Sürgöny, 1861. március (1. évfolyam, 50-75. szám)
1861-03-09 / 57. szám
Első évi folyam, Szerkesztő-hivatal Barátok-tere 7. aa. l-«6 eme ■ t. Kiadó hivatali Barátok-tere 7. szám, földszint. Előfizethetni Budapesten a kiadóhivatalban l Kaktíva-tere 7. szám, földszint. Vidéken bérmentes levelekben minden posta hivatalnál.SÜRGÖNY Előfizeki si .link .instriti értékben. Budapesten, házhoz hordva. h kr ft kr Egényévre 16 — Évnegyedre 4 60 Félévre 8 50 Egy hóra 2 — V Klekre, naponkint poétán ft kr kr Egényévre 19 — Évnegyedre 5 — Félévre 10 — Egy hóra 2 — NEMHIVATALOS KÉSZ. Lapszemle. Mennyire fejlődtek a dolgok Bécsben, mutatja a félhivatalosDonáti Zig.-nak ezen, commentárt nem igénylő czikke: „Mi mindig pártoltuk a Magyarországgali kiegyenlítést , ezen törekvéstől nem hagyandjuk magunkat eltéríttetni, még ha az ellenkező oldalon nem fognánk is hasonló hangulattal találkozni. Az Austria által megkezdett viti, az alkotmányos szabadság építménye, melyre szélet alapok vettettek meg,a kormánynak az iránti világos törekvése, miszerint a birodalom legmagabb lét-érdekeinek kérdése a korszellem kívánalmaival s egy szintoly fölvilágosult, mint rendszerető liberalismus elveivel öszhangzásba hozassák, mint megannyi biztosítékok az iránt , hogy itt a válságokat ki akarják kerülni s inkább akarják a bizonyára nem kényszert mérséklettség s lemondás legszélsőbb áldozatait hozni meg. Hiszen még mindig az a czél, hogy a magyarok egy austriai állam összesség eszméjének megnyeressenek, s mivel örömest reméljük azt, mit óhajtunk, nem szabad kifáradnunk a békülékenység hirdetésében s annak ismétlésében, miszerint bármennyire meg legyünk is arról győződve, hogy Austria semmi körülmények közt sem járulhat a tiszta személy unionisták túlfeszített kívonataihoz, de mégis mindent el kell követnie oly összeütközések eltávolítása végett, melyek folyvást csak roszat fognának szülni. „Polgártársaink saját községtanácsosi választásaikkal s az országgyűlési előkészületekkel foglalkozván, kissé elfordíták figyelmüket Magyarországtól. Azonban minden gondolkodó elismerendő, hogy a magyar kérdés a legfontosabb az austriai napirenden levő összes politikai kérdések közt. Azon perezben, midőn elenyésznék a kilátás, annak mindkét részről kielégítő módoni megoldása iránt, itt a Lajthán innen, hol a szabad s legmagasb tetején egységesen szervezett birodalom eszméjét az első szerelem szenvedélyével ragadták meg, a legnemesebb népérzeteknek hatalmas s ellenállhatlan fölindulása állna elő. Magyarország vonakodását, Austria szabadokká lett népeinek kezet nyújtani, szükségkép határozott megvetés kifejezéséül kellene tekinteni. „De szóljunk ezúttal a pragmatica sanctióról, bármily nagy tisztelettel viseltessünk is annak irányában, meg vagyunk róla győződve, hogy az ezen okmányból merített védvek a tényleges helyzettel szemben nem állják ki a próbát. Szóljunk egy nagy életteljes tényről , constatkrozzuk, hogy a birodalom öszszes alkatrészeinek összetartozóságáról a meggyőződés minden austriainak szívében sem kevésbbé erősen meg van érve, mint az alkotmányos szabadság szeretete (?) s hogy még azok is, kik ez utóbbinak szélesítésére törekszenek, határozottan megtagadnák beleegyezésüket, ha Magyarország elkülönítésének helyeslésére szólittatnának föl. Austria becsülete, jóléte s nagysága van ebben érdekelve. Ezen ügyben a kormány se nem egyedül áll, se nem csupán egy centralista pártot képvisel; a milliók