Somogyvármegye, 1907. január-március (3. évfolyam, 1/472-75/546. szám)
1907-01-01 / 298. (472.) szám
a talokért, még sincs elégedettség a hivatalnokok között se. Panaszkodik a bíró, vasutas és postás, de legkiválóképpen az ország tanítói panaszkodnak. Valamennyi kérő között az ő helyzetük a legsiralmasabb. És ebben az általános elégedetlenségben, azkeseredésnek, a meglankadt energiának, a lemondásos fatalizmusnak ebben a tömkelegében nem látszik egy sugár se, amely a jobbulással biztatna. Az emberek milliói sokáig mindent az államtól vártak s annyira hozzászoktak ahhoz a gondolathoz, hogy állami gyámkodás nélkül nem lehet élet e hazán, hogy elszoktak az önsegély gondolatától teljesen s mikor rájuk szakad az élet terhe, az állam pedig nem képes mindazt a várakozást kielégíteni, amivel feléje fordulnak, fásultan néz mindenki sorsának bizonytalan esélyei elé. Ez a fásultság reá nyomja bélyegét az egész életre. Az összkép, mely előttünk áll, oly siralmas, oly lehangoló, hogy még azok bizalmát is alkalmas megrendíteni, akik erős hitet táplálnak a nemzet szívóssága, Magyarország jövője iránt. Bizonyos, hogy gyökeres átalakítást igényelnek összes viszonyaink, hogy azok között a nemzet minden életszerve megtalálhassa a maga munkakörét s abban boldogulásának eszközeit. Körülöttünk mindenütt részben végbement már, részben folyamatban van az átalakulás a közgazdaság, a társadalom, az államélet, a szociális élet terén egyaránt; ez elől mi se térhetünk ki, ha esetleg itt-ott megrázkódásokkal fog is járni. Az általános elégedetlenség, melynek alapos okai vannak, arra tanít, hogy jelenlegi berendezkedésünk többé nem felel meg régi kereteinek, megszokott, de elavult fölfogásaival, tagolásaival a modern élet követelményeinek. Nemzeti sajátosságaink megőrzése mellett szakítanunk kell mindazzal, ami ma elégedetlenséget szülve megbénítja és leköti az eleven életerőket; oly követelmény ez, melynek eleget nem téve visszatérhet fölénk a mohácsi vész utáni szomorú korszak. Bármily szomorú legyen is tehát a jelen, nem szabad elcsüggedni, hanem kitartóan munkálni kell, hogy kibontakozhassunk bajainkból. Csak szívós munkálkodás segélyével oszolhat szét az a sötét, nehéz köd, mely ma lomhán nehezedik egünkre és komorrá, sötétté teszi az új esztendő hajnalát, beszélt nagyon. Az ezredes dühösen nézett a kapitányra: — Nos, uram ? — kérdezte. — Átkozott hazugság! Soha életemben nem volt feleségem! — Jöttek be, ne átkozódj, majd elintézzük a dolgot — folytatta az ezredes. Bementünk a másik szobába. Gyönyörű volt ez az asszony! Néha zokogott, majd büszkén kiegyenesedett, máskor meg szerelmesen simult a kapitányhoz. Elmondta, hogy másfél év előtt vette őt el a kapitány s mindent tudott, ami ez alatt az idő alatt az ezredben történt, sőt a kapitány múltját és családját is ismerte. A kapitány belesápadt a dologba s mi a világ legelvetemültebb gazemberének tartottuk. Sohasem felejtem el a nő vádoló, siró hangját. Egyszer kijelentette, hogy a kapitány bal vállára az F. M. betű van tetoválva. Ezzel aztán minden kétségünk eltűnt. Egy nőtlen őrnagy így szól: — Talán előmutatná nagyság az esketési bizonyítványát ? Az asszony kiegyenesedett, gazembernek nevezte a kapitányt s leszidta az őrnagyot, az ezredessel együtt. Aztán egy papírlapot húzott elő kebeléből. — Itt van! — mondta. — Isten és az emberek előtt... olvassa fenhangon, ha meri. Halálos csönd lett. A kapitány előtámolygott. Torka száraz volt s amint átfutotta a papirost, megkönnyebbülten sóhajtott. Majd igy szólt: — Te világcsaló huncut! Az asszony elmenekült