Szabad Föld, 1982. január-június (38. évfolyam, 1-26. szám)
1982-01-03 / 1. szám
1983. JANUÁR 3. Hidegség melege „Legnagyobb cél pedig, itt e földi létben Ember lenni mindég, minden körülményben.” (Arany János) A falu neve: Hidegség. A háromgyermekes asszonyé, özvegy Koloszár Istvánné. A község temetőjében — a sok között — van egy sír, amelyet kora tavasztól késő őszig mindig virág borít. A fejfán ennyi áll: Koloszár István, élt 38 évet. A Soproni Tanulmányi Erdőgazdaság Sopron környéki Erdészetének motoros fűrészelője 1977. március 11-én tragikus hirtelenséggel elhunyt. Koloszár István nagyon korán árvaságra jutott, s attól kezdve, hogy megnősült, csak a családjának és a munkájának élt Három kiskorú gyermek maradt utána: Tamás, Edit és az akkor még beszélni sem tudó Annamária. Az egykori favágó nem volt járatos a jogban, élni akart és eszébe sem jutott, hogy végrendeletet készítsen. Brigádja, munkatársai és barátai mégis tudták, tudják, hogy mit kell tenniük. Három éve kísérem figyelem-mmel a család sorsát, és a brigád, a favágók akaratát. Huszonkét esztendős krónikás-újságíró munkám már megtanított arra, hogy a reményekhez csak cérnák kötnek, a hithez költőiek, az élethez, az igazán munkás élethez pedig mindig gyökerek. Acélból kovácsolt láncnál erősebb, örök életet sarjadzó gyökereik. Az igazgató csak úgy maga elé, és talán magának beszél: — Ilyenre itt még nem volt példa. Azt hiszem kezdjük megtanulni, mivel tartozunk egymásnak... . A csodásan kék szemű özvegyasszony nem tud és nem is akar felejteni. És maholnap öt éve hetenként csodálkozik. Letörli a könnyeit és így mondja szó szerint: — Én ilyen emberekről még nem hallottam, és ennyi jó csak a mesében szokott lenni. Mindig szerettem a meséket. Olvasni is, hallgatni is, mert ott a jók elnyerik jutalmukat, az egyszerű emberek pedig az igazságukat. Az én Pistám mindig csak nevetett rajtam: „Hol jársz már megint? Hát még mindig nem tudod, hogy csak gyereknek való a mese ? ... ” Az én uram a valóságot szerette. Azt, amit megfoghatott a két kezével. Nagyon erős kezű ember volt, és mellette egyszerűen nem lehetett helye a szomorúságnak, a rossz kedvnek. Pedig nagyon kijutott neki az életben a rossztoó. Csönd. Aztán egy nagyon nagy sóhaj. — Ezt az én falumat sokáig nem szerette. Azt mondta: Hidegségben hidegek az emberek is. De engem és a gyerekeit, meg a munkatársait mindig szeretettel, tiszteléssel vett körül. Amikor ide került az erdészethez, azt mondta, hogy végre valahára igaz emberek közé tette a sorsa. Fejszés favágóként kezdte, rakodóként folytatta, de amikor látták,, hogy milyen kitartása van, több társával együtt motorfűrészes tanfolyamra küldték és vizsgát is tett. Én csak annyit tudok a motoros fűrészekről, amennyit ő mesélt. Ezt szokta mondogatni: „Látod édesanyám, ezek a kis szerkentyűk adnak rangot először a favágónak azóta, amióta világ a világ...” . Koloszár István minden reggel négy órakor kelt, és mielőtt elment az erdőbe, megcsinálta az egész család reggelijét. Nagyon szeretett főzni. A gyűrött tésztán kívül mindent tudott készíteni. Az özvegy szavai: — Attól kezdve, hogy sorra jöttek a gyerekek, mindig olyan volt, hogy madarat lehetett volna fogatni az én emberemmel. Imádta a kis Tamást és nagyon örült, hogy a fia mellett két lánya is van. Sohasem késett a munkahelyéről és sohasem volt beteg. Aztán mint az égből a