öntudata erősíti, ösztönzi s indítja azt arra, hogy a febr. 26-án megkezdett után határozottan megmaradjon. Ha Magyarország az alkotmányos szabadságok élvezete tekintetében, még oly korban, melyet a jelenkortól csak egy tuczat év választ el, nagyobb politikai routine-t sajátított el, mégis legyen benne annyi méltányosság, hogy ismerje el, miszerint itt a polgárság, polgári szorgalom, szóval azon elem, mely a népeknek jólétet s erőt ad s az újkori polgárisodásnak fő ismertetőjelét képezi, mindenesetre nagyobb mérvben van kifejlődve, mint Magyarországban. Ezt nem szemrehányás kép,hanem csak annak kiemelése végett mondjuk,hogy nekünk is van némi okunk, nem becsülni magunkat kevésre, mivel csupán a statistikára, városaink népességi számára,gőzgépeink s ipartermelésünk mennyiségére kell utalnunk,állításunk alaposságának bebizonyítása végett. Annyi bizonyos, hogy Magyarország egy szabadságilag szervezett Austriával a benső kötelék által semmit sem veszthet, se nem szégyellheti magát a miatt, hogy abban benn áll. de utasítsa vissza a nyújtott kezet, az ezúttal nem egyedül a kormány, hanem Austria népeinek keze. „Fényes a statistisim nem rég azt a kérdést tette, vájjon mi lehetségesnek tartjuk-e, hogy Magyarország nyolczszázados alkotmányát abbahagyja, hogy hozzánk csatlakozzék? Hol van ez a 100éves alkotmány ? Nem oszlott-e az fel azon nagy áldozatok füstjében, melyek az 1848-ki törvényhozásnak hozattak? Mi marad belőle, mint az emlékezet? mire való még, mint forrástanulmánynak azok részére, kik némileg megfoghatatlannak találják, hogy egy, bármennyire érzelmes és tetterős nemzet, egy alkotmánytól, mely oly sokban hasonlíta a régi lengyel alkotmányhoz, az ugrást egy belga-féle minta-chartához megpróbálhatta? Mi fájdalom nem tartjuk lehetetlennek, hogy Magyarország, föltüzelve a mindenesetre igen egyoldalú nemzetiségi elv csábító hevétől, magát egyátalán önző s hitelen politika önkénytelen áldozatául dobja. Mi mélyen sajnálnék, ha a jó, mérsékelt, ildomos elemek az országban túlsúlyt nem szereznének maguknak azon fondorlatok fölött, melyek minap a párisi senatus egy szónoklatában elég világosan jellemeztettek annak, amik a szövetségnek a jog, az európai rend és minden tiszteletreméltó hagyományok ellen. Bizonyára nem használ semmit valaki jogra hivatkozni, ha az anyaginak szakasztása czéloztatik. Midőn Austria a magyaroknak mindent visszaadott, mit állásának veszélyeztetése nélkül nem csupán mint nagyhatalom, de átalában mint állam visszaadhatott, a magyaroknak minden érvényes igényüket tiszteletreméltó, nagyrészt hagyományossá lett, de e hagyomány hatalmánál fogva is még életre való formák tisztelésére belöltette. Többet nem tehet, és ha még többet akarna tenni, akkor Austria népei iránt volna igaztalan. Mert ezen népek akarják az austriai államot, elvitazhatatlan joguk van, hogy akarják, és a kormány, mondjuk ki habozás nélkül, mint természetes érdekeinek őre nagy igaztalanságot követne el,ha azért,hogy a személyunió párthíveinek tessék, ő maga akarná megingatni a reábízott állameszme integritását. Nem gondolható oly austriai birodalmi képviselet,mely a ministeriumnak egy ilylaisser aller-ért Magyarországot illetőleg igazolási bilit adna. Sőt inkább a rosszulás egész vihara emelkednék ily tett ellen, mi ezt teljes határozottsággal merjük jósolni, anélkül, hogy aggódnunk kellene, mikép az események, nevezetesen az ápril végén összeülendő birodalmi tanács működése által meghazudtoltatunk. „Midőn az okt. 20-ai császári diploma megjelent, s Magyarország készülőben volt megyei bizottmányait életbe léptetni, azt kelle hinni, hogy ez a császári okmány teljes tartalma elfogadásának föltétele alatt történik.