Sürgöny, 1861. március (1. évfolyam, 50-75. szám)

1861-03-09 / 57. szám

Első évi folyam, Szerkesztő-hivatal Barátok-tere 7. aa. l-«6 eme ■ t. Kiadó hivatal­­i Barátok-tere 7. szám, földszint. Előfizethetni Budapesten a kiadó­hivatalban l Kak­tíva-tere 7. szám­, földszint. Vidéken bérmentes levelekben minden posta hivatalnál.SÜRGÖNY Előfizeki si .link .instriti értékben. Budapesten, házhoz hordva. h kr ft kr Egényévre 16 — Évnegyedre 4 60 Félévre 8 50 Egy hóra 2 — V Klekre, naponkint poétán ft kr kr Egényévre 19 — Évnegyedre 5 — Félévre 10 — Egy hóra 2 — NEMHIVATALOS KÉSZ. Lapszemle. Mennyire fejlődtek a dolgok Bécsben, mutatja a félhivatalos­­Donáti Zig.-nak ezen, commentárt nem igénylő czikke: „Mi mindig pártoltuk a Magyarországgali kie­gyenlítést ,­­ ezen törekvéstől nem hagyandjuk ma­gunkat eltéríttetni, még ha az ellenkező oldalon nem fognánk is hasonló hangulattal találkozni. Az Austria által megkezdett viti, az alkotmányos szabadság épít­ménye, melyre szélet alapok vettettek meg,a kormány­nak az iránti világos törekvése, miszerint a bi­rodalom legmagabb lét-érdekeinek kérdése a kor­szellem kívánalmaival s egy szintoly fölvilágo­­sult, mint rendszerető liberalismus elveivel ösz­­hangzásba hozassák, mint megannyi biztosítékok az iránt , hogy itt a válságokat ki akarják ke­rülni s inkább akarják a bizonyára nem kényszert­ mérséklettség s lemondás legszélsőbb áldozatait hozni meg. Hiszen még mindig az a czél, hogy a magyarok egy austriai állam összesség eszméjének megnye­­ressenek, s mivel örömest reméljük azt, mit óhajtunk, nem szabad kifáradnunk a békü­lékenység hirdetésé­ben s annak ismétlésében, miszerint bármennyire meg legyü­nk is arról győződve, hogy Austria semmi körül­mények közt sem járulhat a tiszta személy­ unionisták túlfeszített kívonataihoz, de mégis mindent el kell kö­vetnie oly összeütközések eltávolítása végett, melyek folyvást csak roszat fognának szülni. „Polgártársaink saját községtanácsosi választá­saikkal s az országgyűlési előkészületekkel foglalkoz­­ván, kissé elfordíták figyelmüket Magyarországtól. Azonban minden gondolkodó elismerendő, hogy a ma­gyar kérdés a legfontosabb az austriai napirenden levő összes politikai kérdések közt. Azon perezben, midőn elenyésznék a kilátás, annak mindkét részről kielégítő módoni megoldása iránt, itt a Lajthán innen, hol a szabad s legmagasb tetején egységesen szervezett birodalom eszméjét az első szerelem szen­vedélyével ragadták meg, a legnemesebb népérzetek­nek hatalmas s ellenállhatlan fölindulása állna elő. Magyarország vonakodását, Austria szabadokká lett népeinek kezet nyújtani, szükségkép határozott meg­vetés kifejezéséül kellene tekinteni. „De szóljunk ezúttal a pragmatica sanctióról, bármily nagy tisztelettel viseltessünk is annak irányá­ban, meg vagyunk róla győződve, hogy az ezen ok­mányból merített védvek a tényleges helyzettel szem­ben nem állják ki a próbát. Szóljunk egy nagy élet­­teljes tényről , constatkrozzuk, hogy a birodalom ösz­­szes alkatrészeinek összetartozóságáról a meg­győződés minden austriai­nak szívében sem kevésbbé erősen meg van érve, mint az alkotmányos szabadság szeretete (?) s hogy még azok is, kik ez utóbbinak szélesítésére törekszenek, határozottan megtagadnák beleegyezésüket, ha Magyarország elkülönítésének he­lyeslésére szólittatnának föl. Austria becsülete, jóléte s nagysága van ebben érdekelve. Ezen ügyben a kor­mány se nem egyedül áll, se nem csupán egy centralista pártot képvisel; a