Szabad Szó, 1957. április-június (14. évfolyam, 78-153. szám)

1957-06-23 / 147. szám

Vasárnap, 1957 június 25 műve csaknem száz eszten­deje, 1859-ben, a párizsi Théatre Lyrique színpadáról indult el világ­hódító útjára. Azóta az operaláto­gatók végeláthatatlan tömegei gyö­nyörködtek Gounod elbűvölő dalla­maiban .De na már nem csupán a nagyvárosok dalszínházainak közönsége, hanem sok millió rá­dióhallgató is jól ismeri a híres katonakórust, Margit ékszeráriáját, Faust belépőjét, Siebel kedves vi­rágdalát, Mefisztó szerenádját, Va­lentin bucsuáriáját. A dalmű nagy népszerűségének nem ártott, hogy egyes esztétiku­sok és zenetudósok vitatták művé­szi értékét s azt hangoztatták — igazságtalanul —, hogy kevés köze van Goethe Faust-jához. A többszörösen megcáfolt ellen­vetésekkel itt-ott még most is ta­lálkozunk. A temesvári bemutató után vessük fel tehát mi is a kér­dést: hogyan viszonylik a dalmű a tragédiához, Gounod Goethé­hez? A Faust két részből álló monumen­tális alkotás, a német költőfejede­lem gazdag életművének betető­zése. Benne kristályosodott ki a nagy alkotógéniusz és gondolkodó filozófiája, egy hosszú, küzdelmek­kel teli, tartalmas élet tapaszta­latainak szintézise. Faust a felvi­lágosodás világának hőse, örök kereső és tévelygő a haladás, a megismerés harcosa. Kiábrándultan fordul el a középkori skolasztikus, és misztikus filozófiától és Mefisz­tó, a sátán segítségével megifjodva beleveti magát az élet forgatagába, élvezi a szerelem örömeit. De ez sem ad lelki megnyugvást. Végül felismeri, hogy a közös munkán felépülő társadalomban találhatja csak meg igazi életcélját, boldog­ságát. A­­z opera műfaja nem alkalmas ** bölcseleti fejtegetésekre. Gou­­nod-nak természetesen nem is volt szándékában a hatalmas Goethe­my megzenésítése. Világosan utal erre az opera eredeti címe: ,,Mar­garethe". (Voltaképpen nálunk is ezen a címen kellene szerepelnie). A zeneszerző a Faust első részéből merítette dalműve tárgyát s figyel­mét teljesen a Margit-tragédiára összpontosította. Kívánságára Jules Barbier és Michel Carré főbb vo­násaiban híven ültették át az ope­ra szövegkönyvébe a tragédia első részéből a Margittal kapcsolatos cselekményt a műfaj követelmé­­nyeinek megfelelően sűrítve, egy­szerűsítve. A goethei eszmék ma­­gasrendű humanizmusa, Margit megrendítő tragédiája lírikusan bensőséges dallamokat, választé­kos, finom harmóniákat fakasztott Gounod lelkéből. A „Margarethe" remekmű, a francia és az egyetemes operairodalom egyik kimagasló alkotása. A művészetért lelkesedő temes­vári közönség örömmel és szokat­lanul nagy érdeklődéssel várta a bemutatót. De az első előadáson (s utána a másodikon is) különös dolog történt. Két Fausttal talál­koztunk, egyetlen előadáson Való­ban, amikor két Faustról beszé­lünk, nem gondolunk a két teljesen egyenrangú szereposztásra. Vagy talán szembe került egymással Gounod és Goethe Faustja? Ko­rántsem. Két egymástól eltérő, kü­lönálló interpretálást hallottunk s láttunk egyazon estén. Az egyik a zenei, a másik, vele párhuzamosan, a rendezői és díszlettervezői fel­fogás. A műsorfüzetben közölt Írá­sok Mircea Popa karnagy, valamint Constantin Georgescu főrendező tollából már előre is rámutatnak a két felfogás különbözőségére. Mircea Popa, az RNK érdemes művésze írásában röviden, tömören jellemzi Charles Gounod (1818—1893) alkotó egyéniségét s a bemutatásra kerülő dalművet. A zenei megvalósítás természetes összhangban van a jellemzéssel. Gounod operájának