Szabad Föld, 1989. január-június (45. évfolyam, 1-26. szám)
1989-01-13 / 2. szám
12 SZABAD FÖLD Kesernyés vigság: Cukorbébi Ne szépítsük a dolgot: nem mindnyájunknak sikerülhet egyformán rátalálnia a párjára. Ha az ezzel kapcsolatos helyzetet leegyszerűsítjük a régi sláger megállapítására, amely szerint: az egyiknek sikerül, a másiknak nem , rá is tapintottunk a kérdés velejére. Akadnak, akiknek nem hull az ölébe szinte csak úgy magától a megfelelő, vagy akár nem megfelelő partner. Lehet ennek oka a gyámoltalanság, lehet a szegénység, de egyáltalán nem kizárt a jó megjelenés, a vonzó külső hiánya. Amennyiben egy nő nem mondható éppen a legcsinosabbnak, még ha lelkiekben talán gazdag is, bizony hátrányos helyzetből startol a nála szebbek mezőnyében a lovagok elnyeréséért. S ez az állapot egyre csak nehezedik az évek múlásával. Egy vénkisasszony sorsa mind reménytelenebb. Mindazonáltal közülük ki így, ki úgy igyekszik kitörni a magány börtönéből. Miképpen Marianne, a Cukor, bébi című NSZK-film immár a negyvenedik évébe lépő, gömbölyded testalkatú hősnője. Egyedül áll a világban, szinte nincs, akihez szóljon, nincs, akihez bújjon, pedig hát nagyon áhítozik ő is gyengédségre, szeretetre. S ahogyan az a magukra maradt nőknél a leggyakoribb, Marianne-nak is leginkább az hiányzik, hogy ő gondoskodhasson valakiről túlcsorduló imádattal, ő vonhasson valakit dédelgetően dús keblére. S ez a valaki természetesen egy férfi legyen. Kell léteznie valahol egy férfinak egy akkora városban, mint München, akire egy olyan érett asszony, mint Marianne, a siker reményében kivetheti a hálóját. Marianne-t ragyogó színésznő játssza. S nem csak azért, mert testreszabott a szerep. A nehézsúlyú művésznő belsőleg meglepően könnyed és hajlékony, roppant színes és megnyerő. Keresztneve egyezik a filmbelivel, úgy hívják: Marianne Sagebrecht. Pedig színészi feladatának van egy nehezen átélhető eleme. Különös, és másokat eléggé riasztó foglalkozást űz. Hullamosó. S a film amennyire hátborzongatóan, legalább annyira meghatóan is ábrázolja azokat a gyengéd érzéseket, amellyel Marianne viseltetik a szemrevalóbb férfitetemek iránt. Kilessük, amint egy alkalommal a kezét egy gondosan lemosott halott ifjú kihűlt kezében felejti. Kísérteties kézfogó. De, mint említettem, neki — ha a föld alól is — egy élő, hús-vér férfi kell. Nincs szándékomban, hogy a túlvilágra utaló szomorú helyzetjelentéseket tovább halmozzam, de nem hallgathatom el, hogy mindazok a személyek, akikkel Marianne munkája közben kapcsolatba jut, hamarosan a föld alá kerülnek. Ő azonban azt a férfiút, akit mindenáron meg akar szerezni magának, élő mivoltában is szó szerint a föld alól igyekszik szerény otthonának és a benne elhelyezkedő — egyszemélyesről kétszemélyesre sebtiben átalakított — ágyának melegébe becsalogatni. Marianne ugyanis minden munkanapon szinte teljes hosszában utazza végig a müncheni földalatti, vagyis metró útvonalát a lakásától a munkahelyéig, így egyáltalán nem járok messze a valóságtól, ha azt állítom, hogy társadalmi kapcsolatainak egyetlen eleven színtere a metró és a metróállomások vidéke, anélkül, hogy az ott megforduló utazóközönség bármelyik tagjával szóba elegyedne. Hanem élete egyik megszokottan szürke napján egy behízelgő hang elbűvöli. Az egyik metrószerelvény vezetője az a szőke, életkorban és testsúlyban nagyjából Marianne felét kitevő fiatal férfi, aki szolgálati kötelességének megfelelően az utasokat elővigyázatosságra inti. Meghallani, meglátni és megszeretni őt — amint azt mondani szokás — Marianne számára egy pillanat műve. Csak hát egy