Szabad Föld, 1994. január-június (50. évfolyam, 1-26. szám)
1994-05-24 / 21. szám
1994. MÁJUS 24. Balló Laci ménesről álmodott... „V • .. • " . Az élet annyi furcsaságot produkál. Mivelhogy a Balló család se arisztokrata, se paraszt nem volt, így józan emberi számítás szerint fiuknak, Lászlónak senki se jósolhatta volna, hogy egyszer lesz egy hatalmas majorja, lóistállókkal, gulyával, szamárral, sok-sok visító malaccal, csaholó kutyahaddal. Hogy az elején kezdjük, Balló László apját, a pesti gyári munkást még az ötvenes évek elején Békés megyébe küldték téeszt segíteni. Hogy sikerült-e neki, arról nem szól a fáma, de az biztos, hogy vitte magával a fiát is, aki odalenn éppen úgy élt, mint a többi parasztgyerek. Ott szerette meg az állatokat, s barátkozott meg a lóval is. Megbarátkozott? Nem ez a jó kifejezés. Beleszeretett egy életre, s fordult bárhogyan a sorsa, foglalkozhatott bármivel, mindig arról álmodott, hogy neki egyszer saját lovai, saját ménese lesz. S aztán - ugorjunk egyet az időben - lett is. Itt, Kisbér határában, ahová mostanra szinte teljesen leköltözött, s fogott olyan vállalkozásba, ami persze minden percben magában hordja a kudarc veszélyét éppúgy, mint a siker ígéretét. Sok millióba került a major, és még fel kellett újítani az istállókat, beszerezni az állatokat, megépíteni a versenypályát, gondoskodni takarmányról, fizetni az embereket, akik ugyan szintén a lósport megszállottjai, de azért élni nekik is kell valamiből. Cseppentő Sanyi bácsi, ki hinné, 61 éves, de úgy fut az elszabadult szamár után, hogy eszembe se jutna felvenni vele a versenyt, pedig majdnem húsz évvel vagyok fiatalabb nála. Gondolom, ezt teszi a mérgektől mentes élet, a jó levegő. A csacsi óriási trappba kezd, besorol a vágtázó lovak közé. Csak úgy repül velük, felvágva a fejét, lobogtatva a sörényét. Aztán egyik pillanatról a másikra megáll. Biztosan eszébe jut, hogy azért ő akkor is csak egy szamár, vagy a loholó öreget sajnálta meg. Esetleg nem is akart ő igazán elszabadulni, csak megunta, hogy mindig a lovakat ajnározzák. Akarta, hogy vele is törődjenek egy kicsit. Most már békésen hagyja, hogy kikössék legelni, s csak akkor, amikor távolodik tőle az ember, bánatosan, elnyújtva fázik még egy kicsit. Sanyi bácsi a társtulajdonos apja, félig gazda, félig alkalmazott, s ahogy elnézem kora ellenére kisimult vonásait, az jut eszembe, alighanem életében nem érezte ilyen jól magát, mint itt, a pusztán, a pezsdítő szabad levegőn. S ha így nézzük, annyira már nem is elsőrendű kérdés a haszon, csak az, hogy legyen ez a ménes, hogy beérjen az elültetett fán a gyümölcs, amit együtt gondoznak, ápolnak megszállottan. Mint Éva. Éva, egy-két évvel felül a húszon. Csinos, jó alakú, mai lány. Aki, ha kell — és kell, gganajozik, csutakol, lovagol, mint itt bármelyik férfiú. És parádés kocsis is. Nagy hozzáértéssel és szeretettel magyarázza, milyen okos állat némelyik ló. Mert az a sárga - kabalának hívják - ott a jobb oldalon, általában mindig a másikra hagyja a terhet. Csak akkor nem, ha csikót fognak mellé. Akkor bezzeg nekiveselkedik, s szabályosan tanítja a másikat. — Hát ilyen tud lenni a ló! - mondja a lány, mintha csak azt magyarázná, mi vitte rá, hogy ménesben dolgozzon, s viruló szépség létére kiköltözzön ide. Ül a bakon, rajta a díszruha, s beszélget a lovakkal, mondhatnánk, udvarol nekik. Egészen addig, amíg Kisbért és a határt körbejárva oda nem érünk a versenypályához, ott