Sürgöny, 1862. augusztus (2. évfolyam, 176-200. szám)

1862-08-08 / 182. szám

Második évi folyam. 182. szám - 1862 Verkesiti-hivatal. Bari­t­.k-tere 7. sz. a. földszint. kiadó hivatal. Barátok tere 7. sz. a. földszint. Előfizethetni Budapesten a kiadó­hivatalban, barátok­ tere 7. szám, földszint. Vidéken bérmentes levelekben minden posta-hivatalnál.SÜRGÖNY Péntek, aignstas 8. Előfizetési árak austriai értékben. Budapesten házhoz hordva. ft kr ft kr Egészévre 16 — Évnegyedre 4 — Félévre 8 — Vidékre, naponkint postás ft kr ft Egészévre 16— É­vnegyedreé e 8 — MMHIVATALOS RÉSZ. Tájékozás. Ratazzi, a koronát véve pajzsul s a parlament jó­váhagyásától támogatva, oly erős álláspontot látszik el­foglalni ama mozgalom ellenében, melyet Garibaldi föl­­zúditni törekszik, hogy annak tényleges elnyomásához is nyúlni merészkedik. Egy palermói társzergény legalább állítja, hogy nyolcz zászlóalj indul el Corleoneba, Gari­baldi tartózkodási helyére; továbbá egy más sürgöny hírül hozza, hogy Garibaldi a sziget helyébe vonul, s hogy a csapatok követik őt. Úgy látszik ennélfogva egyrészt, hogy a kir. manifestum Garibaldira semmi hatást sem tett, s hogy megkezdett vállalatától többé visszalépni nem szándékozik; másrészt, hogy az olasz kormány nem szorítkozik csupán a határok ellenőrzésé­re, miszerint expeditio ki ne indulhasson, hanem hogy az önkényteseket még Sicilia földén lefegyverezni akar­ja. Ratazzi ez erély kifejtésére állítólag a franczia kor­mány újabb sürgetése folytán lön késztetve. Garibaldinak kifakadásai Napóleon császár ellen t. i. oly rész hatást tőnek erre, hogy azonnal köriratot indíttatott a kül­­udvarokhoz, melyben biztosítja ezeket, hogy a fran­czia kormány el van határozva Garibaldi „szégyentel­jes botrányainak“ véget vetni s e férfiú Európa bé­kéjét aláásó „kárhoztatandó erőfeszítéseinek“ örökre határt szabni; mielőtt azonban önmaga erélyesen föl­­lépne, be akarja egy ideig várni, váljon az olasz kor­mánynak sikertelend­ e „az elvállalt kötelezettségek­nek“ megfelelni. Az olasz kormány tehát kénytelen most erejének próbáját adni , Napóleon császár pedig annál inkább föl van Garibaldi e mozgalma által iz­gatva, mond a „N. Pr. Zig“ párisi levelezője, mert tu­domására esett, hogy Garibaldi angol sugallat folytán cselekszik így, Angliától nyeré a pénzt s fegyvereket, mikkel vállalatára készül. Ha tehát Ratazzinak sikerül a helyzet urává len­ni, ez által a franczia befolyás is biztosítva van ismét, de meddig? az más kérdés. Az „Ind. be­ge“ ma újra figyelmezteti Ratazzit, hogy ha már most a koronát kelle előtérbe állítania, miszerint Garibaldi ellenében erős legyen, mi lesz akkor, ha ennek jogot adand, később neki szemére hányni, hogy őt meggátolt a cselekvésben s ő maga nem cselekedett, nem vitt ki semmit. Vagy tán már e szemrehányás meghiúsításának szándékával áll kapcsolatban azon véletlen összecsapás, melyről a távsürgöny értesít, s melynek következménye a pápai terület egy részének megszállása lett; talán épen azért húzódtak-e be a franczia csapatok jó messze a határ­tól, hogy a Péter örökségének tényleges elfoglalása kezdetét vehesse ? Ezekben öszpontosul ma a külügyek főérdeke; említést még legfelebb a „Journa des Debate“ egy frank­furti levele érdemel, mely arról értesít, miszerint a német nemzeti egylet igazgató választmányának szán-­­­déka. October 7-ére Eisenachba egy nagy gyűlést hívni egybe, hol igen fontos, de egyszersmind igen veszélyes kérdések is fognának fejtegettetni, melyek az előidézendő belforrongások által a jövő sikert álta­lában compromittálhatnák. Az