Szabad Föld, 1976. január-június (32. évfolyam, 1-26. szám)
1976-03-07 / 10. szám
24 SZABAD FÖLD Betyárvilág: látogató a Vadlibában Egy kicsit ámuldozik az ember. Létezhet betyár az atomkorban? Van még betyár, fogadós, csapláros és pandúr? Hát akad. Bár azt meg kell mondani rögtön, hogy mindegyik csak hasonlít az ősökre. Tehát egyik sem az igazi. De nézzük a történetet, amely végül is Szegeden, a bíróságon ért véget. A pandúros „elhárító" A kiskundorozsmai „Vadlibához” címzett vendégfogadóban szokatlanul viselkedő vendég jelent meg. Szúrós tekintettel, nem titkolt gyanakvással nézett körül, a csárdákra már nem emlékeztető étteremben. A magabiztos fellépésű, harminc év körüli fiatalember hetykén egy nagyfröccsöt kért. Aztán határozott hangon odaszólt ,a csaposnak: — Hívja ide az üzletvezetőt! A pandúros viselkedés megtette hatását. Hamarosan előkerült a fogadós — mai nevén, az étterem üzletvezetője. A jövevény szigorú pillantásokkal felmérte a fogadást, aztán fejcsóválva ezt mondta bevezetőként: — Nem hittem volna, hogy akinek ilyen becsületes az arca, mint amilyen a magáé, képes bűncselekmény elkövetésére is. Na, mindegy. Négyszemközt akarok magával beszélgetni! Ki nem rezzen össze ilyen szigorú szöveg hallatán? A fogadós még jóban megszeppent, amikor a vendég b bemutatkozott. Mondott egy nevet, s hozzátette: — Főhadnagy vagyok az elhárításról! A fogadós készségesen felajánlotta irodáját a beszélgetésre. Habár rögtön szöget ütött a fejébe, mi dolga lehet egy „vendéglátó ipari egység vezetőjének” — így is hívják mai nevén a fogadóst — egy „elhárító főhadnaggyal”? Birka és irhabunda Az irodában minden kiderült. A hajdani csendbiztosokra emlékeztető úr elmondta, tud a fogadós törvénybe ütköző üzelmeiről. Bizonyos juhásztól, lopott birkákat vásárol. Ezeket készételként kiméri a „Vadlibában”, összesen 28 lopott birkáról van szó. Hogy finomak legyünk, Kiskundorozsma és környéke isten tudja hány juhászt felnevelt az elmúlt évszázadokban. S ahol juhász és birka van, ott a gyapjas állat elidegenítése sem tartozik az ismeretlen fogalmak közé. Pár éve tényleg akadt olyan birka, amelyik nem a legtisztább üzleti szabályok szerint, a megengedett adás-vétel után áldozta életét paprikásnak. De hát ez régi ügy. Ezúttal bővült a vád. — Tudomásom van arról is, hogy a maga feleségének irhabunda is készült a lopott birkákból — emelte fel hangját a csendbiztos. — Ne tagadja, nem érdemes. Mindent tudok, mindent bizonyítok. Persze tudja, hogy van. Ha én akarom, az egész ügyet papírkosárba lehet dobni. Ha mondjuk erre pénzt tudna áldozni... Ilyen nyitr lett a beszélgetés. A csendbiztos úr nem mondta el, hogy súlyos adósságok gyötrik. Olyanok, hogy OTP-hitellel sem tudott ezekből kivergődni. De ez nem is tartozik a fogadósra, aki látszólag nem nagyon ijedt meg. Hiába, akinek nincs vaj a fején, kimehet nyugodtan a napra. Gondolkodási időt kért. No meg az iránt is érdeklődött, hogy netán milyen összegért is kerülne papírkosárba az ügy? A főtörzs papírt kér — Nézze! — enyhült meg a szegedi pandúrok utóda. — Magának semmi baja se lesz, ha kapok tizenötezer forintot. Állítólag hatezret (cselből?) a fogadós