Szabad Föld, 1985. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)
1985-05-11 / 19. szám
gymástól elszakítva ezen a napon sem lenni. Istenem, 32 éves Futnak, repülnek az fejünk felett. Nem hízen a napon mást, csak aljon az Isten hosszú, életet, amit együtt él- Drágám, ma egy megért. Délután betoppant redes és felkértek, hogy megalakult magyarulathoz csatlakozzam, erősen boldogan, hitelességem, és talán a ág ügyét is szolgáljuk írnánk a különböző váa műsorunkkal, és a reményem, hogy vas városban felfedezzed. Nemhiába találtam este egy patkót, lehet, frencsét hoz. naplójából: július 8. Romilly-sor tegnap este a hatos száccből átjöttünk a ki. Itt megint lajstrabennünket, majd az sátorban helyeztek el, doktorokkal. Sátorpapunk, Kibédi Varga doktor püspökladányi hétmérföldes csizmafzettségi tábor ez: csehvákok, szudéta és szirmetek, és mi, magyar írók szerint kilencven cséh hadifoglyokat ad ma ide, mi Németmegyünk munkába, lap múlva hazaengedjúlius 11. Ma reggel kőtörő csoportba oszt. Csak csehek és szlooltak, barátságos fiúk, hogy mi, magyarok ,osztról beszélünk, ők hozták. A beszédtéma fékezés és az otthon, majd, ha hazamegyünk, jó, a vacsora kitűnő, tenyér, fél liter sűrű el, fél liter sűrű, édes ,él liter tea és másfél fazsola. Azt beszélik, sora. Barabástól, hogy egy cigarettát kapa, jól végződött. Este meséltek a fiúk, kárénekeltek, az arcok lettek, a ráncok kiss- Holnap állítólag induig pedig keletre, mezei munkára. Félek, romis lesz a vége.úlius 13. Korán volt embert felállítottak, s kivittek az útra, hogy délután majd elszállítanak. Este ötig sütött ránk a forró nap, eltikkadtunk, aludtunk, mint a birkák, az elszállításból azonban semmi sem lett. Hogy miért nem szállítottak el, a következőket mondják. 1. a táborparancsnok szerint a gépkocsik üzemképtelenek, 2: a főtolmács szerint: az amerikai katonák számára épülő táborba akartak vinni építkezésre, de idő közben másokat vittek oda. Most az amerikaiak sem tudják, mit kezdjenek velünk. Valószínű, hogy a francia parancsnokhoz kerülünk, szeptember végéig kell dolgoznunk, aztán megyünk haza. 3: a szlovák irodista szerint Németországba megyünk Ludwigshofenbe, de nem jött be a szerelvény. 4: Franciaország felső részébe megyünk, és romeltakarítás lesz a munka vége. 5: selyemgyárban munkások leszünk. 1945. július 20. Romilly-sur — Seine. Drága Erzsikém! Aggódó lélekkel írom soraimat, egy sor írást nem kaptam tőled még. Sorsodról tehát semmit sem tudok. A közeli napokban megindul hazaszállításunk. Abba a csoportba jelentkeztem, amely először Bajorországba menne a családtagokért, csak aztán folytatja vagy folytatná útját ez a csoport, ha megtalálta hozzátartozóit, vagy megtudta, hogy a keresettek már hazamentek. Úgy látom azonban, hogy nehézségek vannak, lehet, hogy tervem nem sikerül. Éppen ezért kérlek, csatlakozz a többi magyarhoz, és ha lehet, már az elsőkkel indult útnak. Semmi egyéb nem számít, csak hogy újból összehozzon bennünket a sors. Még egyszer: légy erős! Ha előbb érnél haza, a Tábor utcai lakásunkon, Darvas Jóskánál, Pápán Valinál, esetleg Noszlopon kereslek, ez áll arra az esetre is, ha én érkeznék előbb, amiben viszont nem hiszek. Különben jól volnék, munkán voltam (postás), itt nem sokat éheztem. Kicsi asszonykám, bízzunk a sorsban, s higgyünk abban, hogy otthon minden szebb és jobb lesz. Vigyázz magadra, iratainkat hozd. Forró szeretettel csókol férjed, Pista. Anyám naplójából: 1945. november 23. Osterhofen. Nem kapok semmi hírt rólad. Hazamentél már, vagy el sem indult még veled a vonat? Reménykedem, hogy ide jössz, mert én akkor nem tudok, csak tavasszal hazajutni. Amíg nem kapok hírt rólad, addig nem mozdulok. Ma itt volt egy fotóriporter Pestről, Déri László. Megígérte, ha megy Franciaországba, visz levelet nektek, mert azt mondja, még ott vagytok. 