megkapó lí­ai­­sága közvetlenül hat a hallgató érzelmeire. Mircea Popa felfogása tiszteletben tartja a zeneszerző szándékait. A kitűnő betanulás ered­ményeként a zenekar, a kórus és valamennyi szólista jól felkészül­ten, biztonsággal, közvetlen meleg­séggel, az átérzés meggyőző ere­jével, a részletek gondos csiszolt­­ságával tolmácsolta Gounod muzsi­káját. A dalműnek igazi főalakja, mint a cím is mutatja, Margarethe. Meg­személyesítői, Adriana Ciuciu és Marieta Grebenişan-Mare egyaránt meggyőző alakítást nyújtanak. Mindkettő jól egyezteti össze az éneket a színpadi mozgással. Adria­na Ciuciu üde hangja, játékának gyermeki bája megkapó ellentétet képez a drámai mozzanatokkal. Ma­riéin Grebenisan-Mare kiegyenlített, szénen csengő szopránja, csiszolt énektechnikája, átérzett játéka szin­tén elismerést érdemel Mindkét teljesítmény egyformán sikerült, de talán zenei, hangbeli tekintetben magasabb szintű, mint színészeti­­leg. E téren bizonyosan mindketten még gondosabban ki fogják dolgoz­ni alakításukat Faust szerepében Aurel Mihailo­­vici és Francisco Dinier egyformán eltalálta a Gounod-opera lírai hangvételét. Mihailovici főként az első felvonásban, az öreg Faust ké­pében nyújtott teljesítményt, Dinier­­nek viszont az ifjú Faust belépője sikerült jobban. Kár, hogy mindkét alakításban akadnak konvencionális mozdulatok, amelyekről az éneke­sek bizonyosan letesznek majd, ha még jobban beleolvadnak szerepük­be. Játék és külső megjelenés szem­pontjából Mircea Mavrodin hatá­sosabb Mefisztó, de Marius Sola telt hangjával egyenlíti ki a démo­­niság bizonyos mértékű hiányát. Rokonszenves jelenség Lia Maca­­rie Zmed és Mire­ Popescu a Siebel fiúszerepében. Ica Mavrodin humo­ros Márta-alakítása jól illeszkedik az előadásba. Iuliu Mare egyéni­ségéhez jobban illik Valentin szere­pe, mint Alexandru Bodescu-éhoz, akitől máskor különb teljesítménye­ket hallottunk. Cristian Bellea és Mihai Dumitrescu férfias Brandert alakítottak. Trixu Checais balett mester gaz­dag képzeletét dicséri a Walpurgis­­és balettje, amelyben sok a szin­­kecses mozgás, lendület, ötlet, de bizony nem minden ötlet olvad harmonikusan az egészbe. Akadnak öncélú, olykor kissé kirívó ötletek. A jelenet értékesebb és vonzóbb lenne, ha kissé megrövidítenék. A balett szólisták közül kiemelkedett Elis. Feretti, Nectara Torna, Maria Klein, Inge Statnic-Schnell, T. Pat­­zischa, T. Király, I. Marpozan, V. Fonta. A szólistákat és a balett­kar minden tagját külön meg kel­lene neveznünk, oly élvezetes lát­ványt nyújtottak. Nem is csoda, a zenekar finom, kidolgozott, színes muzsikálása szinte szárnyat adott énekeseknek s táncosoknak egy­aránt, a temesvári Faust-előadás leg­­többet vitatott, legérdeke­sebb problémája a rendezői, illető­leg díszlettervezői felfogás. Con­stantin Georgescu gazdag fantá­ziájú, ötletes rendező, aki Mircea Marosin bukaresti szcenográfussal, az egész szereplő gárdával és techni­kai asszisztenseivel együtt komoly, sok tekintetben elismerésre méltó munkát végzett. A rendezésnek vol­tak olyan érdekes és hatásos moz­zanatai, amelyek hozzájárultak Gounod és Goethe mondanivalójá­nak kidomb­or­ít­ás­ához. Egészében azonban erősen vitatható ez a ren­dezői meglátás, amelynek eredmé­nyeként bizonyos misztikumra valló törekvés vegyült az opera megjele­nítésébe. Constantin Georgescu főrendező nem törődik eléggé Gounod opera­­muzsikájának elsődlegesen Urai jel­legével. A szövegkönyvet tetszése szerint módosítja. De még