Szabad Föld, 1985. január-június (41. évfolyam, 1-26. szám)

1985-05-11 / 19. szám

gymástól elszakítva ezen a napon sem lenni. Istenem, 32 éves Futnak, repülnek az fejünk felett. Nem hí­­zen a napon mást, csak a­ljon az Isten hosszú, életet, amit együtt él- Drágám, ma egy meg­ért. Délután betoppant redes és felkértek, hogy megalakult magyar­ulathoz csatlakozzam, erősen boldogan, hi­telességem, és talán a ág ügyét is szolgáljuk írnánk a különböző vá­­a műsorunkkal, és a reményem, hogy va­­s városban felfedezze­­­d. Nemhiába találtam este egy patkót, lehet, frencsét hoz. naplójából: július 8. Romilly-sor t­egnap este a hatos szá­­ccből átjöttünk a ki­­. Itt megint lajstra­­bennünket, majd az sátorban helyeztek el, doktorokkal. Sátorpa­­punk, Kibédi Varga doktor püspökladányi hétmérföldes csizmaf­­­zettségi tábor ez: cse­­hvákok, szudéta és szi­­rmetek, és mi, magya­r írók szerint kilenc­ve­­n cséh hadifoglyokat ad ma ide, mi Német­megyünk munkába, lap múlva hazaenged­július 11. Ma reggel kőtörő csoportba osz­­t. Csak csehek és szlo­­oltak, barátságos fiúk, hogy mi, magyarok ,osztról beszélünk, ők hozták. A beszédté­ma fékezés és az otthon, majd, ha hazamegyünk, jó, a vacsora kitűnő, tenyér, fél liter sűrű el, fél liter sűrű, édes ,él liter tea és másfél fazsola. Azt beszélik, sora. Barabástól, ho­­gy­ egy cigarettát kap­­a, jól végződött. Este meséltek a fiúk, kár­énekeltek, az arcok lettek, a ráncok kiss- Holnap állítólag indu­­ig pedig keletre, meze­­i munkára. Félek, rom­­is lesz a vége.­úlius 13. Korán volt embert felállítottak, s kivittek az útra, hogy délután majd elszállítanak. Este ötig sütött ránk a forró nap, eltik­kadtunk, aludtunk, mint a bir­kák, az elszállításból azonban semmi sem lett. Hogy miért nem szállítottak el, a követke­zőket mondják. 1. a táborpa­rancsnok szerint a gépkocsik üzemképtelenek, 2: a főtolmács szerint: az amerikai katonák számára épülő táborba akartak vinni építkezésre, de idő köz­ben másokat vittek oda. Most az amerikaiak sem tudják, mit kezdjenek velünk. Valószínű, hogy a francia parancsnokhoz kerülünk, szeptember végéig kell dolgoznunk, aztán me­gyünk haza. 3: a szlovák iro­dista szerint Németországba megyünk Ludwigshofenbe, de nem jött be a szerelvény. 4: Franciaország felső részébe megyünk, és romeltakarítás lesz a munka vége. 5: selyemgyár­ban munkások leszünk. 1945. július 20. Romilly-sur — Seine. Drága Erzsikém! Aggódó lélekkel írom soraimat, egy sor írást nem kaptam tőled még. Sorsodról tehát semmit sem tudok. A közeli napokban megindul hazaszállításunk. Ab­ba a csoportba jelentkeztem, amely először Bajorországba menne a családtagokért, csak aztán folytatja vagy folytatná útját ez a csoport, ha megta­lálta hozzátartozóit, vagy meg­tudta, hogy a keresettek már hazamentek. Úgy látom azon­ban, hogy nehézségek vannak, lehet, hogy tervem nem sike­rül. Éppen ezért kérlek, csat­lakozz a többi magyarhoz, és ha lehet, már az elsőkkel in­dult útnak. Semmi egyéb nem számít, csak hogy újból össze­hozzon bennünket a sors. Még egyszer: légy erős! Ha előbb érnél haza, a Tábor utcai la­kásunkon, Darvas Jóskánál, Pápán Valinál, esetleg Noszlo­­pon kereslek, ez áll arra az esetre is, ha én érkeznék előbb, amiben viszont nem hiszek. Kü­lönben jól volnék, munkán vol­tam (postás), itt nem sokat éheztem. Kicsi asszonykám, bízzunk a sorsban, s higgyünk abban, hogy otthon minden szebb és jobb lesz. Vigyázz magadra, iratainkat hozd. For­ró szeretettel csókol férjed, Pista. Anyám naplójából: 1945. november 23. Osterho­­fen. Nem kapok semmi hírt rólad. Hazamentél már, vagy el sem indult még veled a vo­nat? Reménykedem, hogy ide jössz, mert én akkor­ nem tu­dok, csak tavasszal hazajutni. Amíg nem kapok hírt rólad, ad­dig nem mozdulok. Ma itt volt egy fotóriporter Pestről, Déri László. Megígérte, ha megy Franciaországba, visz levelet nektek, mert azt mondja, még ott vagytok. 