1946. január 22. Osterhofen. A házigazdám ma újságolta, hogy Franciaországból megjött egy német és azt mondta, hogy együtt volt valakivel, aki a feleségét keresi az itteni társulatnál. Talán te vagy az. Nem is merek remélni, mert annyiszor csalódtam már. Február 7. Osterhofen. Elhatároztam végre, hogy hazamegyek. Egész nap pakoltam, olyan izgatott vagyok, hogy ki sem tudom mondani. Február 13. Délelőtt tíz órakor indult el szerelvényünk Passau felé, kb. 2000 embert szállít. Ha arra gondolok, hogy már csak egykét nap és találkozunk, meghalok a boldogságtól. 1946. március 1. Határállomás. Istenem, itthon! Olyan hihetetlen és mégis valóság. Miért nem tudtad meg ezt és jöttél értem. Talán nem vagy még itthon? Sajnos sokat vesztegelt itt a vonat, pedig olyan türelmetlen vagyok. Reggel már Bián leszünk, vajon mi vár rám? Március 5. Biatorbágy. A toll kevés ahhoz, hogy leírjam azt, amit érzek. Korán bementem a faluba, hogy fuvart szerezzek, 11-kor értem vissza a szerelvényre. Amint fellépek a kocsira, lábam földbe gyökerezett. Drága kis férjem, te álltál előttem. Nem tudtam szavakat találni, csak álltam szótlanul. 1946. április 7. Budapest. Elindultunk hazafelé. Ahogy feljöttem a Mikó utcán, mindenfelé rom, rom hátán, végre megdobbant a szívem, amikor megpillantottam a Tábor utca hármat Bizony szomorúan néz ki, jó pár bomba érhette szegényt. A falak elrepedve, de áll az otthon. Köszönöm neked Istenem, hogy így megsegítettél és a fáradt vándort visszavezetted a fészkébe. Újra elkezdtük az én drága Pistámmal a fészekrakást. És remélem, nemsokára gyermekkacagástól lesz hangos a kicsi lakás. Merly Krisztina i Lajos íróét Csizmadia nyugdíjas, Biharkereszndre íróét Riczó Lajos , Miskolc Péter író, rádióriportkó János nyugdíjas közelebbi fordulóban a Dk autogramját sorsclmre rádió- és tv-műsorvezető, Cseres Tibor író, Erdélyi Miklós karmester, Horakovszky István, a rádió rovatvezetője, Kézdy György színész, Petrovics Emil zeneszerző, Rév Miklós fotóművész, P. Szabó József rádió- és tvkommentátor, Szentendrei Klára magyarnóta-énekes, Takács Mária tv-bemondó. Aki a tombolán nyerni szeretne, postai levelezőlapra ragasztva juttassa el szerkesztőségünkbe kitöltve az alábbi kis nyomtatványt. X3RAMTOMBOLA küldő neve: ......................................................... óra, foglalkozása: .............................................. helye (utca, házszám, postai irányítószám is): : a kézaláírását szeretné megnyerni: ........... Szavalóverseny A költészet napja alkalmából évek óta megrendezik nálunk az általános iskolások szavalóversenyét. Az idén erre 35 tanuló részvételével a községi könyvtár nagytermében került sor. Virág Imre, az általános iskola igazgatója beszédében Kosztolányi Dezső munkásságáról szólt és ezt követően hangzottak el a szavalatok. A versenyzőknek egy kötött és egy szabadon választott verset kellett előadniuk. Szereplésüket a bizottság értékelte és döntésük alapján a felső tagozatos tanulók