Somogyi Hirlap, 1912. december (9. évfolyam, 274-286. szám)

1912-12-01 / 274. szám

Kaposvár, 1912 december 1 Vasárnap IX. évfolyam 274. szám m­ Mi­.,4­1 Egy ívre 10 korona, fél évre 8 korona, negyedévre * kat., 01OH1810B1 eg w hónapra 1 korona 50 fillér. Egyn­alám­ira * fillér. — dl]! — Tanítókat* : Égés évra !! kötete. ■egjelenik hétfő kivételével minden nap POLITIKA! NAPILAP Felelős szerkesztő: REÉZ PÁL Szerkesztőség és kiadóhivatal: Korona-ntsa Z­­itta Nyílttér, reklám közlemények, vigalmi kimutatások soronkint 60 fülér Eljegyzési és esketési értesítések díja ... .5 korona E­gyügyn­ek Kaposvár, november 30. (Bp.) Együgyű­nek mindközönsé­gesen azt az embert nevezzük, aki jómagával tehetetlen, akinek minden mindegy, ha virrad, ha nem. Akinek mindegy, hogy mi történik vele és körüle, aki ha akar se tud önmagán segíteni, akinek az az elve , ahogy lesz, úgy lesz. A magyar országgyűlési ellen­zékre ebben az értelemben nem le­hetne ráfogni, hogy együgyű, mert az ellenzék azt nem tudja csupán, hogy mit akar. Hibának ez ugyan elég súlyos hiba és magában hordja a tehetetlenséget, de az ellenzék né­hányszor mégis megmutatta, hogy valamihez mégis ért Az áruláshoz tudniillik. Avagy nem árulást követ el az, aki válságos időben önző sze­mélyi célért cserben hagyja a jó ügyet és elszegődik a terror szol­gálatába. Rendelkezésünkre állanak olyan tényei a legutóbbi negyvennyolc órának, amik mégis azt igazolják, hogy együgyű ez a mi ellenzékünk, íme, hazajött Justh Gyula. Gyó­gyultan tért haza s ennek mi is szívből örülünk. Az isten hozta sze­retettel ! Egy újságíró társunk már a vo­naton kikérdezte az emberi erények legfenségesebbjével, az önzetlenség­gel oly gazdagon felékesített párt­vezért, hogy mi a véleménye a helyzetről ? És mit szólt Justh Gyula ? Azt mondta, hogy nagyon meg van elégedve az ellenzék harcmo­dorával és boldog, hogy az ellen­zék az ő távollétében is harcolt. És hogyan harcolt az ellenzék ? Úgy, hogy elment az országház elé és elmondta a csendőrkáplárnak, hogy tiltakoznak az ellenzéknek a Házból való kizárása ellen. Evvel Justh Gyula meg van elé­gedve. No, az isten éltesse, hát igazán nem nagy igényű ember. Azt is mondta Justh Gyula, ugyancsak a vonaton, hogy az osz­trák uraknak a magyar urakhoz való közeledését nem kell komolyan venni. „Olvastam erről valamit“, — mondta Justh — „de isten ments a némettől“. Nem tudjuk, mennyit és mit olvasott erről Justh Gyula a messze idegenben. De azt tudjuk, hogy Ausztria vezérpolitikusai, a Herren­haus és a Reichsrat első emberei nyilatkoztak a legelső bécsi lapok hasábjain arról, hogy Ausztriának Magyarországgal való baráti együtt­érzése és vállvetett munkája ered­ményezheti csak a monarchia nagy­ságát, akcióképességét, erejét. Ám ez Justh Gyulának subiksz. Bagó. Mi a morál ? Az, hogy Justh Gyula páratlan magyar ember. A budai pályaudvaron Holló Lajos köszöntötte a vezért s mi­után ez kijelentette, hogy meg van elégedve a bandával, a banda fo­gadalmat tett, hogy a vezért kö­veti. Hogy hova, merre, az mind­egy. Követi árkon-bokron, tűzön­­vizen keresztül. Nohát, ha ezek nem együgyüek, akkor nincs együgyűség. Boldogok, mert az ö­vék a mennyeknek or­szága, de