Somogyi Hirlap, 1912. december (9. évfolyam, 274-286. szám)
1912-12-01 / 274. szám
Kaposvár, 1912 december 1 Vasárnap IX. évfolyam 274. szám m Mi.,41 Egy ívre 10 korona, fél évre 8 korona, negyedévre * kat., 01OH1810B1 eg w hónapra 1 korona 50 fillér. Egynalámira * fillér. — dl]! — Tanítókat* : Égés évra !! kötete. ■egjelenik hétfő kivételével minden nap POLITIKA! NAPILAP Felelős szerkesztő: REÉZ PÁL Szerkesztőség és kiadóhivatal: Korona-ntsa Zitta Nyílttér, reklám közlemények, vigalmi kimutatások soronkint 60 fülér Eljegyzési és esketési értesítések díja ... .5 korona Együgynek Kaposvár, november 30. (Bp.) Együgyűnek mindközönségesen azt az embert nevezzük, aki jómagával tehetetlen, akinek minden mindegy, ha virrad, ha nem. Akinek mindegy, hogy mi történik vele és körüle, aki ha akar se tud önmagán segíteni, akinek az az elve , ahogy lesz, úgy lesz. A magyar országgyűlési ellenzékre ebben az értelemben nem lehetne ráfogni, hogy együgyű, mert az ellenzék azt nem tudja csupán, hogy mit akar. Hibának ez ugyan elég súlyos hiba és magában hordja a tehetetlenséget, de az ellenzék néhányszor mégis megmutatta, hogy valamihez mégis ért Az áruláshoz tudniillik. Avagy nem árulást követ el az, aki válságos időben önző személyi célért cserben hagyja a jó ügyet és elszegődik a terror szolgálatába. Rendelkezésünkre állanak olyan tényei a legutóbbi negyvennyolc órának, amik mégis azt igazolják, hogy együgyű ez a mi ellenzékünk, íme, hazajött Justh Gyula. Gyógyultan tért haza s ennek mi is szívből örülünk. Az isten hozta szeretettel ! Egy újságíró társunk már a vonaton kikérdezte az emberi erények legfenségesebbjével, az önzetlenséggel oly gazdagon felékesített pártvezért, hogy mi a véleménye a helyzetről ? És mit szólt Justh Gyula ? Azt mondta, hogy nagyon meg van elégedve az ellenzék harcmodorával és boldog, hogy az ellenzék az ő távollétében is harcolt. És hogyan harcolt az ellenzék ? Úgy, hogy elment az országház elé és elmondta a csendőrkáplárnak, hogy tiltakoznak az ellenzéknek a Házból való kizárása ellen. Evvel Justh Gyula meg van elégedve. No, az isten éltesse, hát igazán nem nagy igényű ember. Azt is mondta Justh Gyula, ugyancsak a vonaton, hogy az osztrák uraknak a magyar urakhoz való közeledését nem kell komolyan venni. „Olvastam erről valamit“, — mondta Justh — „de isten ments a némettől“. Nem tudjuk, mennyit és mit olvasott erről Justh Gyula a messze idegenben. De azt tudjuk, hogy Ausztria vezérpolitikusai, a Herrenhaus és a Reichsrat első emberei nyilatkoztak a legelső bécsi lapok hasábjain arról, hogy Ausztriának Magyarországgal való baráti együttérzése és vállvetett munkája eredményezheti csak a monarchia nagyságát, akcióképességét, erejét. Ám ez Justh Gyulának subiksz. Bagó. Mi a morál ? Az, hogy Justh Gyula páratlan magyar ember. A budai pályaudvaron Holló Lajos köszöntötte a vezért s miután ez kijelentette, hogy meg van elégedve a bandával, a banda fogadalmat tett, hogy a vezért követi. Hogy hova, merre, az mindegy. Követi árkon-bokron, tűzönvizen keresztül. Nohát, ha ezek nem együgyüek, akkor nincs együgyűség. Boldogok, mert az övék a mennyeknek országa, de kié