Szabad Föld, 1974. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)
1974-03-10 / 10. szám
12 SZABAD FÖLD Nevelés és színjátszás Nem tudom, felfigyeltek-e már arra, hogy a színészek — még az idősebbek is — milyen könnyedén, „elegánsan” mozognak a színpadon és a magánéletben. Sokkal természetesebb, felszabadultabb a magatartásuk, mint általában a civileknek. Természetesen, nem véletlen ez. A színművészeti főiskolán, majd munkahelyükön, a színházban, naponta gyakorolják a járást, a leülést, s ennek következtében megszabadulnak a szinte minden emberben jelenlevő gátlásoktól. Ki nem szeretné, ha a család szemefénye, a növekvő gyermek is hasonlóan mozogjon? Naponta tapasztalható, hogy a szülő figyelmezteti a gyerekét: „húzd ki magad, köszönj a vendégnek, szépen nyújtsd a kezed, beszélj érthetően”. Vagyis azt kívánják a gyerektől, amit — természetesen magasabb szinten — a színész nyújt a színpadon. Az utóbbi években világszerte felismerték — hazánkban is —, hogy az iskolai színjátszás milyen sokban hozzájárul a fiatalok helyes neveléséhez. Éppen a napokban került a kezembe egy amatőr színjátszásról szóló cikk, amelyben szó szerint a következő olvashatók: „Nekem rokonszenvesebb a másik irányzat, amely az ember egyéniségének kiteljesítését, a művészi alkotófolyamatok aktív átélését segíti elő. Magyarul: ahol az amatőr színháznak nem csupán »színházpótló«, hanem társadalomformáló szerepe van. Ezt legkiválóbban az angol, svéd, norvég gyermekszínjátszás szolgálja. Ahol is az iskolában folyó színjáték nem produkciókészítés, hanem a lélektani és társadalmi nevelés kiegészítő pedagógiai eleme.” Gondolom, ebből is kitűnik, hogy éppen nem arról van szó, hogy gyermekeinkből színészt neveljenek az iskolában vagy otthon. Erről szó sincs. Inkább az lenne a lényeges, hogy a színjátszás segítségével feloldódjanak a kamaszkorba érkező gyermekek mozgás- és beszédgátlásai. Sajnos, nálunk eléggé késve ismerték fel ezt a fontos feladatot. Nem is beszélhetünk még arról, hogy szervezetten megkezdődött volna a gyermekekkel való foglalkozás ezen a téren. De érdekes és tanulságos kísérletek már folynak. Az egyik színházi rendező, Mezei Éva, éppen az úttörőszínjátszók pécsi találkozóján mondotta el: huzamosabb időn át járt egy általános iskola növendékei közé. A tanítási időn túl foglalkozott a gyermekekkel. Vagy inkább játszott velük. Nagyon egyszerű, könnyű feladatokat bízott rájuk — kezdetben. Ilyesféléket: mondják el terveiket, álmaikat, vágyaikat a többi gyerek előtt. Jó alkalom volt ez arra is, hogy a gyerekek szépen igyekezzenek megformálni szavaikat. Később két gyerek beszélgetett egymással, majd megelevenítették mindazt, amiről csevegtek. Még később felhívták a figyelmüket arra, hogy mindezt erőteljesebbé tehetik, ha arcjátékkal, gesztussal kísérik, s még nagyobb a hatás, ha mindezt mozogva, járva-sétálva — ahogy az életben — teszik meg. Egyéves foglalkozás már meglepő eredményeket szült: olyan gátlásos gyerekek, akik még szüleik előtt is nehezen szólalnak meg, feloldódtak, szavuk megeredt, mozgásuk felszabadult. S mindez jelentkezett iskolai osztályzatukban is, hiszen a nyilvános beszéd — ilyen az iskolai felelés is — már nem okozott bennük görcsöt. Azt hiszem, ez a munka azért sem terjed el olyan gyorsan nálunk, mint ahogy kellene, mert a pedagógusok többsége sem készült fel az ilyesfajta nevelésre. Hogyan is készült volna fel, amikor őket sem tanították erre. A Népművelési Intézet amatőr színjátszókkal foglalkozó osztálya — legjobb tudomásom szerint — szívesen ad tanácsot a hozzáforduló tanítóknak, tanároknak, s