Szabad Föld, 1983. július-december (39. évfolyam, 27-53. szám)

1983-07-16 / 29. szám

1983. JÚLIUS 16. SPORT TO v,\ ■ ’ £ iT. * Romhányba kerül a nemzetközi Szabad Föld Kupa is? Két magyar falu küldöttségét, illetve labdarúgó-csapatát vár­ták csehszlovák szomszédaink a rajkai és a Sahy határátkelő ál­lomáson a múlt héten. A ven­déglátó Markovice Tsz az idei Szabad Föld Kupa-győztes r­om­­hányi Kerámia küldöttségét, Ratyiskovice pedig a Kemenes­­magasi Tsz SE csapatát fogadta. A küldöttség többsége még nem volt külföldön, de akik turista­ként már jártak szomszédaink­nál, ők is úgy mondták: ez az utazás más. Mint ismeretes, az­­ idei Sza­bad Föld Kupa győztese, Rom­hány, a csehszlovákiai testvér­lapunk, a Zemedelske Noviny kupanyertesével, Markovice csa­patával játszik a Szabad Föld nemzetközi serlegéért. Keme­­nesmagasi pedig az előző évi torna győztesével, Ratyiskovice meghívására érkezett Csehszlo­vákiába, hogy tovább szélesed­jen a négy évvel ezelőtt kezdő­dött barátság. Akkor ugyanis a Celldömölki VSE mint a Szabad Föld Kupa győztese járt Ratyis­­kovicében. A két település és körzete azóta is őrzi és fokoza­tosan igyekszik kiszélesíteni nemcsak a sportbarátságot, ha­nem a társadalmi, gazdasági és kulturális kapcsolatokat is. Cell­­dömölk körzetének ez évi kép­viselője Kemenesmagasi. Hor­váth Lajos, a Haladás Tsz el­nöke és Márkus Aladár, a sport­kör elnöke többször is hangsú­lyozta az ismerkedési esten: jó érzés látni, hogy a csehszlová­kiai és magyar falvak dolgozói ilyen közvetlen formában talál­koznak egymással. A kemenesmagasiak a labda­rúgópályán is igencsak „barát­ságot” tanúsítottak, olyannyira, hogy több nagy gólhelyzetük be­fejezés nélkül maradt, így Ra­tyiskovice nyert 6:3-ra. Ám a magyar csapat vezetői cseppet sem bánkódtak. Úgy vélték, majd hazai környezetben kikü­szöbölik a csorbát. Annál in­kább szurkoltak Romhánynak, mert tulajdonképpen mégiscsak a Nógrád megyei csapat játszik a Szabad Föld nemzetközi ser­legéért. Nos, a kemenesmagasiak jól szurkoltak. Markovicén, ahol ünneplőbe öltözött a közönség, jóval a mérkőzés előtt a fellobo­­gózott sporttelepen térzene szó­rakoztatta a nézőket és termé­szetesen a magyar küldöttséget. Amint Zdenek Némec téesz­­elnök mondta: itt minden azért van, hogy a magyar vendégek jól érezzék magukat. Községük­ben még soha sem járt más or­szágbeli küldöttség, sem labda­rúgócsapat. A mérkőzésen — talán mert információkat szereztek a rom­­hányi labdarúgókról, a Szabad Föld Kupa döntőjében nyújtott kiváló játékukról —, Zagyvai László csapatkapitányra külön őrzőt állítottak. (A Népstadion­ban három gólt lőtt.) Hosszú perceken át szinte hangtalan, feszült figyelem ült a nézőtérre. A hazai gárda óriási lendülettel kezdett, ám a kitűnően záró ma­gyar védelem hárítani tudta a gólveszélyt. Mégis aggódva fi­gyelt a magyar küldöttség. Egyik-másik meg is jegyezte: ,,Ha Zagyvai Lacit kikapcsolják, aki nemcsak gólerős, de kitűnő irányító is, semmi jóra nem szá­míthatunk.” Csak Kovács Fe­renc intéző bizakodott: ha Lacit kikapcsolják is a játékból, he­lyére lép egy másik csatár. Ez a megállapítás hamarosan iga­zolódni látszott. Előbb a balol­dalon, majd a jobb szélen futott végig egy-egy korszerű és len­dületes magyar támadás. Ekkor csattant fel először a hazai tapsvihar. És a taps nemcsak a kitűnően védő hazai kapusnak, sokkal inkább a látványos ma­gyar támadásnak szólt. Ilyen tárgyilagos szurkolótá­borral