lesz Magyarország, amig ilyen elem képezi a magyar ellenzéket . . . Az én napom Az én napom nem ez a tűzgolyó, Kristály felhőtömbölt örök őre; Tűzlángját vágyó lelkem sohse itta, Meddőn bukott le, meddőn jött belőre . . . Szemem vakító! Álmaim elölte. Felszárogatta emlékim ködét, Hogy porba döntsön, — pogány pusztulásra Rám küldte orvul számom tengerét. Az én napom, nem ez a tűzgolyó, Hanem a rivó őszök bús lovagja; Sirató pajtás, — bujdosó testvérem, Nagy óceánok néma vándorlója . . . Finis Majd egyszer szépen, csöndben elpihensz, Egy csókos lélek szálló sóhajába: Ha lassú verésed gyászakordba fullad, Pirosló véred elhull az igába. Szivem ! Be szépen, csöndben elpihensz, Nem harsogod túl a nagy gyászzenét: Marad mi volt, csak odalenn a kertben Hullatja el, egy rózsa, a levelét . . . Candlestick morzsák a negyvenéves asztalról XXII. (Pécsi emlékeim) írja Gruber János Az álarcos bálok bohókás divatja kimulóban van. Nem olyan világot élünk, hogy minden komolyabb cél nélkül bolondot csináljunk magunkból. Az eleven szellem, a tréfára hajló kedély, főkép a ledér könnyelműség híján alig volnánk, de ezek ma már értékesebb vásártérre kerülnek. Különben is az efajta vigalmak több-kevesebb sikerrel csak nagy városokban rendezhetők, ahol szabadabb a mozgás, kockázatlan az inkognitó, de már ezek a mulatozások is idegen, unalmas alakot öltöttek. Volt alkalmam a fővárosi jótékony egyesületek egy pár ily bálját végigélvezni. Hát hiába kerestem én ott szellemi röppentyűket, legföljebb azon törekvést, hogy a szép maszk mihamarább megtalálja a szeparéba pezsgős vacsorához invitáló lovagját. Igaz, hogy ezen bálok szebbik része túlnyomóan a félvilági táborból lesz összetoborozva. A hetvenes években, melyekből történetünk datálódik, a főváros mintájára még a jó vidék kísérletezett az álarcos bálokkal, de ezek valamint ott, a vidéken is a debordőrök találkozóivá sülyedtek. Mi sem nehezebb, mint elegáns álarcosbál rendezése vidéken. Míg a fővárosban, a jó társaságbeli hölgy a fölismerés veszélye nélkül, ami az eféle vigalmak legvonzóbb ereje, elvegyülhet a bohókás sokaságba, de nem a vidéken. Itt bújjék bár a legfantasztikusabb kosztümbe, alakjával, tartásával már belépése pillanatában fölismerik, hogy ne is szóljak a komornák és szobacicások megbízhatlanságáról, a frizőrök és szabók indiszkréciójáráról. Csak egy példát. Miklóssy Gyula színigazgató kaposvári időzése alatt mi is rendeztünk egy fényes álarcosbált és bár az előzékeny direktor ruhatára egész készletét rendelkezésünkre bocsátotta s igy négy-ötszörös átalakulásra lett alkalmunk, már a terembelépéskor szétfoszlott az inkognitónk. Ez a sors érte hölgyeinket is. Ezek és hasonlók okozhatták, hogy például a mi székvárosi álarcosbáli élményünk már csak arra szorítkozik, hogy Barczáék Húshagyó kedden este, a nagybőgő eltemetésének ízléstelen szertartása mellett rendezik az egyetlen ilynemű vigalmat. A hetvenes években valósággal Bécselevenségű Pécs városa még nem mondott le a régi módiról s ha mást nem, de a „Hajó“-ban évente megrendezte szokott demimonde bálját. Egy ilyenbe sodort engem a véletlen.* Másodéves jogászkoromban, Húshagyó-