Szabad Föld, 1982. január-június (38. évfolyam, 1-26. szám)

1982-01-03 / 1. szám

1983. JANUÁR 3. Hidegség melege „Legnagyobb cél pedig, itt e földi létben Ember lenni mindég, minden körülményben.” (Arany János) A falu neve: Hidegség. A há­romgyermekes asszonyé, özvegy Koloszár Istvánné. A község te­metőjében — a sok között — van egy sír, amelyet kora ta­vasztól késő őszig mindig virág borít. A fejfán ennyi áll: Kolo­szár István, élt 38 évet.­ ­ A Soproni Tanulmányi Erdő­­gazdaság Sopron környéki Erdé­szetének motoros fűrészelője 1977. március 11-én tragikus hirtelenséggel elhunyt. Koloszár István nagyon korán árvaságra jutott, s attól kezdve, hogy megnősült, csak a család­jának és a munkájának élt Három kiskorú gyermek maradt utána: Tamás, Edit és az akkor még beszélni sem tudó Anna­mária. Az egykori favágó nem volt járatos a jogban, élni akart és eszébe sem jutott, hogy végren­deletet készítsen. Brigádja, munkatársai és barátai mégis tudták, tudják, hogy mit kell tenniük. Három éve kísérem figyelem-­m­mel a család sorsát, és a bri­gád, a favágók akaratát. Hu­szonkét esztendős krónikás-új­ságíró munkám már megtaní­tott arra, hogy a reményekhez csak cérnák kötnek, a hithez költőiek, az élethez, az igazán munkás élethez pedig mindig gyökerek. Acélból kovácsolt láncnál erősebb, örök életet sarjadzó gyökereik. Az igazgató csak úgy maga elé, és talán magának beszél: — Ilyenre itt még nem volt példa. Azt hiszem kezdjük megtanulni, mivel tartozunk egymásnak... . A csodásan kék szemű öz­vegyasszony nem tud és nem is akar felejteni. És maholnap öt éve hetenként csodálkozik. Le­törli a könnyeit és így mondja szó szerint: — Én ilyen emberekről még nem hallottam, és ennyi jó csak a mesében szokott lenni. Min­dig szerettem a meséket. Ol­vasni is, hallgatni is, mert ott a jók elnyerik jutalmukat, az egyszerű emberek pedig az igazságukat. Az én Pistám min­dig csak nevetett rajtam: „Hol jársz már megint? Hát még mindig nem tudod, hogy csak gyereknek való a mese ? ... ” Az én uram a valóságot szeret­te. Azt, amit megfoghatott a két kezével. Nagyon erős kezű ember volt, és mellette egysze­rűen nem lehetett helye a szo­morúságnak, a rossz kedvnek. Pedig nagyon kijutott neki az életben a rossztoó. Csönd. Aztán egy nagyon nagy sóhaj. — Ezt az én falumat sokáig nem szerette. Azt mondta: Hi­degségben hidegek az emberek is. De engem és a gyerekeit, meg a munkatársait mindig sze­retettel, tiszteléssel vett körül. Amikor ide került az erdészet­hez, azt mondta, hogy végre va­­lahára igaz emberek közé tette a sorsa. Fejszés favágóként kezdte, rakodóként folytatta, de amikor látták,, hogy milyen ki­tartása van, több társával együtt motorfűrészes tanfolyam­ra küldték és vizsgát is tett. Én csak annyit tudok a motoros fűrészekről, amennyit ő mesélt. Ezt szokta mondogatni: „Látod édesanyám, ezek a kis szerken­tyűk adnak rangot először a favágónak azóta, amióta világ a világ...” . Koloszár István minden reg­gel négy órakor kelt, és mielőtt elment az erdőb­e, megcsinálta az egész család reggelijét. Na­gyon szeretett főzni. A gyűrött tésztán kívül mindent tudott készíteni. Az özvegy szavai: — Attól kezdve, hogy sorra jöttek a gyerekek, mindig olyan volt, hogy madarat lehetett vol­na fogatni az én emberemmel. Imádta a kis Tamást és nagyon örült, hogy a fia mellett két lánya is van. Sohasem késett a munkahelyéről és sohasem volt beteg. Aztán mint az égből a villám, jött az