Somogyi Hirlap, 1913. február (10. évfolyam, 26-49. szám)

1913-02-01 / 26. szám

Kaposvár, 1913 február 1 Szombat X. évfolyam 26. szám SCliffvaftáal egy évre 10 korona, fél évre 8 korona, negyedévre 4 kor., olvuztuval egy hónapra 1 korona 50 fillér. Egy«« diám ára 6 fillér. — ill­ I — Tanítóknak : Egéas évra 12 korona. ■ tgretenik hétfő kivétel óval minden lap POLITIKAI NAPILAP Felelős szerkesztő: BEÉZ PÁL Szerkesztőség és kiadóhivatal: Korona-utca 7. utas Nyílttér, reklámközlemények, vigalmi kimutatások soronként SU Illlét Eljegyzési és esketési értesítések díja ... .5 korona BBkepemenyBk Kaposvár, január 31. Beavatott oldalról kapjuk a külpolitikai helyzetről eze­ket az értesüléseket. A hét végére várják a nagyha­talmak a török kormány válaszát. Hogy a válasz milyen lesz, azt most még csak sejteni lehet, miután kon­krét támpontjaink nincsenek. Mind­azonáltal fönnáll az az erős remény, hogy az új kabinet hasonlókép fog válaszolni, mint Kramil pasa ter­vezte, vagyis olyképpen, hogy mó­dot nyújt a további béketárgyalások lehetőségére és elkerülhetővé teszi a háborút. Ezt a reményt több figyelemre­méltó jelenség teszi valószínűvé. Először, a török politikai élet új vezérférfiai épp oly jól tudják, mint azok, akiknek a helyére léptek, hogy egész Európa a békét akarja. Má­sodszor tudniok kell azt is, hogy a Csataldzsánál álló török sereg — amely felől ugyan nap-nap után a legkülönbözőbb hírek és jelentések kerülnek forgalomba, — semmi esetre se lehet oly erős, hogy egy esetle­ges újabb ellenségeskedés megkez­désekor garantálni tudná Törökor­szágnak a biztos győzelmet. Har­madszor pedig azok a nehézségek, amelyek a belügyminiszteri szék be­töltése körül fölmerültek, élénken bizonyítják, hogy Konstantinápoly­ban a politikailag és diplomáciailag iskolázott emberek Drinápoly meg­tartását nagyon nehéz, sőt csaknem megoldhatatlan feladatnak tartják. A belügyek vezetésére hosszas ke­resés után már találtak ugyan al­kalmas politikust Said Halim sze­mélyében, de ennek a vállalkozása még korántsem tette könnyebben megoldhatóvá a feladatot. Végül az új kabinetre nézve is érvényben van­nak azok az argumentumok, ame­lyeket Európa a béke érdekében a régi kormány elé terjesztett s amelyek egyrészt szükségszerű konzekvenciái az eddigi török vereségeknek, más­részt azonban financiális szempont­ból is annyira fontosak az ozmán birodalomra nézve, hogy azok figye­lembe nem vétele alig hihető. Mindehhez járul még az a tény, hogy az új kabinet tagjai az euró­pai sajtó képviselői előtt tett nyi­latkozataikban a leghatározottabban tiltakoznak az ellen, mintha ők ki­mondottan harci kormányt alakítot­tak volna s egyben hangsúlyozták, hogy ha Drinápolyt sikerül diplo­máciai után megmenteni, akkor egy­értelműig a béke politikáját fogják követni. Látnivaló tehát, hogy egész jogosak azok a remények, amelyek szerint a porta válasza nem lesz egészen intranzigens. Ha ebben mégis csalódnánk és ha a háború újból megkezdődnék, az kétségkívül nagyon szomorú kö­vetkezményekkel bírhat a közvetle­nül érdekelt felekre nézve, de azért még korántsem jelenti azt, hogy a nagyhatalmak eddigi egyetértése megszűnik. Az utóbbi időben sok­szor beszéltek arról, hogy Oroszor­szág külön akcióra szánja el magát, de ennek ellent­mond az a kör­ül­­mény, hogy Oroszország a krízis kezdete óta mindig hangoztatta az európai koncert szükségességét és az, hogy önző egyéni érdekekből egyetlen nagyhatalom sem meri a válságot önálló akcióval veszélye­sebbé tenni. Sobri Itta Krúdy Gyula A tatárképű vén kocsis visszarántotta a gyeplőt, a négy ló szinte remegve