Szabad Föld, 1974. január-június (30. évfolyam, 1-26. szám)

1974-03-10 / 10. szám

12 SZABAD FÖLD Nevelés és színjátszás Nem tudom, felfigyeltek-e már arra, hogy a színészek — még az idősebbek is — milyen könnyedén, „elegánsan” mo­zognak a színpadon és a ma­gánéletben. Sokkal természete­sebb, felszabadultabb a maga­tartásuk, mint általában a ci­vileknek. Természetesen, nem véletlen ez. A színművészeti fő­iskolán, majd munkahelyükön, a színházban, naponta gyakorol­ják a járást, a leülést, s en­nek következtében megszaba­dulnak a szinte minden ember­ben jelenlevő gátlásoktól. Ki nem szeretné, ha a család s­zemefénye, a növekvő gyermek is hasonlóan mozogjon? Napon­ta tapasztalható, hogy a szülő figyelmezteti a gyerekét: „húzd ki magad, köszönj a vendégnek, szépen nyújtsd a kezed, beszélj érthetően”. Vagyis azt kívánják a gyerektől, amit — természe­tesen magasabb szinten — a színész nyújt a színpadon. Az utóbbi években világszer­te felismerték — hazánkban is —, hogy az iskolai színjátszás milyen sokban hozzájárul a fia­talok helyes neveléséhez. Ép­pen a napokban került a ke­zembe egy amatőr színjátszásról szóló cikk, amelyben szó szerint a következő olvashatók: „Ne­kem rokonszenvesebb a másik irányzat, amely az ember egyé­niségének kiteljesítését, a mű­vészi alkotófolyamatok aktív átélését segíti elő. Magyarul: ahol az amatőr színháznak nem csupán »színházpótló«, hanem társadalomformáló szerepe van. Ezt legkiválóbban az angol, svéd, norvég gyermekszínjátszás szolgálja. Ahol is az iskolában folyó színjáték nem produkció­készítés, hanem a lélektani és társadalmi nevelés kiegészítő pedagógiai eleme.” Gondolom, ebből is kitűnik, hogy éppen nem arról van szó, hogy gyermekeinkből színészt neveljenek az iskolában vagy otthon. Erről szó sincs. Inkább az lenne a lényeges, hogy a színjátszás segítségével felol­dódjanak a kamaszkorba érke­ző gyermekek mozgás- és be­szédgátlásai. Sajnos, nálunk eléggé késve ismerték fel ezt a fontos fel­adatot. Nem is beszélhetünk még arról, hogy szervezetten megkezdődött volna a gyerme­kekkel való foglalkozás ezen a téren. De érdekes és tanulsá­gos kísérletek már folynak. Az egyik színházi rendező, Mezei Éva, éppen az úttörőszínjátszók pécsi találkozóján mondotta el: huzamosabb időn át járt egy általános iskola növendékei kö­zé. A tanítási időn túl foglal­kozott a gyermekekkel. Vagy inkább játszott velük. Nagyon egyszerű, könnyű feladatokat bízott rájuk — kezdetben. Ilyesféléket: mondják el tervei­ket, álmaikat, vágyaikat a töb­bi gyerek előtt. Jó alkalom volt ez arra is, hogy a gyerekek szé­pen igyekezzenek megformálni szavaikat. Később két gyerek beszélgetett egymással, majd megelevenítették mindazt, ami­ről csevegtek. Még később fel­hívták a figyelmüket arra, hogy mindezt erőteljesebbé te­hetik, ha arcjátékkal, gesztus­sal kísérik, s még nagyobb a hatás, ha mindezt mozogva, járva-sétálva — ahogy az élet­ben — teszik meg. Egyéves foglalkozás már meg­lepő eredményeket szült: olyan gátlásos gyerekek, akik még szüleik előtt is nehezen szó­lalnak meg, feloldódtak, sza­vuk megeredt, mozgásuk fel­szabadult. S mindez jelentkezett iskolai osztályzatukban is, hi­szen a nyilvános beszéd — ilyen az iskolai felelés is — már nem okozott bennük görcsöt. Azt hiszem, ez a munka azért sem terjed el olyan gyorsan ná­lunk, mint ahogy kellene, mert a pedagógusok többsége sem készült fel az ilyesfajta neve­lésre. Hogyan is készült volna fel, amikor őket sem tanították erre. A Népművelési Intézet amatőr színjátszókkal foglalkozó osztálya — legjobb tudomásom szerint — szívesen ad tanácsot a hozzáforduló tanítóknak, ta­nároknak, s már jelent is