villám, jött az agydaganat Szédült és nem volt egyensúlyérzéke. Még az óráját sem tudta felhúzni. Az erdészet Pestre, az Amerikai úti kórházba vitette és meg is műtötték. Azt mondta nekem a főorvos, hogy minden rendben lesz. De alig értem haza, már itt volt a távirat, hogy nincs többé az én Pistám. Akkor csak sírni tudtam és nem emlékeztem semmire. A fakitermelő brigád másnap kapta a hírt. Nem akartak hinni a fülüknek. Szalonnát sütöttek éppen nyárson, de a hír után senki sem evett A nyársakra tűzött szalonnák ott maradtak a parázson, és a hamut újra meg újra lángra lobbantotta a zsír. Csönd volt az erdőben, aztán az osztrák határ felől fekete kányák jöttek, és sokáig köröztek a gyásztűz fölött. A favágók sokáig hallgattak, aztán egymás szavába vágtak és már-már kiabáltak. Azután meg napokig alig szóltak egymáshoz. Az első javasolónak ma sincs gazdája. Egyikük így fogalmaz: — Talán nem is mondta ki hangosan senki, csak mindenki így akarta ... A özvegy Koleszár Istvánné így folytatja az emlékezést: — A temetésen nagyon sokan voltak, Pistám minden munkatársa eljött. A kieső Annamária folyton az idegen bácsikat nézte és egyre az édesapját kereste: Ö hol van? Editkém is csak azt hajtogatta: Apu mért nincs itt?... De mit lehetett volna erre felelni? Talán két-három nap telt el a temetés után, amikor először jöttek a Pistám barátai, munkatársai. Nem akarok valótlant mondani, de nem is tudom, hogy tulajdonképpen hányan voltak akkor. Nagyon óvatosan és nagyon kedvesen próbáltak beszélgetni velem. Olyasmit mondtak, hogy ők Pistát soha az életben nem felejtik el, és éppen úgy társuknak tartják, mintha élne. Aztán nekem egy borítékot, a gyerekeknek pedig egy-egy nagy tábla csokoládét adtak. Csak másnap néztem meg, hogy mi is van a kopertában, mert még mindig a fájdalom kötötte le az eszemet. Édesanyám szólt, hogy bontsam már föl, ötezer forint volt benne, és egy pár soros írás, hogy az erdészet dolgozói mindaddig velünk maradnak, amíg a gyerekek ki nem repülnek a családi fészekből. Szünetet tart, mert a szemét újra elborítják a könnyek. Azóta minden szeptemberben felöltöztetik a gyerekeket, mielőtt iskolába mennek. Hozzák a tüzelnivalót, az új ruhákat, táskákat Karácsony előtt a fenyőfát a szaloncukorral együtt, és mellé a borítékot mindig. Itt nem megy el úgy erdészeti autó, hogy egy percre meg ne állna. Most tudtam meg, hogy az én Pistám munkatársai minden évben egy szabad szombaton értünk dolgoznak. Hát létezik ilyen barátság, ami több, mintha testvére, apja vagy édesanyja tenné az emberrel? Én csak keresztnévről ismerem az uram barátait. Feri, Tamás, János, Károly, Lőrinc, Dénes, Lajos és a többiek. Az idei karácsonyfa alatt ötven favágó egynapi keresete volt a borítékban. A nagycenki erdészet egykori vezetője szétcserzett arcú, hatalmas termetű óriás — jelenleg az erdőgazdaság főmérnöke Nagyon kéri, hogy nem írtam ki a nevét ét idézem: — Ezt senki sem azért tette, hogy dicséret illesse. Ez a favágók akarata volt és marad. Németh Sándor Nagyobb elismerést a személyes jövedelmekben is ! A mezőgazdasági szövetkezetek IV. kongresszusán elhangzott felszólalásokat terjedelmi korlátok miatt nem tudtuk részletesen ismertetni. Következő számainkban ezt a mulasztásunkat igyekszünk majd részben pótolni. A kongresszuson Hegedűs Lajos, a hartai Erdei Ferenc Tsz elnöke mondta az egyik legnagyobb figyelemmel kísért hozzászólást. Ezúttal ebből közlünk részleteket. Termelőszövetkezetünk megalakulása óta folyamatosan jó eredményeket ért el, a szorgalmas munka, valamint az adottságokhoz jól alakított termelésszerkezet eredményeként. 