Sporthirlap, 1927. július (18. évfolyam, 97-109. szám)

1927-07-02 / 97. szám

4 SPORTHIRLAP SZOMBAT, , 1927 JÚLIUS 2. Adószabadságot, félárú vasúti jegyet, közhiteit a profi kisegyesületeknek, mert különben elpusztulnak A bajnokság befejeztével az egész profigépezet megrekedt, mert nincs túra és nincs vidéki mérkőzés . A mecénások elfogytak s a bevételeket megeszi az adó és a vasút Meg kell akadályozni a tőkeszegény profiklubok elburjánzását — „Olcsó csapatok, kis bíidzsé“ az őszi program — A II. liga nem tudja, hogy nagy létszámmal, vagy III. ligával tud-e magán jobban segíteni Tavaly nyáron egy jóakaratú urak­ból álló tiszteletreméltó társaság úgy­nevezett „kibontakozási” pártot alakí­tott, azzal a szándékkal, hogy az el­­züllött állapotok helyébe tiszta világ költözzék. A jóakarattá urakból alakult tisztes párt nem hatolt a problémák között mélyebbre, erre ideje sem igen volt. Mindenekelőtt tiszta erkölcsöket akart teremteni, mert úgy tartotta, hogy a megfertőzött légkörben fut­­ballélet tovább nem lehetséges. Addig amatőrök és profik egybe­keveredve rúgták a labdát, ám tavaly nyáron elhangzott a nagy kinyilat­koztatás, hogy: — Ezentúl pedig legyen professzio­­nalizmus. Valóban a futball nem élhetett er­kölcsök nélkül, mint ahogyan levegő nélkül sincsen élet. Azonban egyedül levegőből lehet-e élni? A legragyo­góbb akaraterő és a legfenköltebb er­kölcsi elmélyedés mellett is, várjon van-e férfi, akinél az éhség idő múl­tán ne jelentkeznék? A profisport egy álló esztendeje tengődik már s az apróbb egyesületek valóságos hősiességgel viselték el a nehéz terheket, amiket a futballsport tisztaságáért a profiknak kel­lett áldozatként elvállalniok. A szétválasztást sebtében megcsi­nálták s csak az első idők lázas csör­­tetése nyomta el a mindenhonnan ha­marosan érkező panaszos szót. Mert a „legyen professzionalizmus” mennyei kinyilatkoztatásán kívül vajmi kevés történt és legalább az első esztendő tanúsága szerint — úgy a hátrahagyott amatőrök, mint a kiszakított profik tábo­rából nem hallani mást, mint a nyomor és a keserűség hangjait. A régi elkeveredett álamatőr világ­ban nem volt tiszta erkölcs, de volt az egyesületeknek megélhetése. A szétválasztás óta az amatőr csapatok­nak a kiadásai tényleg csökkentek, de a közönség viszont teljesen eltűnt, elszéledt s így az amatőrcsapatok leg­többje vagy még a régi felszereléseit rongyolja (amíg tart), vagy feloszlik, vagy fuzionál. Néha egy időre meg­menti egyik-másik csapatot valame­lyik tagjának hirtelen bőkezűsége, de a folyamat rendületlenül halad előre. Még sivárabb a helyzet a profi­kluboknál s itt is elsősorban a kisebb egyesületeknél. A nagyközönség csak halványan ismeri a válságot, ami a tavasz végén a profiknál bekövetke­zett. Az I. és II. liga ki­sebb csapatainak vezérei nem viszik nyilvánosságra a gond­jaikat, mert restellik. Pedig az álla­potok valójában annyira ziláltak, hogy néhány vezető egyesületen kí­vül úgyszólván valamennyi ott tart, hogy a tökéletes csőd csupán a be­vallás kér­dése. A nagy harci lármával folyó bajnokság befejezése után csak­nem az egész profigépezet egy­szerre elrekedt. A huszonnégy proficsapat közül az­­egyetlen Újpestnek jutott ki a sze­rencse egy jól jövedelmező túra ké­pében, míg a többiek­ közül már csak négy-öt tehette a lábát a köz­vetlen szomszédságba. (Kecskemét túrája értesülésünk szerint csak mérsékelt anyagi haszonnal jár.) A teljes mezőny pedig ezalatt ide­haza kétségbeesetten állapítja meg, hogy mérkőzések rendezésére min­den lehetőséget elzárt­­ a hatósá­gok érzéketlensége. Budapesten tila­lom van, mérkőzést csak a vidéken szabad rendezni. A profiklubok vi­galmi adóját s az OTT adóját egy­negyeddel mérsékelték a hatóságok. De ehelyett háromszoros terhet rak­tak rá a félárú vasúti utazás m­eg­­vonásával. Az OTT nem javasolta a profik félárú útját, mintha a fize­tést húzó játékos haszna volna az, ha a klubja az utazáson megtakarít valamit. Hogy csak ez az egy tény mit je­lent, arra itt a valóság, hogy a baj­nokság befejeztével