első kérdés azon föld­rajzi kiterjedést, melylyel a jövő német birodalom­nak bírnia kellend s azon tartományokat illetné, me­lyeket magában foglaland; a másik e birodalom általá­nos vagy részletes fölfegyverzésére vonatkoznék; a harmadik a német marina szervezését illetné, mellőz­vén azon közrehatást, mely e czél tekintetében Porosz­­országnak engedtetnék. Pest, aug. 7. (FK.) A közös birodalmi ügyekre nézve tehát, mint előbbi czikkünkben említettük, 1848 előtt nálunk ellenmondás létezett a törvény be­tűje és a tettleges gyakorlat közt. De ez ellenmondás, ez örökös súrlódás nem vezetett nyílt törésre, mert mind a központi ha­talom, mind a magyar országgyűlés mérsékelni tudták magukat, s tapintatosan kikerülték a nyílt összeütközést. A magyar reservált jogokat eng­e­­dett a fejedelemnek, s például financzügyben a kamarai uradalmakról és jószágokról szabadon rendelkezhetett; az indirect adókat is szabadon kezelte, csupán nem emelhette ezeket az ország­gyűlés beleegyezése nélkül, s így a közvetett adózásban a magyar törvényhozás épen any­­nyi jogot gyakorolt, mennyi jelenleg a birodalmi tanácsnak engedtetett mind egyenes mind köz­vetett adónemekre nézve. A hadügyben is újonczokat országgyűlés nélkül nem lehete ugyan szedni, de a fejedelem­nek fenmaradt szabad toborzási joga, miért is a birodalom közös védelmétől soha se maradt el Magyarország. Például 1811-ben a kormány az államadósságok és papiros­pénz ügyében az or­­szággyűléssel meg nem egyezhetvén, e miatti neheztelésből sokáig nem tartott országgyűlést, s igy ujonczokat se kapott ettől; de mindennek daczára, midőn az 1813, 1814 és 1815-ki nagy­szerű európai küzdelmek bekövetkeztek , a kor­mány nem fogdostatott erőszakkal katonákat, de másrészről a magyar sem hagyta el fejedel­mét, mert szabad toborzás utján ezerenként tó­dult a zászlók alá, s még az egyes vármegyék is a király felszólítására önkényteseket, úgyne­vezett reliteseket állitván, a magyar ezre­­dek soha se voltak erősebbek mint épen az 1813, 1814 és 1815-ki óriási harczban, midőn a magyar gyalog­ezredek létszáma 7000, s a hu­szár ezredeké 2400 főre felrúgott. Tehát a biro­dalom közös védelme országgyűlési újoncz-aján­­lás, vagy fejedelmileg parancsolt erőszakos ka­tona állítás nélkül a legnagyobb rendben és egyetértésben megtörténhetett. E patriarchális viszony 1848-ban a parla­mentáris képviseleti államrendszer behozatala­­ által egészen megváltozott. Most már az 1848 .­­ 3-ik t. czikknek nem ugyan betűje, hanem gya­korlati magyarázata által a király, minden financzialis és hadi reservált jogaitól megfosztat­­ván, a parlament megajánlása, s a felelős financz­­minister ellenjegyzése nélkül még csak egy ga­rasról sem rendelkezhetett, s igy a közös biro­dalmi költségekre semmit sem fordíthatott; va­lamint a birodalom közös védelme is fenakadt, mert a magyar katonaság külön magyar mi­­nisternek rendeltetett alá, minek az jön követ­kezése, hogy Lombard-Velencze kü­lellenség ál­tal megtámadtatván, nemhogy ennek védelmére a magyar parlament nagyobb katonai erőt sza­vazott és fordított volna, hanem még az ország határain künn levő magyar ezredek visszahívása is sürgettetett. Ily módon az 1848-ki új államrendszer a birodalmi közös ügyek kényes kérdését nyílt tö­résre hozta. A központi hatalomnak vagy vissza kellett nyerni a közös ügyek öszpontosított kezelését, mely a birodalom országai közt a kapcsot fen­tartotta , vagy feloszlott a biro­dalom. Ez alternatívának természetesen forrada­lom, a forradalomnak legyőzetés és az lett követke­zése, hogy a központi hatalom, nehogy