milliók öntudata erősíti, ösztönzi s indítja azt arra, hogy a febr. 26-án megkezdett után határozottan megmaradjon. Ha Ma­gyarország az alkotmányos szabadságok élvezete te­kintetében, még oly korban, melyet a jelenkortól csak egy tuczat év választ el, nagyobb politikai routine-t sajátított el, mégis legyen benne annyi méltányosság, hogy ismerje el, miszerint itt a polgárság, polgári szor­galom, szóval azon elem, mely a népeknek jólétet s erőt ad s az újkori polgárisodásnak fő ismertetőjelét képezi,­­ mindenesetre nagyobb mérvben van kifej­lődve, mint Magyarországban. Ezt nem szemrehányás kép,hanem csak annak kiemelése végett mondjuk,hogy nekünk is van némi okunk, nem becsülni magunkat ke­vésre,­­ mivel csupán a statistikára, városaink népes­ségi számára,gőzgépeink s ipar­termelésünk mennyisé­gére kell utalnunk,állításunk alaposságának bebizonyí­tása végett. Annyi bizonyos, hogy Magyarország egy szabadságilag szervezett Austriával a benső kötelék ál­tal semmit sem veszthet, se nem szégyellheti magát a miatt, hogy abban benn áll. de utasítsa vissza a nyúj­tott kezet, az ezúttal nem egyedül a kormány, ha­nem Austria népeinek keze. „Fényes a statisti­sim nem rég azt a kérdést tette, vájjon mi lehetségesnek tartjuk-e, hogy Magyarország nyolczszázados alkotmányát abba­hagyja, hogy hoz­zánk csatlakozzék? Hol van ez a 100éves alkotmány ? Nem oszlott-e az fel azon nagy áldozatok füstjében, melyek az 1848-ki törvényhozásnak hozattak? Mi ma­rad belőle, mint az emlékezet? mire való még, mint for­rástanulmánynak azok részére, kik némileg megfogha­­tatlannak találják, hogy egy, bármennyire érzelmes és tetterős nemzet, egy alkotmánytól, mely oly sokban hasonlíta a régi lengyel alkotmányhoz, az ugrást egy belga-féle minta-chartához megpróbálhatta? Mi fájdalom nem tartjuk lehetetlennek, hogy Magyaror­szág, föltüzelve a mindenesetre igen egyoldalú nemze­tiségi elv csábító hevétől, magát egyátalán önző s hi­­telen politika önkénytelen áldozatául dobja. Mi mélyen sajnálnék, ha a jó, mérsékelt, ildomos elemek az országban túlsúlyt nem szereznének maguknak azon fondorlatok fölött, melyek minap a párisi senatus egy szónoklatában elég világosan jellemeztettek annak, a­mik a szövetségnek a jog, az európai rend és minden tiszteletreméltó hagyományok el­len. Bizonyára nem használ semmit v­alaki jogra hivatkozni, ha az anyaginak sza­­kasztása czéloztatik. Midőn Austria a ma­gyaroknak mindent visszaadott, mit állásának veszé­lyeztetése nélkül nem csupán mint nagyhatalom, de átalában mint állam visszaadhatott, a magyaroknak minden érvényes igényüket tiszteletreméltó, nagy­részt hagyományossá lett, de e hagyomány hatalmá­­nál fogva is még életre való formák tisztelésére belöl­tette. Többet nem tehet, és ha még többet akarna tenni, akkor Austria népei iránt volna igaztalan. Mert ezen népek akarják az austriai államot, elvitazhatat­lan joguk van, hogy akarják, és a kormány, mondjuk ki habozás nélkül, mint természetes érdekeinek őre nagy igaztalanságot követne el,ha azért,hogy a s­zemél­y­­unió párthíveinek tessék, ő maga akarná megingatni a reábízott állameszme integritását. Nem gondolható oly austriai birodalmi képviselet,mely a ministeriumnak egy ilylaisser aller-ért Magyarországot illetőleg igazolási bilit adna. Sőt inkább a rosszulás egész vihara emel­kednék ily tett ellen, mi ezt teljes határozottsággal merjük jósolni, a­nélkül, hogy aggódnunk kellene, mikép az események, nevezetesen az ápril végén ös­­­szeülendő birodalmi tanács működése által meghazud­­toltatunk. „Midőn az okt. 20-ai császári diploma megjelent, s Magyarország készülőben volt megyei bizottmányait életbe léptetni, azt kelle hinni, hogy ez a császári ok­mány teljes tartalma elfogadásának föltétele alatt történik.