Goethe Faust-ját sem tartja tiszteletben, bár a műsorfüzetben váltig azt bizony­gatja, hogy a goethei gondolatokat akarta az operaszínpadon megjele­níteni. Ebben a vonatkozásban fel­tétlenül szólanunk kell C. Georges­­cunak erről, a műsorfüzetben közöl­t írásáról. Itt már eleve megzavarja a közönséget mindenféle filozófiai idézetekkel (Szókratész, Thalész stb.), meg oda nem illő szakkifeje­zésekkel. Kérdezzük tőle: jobban értjük-e, közvetlenebbül éljük-e át Margit tragédiáját, ha előbb koz­mológiáról olvasunk, (a világegye­tem szerkezetével foglalkozó tudo­mány), vagy antropológiáról (em­bertan)!? Mit szólhatunk ennek az írásnak zavaros filozófiája után Constantin Georgescunak ahhoz a valóban elképesztő kijelentéséhez, hogy a szocialista realizmusban igyekezett egybefonni az impresz­­szionizmust és az expresszioniz­­must! Mindkét irányzat ellentétes a szocialista realizmussal. Mindez a szavakkal való zsong­­lőrösködés valójában arra törek­szik, hogy igazolja a most hirtelen „új“-nak kikiáltott, ténylegesen azonban a már több évtizedes ex­­presszionizmus modorában megva­lósított díszletekkel alátámasztott rendezést, amelyből nem hiányoznak az erős szimbolista beütések. (Meg­jegyezzük, hogy a szimbolizmus az úgynevezett „modern"­­irányzatok közül talán a legelavultabb). A rendező számára Goethe filo­zófiája és a különböző „izmusok" mindmegannyi ürügy, hogy ötletek, nüanszok, meglepő hatások kedvé­ért változtasson az opera cselek­ményén. Egyesek ezek közül való­ban sikerültnek mondhatók, de egé­szében véve divatos „moderneske­dés" és titokzatosság, szándékos je­gyében állanak, s nem szolgálják a Faust mélységes humanista eszmé­jét. Szóljunk most Mircea Marosin­­ díszletterveiről. Marosin jó nevet szerzett magának a főváros­ban, bizonyosan érdekes és értékes színházi díszleteket tervezett, de, úgy látszik, a muzsika többé-kevés­­bé idegen számára. Nem veszi te­kintetbe az operaműfaj sajátossá­gait, különben aligha nyútt volna emeletes építmény megoldásokhoz, amelyek előnytelenek az énekesek számára. Marosinra kétségtelenül jellemző a bátor útkeresés, az új keresése. De nem értjük, miért ke­resi az újat a 25—30 évvel ezelőtt virágkorát élt irányzatokban? A rendezés és díszlet­ezé­s extravagan­ciája végeredményben bizonyos fokig a misztikum felé tolják el a darab érdemét. Gounod „Margarethe" című dal­művének megejtően szép muzsikája, a cselekmény sürítettsége, drama­­tizmusa nem kíván bonyolult rende­zői és díszlet-megoldásokat. Pedig itt a színpad túlzsúfolt, például Margit kertjében a cserépvirágok­­tól (miért cserépvirágok?) alig le­het mozdulni. Márta kénytelen lá­bával elrúgni Margit rokkáját, hogy leszédülhessen a padkára. Zsúfoltság, bonyolultság nehezke­­dik a népmulatság-jelenetre is. A közönség azt sem tudja, mit is néz­zen, egyszerre ágálnak a bábszín­ház figurái, forognak a táncosok a híres keringő hangjaira. Továbbá a vörös, zöld és sárga fényhatások, „kozmikus színek" stb. növelik ezt a mesterkéltséget, a zűrzavart. Összegezzük hát az elmondotta­kat: A jövőben azt szeretnék, ha a két Faust között mutatkozó eltérés megszűnne, hogy zavartalanabbal élvezhessük, ami az előadásban a legértékesebb: a humanista erkölcsi mondanivalót, szépséget. Mircea Popa érdemes művész, karmester ve­zetését, a zenekar, a kórus, a szóló­énekesek, a balett megragadó inter­pretálását. Mindezt meg kell sza­badítani a nyomasztó „modernista" modorosság terhétől, ami megté­veszti a közönséget, egyeseket