az 1848- as események megújuljanak, először a magya­rok külön­­alkotmányát megszüntetvén, 1849. márt. 4-kén a birodalom minden országaira egy közös alkotmányt letrok­ozott; később pedig ezt is kivihetlennek tartván, az egész birodalmat merev absolutizmus által igyekezett összetartani, s lassanként egybeolvasztani. Tehát a központi hatalom többet akart el­érni, mint a­mennyi a birodalmi közös ügyek központosítására szükséges és tanácsos volt. A nemzet által 1848-ban elkövetett extremumot a hatalom által elkövetett másik extremum vál­totta fel, melynek talán még súlyosabb követ­kezménye volt, mint az 1848/9. eseményeknek, mert 10 alatt a nagy adón kívül 1500 millió államadósságba került ez experimentum, holott 1526-tól kezdve 1848-ig, több mint 300 éven keresztül az összes birodalom 1100 millió adós­ságot se csinált egészen. Hogy ily körülmények közt az oct. 20-diki diplomának és a febr. 26-ki pátensnek természe­tesen kellett bekövetkeznie,az igaz, de az is igaz, hogy nagyon komolyan és higgadtan kell meg­fontolnunk, hogy ez okmányuk váljon helyesen értelmezték-e a birodalom közös ügyeit, melyek jövendőben is központosítandók, de al­kotmányosan kezelendők? s másodszor a febr. 26-ai alkotmány által kiszabott utón el lehet-e e czélt érni? Ha az eddigi czikkeinkben mondottak után logikai következményeket állítunk fel, úgy mind a két kérdésre megvan a felelet. Láttuk, hogy az austriai birodalom soha se volt gyöngébb, soha se volt nagyobb felosz­lás veszélynek kitéve, mint mikor a merev centralisatio rendszerét követte, mert a biroda­­lomnak minden országa történelmi autonómiá­ját igyekezvén fentartani, a központosításnak természetesen reagált. Más oldalról az 1848-as törvények és ese­mények bebizonyították , hogy ily törvénye­k mellett még a „personal uni­o“-ból származ­ó közös birodalmi ügyeket se lehet a központi hata­­­lomnak megtartani; mi ismét, épen úgy mint a centralisatio, a birodalom fen­állását fenyegeti.­ Tehát a teljes centralisatiótól épen úgy kell óvakodnunk mint a teljes el­különítéstől. Középutat kell választanunk. Csak azon ügyeket szükség ködösen kezelni melyek a külön uralkodók megszűntével egy közös uralkodó személye alatt elkülönítve többé nem kezelhetők. Közös ügyeknek pedig ne ne­vezzük azokat, melyek nem közös ügyek, me­lyek nem szükségesek a birodalom közös hatal­mának fentartására, hanem az egy­s országok féltett autonómiáját haszontalanul és czél nélkü sértik, s így a valódi közös birodalmi érdekek törvényes egyesítését nemhogy elősegítenék, hanem inkább a kivihetlenségig gátolják. Megkísértjük jövőben ez axiómákat a febr. 26-ki alkotmányra alkalmazni, hogy ez mennyire felel meg azoknak. TÁRCZA. Dr. Pauler Tivadar srint a pesti rangy. kir. egye­tem e. i. rectora beszéde az egyetem újjáalakítá­sának 82-ik emléknapján 1862. jun. 25. Nagy tekintetű gyülekezet! Nyolczvankét éve, hogy e napon és Budavára, melyhez annyi magasztos történelmi emlékek kapcsol­­vák, hogy koszorús költőnk ihletteljes szavai : „Él magyar, áll Buda még !“ a nemzet érzületét híven visz­­szatükröző közmondattá váltak, és oly ritka, mint fé­nyes ünnepélynek volt tanúja. A jelennél is, akkoriban még csendesebb utczái és tévéi, melyek nem annyira a régi fény, mint a nyolcz századok vérzivatarjának, a legközelebbi múltnak szá­m­om nyomait mutatták, szokatlan Ünnepies színben tűntek fel. Hosszú sorokban vonultak át a még kis ter­jedelmű testvérvárosból a megyei nemesség, a városi polgárhad fegyveres csapatai, hogy az egyetem és vá­ros közös költségén nem rég tört új kapun áthaladván, a