1946. január 22. Osterhofen. A házigazdám ma újságolta, hogy Franciaországból megjött egy német és azt mondta, hogy együtt volt valakivel, aki a feleségét keresi az itteni tár­sulatnál. Talán te vagy az. Nem is merek remélni, mert annyiszor csalódtam már. Feb­ruár 7. Osterhofen. Elhatároz­tam végre, hogy hazamegyek. Egész nap pakoltam, olyan iz­gatott vagyok, hogy ki sem tu­dom mondani. Február 13. Dél­előtt tíz órakor indult el sze­relvényünk Passau felé, kb. 2000 embert szállít. Ha arra gondolok, hogy már csak egy­két nap és találkozunk, megha­lok a boldogságtól. 1946. március 1. Határállo­más. Istenem, itthon! Olyan hi­hetetlen és mégis valóság. Miért nem tudtad meg ezt és jöttél értem. Talán nem vagy még itthon? Sajnos sokat vesztegelt itt a vonat, pedig olyan türel­metlen vagyok. Reggel már Bián leszünk, vajon mi vár rám? Március 5. Biatorbágy. A toll kevés ahhoz, hogy leírjam azt, amit érzek. Korán bemen­tem a faluba, hogy fuvart sze­rezzek, 11-kor értem vissza a szerelvényre. Amint fellépek a kocsira, lábam földbe gyöke­rezett. Drága kis férjem, te áll­tál előttem. Nem tudtam szava­kat találni, csak álltam szótla­nul. 1946. április 7. Budapest. El­indultunk hazafelé. Ahogy fel­jöttem a Mikó utcán, minden­felé rom, rom hátán, végre megdobbant a szívem, amikor megpillantottam a Tábor utca hármat Bizony szomorúan néz ki, jó pár bomba érhette sze­gényt. A falak elrepedve, de áll az otthon. Köszönöm neked Istenem, hogy így megsegítettél és a fáradt vándort visszave­zetted a fészkébe. Újra elkezd­tük az én drága Pistámmal a fészekrakást. És remélem, nem­sokára gyermekkacagástól lesz hangos a kicsi lakás. Merly Krisztina i Lajos íróét Csizmadia nyugdíjas, Biharkeresz­ndre íróét Riczó Lajos , Miskolc­ Péter író, rádióripor­­tkó János nyugdíjas k­özelebbi fordulóban a Dk autogramját sorscl­mre rádió- és tv-m­­­űsorvezető, Cseres Ti­bor író, Erdélyi Miklós karmes­ter, Horakovszky István, a rá­dió rovatvezetője, Kézdy György színész, Petrovics Emil zene­szerző, Rév Miklós fotóművész, P. Szabó József rádió- és tv­­kommentátor, Szentendrei Klá­ra magyarnóta-énekes, Takács Mária tv-bemondó. Aki a tombolán nyerni sze­retne, postai levelezőlapra ra­gasztva juttassa el szerkesztősé­günkbe kitöltve az alábbi kis nyomtatványt. X3RAMTOMBOLA küldő neve: ......................................................... óra, foglalkozása: .............................................. helye (utca, házszám, postai irányítószám is): : a kézaláírását szeretné megnyerni: ........... Szavalóverseny A költészet napja alkalmából évek óta megrendezik nálunk az általános iskolások szavaló­­versenyét. Az idén erre 35 ta­nuló részvételével a községi könyvtár nagytermében került sor. Virág Imre, az általános is­kola igazgatója beszédében Kosztolányi Dezső munkásságá­ról szólt és ezt követően hang­zottak el a szavalatok. A ver­senyzőknek egy kötött és egy szabadon választott verset kel­lett előadniuk. Szereplésüket a bizottság ér­tékelte és döntésük alapján a