pe­dig elriaszt a gyönyörű opera előadásának meghallgatásától. ERDÉLY IZOLDA KÉT FAUST Gondolatok egy operabemutató után Aurél Mihailovici Faust, és Marius Sola Mefisztó szerepében (Vass Miklós felvételei) Adriana Ciuciu Margareta szerepében Csehszlovák Köztársaság: Új iskolaépületek A Csehszlovák Köztársaságban nak. 1956-ban 60 iskolával és 114 az elmúlt évben 101 új iskolát és iskolapavilonnal többet építettek, 116 iskolapavilont nyitottak meg, t­­oss.ben amelyekben 34.300 tanulót oktat- INDIA: Zenei nevelés tájékoztatási és zenei nevelésben részesüljenek. Ja­vasolta, hogy a zenét kötelező tantárgyként írják elő minden isko­lában. Az Indiai Unió rádióügyi minisztere erőteljesen hangsúlyozta, mennyire fontos, hogy a gyermekek kicsi koruktól kezdve SZABAD SZÓ Uitz Béla köszöntése A Budapesten megjelenő Érdekes Újságból vesszük át ezt a cikket. Moszkvában az egyik legnagyobb élő magyar festőművész, Uitz Béla 70. születésnapját ünnepelték a na­pokban. Kiállítást rendeztek a több mint 30 éve ott élő magyar művész alkotásaiból és a szovjet művészeti élet vezetői köszöntötték. Ünnepi köszöntésünket küldjük mi is korunk egyik legnagyobb ma­gyar festőjének, aki ugyan élete má­sodik felét szülőföldjétől távol, a baráti szovjet nép körében töltötte, művészete mégis alakítóan hatott az egész magyar képzőművészet fej­lődésére, forradalmi eredményei hatásukkal beleszövődtek festésze­tünk legújabb félszázadának ala­kulásába. Kiállításaink, múzeumaink hatal­masan megnőtt közönsége kevéssé ismerheti közvetlenül Uitz Béla munkásságát és jelentőségét. Az első világháború éveiben je­lentkezett először Uitz Béla, főleg grafikai művekkel, rajzokkal, réz­karcokkal. Szén- és tusrajzaiban a rembrandti fény és árny drámai­ ha­tását kereste, később színes tusok­kal alakította ki egyéni technikáját. Rézkarcait klasszikus tisztaságú kompozíció jellemezte. 1918-ban a­­,Max folyóirat köré csoportosult forradalmár művészek köréhez csat­lakozik, csakhamar vezetőjük lesz. Ekkor már a monumentális felada­ Uitz Béla egyik 1919-es plakátja. MAO CE-TUNG: CSANGSÁBAN Hűvös őszidőben, magányosan vigyáztam a Hiszang folyó észak felé áramló vizeit, Csu-cse-csu mellett néztem az összezsúfolt dombokat s a körülöttük húzódó erdőket, melyeket bíborrá festett az alkony; aztán letekintettem az áttetsző, zölden tündöklő széles folyóra; fürge csónakok surrantak tova, odafenn sasok szárnyaltak a mennybe, lenn a mélyben, halak suhantak a vízben, mintha a lét minden alakjában versengve iramlott volna e késői évszakban; az égre pillantottam, majd a földet, amelyen álltam, kérdeztem: mi az, mi egyiknek s másiknak jó­t— vagy balsorsát eldönti? Hajdan, tovatűnt napokban, sok jóbaráttal jöttem játszani ide, most visszavágyva gondolok az egykori percek boldogságára: ifjak voltunk még akkor, élénk diákok, csordultig korunk hevességével; majd így, majd úgy okoskodtunk, csapongtunk ide-oda szertelen; arról írtunk és beszéltünk egymásnak, mint vált annyi sok régen nagyrabecsült dolog jelentéktelenné: ilyenkor pedig emlékezünk: mily vígan siklottunk csónakkal erre, s a folyó közepén, ahol roppant hullám duzzadt tátongva felénk, mily ügyesen eveztünk, szemben az árral, a biztonságba. Rewi Alley nyomán angolból fordította DEÁK TAMÁS (a Korunk-ból) tok vonzzák, hatalmas mozgalmas­­ságú kompozíciók, lenyűgöző erejű plakátok. A magyarországi művésze­ti forradalom egyik vezére lesz, az 1919-es Tanácsköztársaság harcos, nagy művésze. Lelkesítő plakátjai a magyar plakátművészet ekkori, azóta is utolérhetetlen virágkorának legkiválóbb alkotásai közé tartoz­nak. 1919-ben megjelent könyvében írta róla Hevesy Iván­ ,­Uitz Béla az új magyar festészetnek legtöbbet ígérő és legmesszebbre mutató te­hetsége.