— Legális eljárás volt az, az adott jogok kö­rén túlmenni, és világosan a császári kormány által szabott feltételeket megvetőleg ignorálni, sőt egyene­sen azok ellenkezőjét határozni és úgy intézkedni, mint Pest megye tett ? Bármennyire örezte fel magát az agitatio a mindenesetre csak költött jogkontinui­­tás és loyalitás duzzadó szappanbuborékaival, ama viseletnek szelíden szólva erkölcsi háttere nem volt. „Mivel mi ma a most dívó formulákról,úgy a sanctio pragmatikáról, valamint az 1791—92. törvényczikkek­­ről nem szólunk, hanem főképen csak tények mellett akarunk maradni, melyek nevezetességük mértéke sze­rint mégis végeredményükben a történelem folyamát meghatározzák, úgy azt kérdjük: ha a magyaroknak egy közös birodalmi tanács megalapítása nem tet­szett és nem tetszik, m­­i történt tehát az ő részükről, hogy a monarchia egységének érdekét föntartsák? mily javaslatokat tettek ez irányban ? mily eszmé­ket fejtegettek a megyei bizottmányokban, a sajtóban, a társas egyletekben? mily véleményre emelkedtek ez iránt a közvélemény vezetői, nyilvánosan és hall­gatagul elismert bizalmi férfiai az országnak? Fáj­dalom, mindezen kérdésekre kielégítő feleletről mit sem tudunk. Nem­ hivatalos körökben többfélét terveztek, de semmi sem volt azok közt, mi­előttünk alkalmasnak tetszenek, czélhoz vezetni. Először csak egy vélemény uralkodott az iránt, hogy a németszláv örökös tartományok határozottan szabadelvű intézményeket nyerjenek. E kívánat nem volt igazságtalan, és telje­síthető volt, az innenső népek kívánataival összevágott, és kiterjedt módon figyelembe is vétetett. De mi teljesít­hetőnek nem látszott, az volt, hogy az illető képviselet számára egyedül csak a németszláv örökös tarto­mányok képviseletének jellemét akarták vindicál­­ni, de a magyar országgyűlést mégis tökéletes egyenjogúsággal mellé állítani, és az elkerülhet­len közös birodalmi ügyeket egyedül csak ve­gyes bizottmányok által elintéztetni. Csak kevesen nyilatkoztak a mellett, hogy az utóbbiaknak ha­tározatképes elő adassák, legtöbben úgy vélekedtek, hogy a hozott határozm­á­nyok a magyar országgyűlésen csak ad referendum vézessenek. Sőt társadalmi körök­ben, hol ezen eszmék szóba jöttek, azt követelték, hogy még az illető vegyes bizottmányok is egy határ­városkában magyar területen üljenek össze, hogy még az előkészületi törvényhozási tény is csak hazai föl­dön menjen végbe. Ki nem ismeri el első pillanatra, hogy ezen eszmék, melyek, és ezt ismételjük, csak magánkörökben hányattak meg, e nagy, fontos kér­dést soha sem lesznek alkalmasak megoldani? Ezzel nem lehetne elkerülni a végzetszerű személyunio cir­­culus vitiosusát, és a közös birodalmi ügyek tárgya­­lásábani nehézségeket csak meg szaporítaná. A Wanderer legutóbbi számában egy czikket ol­vasunk, melyben a kilenczvenes években hozott or­szággyűlési t. czikkek alapján a személy­unió eszméje ismét legélesebben fölállítatik. Mi pedig nem tehetünk róla, hogy a martius előtti viszonyokban csak r­e­a­­­u­­n­­­o­t látunk, mivel akkor felelős ministérium nem ékelte be magát a királyi előjogok tökéletes szabad gyakorlata közé, és Austria összkormánya, egy lélek­­ből, és ugyanegy főnek akaratából folyt ki. Most az a teendő, a