Századok – 1956
SZEMLE - Hajnal István: Külföldi kritikák egy magyar írástörténeti munkáról 470
SZEMLE latok is folytak. Ezt azonban lehetőleg nem minősíti írásoktatásnak. Viszont erősen számonkéri tőlünk, hogy miért nem használtuk fel J. Destrez művét, (La „pecia" dans les manuscrits universitaires. Paris, 1935.), amely az egyetemi könyvmásolásokról értekezve, állítólag bizonyos világot vetett volna az egyetemi írásoktatásra is. A bíráló emlékezete itt tévedett, Destrez műve csaknem kizárólag a hivatásos másolókkal foglalkozik, a mesterek-diákok kézírásait szándékosan és kifejezetten kiküszöbölte vizsgálataiból. Ami az oklevélírás oktatását illeti, a bíráló ismnét tévesen idéz, mondván, hogy szerintünk a pápai kancellária írása távolról sem volt mintája az európai oklevélíróknak, hanem ellenkezőleg, mindig csak lassú epigonként követte az európai haladást. Mi csak a primitív elképzelés ellen foglaltunk állást, amely szerint az európai oklevélírás a szétküldött pápai levelek írásának leutánzása által fejlődött volna. Ismételten elismertük a pápai okleveles gyakorlat bizonyos hatását, de az egyetemi iskolázás közvetítő szerepe által. A bíráló által felsorolt hibák egyikét sincs módunkban hibánknak elismerni ; némelyik a bíráló tájékozatlanságáról tanúskodik. S általában a szándékról, hogy egy magyar munkát mindenáron diszkreditáljon. Szerinte az írás- és oklevélformák európai terjedését, hasonlóan a gótikus architektúrához, ,,a kulturális és gazdasági viszonyulások összessége" magyarázza, „amelyeknek csak egyik eleme" az egyetemek szerepe. Ósdi felfogás ez és veszélyes is, mert feladja az organikus összefüggések kutatását. Tudvalevőleg a gótikus architektúra sem járványszerűen terjedt tovább, hanem jól kiépített korporációs munkaszervezetei által. Egyáltalán, a XIII. század egész életének hirtelen nagy lendülete a szervezett munka kialakulásából következett. Az írásképzettségnek az egyetemek voltak a hatalmas korporációi. A bírálat, látjuk, végül mégiscsak beleegyezik abba, hogy az egyetemnek is szerepe volt az írás terjedésében. Elismeri az írásfejlődés európai egyöntetűségét is. Még így, ily szerényen megfogalmazva is, új és figyelemreméltó eredményei ezek kutatásainknak. Nem lett volna-e helyénvaló, hogy a bíráló a megbecsülésnek némi jelével kezelje munkánkat, egy, a nemzetközi tudományos közvélemény tájékoztatásában oly fontos szerepet játszó folyóirat hasábjain? A diplomatika specialistájának őszinte meggyőződésével tagadja B. Mayer :Zeitschrift der Savigny-Stiftung, 72. Bd., germ. Abt., 1955.) a párizsi egyetem hatását a közép-európai írásra és oklevélre : ,, e területekre vonatkozólag Hajnal nézete teljességgel elmellőzi a realitásokat". A bírálat ugyancsak kissé felületesen kezeli szövegünket : megrovással kezdi, hogy csak a legvégső sorokban ismertük be eredményeinknek egyelőre csak kísérleti jellegét — holott ezt mi a Bevezetésben is előre bocsátottuk. Ugyanott hangsúlyoztuk, hogy jelen munkánk az oklevél egyetemi oktatását illetőleg csak kutatásaink vázlatát kívánja adni, legfőbb célunk egyelőre csak általában az egyetemi írásoktatás tényének bizonyítása. Ez írásoktatásra vonatkozólag a bírálat nyílt elismerésre is hajlandó, bár önmagát fékező fogalmazásban : „Hajnalnak kétségtelenül sikerült bebizonyítania, hogy az európai írásfejlődésnél a középkori egyetemekre az eddiginél kissé több figyelmet kell fordítanunk". Elismeri az írás- és oklevélformák egyöntetűségét is, amelynek szerinte, mint a művészeti formákénak is, kultúrtörténeti alapjai vannak. Egyébként azonban csak diplomatikai fejtegetéseinkkel foglalkozik. Az okleveleket illetőleg szerinte elsősorban paleográfiai vizsgálatok kellenének — a bíráló nem vette figyelembe előző munkáinkat, holott már utalásaink is felhívhatták volna figyelmét arra, hogy azokban elsősorban paleográfiai kutatásainkról számoltunk be. Kifogásolja, hogy mi csupán egyes kiszakított formulákkal bizonyítottunk, nem említi, hogy az okleveles gyakorlat egész intézményességének összehasonlításával is, és nem csupán az egyezésekkel bizonyítottunk, hanem újszerű eljárással, kimutattuk, hogy a formák nem a kancelláriák, hanem az iskolák közvetítésével terjedtek el. Kevesli az összehasonlítás anyagát, kissé félreérthető módon csak fényképanyagunkra hivatkozva , holott fel kellett volna figyelnie arra, hogy mi annak idején nem csupán a budapesti, hanem a bécsi levéltárak óriási eredeti anyagát is feldolgoztuk. Ami természetesen még mindig nem elégséges a kérdés végleges eldöntésére , ehhez párhuzamos nemzetközi kutatások kellenének. A bíráló nagy szakmabeli tapasztalatai alapján kétségtelenül jogosan állítja szembe egyetemi elméletünkkel a közép-európai vidékek okleveles gyakorlatának belső fejlődését. De milyen értelmű ez a belső fejlődés, ha egyébként egyöntetű a fejlődés egész Európában? Minden munkánkban hangsúlyoztuk, hogy az egyetem nem egyes kiválasztott merev formákra oktatott, hanem képzettséget adott, formák változatos kincstárával , és a hazatért tanulók a „licentia docendi" birtokában, otthon iskolákat nyitottak, amelyekben idővel helyi-vidéki sajátosságok alakultak ki. Az írásfejlődés helyi sajátosságainak felismerése csak segíti a kutatást az európai egyöntetűség lényegének felismerésében, azaz az egyetemi oktatás valódi természetének megismerésében — de