kié lesz Magyarország, amig ilyen elem képezi a magyar ellenzéket . . . Az én napom Az én napom nem ez a tűzgolyó, Kristály felhőtömbölt örök őre; Tűzlángját vágyó lelkem sohse itta, Meddőn bukott le, meddőn jött belőre . . . Szemem vakító! Álmaim elölte. Felszárogatta emlékim ködét, Hogy porba döntsön, — pogány pusztulásra Rám küldte orvul számom tengerét. Az én napom, nem ez a tűzgolyó, Hanem a rivó őszök bús lovagja; Sirató pajtás, — bujdosó testvérem, Nagy óceánok néma vándorlója . . . Finis Majd egyszer szépen, csöndben elpihensz, Egy csókos lélek szálló sóhajába: Ha lassú verésed gyászakordba fullad, Pirosló véred elhull az igába. Szivem ! Be szépen, csöndben elpihensz, Nem harsogod túl a nagy gyászzenét: Marad mi volt, csak odalenn a kertben Hullatja el, egy rózsa, a levelét . . . Candlestick morzsák a negyvenéves asztalról XXII. (Pécsi emlékeim) írja Gruber János Az álarcos bálok bohókás divatja kimuló­­ban van. Nem olyan világot élünk, hogy minden komolyabb cél nélkül bolondot csi­náljunk magunkból. Az eleven szellem, a tréfára hajló kedély, főkép a ledér könnyelműség híján alig vol­nánk, de ezek ma már értékesebb vásártérre kerülnek. Különben is az efajta vigalmak több-keve­sebb sikerrel csak nagy városokban rendez­hetők, ahol szabadabb a mozgás, kockázat­­lan az inkognitó, de már ezek a mulatozások is idegen, unalmas alakot öltöttek. Volt alkalmam a fővárosi jótékony egye­sületek egy pár ily bálját végigélvezni. Hát hiába kerestem én ott szellemi röppentyűket, legföljebb azon törekvést, hogy a szép maszk mihamarább megtalálja a szeparéba pezsgős vacsorához invitáló lovagját. Igaz, hogy ezen bálok szebbik része túlnyomóan a félvilági táborból lesz összetoborozva. A hetvenes években, melyekből történetünk datálódik, a főváros mintájára még a jó vidék kísérletezett az álarcos bálokkal, de ezek valamint ott, a vidéken is a debordő­­rök találkozóivá sülyedtek. Mi sem nehezebb, mint elegáns álarcosbál rendezése vidéken. Míg a fővárosban, a jó társaságbeli hölgy a fölismerés veszélye nél­kül, ami az eféle vigalmak legvonzóbb ereje, elvegyülhet a bohókás sokaságba, de nem a vidéken. Itt bújjék bár a legfantasztikusabb kosztümbe, alakjával, tartásával már belépése pillanatában fölismerik, hogy ne is szóljak a komornák és szobacicások megbízhatlan­­ságáról, a frizőrök és szabók indiszkréciójá­­ráról. Csak egy példát. Miklóssy Gyula színigazgató kaposvári időzése alatt mi is rendeztünk egy fényes álarcos­bált és bár az előzékeny direktor ruhatára egész készletét rendelkezésünkre bocsátotta s igy négy-ötszörös átalakulásra lett alkalmunk, már a terembelépéskor szét­­foszlott az inkognitónk. Ez a sors érte hölgyeinket is. Ezek és hasonlók okozhatták, hogy pél­dául a mi székvárosi álarcosbáli élményünk már csak arra szorítkozik, hogy Barczáék Húshagyó kedden este, a nagybőgő eltemeté­sének ízléstelen szertartása mellett rendezik az egyetlen ilynemű vigalmat. A hetvenes években valósággal Bécs­­elevenségű Pécs városa még nem mondott le a régi módiról s ha mást nem, de a „Hajó“-ban évente megrendezte szokott de­mimonde bálját. Egy ilyenbe sodort engem a véletlen.* Másodéves jogászkoromban, Húshagyó-

Next