Szabadság, 1946. április-június (2. évfolyam, 75-144. szám)

1946-06-09 / 129. szám

4 * A­Z EMIGRÁCIÓ Írta: KÁROLYI MIHÁLY Ta­­llán soha a történelem fo­■*o­lyamán nem volt annyi emigráns, mint amennyi a két világháború között. Talán soha nem sodródtak emigránsok olyan reményvesztetten egyik ország­ból a másikba, mint ebben a fe­szültségekkel terhes korszakban. Szinte csodálatos, hogy ezideig még nem íródott korszakalkotó regény ezekről a gyökerüket vesztett emberekről. Az elmúlt háborúk után elvérzett forradal­mak indították el az emigránsok vándorlását, ami később a fa­­sizmuis térhódítása nyomán már népvándorlási méreteket öltött. Bármilyen sokféle emberből te­vődött is össze ez az emigráció, mégis valamennyi tagjának vol­tak közös jellemvonásai, bogarai, amelyeket a kivetettség érzése hozott bennük létre. Akárhová vetődtek, a hontalanság tudatát mindenüvé magukkal vitték. Azonban a közös jellemvonások ellenére az emigránsok sokban különböztek egymástól. Külön­böző országokban és különböző városokban különböző sorsok alakultak ki; a sokféle ember sokféleképpen reagált az esemé­nyekre ; sokan kallódtak el az ér­tékekből és sokan találtak új hazát, amelyhez alkalmazkodni tudtak. Érdekes volna statiszti­kát készíteni az 1918—19-es for­radalmak emigrációjáról. Hányan tartottak ki az eszme mellett? Há­nyan vonultak vissza a politiká­tól ? Hányan pusztultak el a szám­­kivetettségben ? Hányat semmisí­tett meg a mindenütt nyomukban lévő fasizmus? Kik voltak azok, akik a legkiegyensúlyozottabb életét élték? Kik voltak azok, akiket a honvágy a legerősebben kínzott? Kik maradtak meg ma­gyarnak? És így folytathatnám a kérdéseket, amelyekre pontos választ amúgy sem lehetne kapni. K K­étségtelenül, az emigráció­­ nagy erényei és nagy gyengeségei azonosak voltak, kü­lönösen, ha kifejezetten a poli­tikai emigrációra, illetve az emi­gráció politikai szerepére gondo­lunk. Legnagyobb erénye az volt, hogy soha nem kellett kom­promisszumokat kötnie, soha nem kellett magát bemocskolnia és amellett bizonyos távlatból szemlélhette az otthoni esemé­nyeket. Gyengeségének fő oka a gyökértelenség, az elszakadott­­ság, a néppel való kapcsolat el­vesztése, ami bizonyos politikai valószerűtlenséggel járt együtt. Éppen azért a legkevésbbé hon­talanok azok voltak, akik a munkáspártokhoz tartoztak, mert a pártfegyelem és a szocia­lista elmélet bizonyos tartást adott nekik, nem is beszélve ar­ról a felbecsülhetetlen előnyről, hogy a nemzetközi munkásmoz­galomhoz tartoztak és részt ve­­hettek minden ország munkás­­mozgalmában. Az emigránsok legnagyobb gondja, a puszta megélhetésért folytatott mindennapi küzdelem volt. Ez a küzdelem nagyon sok emigráns sorsát determinálta. Eszméhnek csak az erős meg­győződésű emberek maradtak, vagy az olyanok, akik munká­jukkal nem korrumpálták magu­kat és külföldön is megtalálták az elveszett közösséget.­­ A honvágy legerősebben az írókat kínozta. Hiába pró­báltak idegen nyelven írni, a leg­többen, különösen a szépírók fá­jón érezték a nyelvi közösség hiányát. A könnyebb fajsúlyúak­nak és a tudományos íróknak si­került az új nyelvet elsajátíta­niuk, de a költők, novellisták, regényírók és esszéírók sokkal mélyebben kötődtek az anyanyel­vükhöz ahhoz, hogysem átállí­tódjanak egy új nyelvre. Az asz­­szociációk bonyolult játéka, a gyermekkor döntő élményei ma­gyarul jelentkeztek s így a leg­jobb esetben csak úgy érvénye­sülhettek, ha jó fordítót talál­tak, vagy legalábbis olyan vala­kit, aki átfésüli nyers fordítá­saikat. Ez roppant fáradságos és nehéz munka. Sokan közülük meghasonlottak önmagukkal, magyar verseket szavaltak a kávéházakban és elfelejtődtek. Sokkal könnyebb dolguk volt a képzőművészeknek és a zené­szeknek. Néha egy-egy magyar szín, táj vagy dallam emlékére talán őket is elfogta a honvágy, de nem voltak olyan fájdalma­san kiközösítettek, mint az írók. Nemcsak a magyar emigrációt ismertem. Valamennyi ország különböző politikai beállított­ságú emigrációjába belebotlot­tam az évek során. Ismertem emigráns orosz arisztokratákat, kiüldözött zsidókat, olasz és spa­nyol