— Legális eljárás volt az, az adott jogok körén túlmenni, és világosan a császári kormány által szabott feltételeket megvetőleg ignorálni, sőt egyenesen azok ellenkezőjét határozni és úgy intézkedni, mint Pest megye tett ? Bármennyire örezte fel magát az agitatio a mindenesetre csak költött jogkontinuitás és loyalitás duzzadó szappanbuborékaival, ama viseletnek szelíden szólva erkölcsi háttere nem volt. „Mivel mi ma a most dívó formulákról,úgy a sanctio pragmatikáról, valamint az 1791—92. törvényczikkekről nem szólunk, hanem főképen csak tények mellett akarunk maradni, melyek nevezetességük mértéke szerint mégis végeredményükben a történelem folyamát meghatározzák, úgy azt kérdjük: ha a magyaroknak egy közös birodalmi tanács megalapítása nem tetszett és nem tetszik, mi történt tehát az ő részükről, hogy a monarchia egységének érdekét föntartsák? mily javaslatokat tettek ez irányban ? mily eszméket fejtegettek a megyei bizottmányokban, a sajtóban, a társas egyletekben? mily véleményre emelkedtek ez iránt a közvélemény vezetői, nyilvánosan és hallgatagul elismert bizalmi férfiai az országnak? Fájdalom, mindezen kérdésekre kielégítő feleletről mit sem tudunk. Nem hivatalos körökben többfélét terveztek, de semmi sem volt azok közt, mielőttünk alkalmasnak tetszenek, czélhoz vezetni. Először csak egy vélemény uralkodott az iránt, hogy a németszláv örökös tartományok határozottan szabadelvű intézményeket nyerjenek. E kívánat nem volt igazságtalan, és teljesíthető volt, az innenső népek kívánataival összevágott, és kiterjedt módon figyelembe is vétetett. De mi teljesíthetőnek nem látszott, az volt, hogy az illető képviselet számára egyedül csak a németszláv örökös tartományok képviseletének jellemét akarták vindicálni, de a magyar országgyűlést mégis tökéletes egyenjogúsággal mellé állítani, és az elkerülhetlen közös birodalmi ügyeket egyedül csak vegyes bizottmányok által elintéztetni. Csak kevesen nyilatkoztak a mellett, hogy az utóbbiaknak határozatképes elő adassák, legtöbben úgy vélekedtek, hogy a hozott határozmányok a magyar országgyűlésen csak ad referendum vézessenek. Sőt társadalmi körökben, hol ezen eszmék szóba jöttek, azt követelték, hogy még az illető vegyes bizottmányok is egy határvároskában magyar területen üljenek össze, hogy még az előkészületi törvényhozási tény is csak hazai földön menjen végbe. Ki nem ismeri el első pillanatra, hogy ezen eszmék, melyek, és ezt ismételjük, csak magánkörökben hányattak meg, e nagy, fontos kérdést soha sem lesznek alkalmasak megoldani? Ezzel nem lehetne elkerülni a végzetszerű személyunio circulus vitiosusát, és a közös birodalmi ügyek tárgyalásábani nehézségeket csak meg szaporítaná. A Wanderer legutóbbi számában egy czikket olvasunk, melyben a kilenczvenes években hozott országgyűlési t. czikkek alapján a személyunió eszméje ismét legélesebben fölállítatik. Mi pedig nem tehetünk róla, hogy a martius előtti viszonyokban csak reaunot látunk, mivel akkor felelős ministérium nem ékelte be magát a királyi előjogok tökéletes szabad gyakorlata közé, és Austria összkormánya, egy lélekből, és ugyanegy főnek akaratából folyt ki. Most az a teendő, a realuniót