felkínált. — Mit képzel maga! — csattant felháborodva a pandúr. — Ez nem piac, hogy alkudozni lehet. Amit mondtam, megmondtam. Ad tizenötezret és nyugodtan alhat. A határozott ajánlatot kis tanácskozás követte. A fogadós a csapással közölte, hogy milyen ügyben igyekszik őt megpuhítani és boldogítani a vendég. Aid különben akkor már a negyedik nagyfröccsöt itta, de a zsebébe egyszer sem nyúlt pénzért. Hej, bizony hajdanában, ilyenek voltak a csendbiztosok is. Ettek, ittak potyára. Mert a fogadós nem kötözködött velük. Fontos, hogy ne nézzen a pincébe, ahol rendszerint lapult egy férfi, akinek személye iránt, betyárkodás miatt igencsak érdeklődtek a törvény emberei. Akadt a Vadlibában éppen ekkor egy katonai főtörzsőrmester is, aki szintén résztvevője lett a tanácskozásnak. S mi több, javasolója annak, hogy a csendbiztos urat igazoltatni kellene. Végtére is, mutasson valami papírt, ha már a borsos hallgatási árért ilyen jólelkűen el akarja temetni a birkaügyet. Hármasban oda is mentek a csendbiztos uramhoz, akinek ezidőben már pénz után viszketett a tenyere. A főtörzsőrmester papírt kért. A csendbiztos úr mutatott valami igazolványt, de a nevet letakarta. A szelíd nyomozói magatartásnak akkor mondott búcsút, amikor észre vette, hogy a fogadós, a csaplárossal egyetemben, kutatni kezd táskájában. „Felejtsük el" — Ezért felelnek! — kiabálta. A fogadós és a diadalmas csapláros elhülve látta a táskában lelt egyik papíron, hogy a csendbiztos úr „Tompás” névre hallgat, s a foglalkozása tűzoltó ... Ezt azonban nem lehetett vele megnyugtató módon tisztázni, mert felháborodásában elrohant. Sőt! A gyors távozást úgy is fel lehetett volna fogni, hogy menekült. A szereposztás ettől kezdve megcserélődött. A fogadós kezdett érdeklődni, hogy létezik-e Szegeden „Tompás” névre hallgató tűzoltó? A „betyárból” egy csapásra „pandúrrá” lett üzletvezető szorgos nyomozással megtudta egy tűzoltótól, hogy a jó kis summát követelő vendéget nem a gólya költötte. Annyira nem, hogy másnap ismét megjelent a Vadlibában. — Felejtsük el, ami történt — ajánlotta szelíden az álpandúr. — Vegyük úgy, hogy az egész ügy befejeződött és én itt sem voltam. Ez mind a kettőnknek jó. Hát, ahogy vesszük. A Vadliba vezetője ez időben már a körzeti rendőrt is beavatta a dologba, akit természetesen minden érdekelt. A juhász, a birka, a birkapörkölt, az irhabunda és főleg a jólelkű „elhárító főhadnagy” személye. Aki a bűnüldözés belső mechanizmusát csak egy picit is ismeri, tudja, hogy semmit sem lehet befejezetlenül papírkosárba dobni. Meg aztán az ismerkedési forma is felettébb gyanús. Egy igazi rendőr úgy igazolja magát, hogy nem hagy kétséget személyének kiléte és hivatalossága tekintetében. Az igazi csendbiztos A Vadliba „ csend biztosának" igencsak melege lett, amikor tiszteletét tette nála az igazi csendbiztos, vagyis az a rendőrtiszt, aki végül is ezt az egész zsarolási ügyet felgöngyölítette. Nehogy költött mesének tűnjék az egész betyárhistória, ide írom a történet végét is. A nyomozás szálai elvezettek Tompai Sándor 33 éves szegedi tűzoltóhoz és a hasonló korú, szegedi ÁFÉSZ osztályvezetőhöz, Nagy György Istvánhoz. Az utóbb