Szabad Föld, 1991. július-december (47. évfolyam, 27-53. szám)
1991-11-05 / 45. szám
1991. NOVEMBER 5. Li©3t Ferenc. — .. . Liszt Ferenc Hőgyészen? Nem, soha nem hallottam róla. Most? Itt üli születésnapját, a száznyolcvanadikat. Hőgyész — falu a Kapos völgye fölé emelkedő dombok között a Siófokot Szekszárddal összekötő út mentén. Nem volt soha a világ közepe, nevét nem jegyezték föl országos hírű események mellé. Ám a zenetörténet egy majdnem másfél évszázaddal ezelőtti napon (1846-ban) Liszt Ferenc nevét írta. Az Apponyi család itteni kastélyában, méteres falak között, szólalt meg Liszt ujjai alatt a zongora. Most ismét zene szól. A húrokon: Liszt. A mostani történet nem a zongorával kezdődik, a hangszer csak a befejezésben szólal meg. Balázsi Istvánnét, a hőgyészi nevelőotthon igazgatóját hallgatom a kastélyban. A boltívek, az ódon falak által közrefogott termek egészen a legutóbbi időkig, a családból kihullott gyermekek otthonának hálótermei, foglalkoztatószobái voltak. A földszinten egy gyönyörű, kétszintes, karzatos terem. A történet innen indult. A gyönyörű kápolnát raktárnak használták. Élelmiszerraktárnak. Azt kezdtük helyreállítani, 1985-ben. Az volt a kezdet. Az akkori megyei tanács minden évben segített valamennyivel. Ezeket a kis pénzeket összerakosgattuk, kamatoztattuk. Segített az Országos Műemléki Felügyelőség. Segített a kápolna restaurálásában, és még a pénzgazdálkodásban is, abban, hogy az áfá-t visszakaphattuk. Benne van a munkánkban, a munkánk sikerében, hogy jó szakmunkásaink vannak. És nem mindegy az, hogy valamilyen szövetkezetnek fizessünk, vagy a saját dolgozóinknak . . . A kápolna lassan-lassan, évek alatt szépült, felöltötte régi ruháját. Megújultak a falak, restaurálták a mennyezet freskóit. A megújítás, az épület régi szépségeinek föltárása, megőrzése átfogta, körülölelte az egész kastélyt. De mi legyen a gyerekek hálótermeivel? — Meggyőződésem, nem lehet gyerekeket tömegszálláson nevelni. És itt a kastélyban az volt. Volt olyan időszak, hogy harmincan aludtak egy hálóteremben. A boltívek, a hajdan szép világot látott falak bizony nagyon sok gyermeki keserűség, bánat (és megaláztatás) tanúi voltak. Ilyen nagy létszámú gyermekcsoportokban óhatatlan, hogy ne legyenek olyanok, akik így vagy úgy zavarják társaik éjszakai nyugalmát. Hiszen gyerekek, sokan sérült egészséggel, s a legtöbb sérült lélekkel. Terheket cipelnek idegrendszerükben, szervezetükben. — Mindig voltak gondok, kerestük a megoldást. Csak a családias nevelés hozhat könnyebbséget... Hét szolgálati lakásunk állt üresen, a kollégák építettek a faluban, így, innen a kastélyból, a lakásokba kerültek a gyerekek. Most úgy mondják: a mi családunk ... A kastélyban az emelet kiürült. A földszinten a kiszolgálóhelyiségek megmaradtak. Kőlapokkal burkolt folyosón sétálok végig, talán Liszt Ferenc is állt itt egy-egy ablakmélyedés előtt, talán beszélgetett a háziakkal, talán a világból ide elhallatszó híreket hallgatta az ide elkísérő baráttól, Augusz bárótól? A reformkor már átérlelte a grófi kastélyokat, már nem a régi, a világgal mit sem törődő gondolkodás, parlagias életmód volt a „magyar glóbusz" jellemzője. Tehetős birtokosaink tudományokat műveltek, művészeteket támogattak, ki jobban, ki kevésbé. Mindenesetre már Liszt Ferenc is „előfordulhatott” nemcsak Kolozsváron, Temesváron, Pesten, hanem éppen Hőgyészen is, az Apponyi család vidéki otthonában. Liszt Ferenc, a fiatal csillag a zene égboltján, fölsétált a széles lépcsőn, zongorához ült. Ujjai végigfutottak a billentyűkön . . . A történet mai befejezését egy szerény meghívó, s Hőgyész közepében egy szerény, kézzel rajzolt, írott plakát jelzi: Kastélynapok. Az ünnepi napok alkalmából fölszentelték a megújult, régi