már jelent is meg olyan szakkönyv, amely konkrét segítséget nyújt. Az már más kérdés, hogy a Színművészeti Főiskola tanári kara gyakran panaszkodik: a felvételre jelentkező fiatalok zöme alig tud mozogni, nincs mozgáskultúrájuk. Felmerült a terv, hogy a fővárosban az egyik gimnázium egyik osztálya színésztagozatos lesz. Várkonyi Zoltán, a Vígszínház igazgatója, s a főiskola tanára járt is kint Angliában, tanulmányozva az efféle iskolák tanrendjét. Moszkvában is van egyébként hasonló iskola. S ezeknek az osztályoknak sem az elsődleges céljuk a színésznevelés (bár az is), inkább az, hogy szervezett keretek között megtanítsák a gyermekeket a szép beszédre, a felszabadult mozgásra. (Zárójelben jegyzem meg: a kívülálló nem is tudja, mekkora gond nálunk egy-egy olyan film, tvjáték, színmű elkészítése, amelyben gyerekek a szereplők! Ezer és ezer fiatal közül kell kiválasztani, fáradságos munkával, a megfelelő képességűeket. A Pál utcai fiúk című filmben angol gyerekszínészek játszottak, olyan profi módon, mint a felnőttek. A szülők ne zárkózzanak el, sőt buzdítsák a gyereket arra, hogy vegyen részt az iskolai színjátszásban. Nem azért, hogy színészt neveljenek belőle, hanem azért, hogy érthetően beszéljen, könnyedén mozogjon, elhagyja félszeg magatartását. Teljesértékű ember legyen. A színjátszás ebben is segít. Benkő Tibor BÖNGÉSZŐ A világ népességének élelmiszer-ellátásában oly nagy szerepet játszó gabonafélék egyes, kimagasló tulajdonságokkal rendelkező fajtái ma már szinte teljes mértékben kiszorítják azokat a tájjellegű, primitív fajtákat, amelyek a növénynemesítés alapanyagát adták, így például a mexikói búzát Indiában és Pakisztánban 1964—65-ben csak 10 hektáron termelték, de 1971- ben e fajták már 10 millió hektárt foglaltak el, teljes mértékben kiszorítva a régi fajtákat. Az állatfajoknál és fajtáknál hasonló folyamattal találkozunk. A néhány éve még az állati termékek zömét adó fajok és fajták alacsony hozamszintjük miatt ma már teljesen kiszorultak a tenyésztésből, sőt maholnap teljesen kihalnak és így lehetőségsincs a keresztezésekhez szükséges genetikai alap fenntartására. A korábbi növény- és állatfajok, illetve fajták és mikroorganizmusok pusztulásának megakadályozását azok megmentésével, konzerválásával, „génbankokban” történő tárolásával lehet megoldani. A génbank feladata tehát a következő: — gyűjtse be a Kárpát-medence tájfajtáit, primitív fajtáit, régi, már nem termesztett, nemesített fajtáit, a természetes növénytakaró értékes elemeit, a vadon élő rokonfajokat; — a begyűjtött anyagot dolgozza fel, határozza meg és előzetesen értékelje; — az anyagot szaporítsa a szárszolgálat-szabályoknak megfelelően; — a magvakat kondicionált körülmények között, egyes növényeket „in vitro” (tehát nem termesztésben) tároljon, másokat szántóföldi körülmények között tartson fenn; — az egyes típusokat újítsa meg; — dokumentáció- és információcserét biztosítson; — az ország génkészletével kapcsolatos szakmai ismeretanyagot alakítsa ki; genetikai tartalékterületeket jelöljön ki. A kipusztulóban levő, házasított állatfajok és -fajták védelmére, génbankjának kialakítására az Országos Állattenyésztési Felügyelőség kapott megbízást ... A hollókői múzeum gondnoknői ! A feleségét is meg akarta rá tanítani. Úgy meséli a kudarcát, mint egy érdeki kalandot. Ahol megszorul az előadásban, a feléje nyújtott cigarettához egy-egy kölcsönszót is mellékelek. — Mondom neki: veszek neked virágos keszkenőt, ha mondod: fecske. Abból a nótából való, lesz-e tavasz, lesz-e még nyár. Szól az asszony, lesz, ne búsuljak. De