közül Kozma Zsuzsa érte el az első helyezést, Csoltó Adrien a második, Pálfalvi István pedig a harmadik lett. Az alsó tagozatosoknál Lukács Veronika került az első helyre, Nagy István második, Hacsi Aliz harmadik lett ezen a szép vetélkedőn. Murányi Tibor Bánréve A KÉPERNYŐN Zsákbamacska Salome. Nem sok esélye lehetett a táncdrámának: vele szemben a Minden lében, két kanál című —a tévések szerint úgy látszik megunhatatlan — krimisorozat újabb részét vetítette a képernyő. Pedig ennek a táncjátéknak a megjelenésével valami olyasmi született, ami a tágabb értelemben vett közönségre is „kikacsintott”. Elsősorban azzal, hogy közismert témát dolgozott fel: a csupa test, érzéki herceglány és Szent János történetét. A lány, akire úgy rajzik a férfiak hada, mint szédült méhek a telt virágkelyhekre, elutasít királyt és katonát, szereleméhsége a faragatlannak látszó, szegényesen öltözött pásztorféléhez űzi. S mert a férfi ellenáll csábításának, hát lefejezteti. Eck Imre koreográfiája közérthetően fejezte ki a cselekményt, a mozdulatok szinte olvashatóak voltak. Újítása, hogy az egyik szereplő tánca közben a narrátor mondja, mi játszódik le az illető lelkében, s mozgása ezt a szöveget illusztrálta. A címszereplő Balaton Regina áttetsző lényével, hamvas ifjúságával más volt ugyan, mint az írásokban megörökített kéjsóvár asszony, de tánctudásával lenyűgözött, szépségével meghódította a nézőt. Petrovics Emil zenéje — amely főképpen nem dallamgazdagságával, inkább pontos ritmuskíséretével segítette a táncot — feltűnően háttérben maradt, mintegy kényszerítve a szemlélőt, hogy gondolatait, figyelmét a mozdulatokra összpontosítsa. Csenterics Ágnes rendezése zökkenőmentesen alkalmazkodott a zene és a koreográfia kívánalmaihoz, s jó érzékkel teremtette meg e kettő egységét. Stúdió ’85. A tapasztalat szerint sok műsorra jellemző aránytévesztés ezt a magazint általában nem terheli. Legutóbb azonban felfedezhettük ennek jegyeit. Persze, az efféle megállapítás — személyes jellegénél fogva — vitatható. Mert ami egy valakinek bizonyos idő után fárasztónak hat, másnak esetleg szükséges a téma teljesebb feltárásához. Mi úgy véltük, hogy a bábszínházassal folytatott beszélgetés jó néhány perccel nyújtottabb lett a kelleténél, mivel az idő múlásával érdeklődésünket nem fokozta, tájékozottságunkat ebben az ügyben nem bővítette. Nyitottabb füllel figyeltük viszont az Eperjes Károly színésszel és a rádió zongoraversenyének győzteseivel folytatott beszélgetéseket, amelyeknek központi tárgya a fiatal művész meg a siker mindig időszerű kérdése volt. A szerencsés kiválasztás folytán rokonszenves emberekkel ismerkedhettünk meg, józanságuk, tisztánlátásuk meglepett. Világosan felmérték, hogy a gyors siker nemcsak örömet, büszkeséget szerezhet az embernek, de veszéllyel is jár: elkapathat, felfúvódottá tehet, kifordíthatja a személyiséget. Nemcsak az ismeretlenségből kilábalni nehéz küzdelmek sorozata, küzdelem az is, ha tapsviharban, a ránk irányított fényszórók füzében igyekszünk megőrizni szerénységünket, hogy a siker ne olcsó megoldásokra, hanem még keményebb munkára serkentsen. Ugyancsak jól sikerült riportot láthattunk a 75 esztendős Tatay Sándor íróval. Majális. Most már úgy látszik, hagyományos, hogy jelentős ünnepnapokon egyenes, élő közvetítés segítségével bejárhatjuk az országot, betekinthetünk távolabbi vidékek szórakozásába, értesülhetünk