az egész profi­mezőny, mint a homokra futó moz­dony, roppant zökkenéssel elakadt. Már húsvétkor és pünkösdkor meg­mutatkozott ennek a hatása, amikor bécsi, jugoszláv és csehszlovák területről tucatjával járták a külföldi amatőrcsapatok az or­szágot, a magyar proficsapatok pedig az igazságtalanság érzésének minden keserűségével lázadoztak azért, hogy ■még a legjobb ünnepi terminusokon sem képesek a vidéki városok a proficsapat költségeit megf­izetni. Ma ugyanez a helyzet állt elő. A professzionizmus igazi vál­sága csak most következett be. A vidék városai közül csak Debre­cen, Miskolc és Kaposvár tud profi­vendégeket fogadni, de ezeknek kö­zönsége viszont már annyira kényes, hogy csak az elitcsapatokat hajlandó megnézni. A jugoszláv és román te­rületek is teljesen kimerültek. A Bácskában még a Bástya és a Sa­­baria összes mérkőzéseire is ráfizet­tek a rendező egyesületek, de nem azért, mintha a két magyar csapat túlzottan sokat keresne, hanem azért, mert a magyarországi utazás méregdrága s a bevételeket ez emészti fel. .! A kisebb profiklubok kétségbe­esetten­ igyekeznek továbbfizet­ni a játékosaikat, akiknek egyre több pénzzel maradnak adósak. A profiszövetségben már három olyan bejelentés történt, ami élesen rámutat a válságra. A szentesi pro­ficsapat anyagiak híjján azért bu­kott meg, mert az egyedüli attrak­ciók, a legközelebb fekvő jó fővá­rosi proficsapatok költségeit lehe­tetlen volt előteremteni. A bevéte­­­eknek mintegy negyven százaléka pályabérre, adókra, meg szövetségi részesedésre forgácsolódik el, a töb­bit pedig megeszi a vasút. Legtöbb­ször még hozzá is kell tenni a bevé­telhez, hogy a vendégcsapatot ki le­hessen fizetni, már pedig ezenfelül még a hazai csapatot is fizetni kell. A vidék tehát a legszebb lel­kesedés mellett sem hajlandó súlyos áldozatokat hozni csak azért, hogy az utolsó fillérig adókra és vasúti jegyekre ússzon el, viszont a sport­nak egy garas ára haszna se legyen belőle. A fővárosi és környéki csapatokat tehát a tökéletes krízis lepte meg. Néhány helyen a klubok vezérei tesznek újabb erőfeszítéseket és a sa­ját zsebükből fizetgetik a játékoso­kat. Ez az áldozatkészség azonban a legtöbb helyen már kimerült és elgondolni is rossz, hogy mi lesz a közeljövőben. Mert a legstabilabb­nak gondolt Rákospalota és Bak játékosai is éppen a napokban adták egymásnak a kilincset a profiszövet­­ségben s jelentették be rendre, hogy klubjuk négy-öt hete sem folyósí­totta a játékosok fizetését. Ha a szövetségnél nincs is jelen­tés erről, de a Rákospalotával és Bakkal teljesen azonos állapotok uralkodnak a többi egyesület túl­nyomó részénél. Csak a játékosok erős klubérzése az, ami az egyen­súlyt még tartja, hiszen tudunk olyan esetről is, hogy heti harminc pengővel szerződött játékos a klub­vezértől öt pengőt is csak félve mert kérni, mivel rettegett attól a gondo­lattól, hogy az áldozatkészségében kimerült klubvezérek követelődzésével megbántja. Az elkövetkező két hónap lesz a magyar professzionizmus leg­válságosabb időszaka. A szabályok rendelkezései szerint ezeket a futballistákat már régen szabaddá kellene tenni, de a játéko­sok nem jelentkeznek, mert meg akarnak maradni régi klubjukban. Ám, ha történetesen nem fűznék is érzelmi szálak a játékost, várjon mit érne azzal, ha a szövetség a pa­naszára szabaddá tenné? Hova me­hetne, mikor amúgy is olyan hatal­mas a kínálat játékosokban. Biztos, hogy a profiklubok az új bajnok­ságban lényegesen olcsóbb csapa­tokkal fognak operálni. Ezek az olcsó csapatok a régi játékosok közül csak a javát tartják meg s néhány olcsó fiatal erőt szer­ződtetnek, mert a profifutball első esztendejéről már meg lehet álla­pítani azt a furcsán hangzó para­doxont, hogy az elmúlt, évben azért nem lehetett a futballnívót javítani, mert a csapatok drágák voltak. Az év elején mohón szerződtették a drága játékosokat, akik a legtöbb esetben az álamatőr világból csak a krekkek allűrjeit hozták maguk­kal, de küzdeni képtelenek voltak. A klubot azonban végképp megter­helték ezek