ritkán találkozhat az em­ber. Tegyük hozzá nyomban, hogy a szurkolók legalább olyan tisztelettel fogadták a magyar küldöttséget, mint ahogy a tele­pülés vezetősége és labdarúgó­­csapata. A romhányi labdarú­gók pedig újabb és újabb sport­szerű magatartással vívták ki a nézők elismerését. Bár szabály­talanság alig történt a pályán, megesett, hogy egyik-másik lab­darúgó földre került. Mivel a romhányi játékosok azon nyom­ban a földre huppant ellenfél segítségére siettek, a másik fél részéről is megismétlődött a kö­vetésre méltó példa. Sőt, az is megesett, hogy egy-egy lesz, vagy más vétséget, már a bírói sípszó előtt jelzett a magyar já­tékos. Ugyanekkor viharos ere­jű támadások váltogatták egy­mást,­ amelyek újabb tapsra késztették a nézőket. Az első félidő 20. percében a Zagyvai Lacira emlékeztető megoldások egész sorát bemu­tató Sághy József, klasszisjáté­koshoz hasonló módon egyedül húzott kapura. A magas labdák korlátlan uraként ismert kapus ezúttal is jó ütemben futott ki az alapvonal felé sodródó csa­tár elé. Teljesen elállta a szö­get, ám a romhányi középcsatár futtában a nyurga kapus fölött a hosszú sarokba csavarta a lab­dát. A nagyszerű csatárteljesít­ményt a helybeliek is megtap­solták. A mindvégig változatos küz­delem végül is 1:1 arányú dön­tetlent hozott, így itthon jó esé­lye van — a látottak alapján — a Romhánynak, hogy a cseh­szlovák Ratyiskovicétől vissza­szerezze a Szabad Föld nemzet­közi trófeáját, így vélekedtek a csehszlovákiai vendéglátók is ... Az eddig ismert csapatok közül talán a Romhányi Kerámia aratta a legnagyobb sikert. A visszavágó mérkőzésekre szeptember elején kerül sor. Eközben még egy magyar csa­pat, a Jászapáti Tsz SE labdarú­gói látogatnak Csehszlovákiába, hogy szélesítsék a szomszédos országok népei között a barát­ságot. Sárdi Ferenc SUBI1TA Jcdnotné zemédélské druűtve éSSP Morkovice pofidé m meiínáradn: Kiként v bopnné ^­an«ir (M­un Pahiru rf­ riku Sz*b»d TórJ - KERÁMIA GYÁR | ROMHÁNY C JZD CSSP Morkovice na hFUti TJ Slavoj MORKOVICE Obc«rstv«ni zaji­téno SZABAD FÖLD 21 Tollba mondom... Jó szelet, kapitány! A kívánság nem Mezey Györgynek szól ez alkalommal, bár minden rokonszenvem­­és együttérzésem az övé. Most mégis a másik kapitánynak, Rusoránnak küldöm a tengerész­­köszöntést. Mert lám, nem a labdarúgás az egyetlen, ahol ki­nevezések és lemondások bor­zolják a kedélyeket. A vízilabdában kivált meg­hökkentő a mostani válságkor­szak. A póló valahogy évtizede­ken át afféle szilárd fogódzója volt a magyar sportnak, mert jöttek bár megrázkódtatások, a vízilabdázók azért — mentve a becsületet — szállították az ér­meket többnyire aranyból. Ennek a mesés korszaknak persze vége. Az NSZK, az Egyesült Államok, Spanyolország vagy Kuba vízi­labdázói megdöbbentő fejlődé­sen mentek át, mi pedig — fáj­dalom — elég látványosan visz­­szaestünk. Emlékszem, még fennen ragyogott a magyar vízi­­labdasport csillaga, amikor egyik neves játékosunk aggodal­mának adott hangot: Az úris­ten irgalmazzon nekünk, ha az amerikaiak vagy a nyugatné­metek megtanulnak játszani, mert úszásban kétszer jobbak nálunk. Hát időközben megta­nultak! Érdekes módon a sportág visszaesésének okait elsősorban mégsem szakmai természetűnek vélem. Az erkölcsi légkört ér­zem mérgezettnek, s ez nem mai keletű. A sikert elviselni is tud­ni kell. A Gyarmati vezette gár­da győzelemsorozata egészen fantasztikusnak mondható, és ebben a kapitány érdemei sem­mivel