agydaganat Szédült és nem volt egyensúly­érzéke. Még az óráját sem tud­ta felhúzni. Az erdészet Pestre, az Amerikai úti kórházba vi­tette és meg is műtötték. Azt mondta nekem a főorvos, hogy minden rendben lesz. De alig értem haza, már itt volt a táv­irat, hogy nincs többé az én Pistám. Akkor csak sírni tud­tam és nem emlékeztem sem­mire. A fakitermelő brigád másnap kapta a hírt. Nem akartak hin­ni a fülüknek. Szalonnát sütöt­tek éppen nyárson, de a hír után senki sem evett A nyár­sakra tűzött szalonnák ott ma­radtak a parázson, és a hamut újra meg újra lángra lobban­­totta a zsír. Csönd volt az er­dőben, aztán az osztrák határ felől fekete kányák jöttek, és sokáig köröztek a gyásztűz fö­lött. A favágók sokáig hallgat­tak, aztán egymás szavába vág­tak és már-már kiabáltak. Az­után meg napokig alig szóltak egymáshoz. Az első javasolónak ma sincs gazdája. Egyikük így fogalmaz: — Talán nem is mondta ki hangosan senki, csak mindenki így akarta ... A özvegy Koleszár Istvánné így folytatja az emlékezést: — A temetésen nagyon sokan voltak, Pistám minden munka­társa eljött. A kieső Annamá­ria folyton az idegen bácsikat nézte és egyre az édesapját ke­reste: Ö hol van? Editkém is csak azt hajtogatta: Apu mért nincs itt?... De mit lehetett volna erre felelni? Talán két-három nap telt el a temetés után, amikor először jöttek a Pistám barátai, mun­katársai. Nem akarok valótlant mondani, de nem is tudom, hogy tulajdonképpen hányan voltak akkor. Nagyon óvatosan és nagyon kedvesen próbáltak beszélgetni velem. Olyasmit mondtak, hogy ők Pistát soha az életben nem felejtik el, és éppen úgy társuknak tartják, mintha élne. Aztán nekem egy borítékot, a gyerekeknek pedig egy-egy nagy tábla csokoládét adtak. Csak másnap néztem meg, hogy mi is van a koper­­tában, mert még mindig a fáj­dalom kötötte le az eszemet. Édesanyám szólt, hogy bontsam már föl, ötezer forint volt ben­ne, és­ egy pár soros írás, hogy az erdészet dolgozói mindaddig velünk maradnak, amíg a gye­rekek ki nem repülnek a csa­ládi fészekből. Szünetet tart, mert a szemét újra elborítják a könnyek.­­ Azóta minden szeptember­ben felöltöztetik a gyerekeket, mielőtt iskolába mennek. Hoz­zák a tüzelnivalót, az új ruhá­kat, táskákat Karácsony előtt a fenyőfát a szaloncukorral együtt, és mellé a borítékot mindig. Itt nem megy el úgy erdészeti autó, hogy egy perc­re meg ne állna. Most tud­tam meg, hogy az én Pistám munkatársai minden évben egy szabad szombaton értünk dol­goznak. Hát létezik ilyen ba­rátság, ami több, mintha test­vére, apja vagy édesanyja ten­né az emberrel? Én csak ke­resztnévről ismerem az uram barátait. Feri, Tamás, János, Károly, Lőrinc, Dénes, Lajos és a többiek.­ ­ Az idei karácsonyfa alatt öt­ven favágó egynapi keresete volt a borítékban. A nagycenki erdészet egykori vezetője szét­cserzett arcú, hatalmas terme­tű óriás — jelenleg az erdőgaz­daság főmérnöke Nagyon kéri, hogy nem írtam ki a nevét ét idézem: — Ezt senki sem azért tette, hogy dicséret illesse. Ez a fa­vágók aka­rata volt és marad. Németh Sándor Nagyobb elismerést a személyes jövedelmekben is ! A mezőgazdasági szövetkezetek IV. kongresszusán elhangzott felszólalásokat terjedelmi kor­látok miatt nem tudtuk részle­tesen ismertetni. Következő szá­mainkban ezt a mulasztásunkat igyekszünk majd részben pótol­ni. A kongresszuson Hegedűs La­jos, a hartai Erdei Ferenc Tsz elnöke mondta az egyik legna­gyobb figyelemmel kísért hoz­zászólást. Ezúttal ebből közlünk részleteket. Termelőszövetkezetünk meg­alakulása óta folyamatosan jó eredményeket ért el, a szorgal­mas munka, valamint az adott­ságokhoz jól alakított termelés­­szerkezet eredményeként. 