felső tagozatos tanulók közül Kozma Zsuzsa érte el az első helyezést, Csoltó Adrien a má­sodik, Pálfalvi István pedig a harmadik lett. Az alsó tagozato­soknál Lukács Veronika került az első helyre, Nagy István má­sodik, Hacsi Aliz harmadik lett ezen a szép vetélkedőn. Murányi Tibor Bánréve A KÉPERNYŐN Zsákbamacska Salome. Nem sok esélye lehetett a táncdrámának: vele szem­ben a Minden lében, két kanál című —a tévések szerint úgy lát­szik megunhatatlan — krimisorozat újabb részét vetítette a kép­ernyő. Pedig ennek a táncjátéknak a megjelenésével valami olyas­mi született, ami a tágabb értelemben vett közönségre is „kikacsin­tott”. Elsősorban azzal, hogy közismert témát dolgozott fel: a csu­pa test, érzéki herceglány és Szent János történetét. A lány, akire úgy rajzik a férfiak hada, mint szédült méhek a telt virágkely­­hekre, elutasít királyt és katonát, szereleméhsége a faragatlannak látszó, szegényesen öltözött pásztorféléhez űzi. S mert a férfi ellen­áll csábításának, hát lefejezteti. Eck Imre koreográfiája közérthetően fejezte ki a cselekményt, a mozdulatok szinte olvashatóak voltak. Újítása, hogy az egyik sze­replő tánca közben a narrátor mondja, mi játszódik le az illető lel­kében, s mozgása ezt a szöveget illusztrálta. A címszereplő Bala­ton Regina áttetsző lényével, hamvas ifjúságával más volt ugyan, mint az írásokban megörökített kéjsóvár asszony, de tánctudásá­val lenyűgözött, szépségével meghódította a nézőt. Petrovics Emil zenéje — amely főképpen nem dallamgazdagságával, inkább pon­tos ritmuskíséretével segítette a táncot — feltűnően háttérben ma­radt, mintegy kényszerítve a szemlélőt, hogy gondolatait, figyelmét a mozdulatokra összpontosítsa. Csenterics Ágnes rendezése zökke­nőmentesen alkalmazkodott a zene és a koreográfia kívánalmaihoz, s jó érzékkel teremtette meg e kettő egységét. Stúdió ’85. A tapasztalat szerint sok műsorra jellemző arány­tévesztés ezt a magazint általában nem terheli. Legutóbb azonban felfedezhettük ennek jegyeit. Persze, az efféle megállapítás — sze­mélyes jellegénél fogva — vitatható. Mert ami egy valakinek bizo­nyos idő után fárasztónak hat, másnak esetleg szükséges a téma teljesebb feltárásához. Mi úgy véltük, hogy a bábszínházassal foly­tatott beszélgetés jó néhány perccel nyújtottabb lett a kelleténél, mivel az idő múlásával érdeklődésünket nem fokozta, tájékozott­ságunkat ebben az ügyben nem bővítette. Nyitottabb füllel figyel­tük viszont az Eperjes Károly színésszel és a rádió zongoraverse­nyének győzteseivel folytatott beszélgetéseket, amelyeknek közpon­ti tárgya a fiatal művész meg a siker mindig időszerű kérdése volt. A szerencsés kiválasztás folytán rokonszenves emberekkel ismer­kedhettünk meg, józanságuk, tisztánlátásuk meglepett. Világosan felmérték, hogy a gyors siker nemcsak örömet, büszkeséget szerez­het az embernek, de veszéllyel is jár: elkapathat, felfúvódottá te­het, kifordíthatja a személyiséget. Nemcsak az ismeretlenségből kilábalni nehéz küzdelmek sorozata, küzdelem az is, ha tapsvihar­ban, a ránk irányított fényszórók füzében igyekszünk megőrizni szerénységünket, hogy a siker ne olcsó megoldásokra, hanem még keményebb munkára serkentsen. Ugyancsak jól sikerült riportot láthattunk a 75 esztendős Tatay Sándor íróval. Majális. Most már úgy látszik, hagyományos, hogy jelentős ün­nepnapokon egyenes, élő közvetítés segítségével bejárhatjuk az or­szágot, betekinthetünk távolabbi vidékek szórakozásába, értesül­hetünk