kimondani nem tudja, nem kacagtatja magát Még előttem sem. Kérdi, mi az? Fecske. Úgy tudta, hogy kanca. A szekerestől hallja, csépeli a lovát és ordítja: hii, fecske! Mondom, az nem kanca. Madár az égen. Repül, cikázik, te meg mondjad: fecske. Én csak ne bolondozzam. Adjak ennie a malacnak. Ennie adtam, újrakezdtem: mondjad szépen, fecske! Hozzám vágta a mosogatórongyot. Kacagva persze. Olyan türelmes asszony nincs még egy a világon. Megittam egy üvegecske bort, az ajtóban kezdtem énekelni, fecskemadár, fecskemadár ... Énekeld, asszony, kérdezzük párosan: lesz-e tavasz, lesz-e még nyár? Lesz, mondja, ha lefekszem. Dehogy fekszem. Én addig az istennek se, amíg azt a madarat a nevén nem szólítja. Kifűzte a bakancsomat, megvetette az ágyat. Nem is madár az, mondja, azt csak reá fogom. Igaz is. Nem madár. Én vagyok az, éppen én, így se mondja. Ha százszor is én vagyok mert én csak nevetni akarok rajta. Feküdj le. Hogy is hasonlítanál te ahhoz a madárhoz? Részeg szamár vagy, mégis repülni akarsz. Hát igen, de csak az én drága feleségemmel. Ezt a nótát a tanító úrtól tanultam, össze elmegy a fecske, de tavasszal visszatér. Én meg azt mondom: de már akkor én nem leszek, azért nálunk rakjál fészket. Erre sírtam is. Eszembe jutott, hogy meghalok. Te aszszony, ha meghalok se mondod? fecske? Akkor ő is sírni kezdett. Nem elég a fecske, a halálommal is kínozom. Húsvétkor felküszöntöttek a cigányok, táncoltunk egyet. A táncban össze vagyunk hangolódva. Tulajdonképpen ez hozott össze. A közös forgás a hegedű előtt. Isten éltessen, ha meg nem haragszol. Segítesz nekem? — Már hogyne segítenék. — Azt sem tudod, mit óhajtanék. — Már hogyne tudnám. — Halljam. Egy liter bort fizetek. Szembe könyökölök vele, és elkezdem dúdolni: fecskemadár, fecskemadár... Mire csak néz borús áhítattal, majd megölel, megcsókol, és keze fejével a szemét törölgeti. Faggatni kezd, hogyan találtam ki a gondolatát? Mondom, hogy egyszerűen odafigyeltem. Nem, ez nem lehetséges. A puszta odafigyelés nem elegendő. Ő is próbálta már számos esetben — eredménytelenül. Itt valami másnak kell lennie. — Majd holnap megfejtitek — mondja anyám, asztalbontási szándékkal. A fecskés rokon erősködik: — Ennek most kell a végére járni. Most, amíg nem késő. S ha éppen tudni akarom a saját titkomat, ő megfejti nekem. — Ej, nagy ravasz vagy! — veregeti a hátam. — Nem az eszeddel, hanem a szíveddel találtad ki. Mert látom én rajtad: az eszed másfelé járkál, de a szíveddel odafigyelsz. — Vagyis hová? — szeretném tisztázni a dolgot. — Hát oda, hogy te voltál itt a múlt nyáron, nem hagytál el, mint a párom — illegeti az ujjával a fülébe ragadt dallamot. A feje mozgásáról látom, hogy a kerten lefelé menet is a fecskemadarat dúdolja. Epilógus Az esztendővel együtt könyvemnek is a végére értem. Anyám könnyű álmot ígért hozzá. Nem tudom, kinyújthatom-e kezem a felkínált pohár után. Az a különös érzés szorongat most, hogy a hullámok másfelé sodortak, mint amerre evezőimet irányítottam: ezt várták-e vajon az otthoniak? A gondjukban akartam velük osztozni, de minden jel szerint csak a magamét sikerült velük megosztanom. Megszaporítottam a terhet a vállukon. Kétféle módon is: lehetséges, hogy amiben a kényszerű feledés útjára léptek, egy pillanatra visszafogtam őket, s a régi sebeikről a kötést leszaggatva, a magaméit bányáltam be, ami első pillantásra semmiképpen sem méltányos eljárás. Valamiként az is lehetséges, hogy amikor velük együtt énekeltem, Csalóka örömöt loptam közéjük. Ha igaz a sejtelmem, miszerint a kölcsönös felvidítás végett Sütő András: _________________*_ |