a drága szerződések és hiába akadt azután évközben ol­csóbb és jobb játékos, azt már nem lehetett beleszorítani a büdzsébe. Nem is tekinti többé problémának senki azt, hogy centerhallja, vagy jobbösszekötője nincs. Játékos lesz elég, jobbak, mint az eistrapált régi nevek és ol­csóbbak, szerényebb igényűek. A probléma ott van, hogy a mecé­nások már elfogytak, még mielőtt az első év véget ért és a legtöbb klub számára megfejthetetlen rej­tély egyelőre, hogy ezt az olcsó csa­patot is miből fizesse. Mert a 12—14 bajnoki mérkőzés még a félévi ki­adásokat sem fedezheti, kiváltkép­pen akkor, ha többször vidéken kell a bajnoki mérkőzéseket lejátszani. A vidéki egylet helyzete e tekin­tetben szerencsésebb, mert annak pályája, megfelelő számú közönsége és kisebb-nagyobb társadalmi támo­gatása van, ezenfelül pedig már az alakulást azzal a tudattal végzi és úgy rendezkedik be, hogy ellenfelei­­valamennyien más városban laknak. A fővárosi és környéki csapatok­­helyzete a legsúlyosabb. Pályája nem mindegyiknek van, a közönsé­get a vezéregyletek hangos reklámos attrakciói minduntalan elcsábítják. Ezeknek létbevágó kérdés, hogy az ellen­fél messze városban lakik-e, ahonnan a közönség nem utaz­­hatik a csapattal, tehát a bevétel csak a hazai közön­ség megritkult soraiból kerül ki, viszont a második találkozóra meg drága útiköltséggel kell elutazni. A nagyközönség ezt a problémát úgy ismeri, mint a második liga lét­számának problémáját." A dolog ter­mészeténél fogva ugyanez a meg­élhetési probléma gyűrűzik tovább a most vajúdó III. liga irányában. A II. liga csapatai közül sokan szeretnék a létszámot olyan magasra fölemelni, amilyenre csak lehetséges, de majdnem mindenki megretten attól a gondolattól, hogy egyrészt a klubok belepusztulhatnak a sok vi­déki mérkőzésbe, másrészt emiatt esetleg kevés új egyesület marad s a II. liga meg sem alakulhat. Már pedig a III. liga megalakulása a II. ligának szorító létkérdése. Egész­séges új profiegyesületeket csak a vidék tud alakítani s bizonyos, hogy az új klubok túlnyomó többsége a vidékről is fog kikerülni. A mai holtpontra került II. ligának pedig egyenesen ez a létérdeke. Annyira létérdeke, hogy a mérkőzésekért só­­várgó második liga inkább megma­rad a mai szűkös 12-es létszám mel­lett, csakhogy ezáltal a III. ligának két csapattal több legyen s a III. liga valóban megalakulhasson. Mert túra nincs és egyedül a professzionizmus által megmozgatott vidéki városoktól le­het remélni azt, hogy a bajnoki mér­kőzéseken kívül üresen maradó ün­nepnapokon mérkőzéseket fognak rendezni. Ugyanezen a szempontból viszont élesen tiltakozni kell az ellen, hogy az anyagilag gyenge klu­bok professzionista kísérleteket tegyenek. A meglévő proficsapatoknak érzé­keny károkat okozhatnak azok a fe­leslegesen alakuló pálya és közönség nélküli proficsapatok, amelyek a leg­újabb jelek szerint egyre jobban kezdenek felburjánzani. Ezen a helyen újra rá kell mutatnunk a ha­tóságok érzéketlenségére, ard­ely nem az új, de az évtizedes múlttal ren­delkező kluboknak sem nyúlt a hóna alá. Nincs semmi szükség, sőt egye­nesen káros az, hogy néhány ambi­ciózus klubember, még ha némi ál­dozattal is, de az álprofi játékosok újabb sűrű sorait termelje ki, hogy azután jövőre esetleg életerős fővá­rosi, vagy vidéki alakulásoknak emiatt még a III. ligában sem jus­son hely. A fővárosi kiscsapatok ala­kítóinak meg kell érteniök, hogy előbb a hatóságok magatartásá­nak kell megváltoznia, adósza­badságot, félárú vasútijegyet, a pályanélkülieknek telket, köz­hitelt, sőt az arra érdemesek­nek szubvenciót kell kapniok. S csak ezután szabad arra gondolni, hogy új proficsapatokat létesítsenek olyan városokban, ahol a régi is nyomorog. Nem szabad megismétlődnie az olyan gazdálkodásnak, hogy a fut­ballszövetkezet fennállásának már az első esztendejében az egész alaptő­kéjét elköltse. F. P. ­Amatőr-felvételek kidolgozását­­ szakszerűen, gyorsan és olcsón elkészíli Sch­warz Jenő , amatőr fotóműhelye Budapest, Vili., Bükk Szilárd­ utca 39.

Next