1980- ban mintegy 65 millió forint nyereséget értünk el — egy személyre vetítve megközelítőleg 70 ezer forintot —, amely a területi szövetségi átlagnak több mint kétszerese, az országosnak pedig közel háromszorosa. Az egy dolgozóra jutó személyes jövedelem viszont — noha jelentős jövedelemnövekményadó fizetését is vállaltuk — 52 ezer forint volt, amely a területi szövetségi átlagot csak 7—8 százalékkal, az országos átlagot pedig csak 13 százalékkal haladja meg. Ezzel a felsorolással nem eredményeink hangsúlyozása volt a célom, hanem az, hogy a mi példánkkal is bizonyítsam: a termelés eredménye, a munka eredményessége és a személyes jövedelmek között nincs mindig megfelelő összefüggés. Az utóbbi években azt látom, hogy — bizonyára a szabályozók hatására is — nagy különbségek alakultak ki a termelőszövetkezetek között a gazdálkodás színvonalában, valamint a szabad fejlesztési alap birtoklásában; ugyanakkor a személyes jövedelmekben található különbségek — amelyek korábban sem voltak nagyok — az utóbbi időben inkább csökkentek. Ez az ellentétes mozgás nem tarthat sokáig, mert a fejlődést gátolja és a szocialista elosztás elvének sem felel meg. Üzemi tapasztalataim alapján mondom, hogy ha a munkában hátul járók is annyit, vagy megközelítően annyit kapnak, mint a többiek, akkor a fejlődés megáll, mert a hátullévőknek nem érdekük, hogy előbbre kerüljenek. Nincs ugyanis olyan cél, például nagyobb személyes jövedelemszerzés lehetősége, amely serkentene az eredményesebb munkára. Így van ez a termelőszövetkezeten belül, de úgy gondolom, így van ez a termelőszövetkezetek között is, csak ott sokkal bonyolultabb a dolog. Ugyanis a gyengeségnek, a kevésbé eredményes gazdálkodásnak nemcsak objektív, de szubjektív okai is vannak. Ezt támasztja alá az a tény, hogy a jól gazdálkodó termelőszövetkezetek több mint 10 százaléka kedvezőtlen termőhelyi adottságú, ugyanakkor a gyengén gazdálkodó téeszek több mint 10 százaléka nem tartozik a kedvezőtlen adottságú termelőszövetkezetek közé. Úgy gondolom, azzal mindannyian egyetértünk, hogy az eredményeket nem adják ingyen, azok mögött többletmunka van. Azokban a termelőszövetkezetekben, ahol eredményes gazdálkodás folyik; ahol az adottságokhoz viszonyítva magasak a hozamok; ahol a tőlük elvárhatónál több nyereséget realizálnak, azt tapasztaljuk, hogy ott szorgalmasabb és fegyelmezettebb a tagság; a vezetés intézkedései átgondoltabbak és előrelátóbbak; jobb a szervezés; jobban alkalmazkodik a termelési szerkezet az adottságokhoz; jobban vigyáznak a közösre. A munkaidőt okosabban kihasználják; a munkadíj nem jelenléti díj; jobban mernek differenciálni a munka minősége és eredménye szerint — de úgy gondolom, hogy ez a felsorolás még nem is teljes. Az ilyenformán kifejtett munkatöbblet és főleg szellemi erőkifejtés azonban nem nyer elegendő elismerést a személyes jövelmekben. Ha ez így van és ezt elfogadjuk, akkor azzal is szembe kell néznünk, hogy magas szintű párthatározatok végrehajtásával nem állunk jól. Idézek pártunk XII. kongresszusának határozatából: „A gazdasági szabályozás, az érdekeltségi rendszer elsősorban a hatékonyan működő