metróvezetővel a megismerkedés a felszíni foglalkozású férfiaknál is nehezebb. Hol erre a vonalra osztják be, hol arra a vonalra, s ennek az időrendjét sem lehet avatatlan ésszel kiszámítani, mivel ez — ki hinné? — hét pecsét alatt őrzött és rejtjelezett hadititok. Marianne tehát tartósabb szabadságot vesz ki és valóságos stratégiát dolgoz ki — térképpel, stopperrel, kémtevékenységgel egybekötve —, hogy kiszemelt fiújának a nyomára jusson. Találékonyságát és kitartását jelesre minősíti, hogy célját eléri. Nem simán, nem minden akadály nélkül, de a fiú egy varázslatos este betoppan Marianne szerelmi szentéllyé felavatott kicsiny lakásába. A fiú nős. Alkalmunk van meggyőződni arról, hogy felesége Marianne-nál sokkal fiatalabb, nyúlánkabb és szebb. Ám a beszédmodora, ahogyan a férjével a közölnivalóit tudatja, rideg, kurta, érzelemmentes. Ezt a fiút már az is leveszi a lábáról, hogy Marianne őt Cukorbébinek szólítja. Honnan ez az édes megnevezés? Egy régi-régi, még Marianne süldőkorában megszeretett sláger szövegéből, amelynek a lemezét természetesen édes együttlétük alatt fel is teszi. S a fiú viszont szerelmét úgy fejezi ki, hogy a kis gömböcét ő is Cukorbébinek becézgeti. Percy Adlon, a film írója és rendezője finom érzékenységgel, de azért ebben a rendhagyó emberi kapcsolatban rejlő, tán itt-ott vaskosabb, humorlehetőségeket sem takargatva, tartalmasan szórakoztat el minket. Igaz, a testi gerjedelem — hogy ne kerülgessem a kását — meglehetős súllyal esik a latba, a két embert összefűző vonzalomnak mégsem ez a lényege. Marianne természetesen a benne felgyülemlett és eddig ki nem élt minden szeretetét a fiúra pazarolja. Agyonszeretgeti, agyonetetgeti, kívánságait tárt kézzel lesi. Hamar kiderül azonban, hogy erre nem csupán neki van szüksége, hogy ez nem csak neki hiányzik, hanem a partnerének is. Ő is ki van éhezve a jó szóra, az emberi megbecsülésre, az oldottságra, amit odahaza nem kap meg. Nem csak önfeledten játszanak, huncutkodnak egymással, hanem kinyitogatják egymás kölcsönös érintésére lelkük rejtett zugait. A sivárság és az egyhangúság tengeréből így emelkedik ki kettejük kis boldogságszigete. Vég nélkül, őszintén ömlik belőlük a szó, mesélik az életüket fesztelenül és felszabadultan. És amikor egy diszkóklubban ez a fesztelenség és felszabadultság a csúcsára hág, bekövetkezik, amire titkolt szorongással mindnyájunknak számítania kellett: az álom, az idill csúfos és megalázó véget ér. De ez a megkeseredett mulatság mégsem veheti el a szájízünket a mindig újra kiküzdhető szerelem, barátság, embertársi kötelék édességétől. Érdekes, a szokványoktól mentes, a rokonszenvünket méltán kiérdemlő színfolt a Cukorbébi a mozik műsorainak palettáján. Bemutatását minden bizonnyal annak köszönhetjük, hogy immár egy éve megszűnt a filmátvétel és -forgalmazás monopóliuma, s az egyik új vállalat, a FOMO-ból lett Budapest Film ráakadt erre a gyöngyszemre, és megtetszett neki. Különös a neve a férfi főszereplőnek: Eisi Gulp, meg a zeneszerzőnek: Dreierer. De, meg kell hagyni, különösen jók is. Sas György Hajnaltól szürkületig Éjszaka őzfejet hajítottak a tornácra. Hajnalban, amikor Takács kiment, belebotlott a véres húsdarabba. Gyorsan el akarta tüntetni, ám a felesége észrevette. Kétségbeesetten arcához kapta a kezét. — Jézus Mária, az orvvadászok üzentek! — És ha üzentek! Engem nem azért tartanak, hogy beijedjek! — Nem kellene mindent észrevenned! — mondta az asszony. — Óvatosabb lehetnél. Lásd, ezek semmitől sem riadnak vissza! — Tudom én azt — mondta Takács. Az őzfejet a szemétre hajította, kezet mosott, s leült