realuniót ismét helyreállítani,és ezen nem csak a viszonyok hatalma, hanem a közjó leg­­sü­rgőbb tekintetéből parancsolt irány az austriai bi­rodalmi képviselet iránti statútumban Magyarország és régi jogainak s törvényes szokásainak javára meg­találta lehető legmegrövidítettebb kifejezését. Ez azon szilárd alap, melyre egész Austriának állania kell, hogy ég segedelmével megmaradjon, mi századok óta volt, egy állam, egy nagyhatalom." A „Korunk" írja : A közelebbi századokban nem tudok systemát, elvet s törekvést, melyért több vért vesztegettek, több esküt félretettek és több szenvedést okoztak volna, mint az egységes austriai birodalom valósításáért. II. Ferdinand és I. Leopold kora, Ognate, Wald­­stein, Lobkowitz, Karaffa és keggurai a jesuiták, Bach és kardja Haynau Magyarország s az emberiség el­len elkövetett annyi bűnt és gyarlóságot juttatnak az ember eszébe, menyit senki neve sem azok közül, ki­ket a történelem már itélőszéke elé állított. Háromszáz év óta a Lajthán túl hazánk irányá­ban mindig egy czél felé törekedtek. Durvább vagy szelídebb modorban, kisebb vagy nagyobb távolságra, de mindig készek voltak kísérleteikkel alkotmányunk, törekvésünk és függetlenségünk ellen. Ha egyik mo­dor nem sikerült, mást választottak, s úgy tettek, mint az orvos, ki az undorító szert betegébe egyszer lab­dacs , máskor por, harmadszor mixtúra-minőségben mesterkedik becsempészni. S a kormány miért nem tudott mindez ideig czél­hoz jutni­? Mert a Karaffák és Haynauk, a seligma­cherek és gutgesinnt csinálók egyeseket igen, de a ma­gyar nemzet szellemét nem tudták megölni. Tököli, Rákóczi idegen földben porlanak, de az őket lelkesítő TARGZA. A párviadal és az orvos. *) Mióta a haza bilincsei lazulnak, egymást érik nálunk a párbajok szintúgy mint a zivataros 1848-ban,­­ ösztönszerű divattá kezd válni, hogy hazánkfiai a közellenség elleni dühöket egymás­ vérével csillapítják le. Efféle magánvérengzések szomorú jósai áhított nemzetnagyságunknak, s szembeötlő jele annak, hogy nemzetünk, mihelyt szabadabban légzik, saját fa­ját , egymást emésztgeti. Az oroszlány és tigris nem dúl fajtája ellen; a farkasok fel nem falják egy­mást, csak a jogtudó ember tör ember -- a csekély­­számú magyar tör magyar ellen azon időben, mikor nagy Széchenyink szerint az apagyilkosnak is, ha magyar, meg kellene kegyelmeznünk, hogy szapo­rodhassunk. Szomorú, hogy az igazságszolgáltatás eme lovagkori fonák módja a katonaságról az aristo­­kratiára, innen a műveit írói közönségre szivárgott át; ■— még szomorúbb, hogy meglettkorú tekintélyesbje­­ink kárhozatos példáján most — a haza reménye — a lánglelkű művelt fiatalság indul. Mi orvosok hivatásunk — és fogadalmunknál fogva őrei vagyunk a magán — és közegészségnek, s mulaszthatlan kötelességünknek ismerjük nemcsak a betegség gyógyítását, hanem annak czélszerít óvszerek általi elhárítását is. Azért ne vegye rész néven senki, ha a párviadali kérdésben orvosi hivatásunk és meggyő­ződésünk sugalmát követve felszólalunk. Mi a párviadal ? — A középkor sötét előítélete; vakhit, — ugyanaz, a mi a tüzes vassali vallatás, s a ráfogott­ nevü istenítéletek egyéb ha­bar és botor alak­jai. Történelmünkben dicsőítjük az okos Kálmán királyt, mivelhogy az istenítéleteket eltörölte , tettleg pedig a szintoly vakhitű­, gyilkos párbajt bálvá­nyozzuk. A párbaj a legigazságtalanabb igazságszolgálta­tás, melyben többnyire az ártatlanabbik, a sértett fél esik el, mimi K r­e i­t­a esetében : a nagyobb