Szabad Vasutas, 1991 (1. évfolyam, 1-8. szám)
1991-05-01 / 1. szám
3 Hangulatjelentés a bánatszürkeségből Ahol még petróleumlámpát használnak, de Citroennel ellenőriznek - Mit integetnek a vasutasok - Elkötötték a Bobót - Menetrendszerű késésben a rendszerváltás Vasárnap délután. Déli pályaudvar, II-es torony. A keskeny betonlépcső tetején a „hivatali helyiség” bejárati ajtajának résein akár dallamot is fütyürészhetne a szél: a bánatszürke festés ronda ugyan, de előnye, hogy lassabban koszolódik. Már az első pillanatban látni, nem az ilyent szokás kulturált munkahelynek hívni. Ha mindenki egészséges, senki nincsen szabadságon, négy három fős csapat váltja egymást a tekintélyes méretű, központi állításús váltóberendezés mellett. Szakaszosan parolázunk, jönnek mennek a szerelvények, gépek, egyszerre nem érnek rá a bemutatkozásra az éppen szolgálatban lévő csoport tagjai. Elöljáróban megállapodunk, hogy a neveknek nincs jelentősége, azonos információt adna mindenki. A tájékozódást a szakszervezeti hovatartozás tisztázásával kezdjük: ketten csatlakoztak a VDSZSZ-hez - egyikük a régiből kilépett 1983-ban, most itt alapítótagnak számít, másikuk átlépett a régiből, a harmadik még őrzi ,,függetlenségét” Udvariasan hellyel kínálnak - állta valóban kényelmetlen jegyzetelni-, a szék, ami még elég biztosnak látszik, kárpitját vesztette, támlája nincs - lomtalanításkor alig találna új gazdára. A fény ára Ha már munkahelyen beszélgetünk, természetes, hogy sorra vesszük a munkakörülményeket. Nem véletlen, hogy vállalak mindannyian, jó időben mintegy harminc kilóerő kell egy-egy váltóállításhoz, télen, hóban ennek a kétszerese az erőkifejtés. Számukra természetes, nekem viszont lélegzetállító: 1991-ben, a főváros egyik legnagyobb pályaudvarán alkonyattól virradatig petróleumlámpa világítja ki a váltóállás jelzéseit. Egy embernek csak az a dolga, hogy naponta beletöltse a fél-fél liter naftot a hatvan lámpába, megpucolja az üvegeket, hiába, rendnek kell lenni! Bizony, ez nem két fillér, éjszakánként negyven liternyi petróleum lángja adja a fényt, literje 40 forint. A vezetőséget igazán nem vádolhatja kicsinyességgel senki: naponta vételezhetnek egy doboz gyufát is - ha fúj a szél, éjszakánként egy lámpához több szálat is el kell használni nemrégiben, így hallották, hatmillióért hat új Citroen gépkocsi is került a „házhoz”, hogy méltó módon lehessen ellenőrizni. Ilyen kiadások mellett nem csoda, hogy a BM-től kiszuperált rádiókkal kénytelenek még mindig kínlódni, ugyan honnan volna a cserére 800 ezer forint? Igaz, ezekből, a tíz éves készülékekből majdnem gyakrabban hallják a taxisok beszélgetését, mint a végrehajtandó utasításokat, de hát ott van a zászló, azzal lehet integetni, éjszakára meg a kézilámpa, amit még összetart az imádság. Most is szolgál a sárga zászló, hol egyikük, hol másikuk ruccan vele az üvegajtóhoz, amelyről tán már építéskor lespórolták a szigetelést. Az ablakot viszont rendesen be sem lehet csukni, itt nem lehet nagy élmény a tél... A szervezetlenség ára Témáról témába csapongunk. Háborognak az értelmetlen üres gépmenetek miatt, ha nem akarnák is, kénytelenek naponta nézni, hogy a szervetlenség miatt vagyonnyi költség keletkezik. Mesélnek az ,,elkötött” Bobóról, a mozdonyról, amit egy napon át nem keresett senki, a tréfáskedvű fiatalok közben bejárták vele a fél országot, a feketefuvar sehol sem keltett feltűnést. Azt bezzeg minden főnök azonnal észreveszi, ha valaki nem a szabályos egyenruhában teljesíti a szolgálatot. Az már más kérdés, hogy legutóbb csak sapkát tudott a raktár kínálni, hogy az, aki egy percre sem hagyhatja el a munkahelyét, most kapott bundás bokacipőt, ami ugye nem a legpraktikusabb irodai viselet. Szóba kerül a rosszemlékű rendelkezés: az expresszvonat csak csukott ajtóval indulhat el a pályudvarról, kötelező szigorúan ellenőrizni. Volt is késés két hétig, amíg az előírást komolyan vették, de azt máig nem érti senki, hogy miért nem balesetveszélyes, ha a személyvonatnak maradnak nyitva az ajtajai? Az igazságtalanság ára Igen, a biztonság, lássuk be, a vasútnál okkal ez a legsarkalatosabb kérdés, éppencsak a feltételeit nem biztosítják mindig. Bevált a gyakorlat: a felelőst kell megtalálni, s mily furcsa az élet, mindig eljutnak valamelyik alsó szinten dolgozóig. Annak aztán elhúzzák a nótáját istenesen, a házon belüli vizsgálatot, fegyelmit, pénzbüntetést követi a rendőrségi, az ügyészségi följelentés. Legyen nyoma hivatalosan is, hogy a MÁV-nál nincs elnézés! „Vadalom”, mondja majd az állomási balesetvizsgáló, akiről tudják, hogy a forgalmi szolgálatot elméletiben talán igen, de gyakorlatban biztosan nem ismeri. Nekik. 15-20 év szolgálat után előtte is vigyázba kell állni, mint ahogyan kötelező szabályosan jelenteni mindenkinek, aki az igazgatóságról érkezik. Abból a házból, ahol egyikük a húsz perces várakozás alatt öt új, nagy hűtőszekrényt látott az irodákban elhelyezni, amíg nekik, tizenkettőjüknek egy 120 literesen kell megosztozni. Megmutatják a mosdót, no ezzel sem lehet dicsekedni. Pereg az olajfesték - csempére nem futotta még aki a munka után fürödni szeretne, mehet a központi épületbe - mi az a 250 méter? - de vigye a papucsot, törölközőt, men ott szekrényük persze nincs. Szeretik a szakmájukat,elhiszem, meg hiszen kitartottak ennyi ideig azt viszont már nem szeretik, hogy egyik kollegájuk pusztán az itt semmire se jó diplomásén náluk többet kereshet, hogy a főnökeik azt a szót köszönöm, bizony nem ismerik. Jó, hogy most már kicsit több a pénz, de az rossz, hogy húsz percet még mindig levonnak a nemlétező étkezésre, innen ugyanis senki nem tud elmozdulni, itt nincs idő az ebédet egy szuszra megenni. Az unalomig hallott rendszerváltás nem jutott el a II.-es toronyig, a változás legfeljebb annyi, hogy szabadon választhattak maguknak szakszervezetet. Úgy vélik, azért ez is valami, pláne akkor, ha ezután majd tényleg kiállnak értük, ha megérik, hogy lesz igazi gazdája az állomásnak, hogy ha a hozzá nem értés nem pocsékolja tovább a pénzt... G.É.