az ott élők örömeiről, feltárulnak egy-egy településre jel­lemző emlékek, megelevenednek érdekes népszokások. Ez utób­biak közül talán a legrövidebb múltra tekint vissza a lepényevés meg a zsákban futás, amely a háború után elszegényedett, kiéhezett ország vézna gyerekhadának olcsó, ám rendkívül népszerű játéka volt. A mai nyolc-tíz évesek is lelkesen csinálták, de számukra inkább bohóság lehetett az egész, s nem valamiféle éhség csilla­pítása. Aztán,­ amikor a verseny nyerteseinek osztogatták a jutalmat, és kiderült, hogy ki-ki zsákbamacskát kap, eszünkbe jutott, hogy egy-egy ilyen több órás műsor hasonlóképpen zsákbamacska. Álta­lában jellemző, hogy ezekben a produkciókban elsősorban a műked­velők szereplését helyezik előtérbe. Ami dicséretes törekvés. Ám nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy másként hangzik az ének, a táncos lábak dobogása a szülőföld környezetében, mint száz ki­lométerekkel arrébb, a technika segítségével továbbítva. Azt sem árt észbe vésni, hogy a néző — éppen a tévé jóvoltából — napról napra rengeteg érdekességet láthat. „Jóllakott állapotában” nem biztos, hogy a helyszíneken megjelentekkel azonos hőfokon képes lelkesedni a favágók és farönkemelők teljesítménye láttán vagy a kitollasodott kőhattyú történetén, így eshet meg Horvát János ro­konszenves műsorvezetése és Horváth Ádám mindig biztonságot nyújtó rendezése mellett is, hogy a néző itt-ott csalódik. Zsákba­macska az is, mit tudnak a helyszínre kiküldött riporterek. El kell ismernünk, munkájuk rendkívül nehéz. Olykor kis eseményeket próbálnak rangra emelni. Ezekben a műsorokban az efféle kocká­zat elkerülhetetlen, és a közvetítésre vállalkozóknak ezekkel a ne­hézségekkel a jövőben is számolniuk kell. Kisebb szereplők ezek, amelyeket el lehet tüntetni, mert ezeken kívül rengeteg hasznos is­meretet szerezhettünk, láthattunk valódi tehetségeket, meglepetést is, például a Figurina bábegyüttes egyedülálló produkcióját. Re­méljük, hogy a legközelebbi országos körbepillantás szervezésében, lebonyolításában már ennek a napnak a tanulságai is segítenek. Mindenesetre a vállalkozás nagyon is dicséretes volt. A hattyú halála. Örkény Istvánt „átdolgozni” mindig kockáza­tos vállalkozás. Elég, ha egy jelzője elvész — amely sem a cselek­ménybe, sem a párbeszédbe nem építhető be — s már oda a jelleg­zetes hangulat, az írás jó íze. Schulcze Éva és Szántó Erika filmje nem sokat bíbelődött ezekkel a lehetséges buktatókkal. Átszágul­­dottak egy viharos történelmi korszakon, egy-két — kissé soványí­­tott — párbeszédes jelenetbe foglalva a lényeget. Ezáltal elbeszé­lésük, a balett-táncosnő emberi tragédiája csak igen lazán kötődött a történelemhez, holott a magándráma és az országos dráma között szorosabb kapcsolatnak kellett kialakulnia ahhoz, hogy a menekü­lésre rászánja magát. A régi, romantikus szerelem felmelegítése, az öregedő operista fellángolásának ilyen módon való ábrázolása már­­már a melodráma elemeivel riasztott. Esztergályos Cecília testhez álló szerepet kapott, noha egyéni­ségében több humor, mint tragédiára utaló hajlam rejtőzik. Az emlékképekkel, lidérces álmokkal terhelt szerepben ennél többet a figurából nem hozhatott ki. Útja egyenesen vezetett az öngyil­kossághoz, noha életmódja és kisfiához kötődő „laza anyasága” nem indokolta eléggé végső elhatározását. A többi szereplő kisebb­­nagyobb lelkesedéssel vett részt a játékban. I. M. SZABAD FÖLD 13

Next