Sorsunk. A Janus Pannonius Társaság folyóirata, 1944 (4. évfolyam, 1-10. szám)
1944 / 1. szám - Bodnár István: Garay János és költő-barátai
GARAY JÁNOS ÉS KÖLTŐ-BARÁTAI. — Vörösmarty, Petőfi, Arany. — Költő, iró, művész érvényesülésre törekszik. Szívesen használja fel e célra ugródeszkául a nagyok, a már beérkezettek segítségét. Garay hálás áhítattal tekint Vörösmartyra, Aranyra, Petőfire. S őket megelőzően Kazinczy melengeti szárnyai alatt majdnem az összes, akkor élt írókat. A niklai remete, Berzsenyi Dániel például sohasem kap fel a hírnév szárnyára Kis János, majd Kazinczy nélkül. A tizenkilencedik század elején, irodalmunk rügyfakasztó korában az írók szeretik megszorítani egymás kezét. Kevesen vannak, de a még kevesebb laphoz való bejutás rendszerint ajánlások útján történik. S aki egyszer az irodalmi tűznél van, szívesen segíti tűz mellé a maga párfogoltjait. Az akkori íróknak épp úgy megvolt a maguk Komlóskertje, Csigája, Pilvax kávéháza, mint akárcsak a maiaknak irodalmi kávéházai. Csakhogy akkor még közvetlenebbek, melegebbek, de talán egy kicsit önzetlenebbek is az írói szívek. Ha új tehetség jelentkezik, a már beérkezett író lehajlik hozzá, hogy magához emelje. Köztudomású, hogy amikor Arany Toldijával pályadíjat nyer, Petőfi nyomban elkéri művét Erdélyitől, a Kisfaludy Társaság akkori titkárától, s megírja gyönyörű bíztató remét a még ismeretlen vidéki poétához Valamicskét Petőfi is köszönhet Garaynak, a szürke újságírónak. Garay már felkeltette az akkori irodalmi óriásnak, Vörösmarty Mihálynak figyelmét az 1833-ban megjelent Csatárjával. Későbbi hazafias költészete Széchenyinél is elismerésre talál, aki Vörösmartyval a legbuzgóbb szószólója annak, hogy az Akadémia Fényes Elekkel együtt Garay verseit is 130 arannyal és ezüst serleggel jutalmazza. Garay nem is tud eléggé hálálkodni Vörösmarty Mihálynak a nagy segítségért, „amellyel egy ágyban sintődő s élelemszerzés gondokkal gyötört családapa Phizikai szükségén, éppen a baj igen sürgetős pillanatában oly nagyot segített." Hát, bizony szegény Garay Jánosnak az egész élete csupa küzdelem volt a sovány, mindennapi kenyérért. Akkor tájban Vörösmarty és Kisfaludy Károly mellett talán még ő volt az a magyar író, aki tolla után, kizárólag az irodalomból akart megélni. Csakhogy úgy járt, mint a korán kikelt selyembogár. A magyar irodalom nagy eperfája legfeljebb rügyezni kezdett, de nem volt még rajta tápláló levél. A szerény, kevéssel beérő Garayt azonban nem csüggesztette el mostoha sorsa. Rótta a betűt szorgalmasan írta a hazafias verseket, s mint jó tollú újságíró, lapszerkesztő csakhamar ismert lett az országban. A fiatalok a tisztelet bizonyos nemével tekintettek akkor minden újságíróra, hiszen az újságírók jóakarata nélkül, akárcsak ma, de akkor talán még inkább, nem igen érvényesülhettek. Petőfi is összeköttetést keresett tehát Garayval, aki Mátray Regélő Honművésze megszűntével, Erdélyi Jánossal szövetkezve, Regélő, Pesti Divatlap címmel élénk, tartalmas lapot szerkesztett, főleg a nővilág részére. Petőfinek több verse jelent meg a lapban, 1843- ban egyszerre négy verset is adott át Garaynak, hogy Pönögei Kis Pál néven közölje. (Tehát nem Gábor diák néven, amint előttem Garay János özvegye maga megjegyezte.) Garay, mint szerkesztő, volt olyan élelmes, hogy a csinos verseket Petőfi nevével jelenttette meg, úgy okoskodván, Sorsunk IV. ,