szépségét újra fölmutató kápolnát, Apponyi-emlékkiállításon emlékeztek régiekről. A napok befejezése: a kórus ajkán és a zongora húrjain: Liszt Ferenc. Liszt, a hajdanán Hőgyészen is megforduló „Hírhedett zenésze a világnak”. Vincze István Megtisztító történet Pár esztendeje a televízió kulturális magazinjában találkozhattunk a kiskamasz Zemlényi Zoltánnal, aki súlyos balesetéről beszélt, s arról a küzdelemről, amelyet az orvosokkal együtt folytatott azért, hogy visszatérhessen az életbe. Hamarosan megszületett az életküzdelméről készült könyv, a Hoppárézimi. Most a Madách Kamara Színház mutatta be a könyv alapján készült darabot. Az előadás rendezőjét, Huszti Pétert kérdeztük. • Vajon a naplószerűen megírt események elegendő drámai szituációt szolgáltatnak egy színpadi előadáshoz? — Zemlényi Zoltán naplójából Mészöly Gábor készített darabot, ami nekünk, a színház alkotóközösségének sok szempontjából igen érdekes feladat. Amikor én még könyv alakban olvastam a Hoppárézimit, már akkor meglepett, hogy él közöttünk egy „csodalény”, aki egy abszolút lehetetlen helyzetből szól hozzánk. Egy olyan helyzetből, amikor se beszélni, se járni, se mozogni nem tud, akkor a szellemével, a tehetségével olyan módon „van jelen”, hogy döbbenetes hatást gyakorol ránk, idegenekre is. Zoli csodálatos emberi tulajdonságról és tehetségről tesz tanúbizonyságot. Ez úgy fogalmazódik meg az előadásban — legalábbis erre törekszünk —, hogyha tudunk szeretni és ha tudunk csalódni, ha az érzelmeket nem öljük meg magunkban, akkor tulajdonképpen bármi is történhet velünk. • Huszti Péter a Mégis, kinek az élete? című darabban évekkel ezelőtt már eljátszott egy kicsit hasonló drámát. — Mindkettő katartikus történet az emberi életről. De amíg a Mégis, kinek az élete? darabban a főhős emberhez méltó módon meghalni szeretne, addig a Hoppárézimi drámában a balesetet szenvedett fiú emberhez méltó módon élni akar. A mostani drámában azokról az emberi érzelmekről és arról a tehetségről tartunk tükröt, ami az embert emberré teszi. • Kik szerepelnek az előadásban? — A Hoppárézimi „stábja”: Bencze Ilona, Horesnyi László, Pásztor Erzsi, Tóth Enikő, Györgyi Anna. A főhős szerepére a Katona József Színház igen tehetséges, fiatal színészét, Ternyák Zoltánt kértem fel. Deák Attila Horesnyi László, Bencze Ilona, Ternyák Zoltán Olvasom szakmánk lapjának legújabb számában, hogy csak ez év áprilisának közepén nyolcvankilenc újság megszűntét jelentették be illetékes helyen. Bár már korábban is, még nagyobb számban is „dobták be a törülközőt” lapok, ez a közlés mégis szíven üti a tollforgató embert. Még akkor is, ha a megszűnt orgánumok közt nyilván volt életképtelen, rosszul szerkesztett, fölösleges lap. De a Titanic módján elsüllyedt bizony nem kevés bátor, szókimondó, hasznos és fontos kiadvány is. És akár ilyen, akár olyan volt a kiszenvedett sajtótermék, a végzete azt jelentette, hogy az életre hívó közösség álma foszlott a semmibe vele. Újságírók, akiket hajdanán Heine és Ady egyaránt a szentlélek lovagjainak nevezett, nemcsak íróasztalukat, megélhetésüket, de — legalábbis átmenetileg — életcéljukat is elveszítették. Talán jól sejtem, hogy a zátonyra futott kiadványok zöme a helyi önkormányzatok fóruma volt. A község vagy a város nem győzte anyagilag a növekvő papír- és nyomdaszámlákat, a terjesztés költségeit, s lemondott arról, hogy a településnek újságja legyen. Kár ... Még akkor is, ha közben létrejönnek hasonló célra alapított újabb lapok is. Mi egyetlen pillanatig sem láttunk vetélytársakat a helyi lapokban. Inkább küzdőtársainknak tekintettük őket. Hisz az általuk szolgált közösség sajátos hírigényeit szolgálták. Olyan információkhoz juttatták a település népét, melyekhez elsősorban ők juthattak