ügyesség, testi erő és ravasza­g pedig győzedelmeskedik az igaz­ság és jog gúnyos botrányára. A párbaj lábbal taposása az alkotmányos haza törvényének, mely szigorúan fenyíti meg a párviasko­­dókat és részeseiket. Mi több, a párviaskodók lábbal tiporják az erkölcsiség életfentartási törvényét, főkép akkor, ha nem valamely nemes és közérdekű tárgyért , hanem sértett hiúságért (mint szokás) vívnak. A párbaj vérengző ököljog, s mint ilyen, gya­korlati kigúnyolása a jogtudománynak, kivált azok részéről, kik a törvényszerűséget és alkotmányosságot szeretik fitogtatni. A párbaj a lovagiasság álarczába öltözött lélek­­törpeség, mely erénynyé erőlködik emelni az alacsony bosszúállást, fegyver élével fejezi le az igazságot, sőt lehetetlenné teszi a szívbeli megbocsátást az által, hogy az engesztelődést a vér árán akarja megvásárol­ni- Avagy nem megörökített bosszú-szenvedély-e az, ha a vérszomjas fél hetekig jár inni és lőni csupán azért, hogy bajtársával párviadalra kelhessen ? Tisz­telettel hódolunk azoknak, kik­­az igazság, haza és közjó érdekének földi javaikat, sőt életöket szentelik, kik csak oly földi jóllétet becsülnek, mely megfér az emberi méltósággal; ellenben közmegvetést és gyalá­zatot érdemelnek azok, kiket aljas önzés, sértett hiú­ság, bosszú s egyéb szenvedély vezet. A lovagiasság követeli, mondják a párbaj pártolók, a sértett becsüle­tért fegyverre kelni. A becsületsértésért mindenkinek joga van elégtételt venni, ámde senki se lévén, jogos bírája saját ügyének, az elégtételt meghatározni a fölhatalmazott bíró körébe tartozik. Egyébiránt a „be­csület" érzeménye napjainkban igen ingatag: egyik saját hiúságára, másik saját büszkeségére, gőgjére bitorolja a becsület szép nevét, s lovagiasságnak tartja vérengző fegyverrel tartani meg azt, ki­­álványzott hiúságán, gőgjén csorbát mer ejteni. Lovagiasság-e az, ha valaki feleselés közben önhittségünket stb. apró gúnynyal sérti meg, azért vért szomjazni, életét kocz­­kára tenni ki, hazafi­társának élete ellen törni? nem na­gyobb önmeggyőzés, meg lovagiasság-e: feledni bírni az ejtett bántalmat? He hivatkozzék senki a bevett szokásra , mert a józan észszel ellenkező szokást nem szabad követni. Kérdjük, micsoda lovagiasság van az ököljog gyakorlásában, micsoda a hazai és erkölcsi törvény lábbal taposásában ? micsoda lovagiasság az a sértett törvény szigora elöl elosonni? Ki gyávább, az-e, a­ki a vakhitű és igazságtalan párbajt el nem fogadja — vagy a­ki a párbaj után alacsony mentegetődzés­­sel, szökéssel vonja ki magát a hazai t­örvény szigo­ra alól ? A párbajok gyakoriságának egyik oka napjaink­ban az, hogy sokan a párbajt a bátorlelkűek becsület­­védszerének tartják, holott az legtöbb esetben nem egyéb, mint a veszekedők véres bosszújának ideiglenes lehűtése : e szerint erényálarczos bűn. A párbajok má­sik oka az, miszerint műveit korszakunk gyalázatára még nem jutottunk odáig, hogy az észszerűtlen párbajt a közvélemény kárhoztasssa. Hapi lapjaink nem szó­lalnak fel e véres visszaélés ellen, tán „qui tacet, con­­sentit" elvből; sőt mi több, úgy látszik, mintha maguk az ítélő bírák is túlengedékenyek, átnézők volnának a párviaskodók elítélésében. Mig bátorlelkű­ségnek és lovagiasságnak fogjuk czimezgetni a veszekedési visz­keteget, míg a közvélemény kárhozatot nem mondana a párviaskodókra, mig a hazai törvény Bru­tus szigor­ral nem fog alkalmaztatni a vétkesek ellen , addig ter­jedni fog a párbaj mételye közöttünk, és sok, különben nemes törekvésű