ismét helyreállítani,és ezen nem csak a viszonyok hatalma, hanem a közjó legsürgőbb tekintetéből parancsolt irány az austriai birodalmi képviselet iránti statútumban Magyarország és régi jogainak s törvényes szokásainak javára megtalálta lehető legmegrövidítettebb kifejezését. Ez azon szilárd alap, melyre egész Austriának állania kell, hogy ég segedelmével megmaradjon, mi századok óta volt, egy állam, egy nagyhatalom." A „Korunk" írja : A közelebbi századokban nem tudok systemát, elvet s törekvést, melyért több vért vesztegettek, több esküt félretettek és több szenvedést okoztak volna, mint az egységes austriai birodalom valósításáért. II. Ferdinand és I. Leopold kora, Ognate, Waldstein, Lobkowitz, Karaffa és keggurai a jesuiták, Bach és kardja Haynau Magyarország s az emberiség ellen elkövetett annyi bűnt és gyarlóságot juttatnak az ember eszébe, menyit senki neve sem azok közül, kiket a történelem már itélőszéke elé állított. Háromszáz év óta a Lajthán túl hazánk irányában mindig egy czél felé törekedtek. Durvább vagy szelídebb modorban, kisebb vagy nagyobb távolságra, de mindig készek voltak kísérleteikkel alkotmányunk, törekvésünk és függetlenségünk ellen. Ha egyik modor nem sikerült, mást választottak, s úgy tettek, mint az orvos, ki az undorító szert betegébe egyszer labdacs , máskor por, harmadszor mixtúra-minőségben mesterkedik becsempészni. S a kormány miért nem tudott mindez ideig czélhoz jutni? Mert a Karaffák és Haynauk, a seligmacherek és gutgesinnt csinálók egyeseket igen, de a magyar nemzet szellemét nem tudták megölni. Tököli, Rákóczi idegen földben porlanak, de az őket lelkesítő TARGZA. A párviadal és az orvos. *) Mióta a haza bilincsei lazulnak, egymást érik nálunk a párbajok szintúgy mint a zivataros 1848-ban, ösztönszerű divattá kezd válni, hogy hazánkfiai a közellenség elleni dühöket egymás vérével csillapítják le. Efféle magánvérengzések szomorú jósai áhított nemzetnagyságunknak, s szembeötlő jele annak, hogy nemzetünk, mihelyt szabadabban légzik, saját faját , egymást emésztgeti. Az oroszlány és tigris nem dúl fajtája ellen; a farkasok fel nem falják egymást, csak a jogtudó ember tör ember -- a csekélyszámú magyar tör magyar ellen azon időben, mikor nagy Széchenyink szerint az apagyilkosnak is, ha magyar, meg kellene kegyelmeznünk, hogy szaporodhassunk. Szomorú, hogy az igazságszolgáltatás eme lovagkori fonák módja a katonaságról az aristokratiára, innen a műveit írói közönségre szivárgott át; ■— még szomorúbb, hogy meglettkorú tekintélyesbjeink kárhozatos példáján most — a haza reménye — a lánglelkű művelt fiatalság indul. Mi orvosok hivatásunk — és fogadalmunknál fogva őrei vagyunk a magán — és közegészségnek, s mulaszthatlan kötelességünknek ismerjük nemcsak a betegség gyógyítását, hanem annak czélszerít óvszerek általi elhárítását is. Azért ne vegye rész néven senki, ha a párviadali kérdésben orvosi hivatásunk és meggyőződésünk sugalmát követve felszólalunk. Mi a párviadal ? — A középkor sötét előítélete; vakhit, — ugyanaz, a mi a tüzes vassali vallatás, s a ráfogott nevü istenítéletek egyéb habar és botor alakjai. Történelmünkben dicsőítjük az okos Kálmán királyt, mivelhogy az istenítéleteket eltörölte , tettleg pedig a szintoly vakhitű, gyilkos párbajt bálványozzuk. A párbaj a legigazságtalanabb igazságszolgáltatás, melyben többnyire az ártatlanabbik, a sértett fél esik el, mimi K re ita esetében : a nagyobb