eszelte ki a lopott birkákat, az irhabundát és ezzel tippet adott Tompainak a zsaroláshoz. A Szegedi Járásbíróság dr. Lévai István büntetőtanácsa előtt mindketten elismerték bűnösségüket. Tompas Sándor álrendőrt alakított, társa pedig felbújtó volt. A tűzoltót és az osztályvezetőt másodfokon tíz-tíz hónapi, végrehajtható szabadságvesztéssel sújtotta a megyei bíróság. Így zárult le a kiskundorozsmai „Vadliba étterem” ál-rendőrének furcsa, kissé mosolyogtató históriája, bizonyítva, hogy a betyárvilág még nem múlt el nyomtalanul Griff Sándor KÜLFÖLD A nagynéni vasárnapi látogatóban, Szépláknál ebédel, s egyszer csak megszólal a gyerek: — Néni, belőled, ugye, már nem főznek húslevest! — Ejnye, fiacskám, hogyan jut eszedbe ilyen butaság? — csodálkozik megütközve a nagynéni. — Mert ha téged várunk vendégségbe — feleli Szepi —, a papa mindig fölkiált, hogy na, már megint jön ez a vén tyúk. ■ Két barátnő pletykál — a harmadikról: — Hallatlan, szivecském, ez a Renáta még csak jövőre lesz tizenhat éves, de már kisbabája van ... — Ó, szegény szülei, minden bizonnyal Szégyenkeznek. — Sőt, inkább örülnek, mivel ilyen hamar nagyszülők lettek! — Hát milyen idősek? — A mama harminc, a papa meg harmincegy esztendős. ■ A vonaton egy utas banánt vesz elő, a héját leszedi, egy doboz porcukorba hempergeti, aztán a nyitott ablakon kidobja. Szomszédja csodálkozva kérdezi: — Bocsánatot kérek, uram, ha miféle szokás ez? — Nem szeretem a cukrozott banánt — mondja hidegvérrel az illető. Ivánka szép tortát kap kilencedik születésnapján. A fiú elgondolkodva gyönyörködik a kilenc égő gyertyában, s egyszer csak megszólal: — Anyukám, szeretném, ha jövőre inkább tíz tortát sütnél, és mindegyikre csak egy-egy szál gyertyát tennél. ■ Rösner azzal a nős férfival találkozik, aki a szemközti új házban lakik, s akinek még nem ismeri a nevét: — Uram, ne haragudjék, de úgy vélem, föl kell hívnom szíves figyelmét egy kényes dologra, elvégre, leskelődő gyermekek is vannak a világon. Igazán, bizonyos alkalmakkor befüggönyözhetnék a hálószobájuk ablakát! — Hogyhogy? — lepődik meg az illető. — Kérem — folytatja Rösner —, láttam tegnap, amint éppen szerelmeskedett a kedves feleségével ... A férfi elképed: — Hát ez valóban különös, tegnap ugyanis otthon sem voltam ... ■ Ketten beszélgetnek: — Tudja-e, mi a különbség a „sok” és a „kevés” között? — Hogyne, kérem. Például, egy tégla kevés egy ház fölépítéséhez, de ha valakinek a fejére pottyan, akkor sok! ■ Doktor úr — panaszkodik a páciens —, éjszakánként olyan hangosan horkolok, hogy magamat is fölébresztem. — Ez igazán egyszerű probléma — legyint az orvos —, aludjék a másik szobában, meglátja, majd ott nem hall semmit. ■ A városban dolgozó fiatalember hazalátogat vidéken élő, idős édesanyjához: — Elválok, mama! — Nem bánom én, fiacskám — sóhajt föl a néni —, tégy, amit akarsz, csak legalább azt mondd meg, egyáltalán, kitől válsz el? ■ A szórakozott Müllert megszólítják: — Kérem szépen, tudja-e uraságod, merre van a vasúti pályaudvar? — Természetesen, tudom! — feleli Müller, és ügyet sem vetve a boldogtalan kérdezőre, nyugodtan folytatja útját WitfiM PERCEK 1976. MÁRCIUS 1. MIDEM