is a vizesárokhoz. Feszül a gyeplő, pattan egyet-kettőt az ostor. - Gyerünk neki! De a két ló nem akarja. Az utolsó pillanatban, de éppen csak abban, oldalt lépnek, kikerülik. Éva arca kipirosodik. Nem haragos, nem durvul el. Éppen csak olyan, mint a birkózóé a menet előtt. Elszánt. De a lovak nem respektálják. Másodszor, harmadszor is félreugornak. Látni, komolyra fordul a dolog a vékonyka lány és az erős lovak között. Annak kell most eldőlnie, ki az erősebb. - Bogárkáim, hát olyan világ itt nem lesz, hogy a ló parancsol az embernek. Most már sokadszor, megint nekimegyünk. De most már át a vizesárkon, s utána még egy kanyar után azonnal még egyszer, hogy vita ne lehessen... Küszködik a ló és ember. A ló a tanulással, a természetének ellentmondó fegyelemmel, az ember esővel, hóval, süvítő széllel és a sárral. És azzal, hogy sikerüljön, amit eltervezett. Hogy a kisbéri félvér újra híres, keresett fajta legyen. Hogy tudják kivárni a sikert, ne menjen el a kedvük, ne rokkanjanak bele, tudják fizetni a kölcsönöket, amíg majd az első lóárverésen magasra szökik a Balló-majorban nevelkedett csikók ára. Akkor már tudhatják, hogy tényleg megérte. A Balló-majornak azért már most sem rossz a híre. Bejárnak sokan hozzájuk ma is. Többnyire persze csak bámészkodni. Sok városi gyerek itt lát először malacot, csacsit, magyar szürke marhát, kecskét, juhot, sőt vaddisznót is. Lehet, hogy kikocsikáznak, s ha nekibátorodnak a gyerkőcök, fel is ülnek valamelyik nyergesre. Megtehetik, itt ha feleannyiba kerül, mint máshol. A tulajdonos szerint abból a megfontolásból, hogy azok is megszerethessék a lovat, akiknek nincs tele a pénztárcájuk. - Lehet, hogy egyszer még jó kuncsaft lesz belőlük - mondja Balló László magát biztatva. Persze akad azért, aki tudna többet is fizetni. A német és az osztrák turista gyakran megáll a Balló-majornál, s le is telepedne néhány hétre, ha lenne hol. De csak itt, a lovak közelében. Szállás azonban nincs, arra egyelőre nem futja, pedig az hozná a pénzt. Ez a 22-es csapdája, mondja a tulajdonos. Ahhoz, hogy legyen bevétel, beruházni kellene. Invesztálni azonban nincs miből. Ha valaki most azt hiszi, hogy Balló László sajnáltatni akarja magát, mi meg segítünk neki, akkor téved. Balló úr végül is igen szerencsés ember a majorral és a ménessel. Akkor is, ha nem ő a legjobb tőkés. Máshol talán több haszonnal kamatoztathatná tehetségét és a pénzét. Ez egy másféle vállalkozás. Az a fajta, amelyik egy álom megelevenítésére törekszik. Még ha azok, akik álmodnak, közben mindig félnek egy kicsit attól, hogy félbeszakad a csodálatos történet. Csulák András Balló László ...és Éva Érdekességek a Lego történetéből A Legót évtizedek óta ismerik, szeretik a gyerekek (és a felnőttek?), de a játék történetéről bizonyára kevesebben tudnának regélni. Éppen ezért rendeztek a kecskeméti Szórakaténuszban nagyszabású kiállítást, majd Budapesten és Szombathelyen is közszemlére zárják az érdekességeket. Találkoztunk Elisabeth Rabival, a bécsi központú Lego Hungária marketingmenedzserével, aki elmondta, hogy az apró építőelemeket a világon mindenki ismeri, ettől függetlenül megannyi részletkérdésre kíváncsiak. A gyerekek telefonon kérdezgetik, mennyi kockát gyárt a cég és hányfajta doboz van forgalomban. Íme a válsz: több százezer elemet készítenek, és jelen pillanatban 267 dobozban rejtőznek a kedvelt konstrukciók. A játékgyár halad a korral, minden évben megszüntetik a