ügyesség, testi erő és ravaszag pedig győzedelmeskedik az igazság és jog gúnyos botrányára. A párbaj lábbal taposása az alkotmányos haza törvényének, mely szigorúan fenyíti meg a párviaskodókat és részeseiket. Mi több, a párviaskodók lábbal tiporják az erkölcsiség életfentartási törvényét, főkép akkor, ha nem valamely nemes és közérdekű tárgyért , hanem sértett hiúságért (mint szokás) vívnak. A párbaj vérengző ököljog, s mint ilyen, gyakorlati kigúnyolása a jogtudománynak, kivált azok részéről, kik a törvényszerűséget és alkotmányosságot szeretik fitogtatni. A párbaj a lovagiasság álarczába öltözött lélektörpeség, mely erénynyé erőlködik emelni az alacsony bosszúállást, fegyver élével fejezi le az igazságot, sőt lehetetlenné teszi a szívbeli megbocsátást az által, hogy az engesztelődést a vér árán akarja megvásárolni- Avagy nem megörökített bosszú-szenvedély-e az, ha a vérszomjas fél hetekig jár inni és lőni csupán azért, hogy bajtársával párviadalra kelhessen ? Tisztelettel hódolunk azoknak, kikaz igazság, haza és közjó érdekének földi javaikat, sőt életöket szentelik, kik csak oly földi jóllétet becsülnek, mely megfér az emberi méltósággal; ellenben közmegvetést és gyalázatot érdemelnek azok, kiket aljas önzés, sértett hiúság, bosszú s egyéb szenvedély vezet. A lovagiasság követeli, mondják a párbaj pártolók, a sértett becsületért fegyverre kelni. A becsületsértésért mindenkinek joga van elégtételt venni, ámde senki se lévén, jogos bírája saját ügyének, az elégtételt meghatározni a fölhatalmazott bíró körébe tartozik. Egyébiránt a „becsület" érzeménye napjainkban igen ingatag: egyik saját hiúságára, másik saját büszkeségére, gőgjére bitorolja a becsület szép nevét, s lovagiasságnak tartja vérengző fegyverrel tartani meg azt, kiálványzott hiúságán, gőgjén csorbát mer ejteni. Lovagiasság-e az, ha valaki feleselés közben önhittségünket stb. apró gúnynyal sérti meg, azért vért szomjazni, életét koczkára tenni ki, hazafitársának élete ellen törni? nem nagyobb önmeggyőzés, meg lovagiasság-e: feledni bírni az ejtett bántalmat? He hivatkozzék senki a bevett szokásra , mert a józan észszel ellenkező szokást nem szabad követni. Kérdjük, micsoda lovagiasság van az ököljog gyakorlásában, micsoda a hazai és erkölcsi törvény lábbal taposásában ? micsoda lovagiasság az a sértett törvény szigora elöl elosonni? Ki gyávább, az-e, aki a vakhitű és igazságtalan párbajt el nem fogadja — vagy aki a párbaj után alacsony mentegetődzéssel, szökéssel vonja ki magát a hazai törvény szigora alól ? A párbajok gyakoriságának egyik oka napjainkban az, hogy sokan a párbajt a bátorlelkűek becsületvédszerének tartják, holott az legtöbb esetben nem egyéb, mint a veszekedők véres bosszújának ideiglenes lehűtése : e szerint erényálarczos bűn. A párbajok másik oka az, miszerint műveit korszakunk gyalázatára még nem jutottunk odáig, hogy az észszerűtlen párbajt a közvélemény kárhoztasssa. Hapi lapjaink nem szólalnak fel e véres visszaélés ellen, tán „qui tacet, consentit" elvből; sőt mi több, úgy látszik, mintha maguk az ítélő bírák is túlengedékenyek, átnézők volnának a párviaskodók elítélésében. Mig bátorlelkűségnek és lovagiasságnak fogjuk czimezgetni a veszekedési viszketeget, míg a közvélemény kárhozatot nem mondana a párviaskodókra, mig a hazai törvény Brutus szigorral nem fog alkalmaztatni a vétkesek ellen , addig terjedni fog a párbaj mételye közöttünk, és sok, különben nemes