ifjú fog a vakhitű előítéletnek és sa­ját szenvedélyének esni áldozatul. Nem elég, hogy el­­­­lenségeink (kiknek száma légió) törnek ellenünk, ma­­­­gunk is pusztítjuk magunkat? „Isten csodája, hogy még áll hazánk." „Ámbár ezerszer vak tüzedben vé­reidet magadat tiportad “ Mi viszonyban áll az orvos a párviaskodókkal ? Akárhogy vizsgáljuk a dolgot, következetlensé­get látunk a párviaskodók ama szokásában, hogy pár­bajra a viaskodók orvost lovnak meg egyszersmind. Ha valakik kedveltnek tartják egymáson vérző sebeket ejteni, tessék gyönyörködni és lovagiaskodni a szán­dékosan ejtett sebek elviselésében. Ez épen olyan, mint mikor valaki a vízbe ugrik a végett, hogy bele fojtsa magát, s bukdácsolás közben mentő segítségért kiált. A­ki veszni vagy ölni nem akar, ne párviaskod­jék, a­kik pedig veszni vagy ölni akarnak, várjon mi czélból kinak azok orvost ? Bármily következetlenül is, a párbajhoz hivatik orvos. Soha nem szokták a párbajosok a meghivatás okát az orvossal tudatni, mindazonáltal az orvos többnyire sejtheti azt a találkozási hely rendkívülisé­­géből, az időhatározásból s egyéb viszonyokból; egyéni és orvosi önállása pedig őt fölhatalmazza meg­kérdezni, beteg-e valaki ? . . tulajdonképen miért hí­ják őt? - Ha tudja az orvos, hogy párbajhoz hivatik, nem köteles menni, sőt nem szabad oda mennie. Az orvosnak is van meggyőződése. He­lyesli e az orvos a vakhitű, előítéletes, törvénytelen, erkölcstelen és igazságtalan párbaji megtorlást ? he­­lyesli-e az egymásgyilkolást, vagy az egymás test-ép­ségének veszélyeztetését ? . . . Ha nem helyesli, ne cselekedjék lelkiismeretének sugalma ellen ; különben az elvtelenség, önhaszonlesés és népszerűség-vadászás vádja fogja őt bélyegezni. Az orvosnak magasztos hivatása van. Ren­deltetése, esküdött fogadalma és a fölhatalmazó állam­ot a magán- és közegészség őrévé tették, s mint ilyen gátolni, sőt elejét tartozik venni minden test-épséget és életet veszélyező sértésnek és betegségnek. Az orvos­nak e szerint hivatási kötelessége, a mennyire tőle ki­telhetik, meggátolni a párbajt, vagy legalább ennek létesüléséhez megegyezés vagy ottlét által nem járulni. A mely orvos ellenkezőleg cselekszik, egészségőri hi­vatását s esküdött fogadalmát sérti meg, midőn szán­dékos jelenléte által mintegy biztosítékot nyújt a ha­­ i . . .) A párviadal ellen bölcsé­szi, jogtani, vallási , ériségi szempontból sok íratott már, de sikertelenül, fi UH­ szerint is a párbaj társaséletünk conventionalis te­ngerne fogva bizonyos esetekben elkerülhetlen. De az 1 nt vj­­ 1 esetek felette ritkák; ezeken kívül ped pár aj vagy ál-lovagiasság , vagy a veszekedő természe egy csa szmleg kevésbé durva kitörése. Mint más ne. ,e­.n! különösen a francziáknál, és pedig betegesen i . .. jellemzőbee, koronkint valódi párbaj­ ragály­­ ki; ilyen dühöng jelenleg nálunk. Az erkölcsök elvadulás fenyege­t­ene ragály ellen visszahatni kötelességük a szerem kozlonyeinek Ezért közöljük e czikket a Poór­­­tr. által jelesen szerkesztett orvosi lap a „Gyógyász után, mint korszerűt, s nem csak az orvosok által figyel, méltatandot. filért. 57. szám —"1861 Szombat, mártius 9. szellem itthon maradt. És 1849 ben is a két császá hadserege előtt, kifárasztottan, csak a fegyvert tette le nemzetünk, de bizalmát igaz ügye iránt nem vesz­tette el és jogérzete nem capitulált.