyeskedésbe s vág át...s a tárgyilagosság, rovására esik Ha_az ité»... . ki tud bontakozni a személyeskedés pókhálóiból, akkor jótékony orvoshoz hasonlít; meglehet az, kin először a műtétet elvégzi, belehal, de megtanítja az élőket, mint éljenek s munkálkodjanak, hogy ama műtét alá ne kerüljenek. Higgyék el, volt annak az ódon céhrendszernek némi gyakorlati haszna. A legény mesterré nem lett, míg szabatos remeket nem állított elő. Most, az iparszabadság korszakában, annyi a kontár, hogy igazi mestert csak elvétve láthatni, így van ez az irodalomban is. Ambitio sokakat visz arra, hogy neveket s címeket nyomtatva lássák. Hiszik is, hogy amivel a világ elé lépnek, nagy sensatiot ébreszt. És megjelennek a „versfüzérek,“ „beszélyek,“ „egyházi beszédek.“ S kritika — az nincs. Megjelent a mű, néhány szóval egypár fölkért jó barát ajánlgatja . . . elkél ötven-hatvan példány, a többi jó lesz sajttakarónak. De ha kritika szigorú volna, sok ember fájdalmas sóhajjal némitaná el ambitióját s keserűen tekintve íróasztalában heverő szellemi termékeire, igy szólna: „nonum prematur in annum.“ Csakhogy az ám a bökkenő, hogy ez a kritika is olyas valami, melyre méltán ráillik : „fac me talem, talis erő.“ Katona József „Bánk-bánját“ úgy tönkrezúzta, hogy a mester vérkönyeket sírt. Arany Jánost döcögő tollú írónak, Petőfit szellemtelen semminek nevezte. Mindig attól függ a kés használata, aki azt kezébe fogja. A hentes húst vág, a borbély borotvál, a szakácsné laskát szel azzal, s így tovább. Más szemmel nézi a természettudós a rovart, mint egy paraszt gyerek. Darwin eszméitől saturált egyén még Renant is ósdinak tekinti, Moleschott tanítványai a rationalistákat épen úgy elítélik, mint a positivistákat. Csak Kraft und Stoff, ami ezenkívül esik, arra rákiáltják a „pereát“-ot, az ő szerintök az index librorum sat. — van. Épen oly makacsok ebben a tekintetben, mint ellenlábasaik, a csalhatlanság dogmájának bajnokai, így van az mindenütt. Wagner vikhardot, a modern zene teremtőjét, egy tábor azig magasztalja, a másik sereg a pokolba taszítja, ha valahol, leginkább az itészetnél érvényesül az egyéniség. Láncaitól oly nehéz szabadulni s azokat csörgetjük, mikor mást ütünk. De jogosan nem is kívánhatjuk azt, hogy mindenki ugyanazon nézetben legyen műveinkről. Jól mondja Coquerel „Gyakorlati észrevételek a prédikációról“ írt művében : nemcsak a reformátorok, de Ch.-r.- -mon., sőt Sawm nagy.«irP .:t»o -tógyhá-».!- beszédei sem elégítenek ki bennünket maiglan. Az egyházi szónok alá van vetve nemzedékről-nemzedékre a hallgatóság igényeinek, vagyis minden kornak másmás színezete van, melyhez alkalmazkodnunk kell. Azonban van egy átalános igazság, melytől eltérni nem szabad s ez az, hogy a prédikáció Isten igéjét hirdesse; az, hogy a prédikáció nemcsak Krisztus tudományát, de magát az emberiség eszményképét, a Megváltó Jézust hirdesse. Itt léphet aztán föl éles fegyverével a kritika. Ha pusztán erkölcs-bölcsészeti elveket hintegetünk el a szószékben, erkölcsi tanárok lehetünk, de nem isten igéinek hirdetői, evangéliumi szellemben. Szeretném, ha minden lelkésztársam olvashatná Beyer Ferenc lelkésznek a „Keresztyén prédikáció lényege az apostoli prédikáció nyomán“ című művét. Goo lapon nem azt fejtegeti, hogy mi legyen a főtétel, milyen hosszú legyen a prédikáció, milyen szóvirágokat kerüljünk, milyen legyen a conclusio, hanem boncolgatja a prédikáció lényegét, apróra kimutatván minden parányiságot, hogy miként kell összeegyeztetni az erkölcsi elveket a hitcikkekkel. Miként dicsőítik meg a hitcikkek az erkölcsi elveket. Elismerem s nem vonom kétségbe, hogy az egyházi beszéd külszerkezete, technikája, irályi s előadási modora nagy, igen nagy sulylyal bir; de legyen bár egy épület minden kelléket ellátva, ha annak alapja hiányzik, hiába működtek azon mesterkezek, minden pompássága mellett sem mernék beleköltözni. Eljő a vihar, megütközik benne s menthetetlenül összedől. Az élő Krisztus, kit Péter első pünköst napján prédikált, az legyen alapja egyházi beszédeinknek, s amelyikből ez hiányzik, azt méltán kivetheti a kritika. Ez az én nézetem. Meglehet, hiszen úgyis akadtak már, kik e nézetemért pietisticusnak neveztek, meglehet, mondom, találkoznak, 42