Szabadság, 1946. április-június (2. évfolyam, 75-144. szám)
1946-06-09 / 129. szám
4 * AZ EMIGRÁCIÓ Írta: KÁROLYI MIHÁLY Tallán soha a történelem fo■*olyamán nem volt annyi emigráns, mint amennyi a két világháború között. Talán soha nem sodródtak emigránsok olyan reményvesztetten egyik országból a másikba, mint ebben a feszültségekkel terhes korszakban. Szinte csodálatos, hogy ezideig még nem íródott korszakalkotó regény ezekről a gyökerüket vesztett emberekről. Az elmúlt háborúk után elvérzett forradalmak indították el az emigránsok vándorlását, ami később a fasizmuis térhódítása nyomán már népvándorlási méreteket öltött. Bármilyen sokféle emberből tevődött is össze ez az emigráció, mégis valamennyi tagjának voltak közös jellemvonásai, bogarai, amelyeket a kivetettség érzése hozott bennük létre. Akárhová vetődtek, a hontalanság tudatát mindenüvé magukkal vitték. Azonban a közös jellemvonások ellenére az emigránsok sokban különböztek egymástól. Különböző országokban és különböző városokban különböző sorsok alakultak ki; a sokféle ember sokféleképpen reagált az eseményekre ; sokan kallódtak el az értékekből és sokan találtak új hazát, amelyhez alkalmazkodni tudtak. Érdekes volna statisztikát készíteni az 1918—19-es forradalmak emigrációjáról. Hányan tartottak ki az eszme mellett? Hányan vonultak vissza a politikától ? Hányan pusztultak el a számkivetettségben ? Hányat semmisített meg a mindenütt nyomukban lévő fasizmus? Kik voltak azok, akik a legkiegyensúlyozottabb életét élték? Kik voltak azok, akiket a honvágy a legerősebben kínzott? Kik maradtak meg magyarnak? És így folytathatnám a kérdéseket, amelyekre pontos választ amúgy sem lehetne kapni. K Kétségtelenül, az emigráció nagy erényei és nagy gyengeségei azonosak voltak, különösen, ha kifejezetten a politikai emigrációra, illetve az emigráció politikai szerepére gondolunk. Legnagyobb erénye az volt, hogy soha nem kellett kompromisszumokat kötnie, soha nem kellett magát bemocskolnia és amellett bizonyos távlatból szemlélhette az otthoni eseményeket. Gyengeségének fő oka a gyökértelenség, az elszakadottság, a néppel való kapcsolat elvesztése, ami bizonyos politikai valószerűtlenséggel járt együtt. Éppen azért a legkevésbbé hontalanok azok voltak, akik a munkáspártokhoz tartoztak, mert a pártfegyelem és a szocialista elmélet bizonyos tartást adott nekik, nem is beszélve arról a felbecsülhetetlen előnyről, hogy a nemzetközi munkásmozgalomhoz tartoztak és részt vehettek minden ország munkásmozgalmában. Az emigránsok legnagyobb gondja, a puszta megélhetésért folytatott mindennapi küzdelem volt. Ez a küzdelem nagyon sok emigráns sorsát determinálta. Eszméhnek csak az erős meggyőződésű emberek maradtak, vagy az olyanok, akik munkájukkal nem korrumpálták magukat és külföldön is megtalálták az elveszett közösséget. A honvágy legerősebben az írókat kínozta. Hiába próbáltak idegen nyelven írni, a legtöbben, különösen a szépírók fájón érezték a nyelvi közösség hiányát. A könnyebb fajsúlyúaknak és a tudományos íróknak sikerült az új nyelvet elsajátítaniuk, de a költők, novellisták, regényírók és esszéírók sokkal mélyebben kötődtek az anyanyelvükhöz ahhoz, hogysem átállítódjanak egy új nyelvre. Az aszszociációk bonyolult játéka, a gyermekkor döntő élményei magyarul jelentkeztek s így a legjobb esetben csak úgy érvényesülhettek, ha jó fordítót találtak, vagy legalábbis olyan valakit, aki átfésüli nyers fordításaikat. Ez roppant fáradságos és nehéz munka. Sokan közülük meghasonlottak önmagukkal, magyar verseket szavaltak a kávéházakban és elfelejtődtek. Sokkal könnyebb dolguk volt a képzőművészeknek és a zenészeknek. Néha egy-egy magyar szín, táj vagy dallam emlékére talán őket is elfogta a honvágy, de nem voltak olyan fájdalmasan kiközösítettek, mint az írók. Nemcsak a magyar emigrációt ismertem. Valamennyi ország különböző politikai beállítottságú emigrációjába belebotlottam az évek során. Ismertem emigráns orosz arisztokratákat, kiüldözött zsidókat, olasz és spanyol antifasisztákat, jugoszláv