hozzá, melyek iránt elsősorban a helybeliek érdeklődtek. Nem beszélve arról, hogy a közélet olyan ügyeivel foglalkozhattak, melyek onnét akárcsak húsz kilométerre esetleg már senkit sem érdekeltek. De az érintettek számára létfontosságúak voltak. Sajátságos módon éppen ezekben a napokban juttattak el hozzám két ilyen nemű — gondolom, még létező — sajtóterméket. Megjelenési helyük vagy másfél száz kilométerre van egymástól. Mégis rímelnek egyben-másban. Az egyik piliscsabai orgánum. Címe: „Ez az újság nálunk.” És a Piliscsabához tartozó Klotildliget község szépítőinek és természetvédőinek híradója. A vezércikk büszkén hirdeti, hogy természetvédelmi területté nyilvánították Klotildligetet. Közölte továbbá a híradó, hogy orgonához jutott a pilisligeti katolikus templom. Századik születésnapján köszöntötték a település legkorosabb polgárát, Szabó Józsefné, Anna nénit. Egyébként külön fejezték ki jókívánságaikat a helység nyolcvanadik életévét betöltött vagy annál idősebb lakosainak. Összesen nyolcan vannak. Érdekes, hogy háromszor annyi nő érte meg ezt a szép életkort, mint ahányan az „erősebb nem” képviselői közül. Házassági, születési és halálozási hírek teszik teljessé az úgymond „népmozgalmi” tájékoztatást. Még érdekesebb lehetne a kiadvány, ha több helyi eseményről tudósítana, valamivel kritikusabban tárgyalná a közállapotokat, és kevesebb teret adnának olyan cikkeknek, melyek az egészségügy vagy a kertgazdálkodás olyan dolgaival foglalkoznak, melyekkel az országos lapokban, a rádió vagy a tv adásaiban bőséggel találkozik az ember. A másik helyi lapot Orosházáról küldték nekem. Címe: „A hónap”, s Orosházának és környékének ügyeivel foglalkozik minden hónap első szombatján. Ez a közösségi havilap azt mondja önmagáról: a társadalom, a család, az oktatás és a kultúra helyi jelenségeivel, állapotával foglalkozik. Nem világvállalatok tartják fönn, nem gazdag bankok pénzelik, hanem a Táncsics Mihály Diák-, Pedagógus Egyesület támogatja. Életrevaló rovat a „Hová menjünk?”, mely a Városi Képtár, a Szántó Kovács Múzeum, a Petőfi Művelődési Központ, az ifjúsági ház, továbbá három mozi műsorához csábítja az olvasót. Továbbá a megye jeles újságírójának, Sass Ervinnek érdekes ábrándjáról szóló írása se akármi. . . Azt javasolja, legyenek színházi esték a nevezetes fürdőhelyen, Gyopároson. Valahogy úgy, amint hajdanán Justh Zsigmond parasztszínházat létesített Pusztaszentetornyán . . . Rovatot ad a lap a helyi néphagyományoknak, az adóügyeknek; bemutat vállalkozót és pillanatképet közül a több mint 7000 hektáron gazdálkodó Október 6. Termelőszövetkezetről; beszámol az önkormányzat bizottságainak legutóbbi üléseiről. Nem kell nagy jóindulat ahhoz, hogy leírjam: ez már komoly újság. Van már egy, a Szabad Földet érintő írás is a szóban forgó lapszámban. Dr. Bodicsi Zsuzsa orvos asszony régi levelező barátunk. Nem gyógyítótevékenysége folytán kerültünk kapcsolatba. Az immáron aranydiplomás, idős hölgy egyike az ország jelentős amatőr költőinek. Eddig hat verseskötete látott napvilágot, s írásai megjelentek lapunk hasábjain is. Az orosházi újság Irodalmi barangoló sorozatában a doktornő leírja önmagáról. .. Ötven éve élek Orosházán, ugyanannyi éve vagyok orvos, gondokkal és sikerekkel teljes életút van mögöttem ... Elismerésben is volt részem ... Az igazi elismerést és boldogságot mindig betegeim szeretete nyújtotta számomra”. Négy sor Bodicsi Zsuzsa egyik szép költeményéből: „Orvos vagyok, de hallgatok halálról, pusztulásról. Aki gyógyítani mer, tudom, az az életre bátor.” . . . De jó is volna, ha a magyar sajtó is gyógyulna végre. És nem kéne gyászjelentést olvasnunk újabb nyolcvankilenc újság pusztulásáról. Bajor Nagy Ernő Lapok születése és gyászjelentése SZABAD FÖLD 13