meg olyan szakkönyv, amely konk­rét segítséget nyújt. Az már más kérdés, hogy a Színművészeti Főiskola tanári kara gyakran panaszkodik: a felvételre jelentkező fiatalok zöme alig tud mozogni, nincs mozgáskultúrájuk. Felmerült a terv, hogy a fővárosban az egyik gimnázium egyik osztálya színész­tagozatos lesz. Várkonyi Zoltán, a Vígszínház igazgatója, s a főiskola tanára járt is kint Angliában, tanulmányozva az efféle iskolák tanrendjét. Moszk­vában is van egyébként hason­ló iskola. S ezeknek az osztá­lyoknak sem az elsődleges cél­juk a színés­znevelés (bár az is), inkább az, hogy szervezett ke­retek között megtanítsák a gyermekeket a szép beszédre, a felszabadult mozgásra. (Záró­jelben jegyzem meg: a kívülál­ló nem is tudja, mekkora gond nálunk egy-egy olyan film, tv­­játék, színmű elkészítése, amelyben gyerekek a szereplők! Ezer és ezer fiatal közül kell kiválasztani, fáradságos munká­val, a megfelelő képességűeket. A Pál utcai fiúk című filmben angol gyerekszínészek játszot­tak, olyan profi módon, mint a felnőttek­. A szülők ne zárkózzanak el, sőt buzdítsák a gyereket arra, hogy vegyen részt az iskolai színjátszásban. Nem azért, hogy színészt neveljenek belőle, ha­nem azért, hogy érthetően be­széljen, könnyedén mozogjon, elhagyja félszeg magatartását. Teljesértékű ember legyen. A színjátszás ebben is segít. Benkő Tibor BÖNGÉSZŐ A világ népességének élelmi­szer-ellátásában oly nagy szere­pet játszó gabonafélék egyes, kimagasló tulajdonságokkal ren­delkező fajtái ma már szinte tel­jes mértékben kiszorítják azokat a tájjellegű, primitív fajtákat, amelyek a növénynemesítés alapanyagát adták, így például a mexikói búzát Indiában és Pakisztánban 1964—65-ben csak 10 hektáron termelték, de 1971- ben e fajták már 10 millió hek­tárt foglaltak el, teljes mérték­ben kiszorítva a régi fajtákat. Az állatfajoknál és fajtáknál hasonló folyamattal találkozunk. A néhány éve még az állati ter­mékek zömét adó fajok és faj­ták alacsony hozamszintjük miatt ma már teljesen kiszorul­tak a tenyésztésből, sőt mahol­nap teljesen kihalnak és így le­hetőség­­sincs a keresztezésekhez szükséges genetikai alap fenn­tartására. A korábbi növény- és állatfa­jok, illetve fajták és mikroorga­nizmusok pusztulásának meg­akadályozását azok megmenté­sével, konzerválásával, „génban­kokban” történő tárolásával le­het megoldani. A génbank feladata tehát a következő: — gyűjtse be a Kárpát-me­dence tájfajtáit, primitív fajtáit, régi, már nem termesztett, ne­mesített fajtáit, a természetes növénytakaró értékes elemeit, a vadon élő rokonfajokat; — a begyűjtött anyagot dol­gozza fel, határozza meg és elő­zetesen értékelje; — az anyagot szaporítsa a szár­­szolgálat-szabályoknak megfele­lően; — a magvakat kondicionált körülmények között, egyes nö­vényeket „in vitro” (tehát nem termesztésben) tároljon, máso­kat szántóföldi körülmények kö­zött tartson fenn; — az egyes típusokat újítsa meg; — dokumentáció- és informá­ciócserét biztosítson; — az ország génkészletével kapcsolatos szakmai ismeret­­anyagot alakítsa ki;­­ genetikai tartalékterülete­ket jelöljön ki. A kipusztulóban levő, házasí­tott állatfajok és -fajták védel­mére, génbankjának kialakítá­sára az Országos Állattenyész­tési Felügyelőség kapott megbí­zást ... ­ A hollókői múzeum gondnoknői ! A feleségét is meg akarta rá tanítani. Úgy meséli a kudarcát, mint egy érdeki kalandot. Ahol megszorul az előadásban, a feléje nyújtott cigarettához egy-egy kölcsönszót is melléke­lek. — Mondom neki: veszek ne­ked virágos keszkenőt, ha mon­dod: fecske. Abból a nótából való, lesz-e tavasz, lesz-e még nyár. Szól az asszony, lesz, ne búsuljak. De