vállalatok, szövetkezetek gyors fejlődését segítse és ösztönözzön lehetőségeik, tartalékaik jobb kihasználására, a jövedelmezőbb termelésre. A gazdálkodás eredményessége tükröződjék jobban a vállalatok alapjainak a képződésében, valamint a dolgozók keresetének alakulásában.” Úgy gondolom, hogy a jelenlegi szabályozás legalábbis két dologban nem teljesíti maradéktalanul ezt a tiszteletre méltó követelményt. Egyik a tartalékok jobb feltárására vonatkozik, másik a személyes jövedelem alakulására. Ezért külön üdvözlöm és támogatom határozattervezetünknek azt a részét, amely az eredménytől függő év végi részesedés arányának és súlyának a növelését sürgeti, mert véleményem szerint is ez egyik módja a jobban dolgozó termelőszövetkezeti kollektívák magasabb anyagi elismerésének. Megítélésem szerint az adómentes részesedési alap képzési rendszere sem ismeri el eléggé az eredményesebb munkával járó nagyobb erőkifejtéseket, ezért igazságosabbnak tartanám, ha az egy főre jutó nyereség alapján vagy más hatékonysági mutató alapján még jobban differenciálna. A kockázatot vállaló, ütközni tudó és merő, eredményes vezetés érdekében szeretnék még egy problémát megemlíteni. Tavaly megjelent egy rendelet, amely a kifizethető prémiumokat szabályozza. Ez a rendelet sérti az élenjáró, eredmtményesen gazdálkodó termelőszövetkezetek vezetőinek érdekeit, ugyanis csak a fejődést ismeri el, a színvonalat nem. Ez ellentmondás és a fejlődésnek is gátja. Minden olyan esetben, amikor csak az addig elért eredményekhez viszonyítunk és a valóságos színvonalat nem vizsgáljuk, ilyen ellentmodással találkozunk. Ez ugyanis arra ,posztók, hogy csak fontolva — évenként 1-2 százalékkal — haladjunk előre, pedig társadalmi érdekeink nem ezt követelik. Félreértés ne essék: a vezető nemcsak a pénzért dolgozik. A javuló eredmények, a növekvő hozamok, a mind emberibb munkakörülmények, az egész fejlődő környezet látványa és bizonyossága — mindezt tetőzve a tagság bizalma — sok mindenért kárpótolhatja. De az ő esetében is áll az a mondás, hogy nemcsak igével él az ember. A MÁV tapolcai körzeti üzemfőnökség folyosóján hatalmas tabló hirdeti: a Bánki Donit szocialista brigád a Vörös Zászló Érdemrend tulajdonosa évek óta. Mellette képek a brigád életéből. Csermák József, az egykori kalapácsvető olimpiai bajnok, aki ma az üzemfőnök műszaki helyettese, itt meséli el Gárdonyi Raffael történetét . Még augusztusban kezdődött. A fiú édesapja — szintén vasutas — kért bennünket arra, hogy biztosítsunk munkát süketnéma fiának. A fiú Budapesten géplakatos szakmát tanult. Egészségi állapota miatt azonban sehol sem akarták felvenni. A szocialista brigáddal úgy döntöttünk, hogy harcolunk érte. Felhívtam a szombathelyi területi orvosunkat, és megkérdeztem tőle: mit kell tenni Raffaelért. A válasz nem késett sokáig. Olyan balesetmentes műhelyt kell választani, ahol a 18 éves fiú nyugodtan dolgozhat... Kijött Budapestről a főorvos, és megvizsgálta a munkakörülményeket, melyeket jónak ítélt. A szőke hajú, kék szemű Raffit brigádtársai között találom. Éppen egy dízelmozdony javításában segédkezik. Jól érzi itt magát, s érti a szakmáját. Belák János brigádvezető búcsúzáskor megjegyezte: — A szocialista brigádunk védnökséget szeretne vállalni felette. Teljes jogú brigádtagnak tartjuk. Fizetése is annyi, mint a kezdő szakmunkásoké. Nagy Péter staffi... SZABAD FÖLD 5