a reggelizőasztalhoz. — Az a furcsa — mondta inkább maga elé, mint a feleségének —, hogy ennél ártatlanabb falut az országban nem találsz. Házkutatást tarthatsz bármikor, bárkinél, fegyvernek nyomát sem leled. Pedig nem parittyával lövik a vadakat! Én sejtem, hol rejtőznek a puskák: fák odvában, sziklahasadékokban. Ők is tudják, hogy ismerem a mesterkedéseiket. Megfigyelheted: ha eső esik vagy zuhog a hó, a fél falu nekiindul a hegynek, kosárral a karjukon, mintha gombászni mennének. Eszük ágában sincs! A hulló eső meg a szakadó hó elmossa a nyomokat. Igazi orvvadász sem sárban, sem hóban nem hagy nyomot maga után! — Nem kellene ezt éppen neked csinálnod! — mondta félelmében az asszony. — Bármikor visszaadhatod a megbízatásodat! — Szeretem ezt csinálni — mondta a férfi. — Miattam nem kell aggódnod. — „Hátha még azt tudnád, mi minden történt velem, amiről be sem számoltam” — gondolta Takács. Képzeletében megelevenedett egy jelenet, amelyet sokáig nem fog elfelejteni. Az erdőt kerülte, amikor észrevette, hogy gépkocsiból lövöldöznek vaddisznóra. Alkalmas helyen kilépett a kocsiútra, és megálljt intett az autónak. Meg is torpantak egy pillanatra, de csak azért, hogy hátra tolassanak, és gázt adva, hirtelen kiugorhassanak. Hajszálon múlt, hogy fel nem nyársalták, az utolsó másodpercben sikerült félreugrania. Talán egy óra hosszáig is ott állt abban a helyben mozdulatlanul, miközben egész teste remegett és verítékezett. Néhány kilométert kellett még gyalogolnia, hogy megnyugodhassék, és az asszony semmit se vegyen észre. — Kérsz még kávét? — kérdezte a felesége. Úgy elgondolkozott, hogy elsőre nem is hallotta a kérdést. Aztán felocsúdott. — Nem, köszönöm. Mennem kell. — Beszólsz az őrszobára? — Minek? Aki az őrfejet bedobta, önként úgysem fog jelentkezni, nyom meg nincsen. Lehet, hogy véletlenül én akadok rá. Elbúcsúztak, aztán Takács elindult a hegy irányába. Az erdő mindig megnyugtatta, noha tudta, hogy a csönd ponyvái alatt sötét alakok bujkálnak, összetákolt fegyverek csöve mered a fák mögül, akármilyen vad közeledésére várva. S ha történetesen a közelben dördül el a puska, ajánlatos hatalmasat ordítani, hogy jelt adjon magáról, különben bele is ereszthetnek néhányat. Az elődjét például hivatalos vadászat közben terítették le. Megvárták, amíg lehajol valamiért, s motoz a bokrok alján. Talán a kalapját fújta le a szél, s azt próbálta megfogni. Mivel a meghajolt ember távolról könynyen összetéveszthető egy vaddisznó testmagasságával, a társaság tagjai egyként azt vallották, hogy valamennyien vadnak látták a cserjésben mozgó alakot. Különben köd is volt, romlottak a biztos felismerés esélyei. — Ebben az esetben éppen nem lett volna szabad lőni! — csapott le az ügyész a tanúra. Az okos, ravasz férfi azonban nem süppedt bele a sárba. — A mozgás olyannak látszott a gyakorlott vadász számára is, hogy a vad oldalról akar támadni. Azon a helyen meg éppen ők tartózkodtak, mindenképpen meg kellett védenünk őket. Ki gondolta volna, hogy a fővadász a cserjésben matat. Akárhogyan csavarták az ügyet, semmire sem mentek. A gyanúsítottakat szigorú figyelmeztetésben részesítették. Rövid ideig feltűnően távol maradtak mindenféle vadászatról, aztán észrevétlenül visszaszivárogtak. Egyiküket nemsokára éppen ő kapta rajta: kombájnvezető fülkéjéből lövöldözött a gép zajától felriasztott vadra. Megállíttatta a kombájnt, s az orvvadász ellen feljelentést fogalmazott. A téeszelnök, mint a vadásztársaság vezetője, nem volt hajlandó aláírni. Elment hozzá, és megpróbált alkudni. Hagyják békében az ügyet, semmiség az egész, minek