kimondani nem tudja, nem kacagtatja magát Még előttem sem. Kérdi, mi az? Fecske. Úgy tudta, hogy kanca. A szekerestől hallja, csépeli a lovát és ordítja: hi­i, fecske! Mondom, az nem kanca. Madár az égen. Repül, cikázik, te meg mondjad: fecske. Én csak ne bolondozzam. Adjak ennie a malacnak. Ennie adtam, újra­kezdtem: mondjad szépen, fecs­ke! Hozzám vágta a mosogató­rongyot. Kacagva persze. Olyan türelmes asszony nincs még egy a világon. Megittam egy üve­­gecske bort, az ajtóban kezdtem énekelni, fecskemadár, fecske­madár ... Énekeld, asszony, kér­dezzük párosan: lesz-e tavasz, lesz-e még nyár? Lesz, mondja, ha lefekszem. Dehogy fekszem. Én addig az istennek se, amíg azt a madarat a nevén nem szólítja. Kifűzte a bakancsomat, megvetette az ágyat. Nem is madár az, mondja, azt csak reá fogom. Igaz is. Nem madár. Én vagyok az, éppen én, így se mondja. Ha százszor is én vagyok mert én csak nevetni akarok rajta. Feküdj le. Hogy is hason­lítanál te ahhoz a madárhoz? Részeg szamár vagy, mégis re­pülni akarsz. Hát igen, de csak az én drága feleségemmel. Ezt a nótát a tanító úrtól tanultam, össze­ elmegy a fecske, de ta­vasszal visszatér. Én meg azt mondom: de már akkor én nem leszek, azért nálunk rakjál fész­ket. Erre sírtam is. Eszembe jutott, hogy meghalok. Te asz­­szony, ha meghalok se mondod? fecske? Akkor ő is sírni kez­dett. Nem elég a fecske, a ha­lálommal is kínozom. Húsvét­­kor felküszöntöttek a cigányok, táncoltunk egyet. A táncban össze vagyunk hangolódva. Tu­lajdonképpen ez hozott össze. A közös forgás a hegedű előtt. Isten éltessen, ha meg nem ha­ragszol. Segítesz nekem? — Már hogyne segítenék. — Azt sem tudod, mit óhaj­tanék. — Már hogyne tudnám. — Halljam. Egy liter bort fi­zetek. Szembe könyökölök vele, és elkezdem dúdolni: fecskemadár, fecskemadár... Mire csak néz borús áhítattal, majd megölel, megcsókol, és keze fejével a sze­mét törölgeti. Faggatni kezd, hogyan talál­tam ki a gondolatát? Mondom, hogy egyszerűen odafigyeltem. Nem, ez nem lehetséges. A puszta odafigyelés nem elegen­dő. Ő is próbálta már számos esetben — eredménytelenül. Itt valami másnak kell lennie. — Majd holnap megfejtitek — mondja anyám, asztalbontási szándékkal. A fecskés rokon erősködik: — Ennek most kell a végére járni. Most, amíg nem késő. S ha éppen tudni akarom a saját titkomat, ő megfejti nekem. — Ej, nagy ravasz vagy! — veregeti a hátam. — Nem az eszeddel, hanem a szíveddel ta­láltad ki. Mert látom én rajtad: az eszed másfelé járkál, de a szíveddel odafigyelsz. — Vagyis hová? — szeretném tisztázni a dolgot. — Hát oda, hogy te voltál itt a múlt nyáron, nem hagytál el, mint a párom — illegeti az ujjával a fülébe ragadt dalla­mot. A feje mozgásáról látom, hogy a kerten lefelé menet is a fecs­kemadarat dúdolja. Epilógus Az esztendővel együtt köny­vemnek is a végére értem. Anyám könnyű álmot ígért hozzá. Nem tudom, kinyújtha­tom-e kezem a felkínált pohár után. Az a különös érzés szo­rongat most, hogy a hullámok másfelé sodortak, mint amerre evezőimet irányítottam: ezt vár­ták-e vajon az otthoniak? A gondjukban akartam velük osz­tozni, de minden jel szerint csak a magamét sikerült velük meg­osztanom. Megszaporítottam a terhet a vállukon. Kétféle módon is: lehetséges, hogy amiben a kényszerű fele­dés útjára léptek, egy pillanat­ra visszafogtam őket, s a régi sebeikről a kötést leszaggatva, a magaméit bányáltam be, ami első pillantásra semmiképpen sem méltányos eljárás. Valami­ként az is lehetséges, hogy ami­kor velük együtt énekeltem, Csalóka örömöt loptam közéjük. Ha igaz a sejtelmem, miszerint a kölcsönös felvidítás végett Sütő András: _________________*_ |

Next