­­­Sőt tizenegy évi, a jövő kor előtt hihetetlen szen­vedés alatt megedződve és nemesedve, ma azon tudat­tal él, hogy szenvedései és küzdelmei árán a sors nagyságra és szabadságra jelölte ki. Az új kibocsátvány egyelőre sokakat megdöb­bentett. Én ezért még nem is kárhoztatom a bécsi kor­mányt. Egy kormány sem tehet erőszakot hajlamán. A kormányok hajlama épen mint az egyéneké eszköz a sors kezében, melylyel az elkövetett tények szerint jutalmaz vagy büntet: ez nekünk minden tekintetben vigasztalásunk lehet. De lehet még egy más vigasztalásunk is. Ha há­rom századon végig tekintünk, úgy találjuk, hogy az ellenünk működő rész mindig gyengül. Ebből azt kö­vetkeztethetjük , hogy elvégre egészen elkopik elő­lünk. Ezelőtt 11 évvel az egységes birodalommal két császár hadserege szuronyhegyen kínált; ma már me­­taphysikai subtilitással akarják velünk elfogadtatni. Régebben ha törvényeinkhez ragaszkodtunk, azo­kat védelmeztük, eretnekeknek, kuruczoknak, rablók­nak, felségsértőknek neveztek; ma már Schmerling úr szelíden mosolyogva, csak lázasoknak tart. Ha hívek maradunk nemzetünk szelleméhez, ak­kor elleneink törekvéséről azt mondhatjuk : „est so­­mnium!" a febr. 20-ki kibocsátványról : „hoc est ul­tima ejus interpretatio." Megyei tudósítások. — Komárom megye 1861. mart. 1-én tartott bi­­zottm­ányi ülésének jegyzőkönyvi kivonata. Felolvastatott­­ cs. k. Felségének f. é. február 14-én 21­0­.ss- 87 a­ költ kegyelmes kir. meghívó levele, melyben Magyarország közgyűlését f. é. ápril­i­ kára Budára kitűzni méltóztatott. Ezzel kapcsolatban indít­vány létetett, miszerint a hivatalos lapok által a bizott­mány összeülésének folyama alatt köztudomásra jutott azon legfelsőbb elhatározásra, melynél fogva törvé­nyeinkkel ellenkezésben, az úgynevezett birodalmi tanács is megállapittatott s rendelkezési köre Magyar­­országra is kiterjesztetett, megyénk is, mint a törvé­nyek megtartása fölötti őrködésre kiválólag meghívott egyik törvényhatóság, nyilatkozzék. Megyénk közönsége alkotmányos jogainál fogva felhivatva érzi magát kijelenteni, hogy a k. kir. meghívó levélben oly kellékek hiányát látja, melyeket lehetlen közjogi szempontból hallgatással elmellőzni. 1-ér Hiány­zik benne az 1848. 3. t. sz. szerinti minist­eri ellenjegyzés 2-ér. Erdély s a kapcsolt részek, a közös magyar ország­gyűlésre meg nem hivattak. 3-or. Az országgyűlés az 1848. 4. t. ez. ellenében Budára tűzetett ki. 4-er. Nem felel meg azon kellékeknek, melyeket az 1790. 3. t. ez. és 1608. évi koronázás előtti törvények a trónváltozás esetére megszabnak, sőt még hivatkozás is van a m. é. oct. 20-án kiadott legfelsőbb elhatározásra is, mely alkot­­mányszerű alapokkal nem bír. Mindezen hiányok, melyekhez hozzájárul az is, mi­szerint a meghívó levél kiadásakor, s az országgyűlés ha­tárnapja kitűzésében nem vétettek tekintetbe azon határ­idők sem, melyek az 1848. 5. t. sz. által a követválasz­tásoknál megtartandók, eléggé okadatolvák, ha megyénk közönsége, az alattvalói tisztelet korlátai között törvé­nyes jogainál fogva mindaddig, mig a törvényeknek elég­tétel nem eszközöltetik, a k. kir. meghívó levél végre­hajtása iránt nem intézkednék. De a köztudomásra jutott utóbbi legfelsőbb rende­letek, melyek bennünket méltó aggodalommal töltenek el, hazánkat oly súlyos veszedelemmel fenyegetik, misze­rint elkerülhetlenné válik, hogy azokra a nemzet ország­­gyűlésileg a sanctió pragmatikában is megismert jogai fönntartásával mielőbb ne nyilatkozzék. Ennélfogva a k. kir. meghívó levél a középponti bizottmánynak, további eljárás végett óvásunknak jegyzőkönyvi kijelentésével mindezek mellett is kiadatott.

Next