Somogyi Hirlap, 1914. március (11. évfolyam, 49-73. szám)

1914-03-01 / 49. szám

Kaposvár, 1914 március 1 Vasárnap XI. évfolyam, 49. szám POLITIKAI NAPILAP Felelős szerkesztő: R R­É­Z PÁL ■lAfllfttésl Egy évre 16 korona, félévre 8 korona, negyedévre 4 korona, 41« . _ egy hónapra 1 korona 50 fillér. — Egy« szem ára « illér. “ • Tanítóknak: Egész évre 11 korona. ■eglelenlk hétfő kivételével minden nap Szerkesztőség és kiadóhivatal: Korona-utca 7. sírm Nyílttér, reklámközlemények, vigalmi kimutatások soronként....60 fillér Eljegyzési és esketési értesítések díja.........................................5 korona Közeledés Kalmár, február 18. Nagyon rosszul cselekszenek a nationalista ellenzéki újságok, hogy a debreceni szörnyű merényletet olyan politikai gyilkosságnak szí­­nezgetik, amelynek gonosztevője az egész román nép. A nemzetiségek­kel való békénk eddig sem volt ki­fogástalan. Sőt innen is, a mi ré­szünkről, tumnan is, a nemzetiségeké­ről, szinte izzóvá tették a régi, ok­talan s veszedelmes gyűlölséget a legutolsó évek belső és külső politi­kai eseményei. A balkáni szövetsé­gesek háborúja a török ellen, amely­nek idején monarkiánk — legalább kezdetben — nyíltan a töröknek fogta pártját, fokozta nemzetiségeink ellenszenvét irányunkban. A nem­zetiségek szimpátiája a rokonnépű balkán országokkal, a túlzóik vak­merő izgatásai, szakadási törekvései nyilvánvalókká lettek egy kínosan éles megvilágításban. Következett erre az el nem maradható, szüksé­ges megtorlás : a kémkedési, árulási pörök légiója, ami lehetett államre­­zonból nélkülözhetetlen rendszabás, de semmiesetre sem volt alkalmas a nemzetiségi rokonszenvek meg­szerzésére, vagy erősítésére. Legutóbb Tisza István gróf, mély államférfim belátásával a helyzet veszedelmességének, béketárgyalá­sokat kezdett a románság vezetői­vel. Az ellenzék, ahelyett, hogy legalább gáncsot ne­vetett volna Tisza törekvéseinek — ha elisme­rést nem is lehetett tőle ellenzéki mivoltánál fogva kívánni, — min­den módon megnehezítette a mi­niszterelnök üdvös szándékának megvalósítását. A konzervatív na­­cionalisták hazaárulást kiáltottak feléje, a progresszívak és szocialis­­ták meg komédiának bélyegezték az egyezkedési tárgyalásokat. Az előb­biek szerint Tisza mindenestől el akarta adni a hazát a románoknak és a többi nemzetiségeknek, az utóbbiak szerint a miniszterelnök a magyarságéval egyenlő demokrati­kus egyenjogúságit távolról sem akarta megadni e nem­zetiségeknak, csak úgy tessék-lássák, felső pa­rancsszóra alkudozott velük. A tár­gyalások megakadtak, mert a ro­mánok követelése olyan túlzó volt, hogy azt a kormány­elnök a magyar állam nemzeti egységének veszé­lyeztetése nélkül nem teljesíthette. Most következett aztán a sze­rencsétlen merénylet. S a naciona­lista ellenzék, ha nem oktalan és könnyelmű, hát akkor feltétlenül gonosz, mert nemzetellenes szán­dékkal az egész román nép bűnéül rójja fel a gyilkosságot. Erre vo­natkozóan legjobb, ha magának Andrássynak, az ellenzék egyik vezérének valóban bölcs nyilatko­zatát olvassuk az ellenzék fejére. Ő mondotta ezeket: „Nincs igazta­lanabb, mint egy politikai bolond, vagy fanatikus gaztettét általánosí­tani és annak cselekményéből egész fajok ellen gyűlöletet ébreszteni.