az ott élők örömeiről, feltárulnak egy-egy településre jellemző emlékek, megelevenednek érdekes népszokások. Ez utóbbiak közül talán a legrövidebb múltra tekint vissza a lepényevés meg a zsákban futás, amely a háború után elszegényedett, kiéhezett ország vézna gyerekhadának olcsó, ám rendkívül népszerű játéka volt. A mai nyolc-tíz évesek is lelkesen csinálták, de számukra inkább bohóság lehetett az egész, s nem valamiféle éhség csillapítása. Aztán, amikor a verseny nyerteseinek osztogatták a jutalmat, és kiderült, hogy ki-ki zsákbamacskát kap, eszünkbe jutott, hogy egy-egy ilyen több órás műsor hasonlóképpen zsákbamacska. Általában jellemző, hogy ezekben a produkciókban elsősorban a műkedvelők szereplését helyezik előtérbe. Ami dicséretes törekvés. Ám nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy másként hangzik az ének, a táncos lábak dobogása a szülőföld környezetében, mint száz kilométerekkel arrébb, a technika segítségével továbbítva. Azt sem árt észbe vésni, hogy a néző — éppen a tévé jóvoltából — napról napra rengeteg érdekességet láthat. „Jóllakott állapotában” nem biztos, hogy a helyszíneken megjelentekkel azonos hőfokon képes lelkesedni a favágók és farönkemelők teljesítménye láttán vagy a kitollasodott kőhattyú történetén, így eshet meg Horvát János rokonszenves műsorvezetése és Horváth Ádám mindig biztonságot nyújtó rendezése mellett is, hogy a néző itt-ott csalódik. Zsákbamacska az is, mit tudnak a helyszínre kiküldött riporterek. El kell ismernünk, munkájuk rendkívül nehéz. Olykor kis eseményeket próbálnak rangra emelni. Ezekben a műsorokban az efféle kockázat elkerülhetetlen, és a közvetítésre vállalkozóknak ezekkel a nehézségekkel a jövőben is számolniuk kell. Kisebb szereplők ezek, amelyeket el lehet tüntetni, mert ezeken kívül rengeteg hasznos ismeretet szerezhettünk, láthattunk valódi tehetségeket, meglepetést is, például a Figurina bábegyüttes egyedülálló produkcióját. Reméljük, hogy a legközelebbi országos körbepillantás szervezésében, lebonyolításában már ennek a napnak a tanulságai is segítenek. Mindenesetre a vállalkozás nagyon is dicséretes volt. A hattyú halála. Örkény Istvánt „átdolgozni” mindig kockázatos vállalkozás. Elég, ha egy jelzője elvész — amely sem a cselekménybe, sem a párbeszédbe nem építhető be — s már oda a jellegzetes hangulat, az írás jó íze. Schulcze Éva és Szántó Erika filmje nem sokat bíbelődött ezekkel a lehetséges buktatókkal. Átszáguldottak egy viharos történelmi korszakon, egy-két — kissé soványított — párbeszédes jelenetbe foglalva a lényeget. Ezáltal elbeszélésük, a balett-táncosnő emberi tragédiája csak igen lazán kötődött a történelemhez, holott a magándráma és az országos dráma között szorosabb kapcsolatnak kellett kialakulnia ahhoz, hogy a menekülésre rászánja magát. A régi, romantikus szerelem felmelegítése, az öregedő operista fellángolásának ilyen módon való ábrázolása mármár a melodráma elemeivel riasztott. Esztergályos Cecília testhez álló szerepet kapott, noha egyéniségében több humor, mint tragédiára utaló hajlam rejtőzik. Az emlékképekkel, lidérces álmokkal terhelt szerepben ennél többet a figurából nem hozhatott ki. Útja egyenesen vezetett az öngyilkossághoz, noha életmódja és kisfiához kötődő „laza anyasága” nem indokolta eléggé végső elhatározását. A többi szereplő kisebbnagyobb lelkesedéssel vett részt a játékban. I. M. SZABAD FÖLD 13