szellőztetni, hogy éppen ebben a társaságban mindig valami sötét dolog történik. Majd ő — mármint az elnök — gondoskodik a megleckéztetésről. Napokig győzködték egymást, végül burkoltan ugyan, de megfenyegették, mi mindent várhat, ha nem marad csöndben. Az a néhány jószág, amelyet leterítettek, úgyis elpusztult volna, hiszen a természet nemcsak teremt, de rombol is. Akkor szándékában volt, hogy bemegy a megyeszékhelyre, és előadja a panaszát. Már készült is az utazásra, amikor váratlanul megjelent a megyei felügyelő. Éppen arrafelé vezetett az útja, gondolta, benéz hozzá, mi újság náluk. Takács megemlítette, hogy több sötét ügyet is lát, amelynek érdemes volna utánanézni, de hát ő, egymagában ehhez kevés. — Igen, tudunk róla — mondta a felügyelő. — Az is bizonyos, hogy ezek közül egyik sem rengeti meg a világot, ennyit elnézhetünk a téeszelnöknek, aki mindig is bőkezűen támogatta a vadászat céljait. Kár volna a békességet felborítani. Takács végül megértette a példabeszédet: tudomására adták, hogy fogja be a száját. Visszavonta hát a feljelentést, méghozzá a megyei felügyelő által tanácsolt indoklással: az észrevétel napján olyan sűrű volt a köd, hogy távolabbról nem láthattam pontosan, csakugyan a kombájnból lőttek-e. Dél elmúlt, amikorra az Asszonyhegy lábához ért. Párás volt a levegő, gyengén havazott is. Mintegy négy kilométeren belül három magasles épült a hegyen, gondolta, megtekinti, milyen állapotban vannak, nem rongálta-e meg ember vagy állat. Hogy akkor derüljenek ki a hibák, amikor bejelentik a következő nagy vadászatot. Elindult felfelé. Az első lest hamar elérte. Felmászott a létrán, alaposan megvizsgálta az építményt, hibát nem talált. A másodikig jóval többet kellett gyalogolnia. Amikor felmászott, hosszasan meg is pihent. A harmadik volt a legtávolabb, egészen fenn a hegyen. Már szürkült, amikor odaért. Messziről megpillantva úgy látta, mintha valami mozdult volna. Ám megnyugtatta magát: csak a szeme káprázott. A létra tövében kifújta magát. Aztán elkezdett felfelé mászni. Körülbelül a fele úton járhatott, amikor az ösztöne azt súgta: nézzen föl. Nem messzire a fejétől két súlyos csizmatalp meredt elébe, közöttük egy lefelé irányzott puskacső. Az ember maga árnyékban állt, alakját, arcát nem lehetett kivenni. Takács tétovázott egy percig, aztán rákiáltott. — A törvény nevében, engedjen föl! Az alak nem mozdult, ám a puskacső mintha konokabbul irányult volna a feje felé, meg is érintette az arcát, érezte a fém hidegét. Takács homloka verítékezett. Átfutott benne, mit tehet. Ha tovább erősködik, beleengednek egy golyót, a fegyvert pedig sohasem találják meg, úgy elrejtik egy fa odvában vagy sziklarepedésben. S a golyóról sem állapíthatják meg, miféle típusból lőtték ki, mivel az átalakított csövekbe mindenféle lőszert beleerőltetnek. „Vesztettem” — gondolta elkeseredve. Lassan visszamászott a földre, és hátrálva távolodott. Jó darabig így ment, aztán ahogyan a tisztásról a fák közé jutott, kimerülten lehuppant egy fatörzsre. Végiggondolta, hogy a vereségébe nem nyugodhat bele egykönynyen, valamit tennie kell. Elhatározta: megvárja, amíg az illető lekászálódik a leshelyről. Úgy helyezkedett, hogy jól szemügyre vehesse az építményt. Sokáig semmi sem történt. Aztán gépkocsi zaja ütötte meg a fülét, majd látta is: odakanyarodott a leshelyhez. Többen szálltak ki, és másztak fel a létrán. Takács elkeseredetten figyelte őket. Aztán vállára akasztva fegyverét, megindult hazafelé. Mire a falu szélére ért, már tudta, a naplóba azt fogja írni: „Ma a körzetemben semmi rendkívüli nem történt.” 1989. JANUÁR 13.