kir. várpalota és szent György-tér környékén díszel­gő katonai őrséghez és budai polgársághoz csatlakoz­zanak , megelőzve, követve az ország minden részéből összesereglett hatósági küldöttségek, az ikerváros min­den rendű lakosai által. Itt az ország egyházi és vi­lági méltóságait egybegyű­lve látjuk azon helyen, mely­ről Szerdahelyivel állíthatni: „Quot passus, tot monu­­menta, quot lapides, tot históriáé“ ; hol hajdan Zsig­­mond hat­ tornya fris palotája, Mátyásnak a tudomány és művészet kincseivel büszkélkedő oszlopos várlaka hirdette országunk fényét, dicsőségét. Budát földré­szünk leghíresebb városai közé emelé, hogy róla Wern­­her méltán mondható : „Urbium atque arcium per Európam celeberrima“; a XV. század latin közmon­data pedig azt a tengerek királynéjával, a rónák gyön­gyével párhuzamba helyezé : „Buda jugo, Venetae pe­­lago, Florentia campo.“ Régi fénye feléledtnek lát­szott, a papság és nemesség, a tudomány és irodalom képviselőinek, a viruló ifjúság tarka vegyülete vala­mint ritka látványt nyújtottak,­agy rendkívüli okra utaltak. Negyvenedik évfordulója volt Mária Teré­z­i­a királyi koronázásának; nevezetes nap, akár az egy nemzedék életével felérő lefolyt időnek tartamát, akár a történt események súlyát s nagy horderejű kö­vetkezményeit tekintsük; ezen nap emlékét, melyen a szépség és ifjúság bájaival ékesített fejedelem-asszony halántékaira tette sz. István országuralmi koronáját, és megkötötte a magyar nemzettel ama frigyet, melyet az utóbb, mint a hajdankor és szerződését vérével szentesített; fényes tettel akarta megülni a királyné, tettel, mely nem a történelem véres, hanem békés, üdv­­hozó lapjain hirdesse nevét a késő utókornak; végmeg­­állapitásával azon tanulmányi rendszernek, melyet a közműveltség fejlesztésére honosított, ünnepélyes beig­­tatásával azon főiskolának, melyet a haza nagy fia P­á­z­­mán Péter annak legzivatarosabb korszakában, a tu­dományok menhelyeként Nagy-Szombatban alapított, főérseki utódai Lósy és Lippay öregbítettek, a felséges királyné pedig oltalma alá vett, gróf Esz­te­r­h­á­z­y Ferencz és Fekete György kanczellár­­jai, Ürményi József tanácsosa, Van Swieten és Martini befolyásával, közreműködésével, teljes tudomány­egyetemmé alakított, Budára, az ország köz­pontjára helyezett. E napon hirdettette ki képviselője, gróf P­á­­­f­f­y Károly udvari királyi alkanczellára által, az országos méltóságok és küldöttségek gyülekezetében, mint azt e terem falfestvénye, egykorú rajz után híven ábrázolja, egyetemünknek nagy szabadalom-levelét, melyben előbbi jogait, kiváltságait, alapítványait megerősítette, ajakkal bővitette. Királyi várlakát jelölvén ki székhe­lyéül, minden más egyetemektől teljesen függetlennek nyilvánította, első szent királyunk jobb kezének ado­mányával, a szent korona minden tartományának jel­képeit egybefoglaló pecséttel s czimerrel tüntette ki, és hogy létét mindenkorra biztosítsa, a viszontagságok romboló árjaitól lehetőleg megóvja, kizárólag csak e főiskolára fordítandó terjedelmes uradalmakból álló alapértékkel látván el, királyi utódjai és az országnak különös pártfogásába ajánlá. Történelmi múltunk iránt tisztulnak a nézetek. Voltak, kik Mária Terézia korszakát a legköze­lebb lefolyt időben sötétebb színben feltüntetni igye­keztek ; e divat, hála a tárgyas felfogás diadalának, immár megszűnt; és ha még megjárná, jeles történet­írónkkal, Szalay Lászlóval szólva : „Roppant tévedés fogna lenni; atyáink máskép tudták, ők áldást mon­dottak e korszakra és méltán.