sem kisebbek, mint a já­tékosoké. De az eredmények in­gerelték a vetélytársakat, a mieinket pedig szakmai kényel­mességre csábították. És hogyan is törhette volna új edzésmód­szereken a fejét az akkori kapi­­tány, amikor a klasszisok tudása bőven elégségesnek látszott! Ho­gyan követelhetett volna más és több munkát, amikor a csapat és közte a szálak egyre job­ban összekuszálódtak? Nem volt immár erkölcsi alapja a kemény kezűségnek. Mélysége­sen tisztelem érte, hogy ezt Gyarmati a sajtónyilvánosság előtt is kertelés nélkül beismer­te. Mondhatnánk: ami elmúlt, az elmúlt, nézzünk előre! De kü­­nyörgök, nem lehet a sportág közelmúltját egyetlen mozdu­lattal eldobni, mint egy lyukas zoknit! Mayernak is szembe kel­lett ezzel nézni, s nem tudni, milyen megfontolásból, de ami­kor épp az erkölcsi tisztaság megteremtésén fáradozva épít­getni kezdte csapatát, ráerőltet­ték azt a kényszerházasságot, ami sem neki, sem Gyarmati­nak nem volt ínyére.­­ S most itt van Rusorán. Szak­mailag méltán dicsérik. Ismere­teim szerint a játékosok is ked­velik. Tán ezért is várják (vár­ták) tőle alig leplezetten, hogy Faragó Tamást visszahozza a válogatottba. Nálam hozzáér­tőbbek is állítják, hogy jelenléte mérkőzésenként legalább két gólt érhet. Nem is vitatom. De kár lenne csupán Faragótól vár­ni a sportág megújhodását. Le­het, hogy Faragóval érmesek lennének Los Angelesben, de aligha aranyérmesek. Mi most a világ jelenlegi erő­viszonyait tekintve és válogatot­tunk pillanatnyi stílusát alapul véve reálisan az ötödik, hatodik hely táján tanyázunk. Ezt Ruso­­rán is tudja, különben kinevezé­se után nem nyilatkozott volna — sokak szerint — borúlátóan. Dehogyis volt ő pesszimista! Egyszerűen a jó szakember csal­hatatlan biztonságával megje­lölte a sportág magyar szem­pontból elérhető pozícióját a nemzetközi rangsorban. Nem véletlen, mert magánértesülé­seim szerint Rusorán igazából csak az olimpia utántól vette volna át a stafétabotot. Csak­hogy addig ki lett volna, ha nem ő? Most hát még mindig a már Moszkva után kissé koros, régi csapattal kell vállalni az olim­pia vízicsatáját. Túl sok szerke­zeti módosítást, új emberek be­illeszkedését képtelenség elvár­ni. S vajon hogyan fognak húzni azok, akik tudják, hogy ők már nem lesznek, mert nem is lehet­nek a jövő emberei? Vajon szót tud-e velük érteni Rusorán? Ezek a megválaszolatlan kér­dések gondolom, nem egyedül engem foglalkoztatnak.­ Van még valami, ami ennél is job­ban nyugtalanít. Ha története­sen az olimpián nem jut fel a dobogóra válogatottunk, vajon akkor is tovább parancsolhat-e a most kinevezett kapitány? Mert ha igen, akkor valóban ka­pitánynak nevezték ki. De ha nem, akkor nem egyéb ő, mint révkalauz, akinek tiszte csupán a magyar vízilabda sérült hajó­jának kikötőbe kormányzása. Akárhogyan is legyen, még egy­szer azt mondom: jó szelet ka­pitány! Vass István Zoltán Vajon mire figyel Rusorán Péter? (Koppány Péter felvétele) Totőtippek (29. HÉT. JÜLIUS IC.) PÓTMÉRKÖZÉSEK: 14. Vitkovice—Brauschweig 1 15. Elfsborg—Trakia Plovdiv * 16. Hammarby—Botev 1 1. Standard Elege— Düsseldorf ' 1, x 2. Slavia Praha—Szlávia Szófia 1 3. Malmö—St. Gallcn 1 4. Pogon—Brcniqn 1, x 5. AarhiLs—Moccabi Nathanya 1, x fi. I.uzern—Shimshon 1 7. Sloboda Tuzla—Intcr Bratislava x, 2 8. Bp. Honvéd—Innsbruck 1 9. Eiscnstadt—Stavanger 1, x 10. Odense—Boliemians x, 2 11. Göteborg—Admira 1 12. Sturm Graz—Videoton x, 2 13. RI1 Cheb—Cracovia 1

Next