köztársaságiakat és royalistákat, románokat és lengyeleket, németeket és osztrákokat. Valamenynyi a Hass-Liebe permanens állapotában volt hazája iránt. Főképpen a polgári gondolkozásúak, de sokszor a szocialisták is órákon át szidták hazájukat, miközben könny csillogott a szemükben. A másik jellegzetes emigráns termék: a vágyálom. A cári Oroszország volt tábornokai és tengernagyai olykor összegyűltek egy pincében. Nehéz kofferokkal és gondterhes ábrázattal jöttek. A kofferekből előszedték régi egyenruháikat és érdemrendeiket s azután megkezdték a tanácskozást. X. Y. tengernagyot a Fekete-tengeri flotta parancsnokát áthelyezték a Balti tengeren állomásozó flottához, X. Y. tábornokot Kievből Odesszába helyezték és így tovább. A konferencia után ismét a kofferokba gyömöszölték az egyenruhákat és az „odesszai generális*", mint soffőr beszállt az utcán várakozó taxiba, hogy a taxiállomásra hajtson, a tengernagy pedig egyenesen a pékműhelybe tartott, hogy megkezdje éjszakai munkáját. Ha nem is ilyen kiélezett formában, de a baloldali emigráció is sokszor belemerült az önámító álmodozásokba. Az ellenforradalmi rendszerek elleni gyűlölet olykor meddő bosszúfantáziákba kergette a legszelídebb embereket is, olyanokat, akik soha a légynek sem tudtak volna ártani. Ez természetesen az aktivitás hiányát pótolta. A proletár emigránsok éppen mert aktívak voltak, nem élték ki magukat ilyen fantáziajátékokban. Az emigránsok között talán a zsidók szenvedtek legjobban. Azok, akik nemzedékeken át arra törekedtek, hogy asszimilálódjanak és ebben a törekvésükben a patriotizmust sokszor a sovinizmusig vitték, nem tudták elviselni, hogy nemzetelleneseknek nevezték őket. A nácizmus győzelme azután sok zsidóban felébresztette a zsidó öntudatot és sokan közülük megtagadták nemzetüket. A zsidók két táborra oszlottak: a cionistákra és anticionistákra. Ezek vad gyűlölködéssel vitatkoztak egymással. A ' Italában az emigráció a legdiszharmonikusabb gyülekezet. Ezek a bogaras, minden közösségből kitagadott emberek legtöbb esetben csak gyűlölni tudták egymást. Külön típus volt az emigránsok között a folyton megsértődő, mindennap viszszavonulással fenyegető száműzött, aki egy-egy nagy felődés után mindig boldogan kiengesztelődött, feltéve, ha hiúságát kielégítették. Voltak olyanok, akik minden alkalmat megragadtak arra, hogy szónoki képességeiket csillogtassák és képzeletben újra meg újra legyőzzék az őket elűző rendszert. Az elmélet terén is mindenféle csodabogarat öszszehordtak és az emigráció félként papjai a kávéházakban hosszú éjszakai vitákban beszélték el soha meg nem írt könyveiket. Az emigránsok egyéb keservei mellett még azt is el kellett viselniük, hogy gyerekeik lenézik őket. A gyerekek szégyelték, ha az apjuk magyarul beszélt. Egy ízben New Yorkban egy asztalos, amikor 12 éves fiával látogatásom után a földalattin elkísért, a hosszú magyar diskurzust félbeszakítva odasúgta nekem, hogy most már beszéljünk angolul, mert a fia haragudna, ha miatta „hunky“-nak (magyarnak) csúfolnák. És a gyerekek nem akartak magyarul tanulni, mert ez azt jelentette volna, hogy kevesebbet játszhatnak, mint amerikai társaik. Persze, ez a sok rossz, amit elmondtam, csak az érem egyik oldala. Az emigráció harca végeredményben nem maradt terméketlen. A magyar és a többi emigráció is minden hibájával együtt, hozzájárult az ideológiai kérdések tisztázásához és sok értékkel gazdagította a nemzetet a külországokban is. Az a szaadság, amit a szoros értelemben vett politikai életből való kirekesztés jelentett, termékenyítően hatott, sok éltető gondolatot teremtett. A demokratikus országokban nyert tapasztalatok, a külföldi szellemi világgal való érintkezés szintén nagy nyereség. Voltak emigránsok, akiket semmiféle megpróbáltatás, semmiféle lelki kényszer, vagy gyökértelenség nem tudott kikezdeni s akik mindvégig megőrizték lelki egyensúlyukat. Az emigráció a horizont kitágulását is jelenti. A globetrotterek is bejárják a világot, de a népeket, országokat csak akkor