“ De hogy e kor nagy eseményei közt a tanügy országos szervezése, és an­nak egyetemünk újjáalakítása általi betetőzése a leg­­nyomósabbak közé tartozott, mélyen érezte maga a királyné, ki gróf Eszterházy kanczellárjához in­­­tézett sajátkezű iratában nyíltan valló, miszerint Leen ügy kezdeményezésének öntudata vigasztalásául szol­gáland még sötét sírjában is; elismerték kortársai, mint országosan nyilvánult élénk részvételt mutatja, melyről b. Patachich érsek és egyetemi elnök szavai ta­núskodnak: „Provide sapienterque factum, utsicutorim cum Te clementissina Domina vulneribus nostris medi­­cum,calamitatibus matrem, regno Regem inauguraremns, regnum omne in unum veluti coetum collectum, una vo­ce, felicissimi regiminis detalit vota et anguria, ita nunc secundo regni incennalium recursu amplissima una in nos benefícia, hoc­tam­ illustri obsignas facto, Hungaria universa­e remotissimis advolaret"provinciis;“ tapasz­talta és tapasztalja az utókor, mely oktatási rendsze­rét, tanodáit jobbadán ezen intézkedéseknek köszöni, főkép pedig szeretett anyaiskolánk, mely e napon a legfelsőbb kegyelemnek oly számos, oly kitűnő jeleit vette, hogy emlékezetét örök hálája bizonyságául éven­­kint megülendőnek határozta. Meg is ülte körülményei­hez képest nagyobb kisebb ünnepélylyel mindenkor, és miután tizenöt évig országos és egyetemi viszonya­ink helyzeténél fogva csak Isten házában róvtuk le há­lánk adóját, megüljük ma azt ismét régi szertartással, hogy elődjeink fogadalmát teljesítvén, testületi szelle­münk és kegyeletünknek élő tanúbizonyságát adjuk. A nagylelkű királyné szándokainak magasztossá­gát dicsőítették többen e nap szónokai, egyetemi rec­­toraink közöl, hála teljes kebellel, dicsérő magasztalás­­sal szólottak azon jótétemények nagyságáról, melyek­ben másod alapitónénk és felséges utódjai részesítették egyetemünket; de vájjon ezen annyi áldozattal, annyi reményekkel: „ad ingentis bona spem“, mint szabada­lom-levelünk mondja, megállapított főiskola megfelelt-e és miként a hozzá kötött várakozásoknak ? meghálál­ta-e a rá árasztott kegyelemnek bőségét? oly kérdé­sek, melyektől emlékünnepélyünk jelentősége függ, miért is azoknak megoldását választom mai beszédem tárgyául. Az alapítók legnagyobb dicsőségét műveik sike­rültében, áldásdús működésében találom, mindannyi dics-sugár az, mely nevüket ragyogó fénynyel kör­nyezi, hálás­­érzelmekre gyulasztja irántuk a késő­­ivadékot , minőn tehát egyetemünk kifejtett tevékeny­ségéről szólandok, másod­ alapitónénk, kinek újjászü­letését köszöni, magasztalásához járulva, egyszersmind tiszti elődeink hamvai iránt annál szentebb kötelessé­get teljesítek, minél gyakrabban tapasztaljuk, hogy érdemeik sokkal kevésbé méltányoltab­ak, mint a részrehajlatlan igazság követelné. Minthogy pedig az egyetemek főhivatása , az ifjúságot az élő szó közve­títése által a tudományok szentélyébe vezetni, a sike­res tanítás továbbá a tudományokkali folytonos fog­lalkodást és haladást feltételezvén, saját vizsgálódá­sokra, azok eredményei egybeállítására, szóval iro­dalmi tevékenységre indít, mely míg a tanítást hat­hatósan előmozdítja, eredményeit a tan­terem falain túl még a jövő nemzedékre nézve is gyümölcsöző­vé teszi, kitűzött czélomhoz képest főbb vonásai­ban vázlatát adandóm annak, hogy mit tett, ünne­pélyes beigtatása óta, egyetemünk a tanítás, mit az irodalom terén, szorítkozván leginkább a múltra, mert a jelen nemzedék fölötti ítélet nem minket, nem engem, hanem a rokon- és ellenszenvtől ment részrehajlatlan utókort illetendi. A tanítás eredményeit észlelhető adatokban egy­­beállítva megismertetni fölötte nehéz, bizonyos