Szabad Föld, 2007. január-június (63. évfolyam, 1-26. szám)
2007-06-29 / 26. szám
Szabadföld ! A magyar vidék lapja 2007. június 29. De mi legyen a batyuval? JERUZSÁLEMBEN KEZEMBE ADTAK EGY BATYUT: mondjam meg, milyen terhet cipelek haza Izraelből, könnyűt vagy nehezet? Az első napokban meg voltam róla győződve, hogy nem lesz nagyon súlyos, a végére azonban alig bírtam felemelni. Persze nem tárgyakra kell gondolni, hanem azon benyomások és következtetések súlyára, melyeket a kint élő magyarokkal létrejött találkozásaim során gyömöszöltem a batyuba. Most egyenként kipakolom őket. BORZÁK TIBOR RIPORTJA A SZERZŐ FELVÉTELEI Beduinsátrak, pálmaligetek, banánültetvények, kibucok, krokodilfarmok mellett suhan az autóbusz Észak-Izraelben. Ezer arcát mutatja a sivatag. Az úton Simon Segali idegenvezető hosszú mesékbe kezd, néha a saját életéből is elárul titkokat. Tizenegy éves volt, amikor családját elhurcolták a theresienstadti „mintatáborba”, közülük egyedül ő élte túl a borzalmakat. Magyarországon nem volt maradása, tizenhat esztendős fejjel vágott neki a nagyvilágnak, 1949-ben. Egy izraeli kibucban kötött ki, a Negev-sivatagban. Később zeneakadémiát végzett, operában játszott, Placido Domingót például harmincszor „szúrta le” a Faustban. Több mint négy évtizede idegenvezető, a Pro Cultura Hungarica kitüntetés birtokosa. Amíg kávézunk, Simon erősen megterheli a batyumat. - Harmincnyolc évig meg sem szólaltam magyarul. - De miért? - Mert nem akartam. - De miért? - Nem olvastam, nem írtam, nem beszéltem magyarul. - De miért? - A holokauszt miatt. Hallgatunk. De csak rövid ideig, mert Simon kellő dramaturgiai érzékkel derűsebb témára vált. Az első magyar csoportot még a rendszerváltás előtt,1987 májusában vezette. Negyvenkilenc reverendás katolikus papot fogott ki, az autóbuszban „elfeketedett” előtte az utastér. Ő meg elfehéredett, nem tudta, hogyan szólítsa meg őket. Nem húzhatta sokáig, így hát beleszólt a mikrofonba: „Szervusztok, papok!” A szokatlan köszöntést halálos csend fogadta, majd kitört a felhőtlen nevetés. Sikerült megalapozni az egyhetes együttlét hangulatát. Izraelben nemzedékről nemzedékre sok a magyar származású. Ahogy hallom, nemigen foglalkoznak egymással, nem tartanak öszsze. Ezen kissé elcsodálkozom, de máris jön a kérdés: „Miért, nálatok van összetartás?” Simon annak idején beperelte a Magyar Népköztársaság kormányát, mert nem akarták megadni neki a kettős állampolgárságot. Megnyerte a pert. Azóta már izraeli útlevéllel hagyja el az országot, s magyarral lép be hozzánk. Simon Segaliként indul el Tel-Avivból, Simon Laciként érkezik meg Budapestre.- Izraelben kétszáz-kétszázötvenezer embernek van köze Magyarországhoz - fogalmaz Gyenge András, hazánk izraeli nagykövete tel-avivi rezidenciáján. Számuk folyamatosan emelkedik. Amikor beléptünk az Európai Unióba, tizenötezer kérelem érkezett a konzulátusra magyar állampolgárság megállapítására és útlevél kiadására. Egyébként fölrajzi és gazdasági értelemben nem különülnek el a magyarok Izraelben, csak a kivándorlás kezdetén alkottak nagyobb csoportokat a kibucokban. Egyre kevésbé fontos a nyelv is, pedig azt mondják, az első generációs aliázók, vagyis kivándorlók beszélnek a legszebben magyarul, mert az ő szóhasználatukat még nem piszkította be a szleng. Az utánuk következők a mindennapokban már héberül vagy angolul társalognak. Amikor úgy szólítják meg őket valahol, hogy „kedves magyar barátaim”, könyörtelenül kijavítják „kedves izraeli barátaim”-ra. Szomorú ezt hallani, amint azt is, hogy egyre fogyatkoznak az első generációs magyarok, a holokauszt túlélői, akik sokáig magukba fojtották bánatukat, sőt még ma sem mindenki képes beszélni a megpróbáltatásairól. Sokan minden hidat felégettek maguk mögött, de azért nem kevesen fontosnak tartották és tartják szülőföldjüktől távol is megőrizni magyar azonosságtudatukat. Közéjük sorolható a Lusztig házaspár. Ők az ország északi szegletében, a Galileai-tó közelében megbúvó Zlat kisvárosban rendezték be a magyar nyelvterületről származó zsidóság emlékmúzeumát. Negyven évig pedagógusok voltak, s attól kezdve, hogy befejezték a pályájukat, életüket a gyűjteménynek szentelik. Ha elvetődik oda a látogató, csak ámul és bámul, milyen gazdag anyagot tanulmányozhat. Minden fénykép, minden tárgy, minden dokumentum külön történetet idéz. Aki keresi a múltját, itt megtalálhatja. Adódtak is már megható szembesülések. - Nekünk a múzeum az életünk - mondja Chava Lustig, aki tizennégy éves volt, amikor, a holokausztot túlélve, új hazát választott. - A fiunk eleinte nem értette, miért fontos nekünk, de miután elvittük Magyar Viharfelhők gyülekeznek az esti Jeruzsálem felett - a villongások országában tapintható a félelem A Szentföldön barangolva néha jólesik egy kis pihenő Szikla-dóm:színarany kupola vonzza a tekintetet Riport