1980- ban mintegy 65 millió forint nyereséget értünk el — egy sze­mélyre vetítve megközelítőleg 70 ezer forintot —, amely a te­rületi szövetségi átlagnak több mint kétszerese, az országosnak pedig közel háromszorosa. Az egy dolgozóra jutó személyes jövedelem viszont — noha je­lentős jövedelemnövekmény­­adó fizetését is vállaltuk — 52 ezer forint volt, amely a terü­leti szövetségi átlagot csak 7—8 százalékkal, az országos átlagot pedig csak 13 százalékkal ha­ladja meg. Ezzel a felsorolással nem eredményeink hangsúlyozása volt a célom, hanem az, hogy a mi példánkkal is bizonyítsam: a termelés eredménye, a mun­ka eredményessége és a szemé­lyes jövedelmek között nincs mindig megfelelő összefüggés. Az utóbbi években azt látom, hogy — bizonyára a szabályo­zók hatására is — nagy különb­ségek alakultak ki a termelő­­szövetkezetek között a gazdál­kodás színvonalában, valamint a szabad fejlesztési alap birtok­lásában; ugyanakkor a szemé­lyes jövedelmekben található különbségek — amelyek koráb­ban sem voltak nagyok — az utóbbi időben inkább csökken­tek. Ez az ellentétes mozgás nem tarthat sokáig, mert a fej­lődést gátolja és a szocialista elosztás elvének sem felel meg. Üzemi tapasztalataim alapján mondom, hogy ha a munkában hátul járók is annyit, vagy meg­közelítően annyit kapnak, mint a többiek, akkor a fejlődés meg­áll, mert a hátullévőknek nem érdekük, hogy előbbre kerülje­nek. Nincs ugyanis olyan cél, például nagyobb személyes jö­vedelemszerzés lehetősége, amely serkentene az eredmé­nyesebb munkára. Így van ez a termelőszövetkezeten belül, de úgy gondolom, így van ez a termelőszövetkezetek között is, csak ott sokkal bonyolultabb a dolog. Ugyanis a gyengeségnek, a kevésbé eredményes gazdál­kodásnak nemcsak objektív, de szubjektív okai is vannak. Ezt támasztja alá az a tény, hogy a jól gazdálkodó termelőszövet­kezetek több mint 10 százaléka kedvezőtlen termőhelyi adottság­­ú, ugyanakkor a gyengén gaz­dálkodó téeszek több mint 10 százaléka nem tartozik a ked­vezőtlen adottságú termelőszö­vetkezetek közé. Úgy gondolom, azzal mind­annyian egyetértünk, hogy az eredményeket nem adják in­gyen, azok mögött többletmun­ka van. Azokban a termelőszö­vetkezetekben, ahol eredményes gazdálkodás folyik; ahol az adottságokhoz viszonyítva ma­gasak a hozamok; ahol a tőlük elvárhatónál több nyereséget realizálnak, azt tapasztaljuk, hogy ott szorgalmasabb és fe­gyelmezettebb a tagság; a ve­zetés intézkedései átgondoltab­­bak és előrelátóbbak; jobb a szervezés; jobban alkalmazko­dik a termelési szerkezet az adottságokhoz; jobban vigyáz­nak a közösre. A munkaidőt okosabban kihasználják; a munkadíj nem jelenléti díj; jobban mernek differenciálni a munka minősége és eredménye szerint — de úgy gondolom, hogy ez a felsorolás még nem is teljes. Az ilyenformán kifej­tett munkatöbblet és főleg szel­lemi erőkifejtés azonban nem nyer elegendő elismerést a sze­mélyes jöv­elmekben. Ha ez így van és ezt elfogad­juk, akkor azzal is szembe kell néznünk, hogy magas szintű párthatározatok végrehajtásával nem állunk jól. Idézek pártunk XII. kongresszusának határoza­tából: „A gazdasági szabályozás, az érdekeltségi rendszer első­sorban a hatékonyan működő vállalatok, szövetkezetek