s mi a következőket olvastuk a papírról: — Íme, a bizonyság, hogy én, a féreg, a kapitánynak megfizettem az adósságomat, továbbá, hogy ennélfogva egy havi fizetésével tartozik nekem. A pénz záros határidő alatt, angol értékben fizetendő. SOMOGY VÁRMEGYE Gazdag ország s mégis szegény. Kaposvár, december 31. Magyarországon minden megterem, ami szemnek, szájnak kellemes. Jobb sehol sem terem a világon, — de ilyen s annyi jó sem sehol. S mégis itt minden drága s a szegény emberek — ennyi áldás közepette — egy jó falatot sem ehetnek már. De mért? Mert nincs pénzünk rá. Pénzünk meg nincs, mert az — a fent jelzett okok miatt — örökké kivándorol. Hogy tehát pénzhez jussunk, mindazt, ami itt terem, külföldre küldjük, hogy viszont pénzt kapjunk. A terményekért a külföldtől kapott pénzt meg ismét visszaküldjük a küldélnek részint drága iparcikkekért, részint az idegenben mulatozó urak útján, Így hát nemcsak emberek vándorolnak ki, nemcsak a milliók mennek utánuk, de még a szemnek, szájnak kellemes élelmi cikkek is. Mindent, de mindent csak a külföldnek nyújtunk, magunk meg számban apadunk, pénzben fogyunk és éhségben növekszünk. Ahelyett, hogy mi magunk élveznők pénzünket, magunk csinálnók iparcikkeinket s magunk ennek meg terményeinket: mindent idegeneknek juttatunk. Egy érvágás még hagyján! Elbírná azt e gazdag föld. De mikor minden erünket fölvágják s mindenünnen foly a vérünk, erőnk, javunk idegenbe, hogy is bírja ezt szegény országunk ?! Ipar kellene, hogy legyen a magyar népnek keresete s pénzünk ne menjen ki a külföldre idegen iparosok zsebébe. Iparhoz pedig tőke kell, tőke, amely örömest bocsátkozik közhasznú vállalkozásba. A józan ész azt mondaná, hogy mi magunk adjuk a tőkét. Mert van ám Itt gazdag úr és főúr elég. Ámde mit látunk! Akinek itt óriási jövedelme van, az fölöslegét vagy elkölti külföldön, vagy pedig külföldi bankokba, papírokba helyezi. Viszont a külföldi tőkepénzesektől várjuk és kérjük, hogy ők fordítsák pénzüket a magyar ipar megteremtésére. Amit magunk tudnánk elvégezni, azt idegenek által szeretnék elvégeztetni. S csakugyan akad is sok külföldi, aki itt vállalatot létesít. De ez nem lesz ám magyar. Az illető külföldi tőkés még csak ide se látogat, még magyar állampolgár se lesz, csak szeli a magyar kuponokat Berlinben és vágja zsebre a magyar osztalékot Frankfurtban. Ide pedig vajonkint ki idi idegen tisztjeit germanizálni. Ismét csak kettős a veszteségünk. A külföldre távozott magyar úr révén külföldre kerül a magyar földmives nép munkájának gyümölcse, a külföldről idejött idegen vállalkozó révén meg szintén külföldre megy a magyar iparos nép munkájának gyümölcse. — No, hát mi csakugyan minden más nemzet számára dolgozunk, csak a magunk számára nem. 1907. január 1. . A vízvezetéki bajok. Kaposvár, december 31. Erősen titkolják az intéző körök, hogy a vízművek jelentékenyen megszaporitották gondjaikat. Nagyon visszájáról sült el ez az alkotás, azonban a gond és baj, amelyet akárhogy is iparkodnak elnyomni és eltitkolni, hova-tovább nagyobb és fenyegetőbb lesz, kitör és eget kér. Egy-egy szerény kommüniké azért közbe-közbe meg-megjelenik a lapokban, amely a tények aggodalmat keltő ferde MŰKEDVELŐ FÉNYKÉPÉSZEK FIGYELMÉBE! A fényképészet ÖSSZES KELLÉKEIT bevezetve, azokból állandóan a legnevesebb készítmények teljesen friss állapotban nálam beszerezhetők. — Modern FÉNYKÉPEZŐ KÉSZÜLÉKEK, OBJEKTÍVEK, ÁLLVÁNYOK stb. állandóan raktáron vannak. SPITZER SAMU Kaposvár, Korona utca 14. ■a6 Sötétkamra a nap bármely szakában díjmentesen vevőim rendelkezésére áll!