törekvésű ifjú fog a vakhitű előítéletnek és saját szenvedélyének esni áldozatul. Nem elég, hogy ellenségeink (kiknek száma légió) törnek ellenünk, magunk is pusztítjuk magunkat? „Isten csodája, hogy még áll hazánk." „Ámbár ezerszer vak tüzedben véreidet magadat tiportad “ Mi viszonyban áll az orvos a párviaskodókkal ? Akárhogy vizsgáljuk a dolgot, következetlenséget látunk a párviaskodók ama szokásában, hogy párbajra a viaskodók orvost lovnak meg egyszersmind. Ha valakik kedveltnek tartják egymáson vérző sebeket ejteni, tessék gyönyörködni és lovagiaskodni a szándékosan ejtett sebek elviselésében. Ez épen olyan, mint mikor valaki a vízbe ugrik a végett, hogy bele fojtsa magát, s bukdácsolás közben mentő segítségért kiált. Aki veszni vagy ölni nem akar, ne párviaskodjék, akik pedig veszni vagy ölni akarnak, várjon mi czélból kinak azok orvost ? Bármily következetlenül is, a párbajhoz hivatik orvos. Soha nem szokták a párbajosok a meghivatás okát az orvossal tudatni, mindazonáltal az orvos többnyire sejtheti azt a találkozási hely rendkívüliségéből, az időhatározásból s egyéb viszonyokból; egyéni és orvosi önállása pedig őt fölhatalmazza megkérdezni, beteg-e valaki ? . . tulajdonképen miért híják őt? - Ha tudja az orvos, hogy párbajhoz hivatik, nem köteles menni, sőt nem szabad oda mennie. Az orvosnak is van meggyőződése. Helyesli e az orvos a vakhitű, előítéletes, törvénytelen, erkölcstelen és igazságtalan párbaji megtorlást ? helyesli-e az egymásgyilkolást, vagy az egymás test-épségének veszélyeztetését ? . . . Ha nem helyesli, ne cselekedjék lelkiismeretének sugalma ellen ; különben az elvtelenség, önhaszonlesés és népszerűség-vadászás vádja fogja őt bélyegezni. Az orvosnak magasztos hivatása van. Rendeltetése, esküdött fogadalma és a fölhatalmazó államot a magán- és közegészség őrévé tették, s mint ilyen gátolni, sőt elejét tartozik venni minden test-épséget és életet veszélyező sértésnek és betegségnek. Az orvosnak e szerint hivatási kötelessége, a mennyire tőle kitelhetik, meggátolni a párbajt, vagy legalább ennek létesüléséhez megegyezés vagy ottlét által nem járulni. A mely orvos ellenkezőleg cselekszik, egészségőri hivatását s esküdött fogadalmát sérti meg, midőn szándékos jelenléte által mintegy biztosítékot nyújt a ha i . . .) A párviadal ellen bölcsészi, jogtani, vallási , ériségi szempontból sok íratott már, de sikertelenül, fi UH szerint is a párbaj társaséletünk conventionalis tengerne fogva bizonyos esetekben elkerülhetlen. De az 1 nt vj 1 esetek felette ritkák; ezeken kívül ped pár aj vagy ál-lovagiasság , vagy a veszekedő természe egy csa szmleg kevésbé durva kitörése. Mint más ne. ,e.n! különösen a francziáknál, és pedig betegesen i . .. jellemzőbee, koronkint valódi párbaj ragály ki; ilyen dühöng jelenleg nálunk. Az erkölcsök elvadulás fenyegetene ragály ellen visszahatni kötelességük a szerem kozlonyeinek Ezért közöljük e czikket a Poórtr. által jelesen szerkesztett orvosi lap a „Gyógyász után, mint korszerűt, s nem csak az orvosok által figyel, méltatandot. filért. 