• A forrongó, formabontó kísérlete­zések, a kubizmus, expresszionizmus korszakain keresztül újra és újra a legmonumentálisabb feladatokhoz tér vissza, freskótervek izgatják az emigrációban is, ahová a Tanács­­köztársaság bukása után kénysze­rült. Először Nyugat-Európát járta be, Bécsben, Londonban, Párizsban élt. Londonban készítette híres fa­metszet-sorozatát a Ludditákról, a XIX. század eleji angliai munkás­felkelés részvevőiről. Ez a sorozat hatással volt a másik nagy proletár­festő, Derkovits Gyula művészi fej­lődésére is. Már 1922-ben azt jegyzi fel a mű­vészettörténész Uitz Béláról, hogy „eredményei hatalmas előfutárjai a jövő monumentális erejű, epikus szellemű kollektív piktúrájának. Értékük és jelentőségük messze túl­haladja egy egyéni művészet kere­teit, értékben és jövendő felé mu­tató jelentőségében hozzájuk fog­hatót az egész európai új festészet­ben nem lehet találni“. Két freskóterve készült ekkor, az egyik „Az ipari és a földmunka szo­lidaritása“, a másiknak a címe az „Emberiség“. Monumentális terveinek megvaló­sításához a Szovjetunióban kapott lehetőséget, ahová először 1921-ben utazott , ahol néhány évvel később végleges, új otthont talált. Azóta Moszkvában él, alkot és tanít. Mű­helyében neveli tanítványait, akik­kel együtt kollektív munkával ké­szíti freskóterveit és alkotja freskóit, legutóbb a nagy mezőgazdasági ki­állítás pavilonjaiban. Hetvenedik születésnapja alkal­mából megismerheti művészi ered­ményeit a magyar közönség. A Mű­velődésügyi Minisztérium meghívta Uitz Bélát s a Magyar Nemzeti Ga­léria ősszel külön kiállításon mu­tatja be alkotásait, négy-öt évtized­del ezelőtt készült rajzaitól és réz­karcaitól kezdve legendás 19-es pla­kátjain át a Szovjetunióban készült freskótervekig. Ezzel a kiállítással fogjuk ünne­­pelni itthon a nagy magyar művészt­m e. Uitz Béla rézkarca „Anya gyermekével" (1916) * Magyar népi művészegyüttest Aradnak! A felszabadulás óta eltelt közel 13 esztendő alatt hazánk kulturélete olyan nagy mér­tékben fellendült, hogy ezt a múltban egy­szerűen el se lehetett volna képzelni. Az ez a többségi román nemzet kulturéletére, de áll a nem­zetkisebbségek, köztük a magyar dolgozó töme­gek, értelmiség kultúrájára is. Ebből azonban korántsem következik, hogy ne lenne még bőven tennivaló kultúrforradalmunk kiteljesítése, magyar nemzetkisebbségi kultúránk kiépítése terén. Példa erre éppen tartományunk második városa, Arad, amelynek mindmáig nincs egyetlen központi jellegű magyar művészeti-mű­velődési intézménye sem. Míg Temesváron ma­gyar színház működik az állami színház tagoza­taként, addig Aradon a magyar dolgozók, néhány vállalati műkedvelő együttesen kívül, mással nem dicsekedhetnek. Ez természetesen hátrányosan hat ki a jelentékeny számú aradi magyar dolgozók, értelmiségek politikai és művészeti nevelésére. A Román Munkáspárt lenini nemzetiségi po­litikája célul tűzi ki a nemzetiségi kultúra fellen­dítését. Kormányzatunk támogat minden olyan törekvést, amely a dolgozó magyar nemzetkisebb­ségek szocialista szellemű kultúrájának felvirá­goztatását eredményezheti. Tehát alapjában adva vannak Arad dolgozó magyarsága kultúrszükség­­letei mainál jobb megoldásához az összes