antifasisztákat, jugoszláv köztársaságiakat és royalistákat, románokat és lengyeleket, néme­teket és osztrákokat. Valameny­­nyi a Hass-Liebe permanens ál­lapotában volt hazája iránt. Fő­képpen a polgári gondolkozá­­súak, de sokszor a szocialisták is órákon át szidták hazájukat, miközben könny csillogott a szemükben. A másik jellegzetes emigráns termék: a vágyálom. A cári Oroszország volt tábor­nokai és tengernagyai olykor összegyűltek egy pincében. Ne­héz kofferokkal és gondterhes ábrázattal jöttek. A kofferekből előszedték régi egyenruháikat és érdemrendeiket s azután meg­kezdték a tanácskozást. X. Y. tengernagyot a Fekete-tengeri flotta parancsnokát áthelyez­ték a Balti tengeren állomá­sozó flottához, X. Y. tábornokot Kievből Odesszába helyezték és így tovább. A konferencia után ismét a kofferokba gyömöszölték az egyenruhákat és az „odesszai generális*", mint soffőr beszállt az utcán várakozó taxiba, hogy a taxiállomásra hajtson, a ten­gernagy pedig egyenesen a pék­műhelybe tartott, hogy meg­kezdje éjszakai munkáját. Ha nem is ilyen kiélezett formában, de a baloldali emigráció is sok­szor belemerült az önámító ál­modozásokba. Az ellenforradal­mi rendszerek elleni gyűlölet olykor meddő bosszúfantáziákba kergette a legszelídebb embere­ket is, olyanokat, akik soha a légynek sem tudtak volna árta­ni. Ez természetesen az aktivi­tás hiányát pótolta. A proletár emigránsok éppen mert aktívak voltak, nem élték ki magukat ilyen fantáziajátékokban. Az emigránsok között talán a zsidók szenvedtek legjobban. Azok, akik nemzedékeken át arra törekedtek, hogy asszimilálódja­nak és ebben a törekvésükben a patriotizmust sokszor a soviniz­musig vitték, nem tudták elvi­selni, hogy nemzetelleneseknek nevezték őket. A nácizmus győ­zelme azután sok zsidóban fel­ébresztette a zsidó öntudatot és sokan közülük megtagadták nemzetüket. A zsidók két táborra oszlottak: a cionistákra és anti­­cionistákra. Ezek vad gyűlölkö­déssel vitatkoztak egymással. A ' Italában az emigráció a legdiszharmonikusabb gyü­lekezet. Ezek a bogaras, minden közösségből kitagadott emberek legtöbb esetben csak gyűlölni tudták egymást. Külön típus volt az emigránsok között a foly­ton megsértődő, mindennap visz­­szavonulással fenyegető szám­­űzött­, aki egy-egy nagy fe­­lődés­ után mindig boldogan kiengesz­­telődött, feltéve, ha hiúságát ki­elégítették. Voltak olyanok, akik minden alkalmat megragadtak arra, hogy szónoki képességei­­ket csillogtassák és képzeletben újra meg újra legyőzzék az őket elűző rendszert. Az elmélet terén is mindenféle csodabogarat ösz­­szehordtak és az emigráció fél­ként papjai a kávéházakban hosszú éjszakai vitákban beszél­ték el soha meg nem írt köny­veiket. Az emigránsok egyéb keservei mellett még azt is el kellett vi­selniük, hogy gyerekeik lenézik őket. A gyerekek szégyelték, ha az apjuk magyarul beszélt. Egy ízben New­ Yorkban egy asztalos, amikor 12 éves fiával látogatá­som után a földalattin elkísért, a hosszú magyar diskurzust félbeszakítva odasúgta nekem, hogy most már beszéljünk an­golul, mert a fia haragudna, ha miatta „hunky“-nak (magyar­nak) csúfolnák. És a gyerekek nem akartak magyarul tanulni, mert ez azt jelentette volna, hogy kevesebbet játszhatnak, mint amerikai társaik. Persze, ez a sok rossz, amit elmondtam, csak az érem egyik oldala. Az emigráció harca vég­eredményben nem maradt ter­méketlen. A magyar és a többi emigráció is minden hibájával együtt, hozzájárult az ideológiai kérdések tisztázásához és sok értékkel gazdagította a nemzetet a külországokban is. Az a sza­­­­adság, amit a szoros értelemben vett politikai életből való kire­kesztés jelentett, termékenyítően hatott, sok éltető gondolatot te­remtett. A demokratikus orszá­gokban nyert tapasztalatok, a külföldi szellemi világgal való érintkezés szintén nagy nyere­ség. Voltak emigránsok, akiket semmiféle megpróbáltatás, sem­miféle lelki kényszer, vagy gyö­­kértelenség nem tudott kikezdeni s akik mindvégig megőrizték lelki egyensúlyukat. Az emigráció a horizont kitágulását is jelenti. A globetrotterek is bejárják a világot, de a népeket, országokat csak