állott meg az erdőszélen. A cifra hajdú leugrott a bak­ról és bekiáltott a hintó vérfüggönye alá: — Itt vannak a betyárok . A hintóban két nő élt. Egy fiatalabb s egy idősebb. A fiatalabbat Estellának hívták és a veszprémi püspök unokahuga volt. Az idősebb asszonyság a kulcsárnője volt. Al­konyodon, késő ősz volt, a Bakony vöröslő fáival úgy szunnyadt, mint boros öreg em­ber. Az erdei után két lovas léptetett a hintó­­val szemben. Nyugodtan, sietség nélkül kö­zeledtek. Az egyik lovas fél lóhossznyival előbb járt társánál. Puha vadászkalap volt a szemébe húzva, a válláról rövid karabély csüngött alá. Nagyfejt­, vadtekintetű paripa járt alatta. Ilyenforma az a mén, amelyik a farkast agyonrúgja. Olyan csendesen, látszólag veszedelmes szándék nélkül közeledtek, hogy bátran le lehetett volna szedni őket a nyeregből két jó lövéssel. A piros hajdú azonban a hintó mögé bújt, a vén kocsis összeráncolt hom­lokkal, minden megindultság nélkül nézett szembe a végzettel. — Szálljanak ki az utasok! — mondta a betyár minden hangsúly nélkül. A vám­őrök állítják meg ilyenformán a kocsit. Előbb Estella ugrott ki a bőrfödél alól. Rózsaszínű köpönyeg és rózsaszínű kalap volt rajta. Fehérharisnyás, szalagos félcipője szinte jókedvűen hágott a göröngyökre. Nagy kék szeme volt, rózsaszínű arca, mint valamely festett képnek. Csupán a száján volt kis karmin, mert abban az időben ez divatos dolog volt. Egy kis hímzett erszény­két tartott a kezében és a betyárok felé csörgette a benne levő pénzecskét. A kulcsárnő mogorván, szélesen, tészta­­szagú ruhában támaszkodott meg a háttér­ben. Az arcán semmi félelem, inkább hara­gos megvetés. — Nem szégyelik kendtek ezt a dolgot? — kérdezte éles hangon. — Mi a veszprémi püspök házához tartozunk. — A kisasszony? — kérdezte a kalap alól a betyár. — A méltóságos ur unokahuga. — Hová mentek? — Hová? Hát Veszprémbe ! — Egy órajárásnyira van ide Veszprém. A betyár benézett a hintóba, hogy nincs-e ott még valaki. Aztán a piros huszárt fel­ültette a bakra. Majd a bőrfedelet leeresz­tette és a hölgyeknek intett, hogy beszáll­hatnak a hintóba. A turisüveges, kanászképü legény a lovak mellé lovagolt, midőn a hintó lépésben megindult, míg a másik betyár a hintó mel­lett ballagott. Ennek a betyárnak selyemmel volt hímezve a szűre és a mellényén apró virágkoszorucskák voltak. Az inge fekete selyemből volt és finom lakkcsizmáján ezüst­­sarkantyú. A kalapját levette és hosszú, barnaszőke haját hátrasimitotta. Talán huszonöt esztendős lehetett a betyár, kis, gácsér-formájú bajusza volt és a haja für­tökbe volt fordítva, mint a gavalléroké. A nyakában aranyos kendő, benne vakító vizű gyémánt. Az arca piros és fehér volt, mintha tán egy kis festék is volna rajta. Csupán balfelől volt egy puskaporos fekete folt a szeme alatt, mintha vaktöltéssel arcon lőtték volna. Szenvedélytelen, szinte fáradt tekinte­tében bizonyos mélázó bánat borongott Hervadt szomorúsággal tapadt a szeme a mozdulatlan hölgyekre. — Kegyedet, hogy hívják, szép hölgy? — kérdezte a rózsaszínű kalapost. — Estella. Furcsa, hogy maga nem ismer engem. Mindenki ismer a vármegyében s ezért nyugodtan szoktunk utazni — felelt a fiatal hölgy. — Eddig még soha sem ért semmi bántódás. — Lehet, hogy ezután sem. És hová szo­kott utazni? Mostanában már nem utazom, de azelőtt ellárogattunk szüretelni Badacsonyba, bálba Füredre, atyámfiához Palotára. — Kegyed árva ? — Csak voltam. Ősz óta jegyes vagyok. Estella büszkén, szinte fölényes bátorság­gal nézett a betyárra. Őt nem érheti már semmi baj, menyasszony. — Természetesen, szereti a vőlegényét?

Next