előfel­tételek. Ami hiányzik, az a gyakorlati munka. Mindenekelőtt a célok tisztázása és a szervezés. Szó van arról, hogy Arad magyar színházat kapjon. Csakhogy komoly gyakorlati akadálya van. Az utóbbi időben olyan technikai körülmények tá­madtak, amelyek a színház kérdését hosszabb idő­re levették a napirendről. Ellenben teljességgel megvalósítható lenne a mai körülmények­ közt is egy magyar népi mű­vészegyüttes. Ilyen népi művészegyüttessel ren­delkeznek Temesváron a szerb, Resicán a német dolgozók. Ilyen állami székely népi művészegyüt­tes működik Marosvásárhelyen nagy sikerrel. És nemrégen magyar népi művészegyüttes alakult a magyar lakosság szempontjából Aradnál kevésbé jelentős Sztálinvárosban is. A sztálinvárosi népi együttes, amelyet a kommunista üzemi műkedve­lők kezdeményeztek, ma már 300 tagot számlál, dalárdával, zenekarral, színjátszócsoporttal, kép­zőművészeti és más körökkel. Miért ne lehetne Aradon is ilyen együttest alakítani? Az aradi üzemek, szövetkezetek és kultúrintézmények nem egyike rendelkezik magyar műkedvelőcsoporttal. Aradon nagyszámú magyar tanár és tanító él, továbbá írók, dalszerzők, festőművészek. Mindez — a városi pártbizottság és városi néptanács segítségével — megfelelő alapot nyújthat a ma­gyar népi művészegyüttes megalakításához. Be lehetne és be is kellene vonni az együttesbe persze a rajon magyar falvai legjobb műkedvelőit. Aradon történtek már hasonló kezdeményezé­sek a múltban is. Csakhogy ezek nem vezettek eredményre. Miért nem? Azért mindenekelőtt, mert e kezdeményezők komolytalan elemek, levitézlett zugírók és zugszínészek voltak, akik valójában csupán egyéni érvényesülésre, saját pecsenyécs­­kéjük megsütésére törekedtek. Ezek a kezdemé­nyezések semmiféle biztosítékot nem nyújtottak s így nem voltak képesek megmozgatni Arad dol­gozó magyarságát, haladó értelmiségét Hogy ilyesmi többé elő ne fordulhasson, hogy egy uj kezdeményezés valóban komoly erkölcsi alapon nyugodjék, ahhoz mindenekelőtt az szük­séges, hogy Arad városi pártbizottsága és városi néptanácsa szem előtt tartsa, milyen nagy fele­lősség hárul rá­ a város magyar dolgozói műve­lődésének ma elhanyagolt területén. Támogatnia kell az aradi magyar népi művészegyüttes létesí-­­ tésének ügyét! Nézetünk szerint Arad városi párt-­­ bizottságának és városi néptanácsának, a rajoni­­ pártbizottság orgánumával, a „Vörös Lobogóval“ együtt, oda kell hatnia, hogy a népi művészegyüt­tes előkészítő munkája mind politi­kai, mind művé­szi szempontból megfelelő kezekbe kerüljön, no meg hogy az együttes számára alkalmas helyisé­gek és a szükséges pénzügyi keret már előre biz­tosíttassák. Egy ilyen népi művészegyüttes aztán idők folyamán maga termelheti ki Arad hivatásos magyar színjátszógárdáját. E tekintetben — úgy véljük — Arad kulturaktivistái tanulhatnak Te­mesvár magyar színházának példájából, amely a tartományi székhely üzemeinek műkedvelő s­zín­­játszóiból alakult azzá az elsőrendű társulattá, amely ma országosan is nagy sikereket aratott. Mi tette lehetővé a temesvári magyar színház megalakulását? Az, hogy üzemeink kommunista műkedvelői nem riadtak vissza a szervezőmunka nehézségeitől. És kedvük és kitartásuk láttán a Román Munkáspárt tartományi bizottsága se­gítségükre sietett, biztosította számukra a szük­séges támogatást. Miért ne lehetne hasonló körülményeket te­remteni Aradon egy magyar népi együttes szá­mára? Várjuk Arad dolgozói és az illetékesek hoz­zászólását. A SZABAD SZÓ

Next