ismerhetjük meg, ha huzamosabb ideig élünk valahol. Az emigráns tapasztalatait nem lehet összehasonlítani egy Cook turista tapasztalataival. Tómagam nem panaszkodhat ** rem az emigrációra. A száműzetés minden''közmondásos keserűsége ellenére eseményekben és élményekben gazdag volt. Mindenkor éreztem a haladó szellemű világ szolidaritását és alaposan megismertem az idegen népek életét, szokásait, gondolkodási módját. Ha nem élek száműzetésben, soha nem ismerkedem meg a világ szellemi elitjével. Az évek során jóbarátságba kerültem a haladó szellemű világ legkiválóbb íróival és tudósaival. A politikusokat nem is említve. Barbusse, Romain Rolland, Hemmingway, Hja Ehrenburg, Julien Huxley, Langevin, Aldous Huxley, H. G. Wells, Ernst Toller, T. S. Eliot, Unamuno, Aragon, Bernhard Shaw, Diego Rivers, a híres mexikói festő, Charlie Chaplin és sokan mások mind személyes jó ismerőseim vagy barátaim voltak és sok kellemes órát töltöttem velük együtt. Megjártam Európa valamenynyi országát és több ízben voltam Amerikában. Ha megkérdeznék tőlem, hogy végigcsinálnám-e még egyszer az elmúlt 27 évet, akkor ha a TM zavarban lennék és bizonyára csak azért felelnék nemmel, mert ez egyúttal azt is jelentené, hogy a magyar népnek még egyszer végig kellene szenvednie az ellenforradalom sötét negyedszázadát. VASÁRNAP 1946 június 9. II. évfolyam, 129. sz. / 1 Elutazóit Washingtonba a magyar kormányküldöttség Szombaton reggel hat óra előtt öt perccel elindult a 349538-as számú repülőgép a mátyásföldi repülőtérről Nagy Ferenc miniszterelnökkel és három minisztertársával Washingtonba. Háromnegyed hatkor érkezett meg Nagy Ferenc miniszterelnök feleségével és legkisebb fiával. A Szabadság munkatársának az utazás előtt a következőket mondotta: — Ennek a nyugati utazásnak az a célja, hogy az angolszász nagyhatalmak vezetői előtt is közvetlenül vethessük fel a magyar problémát. Őszintén örülök annak, hogy ez lehetségessé vált, mert a személyes kapcsolatok felvétele is rendkívül kívánatos. Természetesen lesznek politikai és gazdasági megbeszélések is. Pár perccel később érkezett meg Rákosi Mátyás, akit ugyancsak a felesége kísért ki a repülőtérre. A miniszterelnökhelyettes így nyilatkozott a Szabadság munkatársának: — Remélem, az utazás jó eredménnyel jár. Különösen az elhurcolt javakkal kapcsolatban vannak nagy reményeink. Igyekezünk megismertetni az Egyesült Államok vezetőivel a magyarság békecéljait és támogatásukat kérjük a fiatal magyar demokrácia megerősítéséhez. Gyöngyösi János külügyminiszter is családjával érkezett meg Mátyásföldre. — A legjobb reménységgel indulunk Washingtonba — mondotta indulás előtt. — Különösen látszünk abban, hogy a stabilizációhoz és az újjáépítéshez szükséges gazdasági segítséget is megszerezzük. Tildy Zoltán köztársasági elnök búcsúzik a küldöttségtől, majd Rajk László, Bán Imre, Gordon Ferenc, Keresztury Dezső, Balogh István és Balla Antal miniszterek, Vas Zoltán, Bojta Béla és Pfeiffer Zoltán államtitkárok vesznek búcsút a miniszterelnöktől és a miniszterektől. Bigellow amerikai követségi tanácsos mutatkozik be a küldöttség tagjainak. Balogh István nevetve fordul Ries Istvánhoz: — Te, világpolgár, szinte percenként léped át az óceánokat. Legközelebb legalább egy hétig maradj Budapesten, mielőtt újra elhagyod a kontinenst. Bigellow tanácsos megkéri az indulókat, hogy fejezzék be a búcsúzást, mert a gépnek pontosan kell startolnia. Mindenki az órájára néz, csak hat perc múlva lesz hat óra. A filmesek és a fényképészek utolsó rohamra indulnak. Nagy Ferenc, három minisztere és Rácz Jenő gazdasági szakértő a kétmotoros repülőgépbe száll, az ajtóból mégegyszer ilyenhozzádot intenek és a következő pillanatban elindul a gép. Még egy tiszteletkört ír le az amerikai repülőgép Mátyásföld felett és amikor az óramutató a hat órát jelzi, eltűnik a szemhatáron a repülőgép, amely pontosan 11 órakor érkezik Paksba. PALÁSTI LÁSZLÓ DEMOKRATIKUS NAPILAP Augusztus 1-én: új kollektív szerződés, élelmiszerekre pontrendszer Brav milliárd pengo