57. szám —"1861 Szombat, mártius 9. szellem itthon maradt. És 1849 ben is a két császá hadserege előtt, kifárasztottan, csak a fegyvert tette le nemzetünk, de bizalmát igaz ügye iránt nem vesztette el és jogérzete nem capitulált.Sőt tizenegy évi, a jövő kor előtt hihetetlen szenvedés alatt megedződve és nemesedve, ma azon tudattal él, hogy szenvedései és küzdelmei árán a sors nagyságra és szabadságra jelölte ki. Az új kibocsátvány egyelőre sokakat megdöbbentett. Én ezért még nem is kárhoztatom a bécsi kormányt. Egy kormány sem tehet erőszakot hajlamán. A kormányok hajlama épen mint az egyéneké eszköz a sors kezében, melylyel az elkövetett tények szerint jutalmaz vagy büntet: ez nekünk minden tekintetben vigasztalásunk lehet. De lehet még egy más vigasztalásunk is. Ha három századon végig tekintünk, úgy találjuk, hogy az ellenünk működő rész mindig gyengül. Ebből azt következtethetjük , hogy elvégre egészen elkopik előlünk. Ezelőtt 11 évvel az egységes birodalommal két császár hadserege szuronyhegyen kínált; ma már metaphysikai subtilitással akarják velünk elfogadtatni. Régebben ha törvényeinkhez ragaszkodtunk, azokat védelmeztük, eretnekeknek, kuruczoknak, rablóknak, felségsértőknek neveztek; ma már Schmerling úr szelíden mosolyogva, csak lázasoknak tart. Ha hívek maradunk nemzetünk szelleméhez, akkor elleneink törekvéséről azt mondhatjuk : „est somnium!" a febr. 20-ki kibocsátványról : „hoc est ultima ejus interpretatio." Megyei tudósítások. — Komárom megye 1861. mart. 1-én tartott bizottmányi ülésének jegyzőkönyvi kivonata. Felolvastatott cs. k. Felségének f. é. február 14-én 210.ss- 87 a költ kegyelmes kir. meghívó levele, melyben Magyarország közgyűlését f. é. áprili kára Budára kitűzni méltóztatott. Ezzel kapcsolatban indítvány létetett, miszerint a hivatalos lapok által a bizottmány összeülésének folyama alatt köztudomásra jutott azon legfelsőbb elhatározásra, melynél fogva törvényeinkkel ellenkezésben, az úgynevezett birodalmi tanács is megállapittatott s rendelkezési köre Magyarországra is kiterjesztetett, megyénk is, mint a törvények megtartása fölötti őrködésre kiválólag meghívott egyik törvényhatóság, nyilatkozzék. Megyénk közönsége alkotmányos jogainál fogva felhivatva érzi magát kijelenteni, hogy a k. kir. meghívó levélben oly kellékek hiányát látja, melyeket lehetlen közjogi szempontból hallgatással elmellőzni. 1-ér Hiányzik benne az 1848. 3. t. sz. szerinti ministeri ellenjegyzés 2-ér. Erdély s a kapcsolt részek, a közös magyar országgyűlésre meg nem hivattak. 3-or. Az országgyűlés az 1848. 4. t. ez. ellenében Budára tűzetett ki. 4-er. Nem felel meg azon kellékeknek, melyeket az 1790. 3. t. ez. és 1608. évi koronázás előtti törvények a trónváltozás esetére megszabnak, sőt még hivatkozás is van a m. é. oct. 20-án kiadott legfelsőbb elhatározásra is, mely alkotmányszerű alapokkal nem bír. Mindezen hiányok, melyekhez hozzájárul az is, miszerint a meghívó levél kiadásakor, s az országgyűlés határnapja kitűzésében nem vétettek tekintetbe azon határidők sem, melyek az 1848. 5. t. sz. által a követválasztásoknál megtartandók, eléggé okadatolvák, ha megyénk közönsége, az alattvalói tisztelet korlátai között törvényes jogainál fogva mindaddig, mig a törvényeknek elégtétel nem eszközöltetik, a k. kir. meghívó levél végrehajtása iránt nem intézkednék. De a köztudomásra jutott utóbbi legfelsőbb rendeletek, melyek bennünket méltó aggodalommal töltenek el, hazánkat oly súlyos veszedelemmel fenyegetik, miszerint elkerülhetlenné válik, hogy azokra a nemzet országgyűlésileg a sanctió pragmatikában is megismert jogai fönntartásával mielőbb ne nyilatkozzék. Ennélfogva a k. kir. meghívó levél a középponti bizottmánynak, további eljárás végett óvásunknak jegyzőkönyvi kijelentésével mindezek mellett is kiadatott.