termékek egyharmadát, helyükbe újak lépnek. A nebulók hamar elfelejtik a régi kedvenceket, hiszen utódaik annyira jók, hogy inkább azokért rajonganak. Most a törzsfőnököt, bennszülötteket, kalózokat felvonultató trópusi lagúna a listavezető. Újabb világcsoda érkezik Magyarországra, a Technic-Lego szuperautója - újságolja Elisabeth Rabi. - Ez egy eredeti gépkocsi méretarányosan kicsinyített mása lesz négykerék-meghajtással, váltóval. Hogy kik a lego ötletemberei? A gyárban számos mérnök töri a fejét, milyen újdonsággal rukkolhatnának elő. A prototípusokat a dán gyerekek tesztelik, majd bizottság dönt arról, melyik darab kerülhet piacra. Sok-sok isteni szikra kell az állandóan megújuló termékkínálathoz, időnként a srácok tippjeit is meghallgatják. - Néha különös esetek fordulnak elő - meséli a menedzser. - Egyszer Dél-Afrikából érkező látogatók toppantak be a Lego Hungária központjába, elpanaszolták, hogy csemetéjüknek nem sikerült beszerezni egy picike alkatrészt, és mi vagyunk az utolsó reménysugár. Természetesen segítettünk. Raktáron nem volt a kért darabból, de beszereztük és postán leküldtük a dél-afrikai címre... (horzák) Buda egy kies szegletében a ...presszó minden este megtelik. A környék mesteremberei, az albertfalvai üzemek elbocsátott munkásai éppúgy itt keresnek menedéket, mint a baseballsapkás suhancok. A kerek műmárvány asztalok, a tízéves Orion tévé és a többször újramelegített, hatnapos pogácsák azt az érzést keltik az emberben, hogy errefelé semmi sem változik. Pedig dehogyisnem. A vadonatúj nyerőgép már egy új korszak szülötte. A tulajdonosok az utóbbi öt évben szinte félévente cserélődtek. Kori néni az egykori közkedvelt törzsvendég, nemrég örökre eltávozott... Az egyetlen, aki némi színt visz ebbe a megfáradt közegbe, Renáta a pultoslány. Két unicum között mosolyogva mesél kis falujáról, de mint mondja, már nem vágyik vissza! - Ezek szerint valóban Budapest az álmok városa? - kérdezem. Csendes mosoly a válasz. Mélyet szippant az amerikai cigarettából, majd felsóhajt: - A, szó sincs róla. Nehéz a megélhetés. Naponta tíz órát is eltöltök itt, és amikor hazaérek, már hulla vagyok. Szórakozni szinte sosincs időm. - Albérletben laksz? - Igen, a barátnőmmel felesben. De ez sem a legjobb megoldás. Amióta együtt lakunk, nem jövünk ki olyan jól, mint régen. Gyakran egymásra csapjuk az ajtót! - Amúgy mennyit kér érte a tulaj? - Tízezret, plusz a rezsi. De mi ketten összesen keresünk huszonkettőt, így nem sok marad hónap végére. - És ha mégis hazaköltöznél? - Nem, azt semmiképpen sem akarom. A nevelőapámmal képtelen volnék megint együtt élni. Meg aztán, ha ezek után hazamennék, biztosan agyonütne. - Ennyire rossz viszonyban vagytok? - Sose értettük meg egymást. Amikor még otthon laktam, állandóan ezt üvöltötte: „nem vagy az én vérem!” - Ezek szerint elsősorban miatta jöttél fel? - Részben igen. De más okai is voltak. - Mi még? - Mindenáron Pestre akartam jönni! Nekem kevés volt az, amit az otthoni belterjes, kis közösség adhatott. Arrafelé soha, semmi sem változik. Mindenki ismer mindenkit, ám ez csak egy bizonyos fokig jó. Ráadásul nincs hova menni. Rendszerint csak ültem a négy fal között, és bámultam az unalmas televíziós sorozatokat, vagy olvastam. - De hiszen te említetted meg az imént, hogy Budapesten sem sokkal változatosabb az életed. - Persze. De a lehetőség az mindig adott! Itt én dönthetek mindenről. A főváros legalább megadja az esélyt