gyors fejlődését segítse és ösztönözzön lehetőségeik, tartalékaik jobb kihasználására, a jövedelme­zőbb termelésre. A gazdálkodás eredményessége tükröződjék jobban a vállalatok alapjainak a képződésében, valamint a dol­gozók keresetének alakulásá­ban.” Úgy gondolom, hogy a je­lenlegi szabályozás legalábbis két dologban nem teljesíti ma­radéktalanul ezt a tiszteletre méltó követelményt. Egyik a tartalékok jobb feltárására vo­natkozik, másik a személyes jö­vedelem alakulására. Ezért kü­lön üdvözlöm és támogatom ha­tározattervezetünknek azt a részét, amely az eredménytől függő év végi részesedés ará­nyának és súlyának a növelé­sét sürgeti, mert véleményem szerint is ez egyik módja a job­ban dolgozó termelőszövetkezeti kollektívák magasabb anyagi elismerésének. Megítélésem szerint az adó­mentes részesedési alap képzé­si rendszere sem ismeri el elég­gé az eredményesebb munká­val járó nagyobb erőkifejtése­ket, ezért igazságosabbnak tar­tanám, ha az egy főre jutó nye­reség alapján vagy más haté­konysági mutató alapján még jobban differenciálna. A kockázatot vállaló, ütközni tudó és merő, eredményes ve­zetés érdekében szeretnék még egy problémát megemlíteni. Ta­valy megjelent egy rendelet, amely a kifizethető prémiumo­kat szabályozza. Ez a rendelet sérti az élenjáró, eredmtményesen gazdálkodó termelőszövetkeze­tek vezetőinek érdekeit, ugyan­is csak a fejődést ismeri el, a színvonalat nem. Ez ellent­mondás és a fejlődésnek is gát­ja. Minden olyan esetben, ami­kor csak az addig elért ered­ményekhez viszonyítunk és a valóságos színvonalat nem vizs­gáljuk, ilyen ellentmodással találkozunk. Ez ugyanis arra ,p­osztók, hogy csak fontolva — évenként 1-2 százalékkal — ha­ladjunk előre, pedig társadalmi érdekeink nem ezt követelik. Félreértés ne essék: a vezető nemcsak a pénzért dolgozik. A javuló eredmények, a növekvő hozamok, a mind emberibb munkakörülmények, az egész fejlődő környezet látványa és bizonyossága — mindezt tetőz­ve a tagság bizalma — sok min­denért kárpótolhatja. De az ő esetében is áll az a mondás, hogy nemcsak igével él az em­ber. A MÁV tapolcai körzeti üzemfőnökség folyosóján hatal­mas tabló hirdeti: a Bánki Do­nit szocialista brigád a Vörös Zászló Érdemrend tulajdonosa évek óta. Mellette képek a bri­gád életéből. Csermák József, az egykori kalapácsvető olimpiai bajnok, aki ma az üzemfőnök műszaki helyettese, itt meséli el Gárdo­nyi Raffael történetét . Még augusztusban kezdő­dött. A fiú édesapja — szintén vasutas — kért bennünket ar­ra, hogy biztosítsunk munkát süketnéma fiának. A fiú Buda­pesten géplakatos szakmát ta­nult. Egészségi állapota miatt azonban sehol sem akarták fel­venni. A szocialista brigáddal úgy döntöttünk, hogy harco­lunk érte. Felhívtam a szom­bathelyi területi orvosunkat, és megkérdeztem tőle: mit kell tenni Raffaelért. A válasz nem késett sokáig. Olyan baleset­­mentes műhelyt kell választani, ahol a 18 éves fiú nyugodtan dolgozhat... Kijött Budapest­ről a főorvos, és megvizsgálta a munkakörülményeket, melye­ket jónak ítélt. A szőke hajú, kék szemű Raf­­fit brigádtársai között találom. Éppen egy dízelmozdony javí­tásában segédkezik. Jól érzi itt magát, s érti a szakmáját. Belák János brigádvezető bú­csúzáskor megjegyezte: — A szocialista brigádunk védnökséget szeretne vállalni felette. Teljes jogú brigádtag­nak tartjuk. Fizetése is annyi, mint a kezdő szakmunkásoké. Nagy Péter staffi... SZABAD FÖLD 5

Next