tekin­tetben majdnem megoldhatatlan feladvány, ki írhatná le az eszme­ ébresztő, tettre buzdító élő szónak varázs­hatalmát ? ki azon lélektani hatást, melyet meleg ke­belből eredt ész és szívhez szóló oktatás egyesek érzü­letére, irányára, némelykor életsorsára gyakorolhat , valamint a földből láthatatlanul emelkedő gőzök és pá­rákból képződnek ama felhők, melyekből az országter­­mékenyítő eső buli, és a víz egyes cseppjei folytonos­ságuk által kivájják a legkeményebb sziklákat, úgy a tanítás lassan, de biztosan, üdítő harmatként termé­kenyíti a nemzetnek szellemi életgyökereit, megtöri a durva miveletlenség kökérgét, megnyitja a nemes ér­zelmek iránti fogékonyságnak forrásait. Megyei tudósítások. — Hontm­egye, Ipolyság, jul. végén. Ehó 17-kéi, főispánunk, Andreánszky Sándor ő méltósága elnöklete alatt tartott tiszti árvaszék alkalmával, H.S. törvényszé­ki ülnök s árvaügyi kiadó ur, korábbi megbízatása foly­tán, egy hontm­egyei állandó árvaszék szervezeti s az árvavagyonnak kezelési tervét megvitatás s a nm. m. kir. helytartó-tanács elé terjesztés s általa leendő jóvá­hagyás végett bemutatván, annak biztos reményében, hogy az árvaügyekre nézve a nm. helytartó-tanács rövid időn egy az egész ország területére érvényes szabályzatot hozand, az előadott stanitarius terv­javas­lat mellőztével, adják a szabályzati terv bevezetését, a­nélkül, hogy előadó urnak a múlt évreli sötét néze­teit mindenben osztanék. Ezen javaslat így szól : Tekintve azon mostoha körülményeket, melyek 1860 ik év óta a túlságig fokozódott politikai szenve­delmek, sőt a múlt évi majd a tettleges szakadásig ért közjogi küzdelmek közepett eléggé soha nem indokol­ható kíméletlenséggel, ezerek károsításával, átalában a magán­ügyekre nehezedtek el annyira, hogy mint a nyilvánosság előtt lefolyt, senki által sem gátolt tö­rekvések, sőt megtörtént esetek iránya mutató, egy politikai élettérdésnek minden egyéb legszentebb ma­gán-, sőt a társadalmat összetartó közérdekek felál­doztatni czéloztattak, nem is említve a sokszor előfor­dult méltatlan személyes üldözéseket és gyűlölségeket, a társadalmi élet legtöbb bázisát tevő „enyém és tied“ fogalmairól igazságtalan és jogtalan nézetek, sőt tö­rekvések lábra kapni kezdettek; ily veszélyteljes és semmiféle politikai czélnak javára nem szolgálható események és törekvések közel eső keresztülvonulása után alig remélhető, hogy a legjobb közigazgatási és törvénykezési intézkedések a felingerült kedélyekben elismeréssel vagy bizalommal találkozzanak, továbbá nem eshetik tekinteten kívül a jelenlegi megyei törvény­­hatóságok bizonytalan időre terjedhető ideiglenes minő­ségeik, melyben sem ösztönöztetve, sem pedig hivatva Artibus ingennis----------------------­Pectora mollescunt, asperitasque fugit. De ezen működésnek szellemiebb, nemesebb eredményeit sem számokba foglalni, sem mérlegezni, sem izek és porezikákra szabni, górcső alá helyezni nem lehet; azon súlytalan tényezők közé tartoznak, melyek nagyszerű egyszerűségükben fennen hirdetik, hogy mi nem csak e porlékony testben élünk, nem­csak érzéki természetünk törvényei alatt állunk, és így csak azoknak száma, kik a közoktatásban része­sültek, magasabb tudományos képzettségük akadémiai bizonyítványait adák, és azon kitűnő férfiak nevei, kik valamely intézetben szellemi fennsőbbségüknek veték meg első alapját, melynek kifejlése folytán a haza és egyház díszei, oszlopaivá váltak, szolgáltathat­nak egyes adatokat, képezhetik vajmi tökéletlen ecset­vonásait azon képnek, melyet előállítani törekszünk. (Folytatása következik.)

Next