arra, hogy álmodozzak. A reményekért pedig megéri maradnom. - Nem hiú ábrándok ezek? - Ha így érezném, soha nem vágtam volna bele... A Duna túlpartján - légvonalban nem is oly messze Lágymányostól -, az omladozó józsefvárosi bérházak egyikében divatos gyorsétterem várja a hamburgerre éhezőket. Egyentálca, egyenpohár, egyenkávé, egyentea. A kiszolgálás gyors, a formatervezett kisszékek kényelmesek. Mégis, valahogy mindenki ugyanolyan, a pulton innen és túl is. Ez már az „űrkorszak”!? Így, ebben a közegben az igazi meglepetés az, ha valaki vállalja magát, ha valaki az átlag bájcsevej helyett mondjuk verseit osztogatja. Mint ahogy azt Rocky is teszi. Kopott bőrkabát, borostás arc, torzonborz hajviselet. És versek. Cserébe némi pénzt kér, hogy arrébb, az éjjel-nappalosban majd kiflire és sörre váltsa. Itt azonban nem sokat keres. Megszólítom. Mint megtudom tőle, a Nyírségből való. Újfehértói. Pest neki örökké idegen marad. -Túl sokan rohangálnak ebben a városban - említi. - Ki erre, ki arra. Ráadásul újabban egyre több a piperkőc „álmenedzser”, akik amikor a verseket pénzért kínálom, így szólnak: menj el inkább dolgozni! De hová? Tegnap töltöttem be a huszonhármat, és tizennégy éves korom óta szinte az utcán élek. Voltam köztisztasági, segédmunkás, egy rövid ideig újságkihordó. Jelenleg albérletre sem futja. - Ismered a mondást: minden ember a saját sorsának kovácsa. - Szerintem ez már rég érvényét vesztette. A szerencse a döntő! Persze aki innen az utcáról magyaráz, az mindig gyanús. Ugyan, ki hinne nekem? Ebből a helyzetből egyedül feltápászkodni azonban már nem tudok. - Miért nem próbálsz máshol szerencsét? Vidéken talán újra befogadnának. - Úgy gondolod? Megpróbáltam én már mindent, azt hiszem. Nem kergetek rózsaszín álmokat! - Budapesthez mégis mi köt? - Semmi, és jó néhány évem. Elfecsérelt évek - mondhatnám. Mégsem igaz, hogy csak ennyi volt. Az első versemet a Citadellán, egy padon ücsörögve írtam. Lehet, ez másnak nem jelent semmit, nekem a mai napig meghatározó emlék. A gond csupán az, hogy nem tudom feltalálni magam ebben a közegben. Ha az emberekre ráköszönsz, nem fogadják. A versírásnak sokak szerint semmi értelme. Csak a pénz számít, és akinek nincs, azt kinézik maguk közül. Ez van! Májusi szombat este. Kellemes tavaszi szél borzolja az Andrássy út fáit. A jól menő bár emeleti biliárdszalonjában ingujjra vetkőzött, lelkes amatőrök. Egyikük, Robi, nyerésre áll. A fehéret középre gurítja, a fekete golyó átlóba kerül. Sikerült. Egyébként utolsó éves egyetemista. Ellenpélda. Amolyan Tatáról elszármazott pesti. - Félsz a vizsgáktól? - szólítom meg. - Nem igazán. Inkább csak a drukk erősödik bennem - feleli. - Úgy tűnik, megtaláltad a helyed a fővárosban... - Igaz, így érzem jómagam is. Kezdetben koleszos voltam, ekkor sokat segítettek az indulásban Édesapámék. Tudod, „jött a pakk”. Másfél éve viszont már önálló vagyok. Az egyetem elég jól megy, mellette pedig egy számítástechnikai cégnek is besegítek. Remélhetőleg az államvizsga után főállásban alkalmaznak majd. - Azét kopogd le! - Minek? Nem vagyok babonás! - Hol laksz mostanság? - A nővéremmel közösen bérelünk egy apró garzont Kaszásdűlőn. Egy kicsit messze van ugyan, ám egyelőre megfelel. - Ha végzel, és megfelelő ajánlatot kapnál otthonról, visszamennél? - Nem. Úgy vélem, itt nagyobb a mozgásterem! Budapest. „Ország az országban.” Árnyak és fények. Remények- 1994. Szabó Zoltán Attila SZABAD FÖLD 11 vlág