akkor ismerhetjük meg, ha huzamosabb ideig élünk valahol. Az emigráns tapasztalatait nem lehet összehasonlítani egy Cook turista tapasztalataival. Tómagam nem panaszkodhat ** rem az emigrációra. A száműzetés minden''közmondásos keserűsége ellenére események­ben és élményekben gazdag volt. Mindenkor éreztem a haladó szel­lemű világ szolidaritását és ala­posan megismertem az idegen népek életét, szokásait, gondol­kodási módját. Ha nem élek száműzetésben, soha nem ismer­kedem meg a világ szellemi elit­jével. Az évek során jóbarátság­ba kerültem a haladó szellemű világ legkiválóbb íróival és tudó­saival. A politikusokat nem is említve. Barbusse, Romain Roll­­and, Hemmingway, Hja Ehren­burg, Julien Huxley, Langevin, Aldous Huxley, H. G. Wells, Ernst Toller, T. S. Eliot, Una­muno, Aragon, Bernhard Shaw, Diego Rivers, a híres mexikói festő, Charlie Chaplin és sokan mások mind személyes jó ismerő­seim vagy­­ barátaim voltak és sok kellemes órát töltöttem ve­­lük együtt. Megjártam Európa valameny­­nyi országát és több ízben vol­tam Amerikában. Ha megkérdez­nék tőlem, hogy végigcsinálnám-e még egyszer az elmúlt 27 évet, akkor h­a a TM zavarban lennék és bizonyára csak azért felelnék nemmel, mert ez egyúttal azt is jelentené, hogy a magyar nép­nek még egyszer végig kellene szenvednie az ellenforradalom sö­tét negyedszázadát. VASÁRNAP 1946 június 9. II. évfolyam, 129. sz. ­ / 1 Elutazóit Washingtonba a magyar kormányküldöttség Szombaton reggel hat óra előtt öt perccel elin­dult a 349538-as számú repülőgép a mátyásföldi repülőtérről Nagy Ferenc miniszterelnökkel és há­rom minisztertársával Washingtonba. Háromnegyed hatkor érkezett meg Nagy Fe­renc miniszterelnök feleségével és legkisebb fiával. A Szabadság munkatársának az utazás előtt a kö­vetkezőket mondotta: — Ennek a nyugati utazásnak az a célja, hogy az angolszász nagyhatalmak vezetői előtt is köz­vetlenül vethessük fel a magyar problémát. Őszin­tén örülök annak, hogy ez lehetségessé vált, mert a személyes kapcsolatok felvétele is rendkívül kívá­natos. Természetesen lesznek politikai és gazdasági megbeszélések is. Pár perccel később érkezett meg Rákosi Mátyás, akit ugyancsak a felesége kísért ki a repülőtérre. A miniszterelnökhelyettes így nyilatkozott a Sza­badság munkatársának: — Remélem, az utazás jó eredménnyel jár. Kü­lönösen az elhurcolt javakkal kapcsolatban vannak nagy reményeink. Igyekezünk megismertetni az Egyesült Államok vezetőivel a magyarság béke­­céljait és támogatásukat kérjük a fiatal magyar demokrácia megerősítéséhez. Gyöngyösi János külügyminiszter is családjával érkezett meg Mátyásföldre. — A legjobb reménységgel indulunk Washing­tonba — mondotta indulás előtt. — Különösen lát­szü­nk abban, hogy a stabilizációhoz és az újjáépí­téshez szükséges gazdasági segítséget is megsze­rezzük. Tildy Zoltán köztársasági elnök búcsúzik a kül­döttségtől, majd Rajk László, Bán Imre, Gordon Ferenc, Keresztury Dezső, Balogh István és Balla Antal miniszterek, Vas Zoltán, Bojta Béla és Pfeif­fer Zoltán államtitkárok vesznek búcsút a minisz­terelnöktől és a miniszterektől. Bigellow amerikai követségi tanácsos mutatko­zik be a küldöttség tagjainak. Balogh István ne­vetve fordul Ries Istvánhoz: — Te, világpolgár, szinte percenként léped át az óceánokat. Legközelebb legalább egy hétig maradj Budapesten, mielőtt újra elhagyod a kontinenst. Bigellow tanácsos megkéri az indulókat, hogy fe­jezzék be a búcsúzást, mert a gépnek pontosan kell startolnia. Mindenki az órájára néz, csak hat perc múlva lesz hat óra. A filmesek és a fényképészek utolsó rohamra indulnak. Nagy Ferenc, három minisztere és Rácz Jenő gazdasági szakértő a kétmotoros repülőgépbe száll, az ajtóból mégegyszer ilyenhozzádot intenek és a következő pillanatban elindul a gép. Még egy tiszteletkört ír le az amerikai repülő­gép Mátyásföld felett és amikor az óramutató a hat órát jelzi, eltűnik a szemhatáron a repülőgép, amely pontosan 11 órakor érkezik Pak­sba. PALÁSTI LÁSZLÓ DEMOKRATIKUS NAPILAP Augusztus 1-én: új kollektív szerződés, élelmiszerekre pontrendszer Bra­v milliárd pengo

Next