­­ Mindaddig, amíg kétségtelenül be nincs igazolva, hogy a merényletet nem többen tervezték és készítet­ték elő, addig generalizálni nem lehet. Azt sem tudni még, hogy -'ilyen nemzetiségű a tettes: ru­­tén-e, vagy román ? De akár egyik, kötött nyakkendője ferdén, rendetlenül volt a nyakára biggyesztve. S az egész létéről valami nagy, érthetetlen bánat merengett. De így is szép volt: szeretetre, sajnálatra­­méltó. Fölemelte a fejét, mely nehézkesen lógott a mellére. Végig nézett az osztályon s arkára mosolyt akart varázsolni, de nem ment, nem tudott, bármennyire is erőlködött. Elfordult, mert látta, hogy a növendékek szeme tele van kérdéssel, sajnálkozással. Az ablakhoz ment. El akarta oszlatni borongós gondolatait. Megfeszítette minden lelki erejét s újra, még egyszer, a régi, jó, kedves, szeretett tanár akart lenni. Az első padban ülő szőke hajú leányra nézett , lágyan, kedvesen megkér­dezte : — Mondja, hol is hagytuk el a múlt órán? ... A leány fölállott. Nem szólt. Hosszan, merengve a tanárra nézett; ajka mozgott, mintha valamit mondana. Azután az édes, szőke arc zavart, hosszúkás lett, szomorú a szeme, bágyadt a tekintete. — Tanár úr !. . . — Tessék ? . . . Kínos csönd lett. Egymás szemébe néz­tek. Lakatos tudta, sejtette, hogy mit akar kérdezni a leány. Azt, hogy mi baja, nem A Kép — Charles Baudelaire — Halálban, kórban, izzva hamvad el lelkünk ezer lidérces, tarka lángja. Szivünk önön hevében lankad el s lezáródik szemünk álomra vágyva. Nem gyűl ki szánk már csók­ varázs alatt, temetjük mámorunk* halk, röpke jajjal , mily’ borzadály ! — a Létből itt marad egy ócska kép, mosódó körvonallal. Halódom én. — A Kép fakul . . . fakul s tovább öregszik, száll a vén idő a perceket használva szárgakul. . . Művészet s Siet gyilkos angyala, mégsem fogod megölni azt, mi nékem gyönyöröm és dicsőségem vala. Van egy illat: oly friss, mint egy ifjú teste, édes, mint hóboa, párás, miként az Este s van Bűz, mely győz az illatár özönjén, mely mint az ámbra, pézsma és a tömjén áradva szét — a Végtelenre hárul és zeng az ittas Érzék tébolyárul. Kaukovich Tibor Béla f*p++*+* «A Az utolsó órán — A „Somogyi Hírlap* eredeti tárcája — írta Pirnoti Borsó Lakatos Ferenc kereskedelmi iskolai ta­nár volt. Délután két óra múlt. A növendékek zsi­­bongása a tetőpontra hágott. A kis rövid­szoknyás, máslis­ hajú leányok csintalankodva nézegettek le az ablakon s pajzánan, kacéran integettek a hivatalból hazasiető embereknek. Alig vették észre, hogy a tanár bejött. Lassan, meghúzódva tette be maga után az ajtót Lakatos, mintha ő nem is a tanár lenne, hanem csak puszta ismerőse e sok, édes leányarcnak. Lakatos a szokottnál szo­morúbb volt. Kék szemei alatt sötét karikák öveződtek és bennük a vágy tombolt, keser­vesen s elérhetetlenül. Gesztenyebarna haja rendetlenül a homlokára omlott; ajkán bá­gyadt, unott mosoly játszódott. Csokorba- összhangok — Charles Baudelaire — A Természetnek élő templomában minden pillér rejtélyes hangot ad s míg áhítattal járjuk csarnokát, száz szem kisér bennünket szent honában. Mint elhaló ed­ő, ha messze-messze zavaros hang-cháoszba elvegyül, vagy mintha Éj és Hajnal egyesül, az illat, szín s a hang úgy olvad össze.

Next