Századok – 1958
Történeti irodalom - Emlékkönyv Kelemen Lajos születésének nyolcvanadik évfordulójára (Ism. Benda Kálmán; Dercsényi Dezső; Póczy Klára; Tarnai Andor; Tóth András) 434
436 TÖRTÉNETI IRODALOM Egyiknek-másiknak fogyatékossága azonban, hogy csak kevéssé használják fel a modern régészeti irodalmat, sőt a magyar szakirodalmat sem aknázzák ki teljes egészükben. * A középkori történettel foglalkozó történeti tanulmányok közül időrendben legkorábbi Makkai László ,,A mezővárosi földhasználat kialakulásának kérdései (A »telkes« és »kertes« földhasználat a XIII—XV. században)" c. tanulmánya. Makkai azt vizsgálja, hogy mikor és hogyan alakult ki a magyarországi mezővárosok földhasználatának az a gyakorlata, hogy határuk egy részét, mégpedig a termelés szempontjából legfontosabb részét a jobbágytelki rendszertől független szabad magán földként használták, melynek hasznosításába a földesúr sem szólt bele. A cikk, mely módszertani és tartalmi szempontból egyaránt figyelmet érdemel, csupán Pest megyével, ezen belül is elsősorban Kecskemét, Cegléd és Nagykőrös mezővárosokkal foglalkozik, s vizsgálódásai befejeztével maga is jelzi, hogy gondolatmenetének számos pontját ez idő szerint megfelelő mennyiségű adattal nem lehet alátámasztani. A forrásanyag hiánya következtében keletkezett hézagokat azonban éppen gondolatmenetének logikájával, az egymástól időben és térben távolabb álló adatok következtetéses összekapcsolásával hidalja át. Erre különlegesen szép példát ad akkor, amikor a „telek" fogalom jelentésváltozásainak vizsgálatával a nyert eredményeket történeti síkon alkalmazza. Kutatásainak végeredménye az, hogy fenti három mezővárosban a szolgaparasztok szökése következtében műveletlenné vált földesúri allodiumokat a mezővárosok lakossága „valamilyen módon" megszerezte, s hogy ez a folyamat időben a szabályozott talajváltó rendszer elterjedésével, ill. a jogilag egységes jobbágyság kialakulásával esik egybe. Makkai eredményei további kutatásra kell hogy serkentsenek. Középkori társadalom- és gazdaságtörténetünk egyik komoly kérdése nyerne megoldást, ha a Pest megyei fejlődésről mondottakat országosan általánosítani lehetne. A tanulmány komplex módszerét ebben az esetben óvatosan tovább lehetne fejleszteni és más területeken is lehetne alkalmazni. Módszertanilag is mintaszerű Bónis György cikke „A somogyvári formuláskönyv"ről. Bónis a marosvásárhelyi Bolyai Tudományos Könyvtárban őrzött XIV. századi formulás könyvet veszi vizsgálat alá. Részletes körültekintéssel meghatározza a könyv összeállításának korát, jellegét, majd a formulák között található bírósági iratokból, azok családi és helynév anyagából megállapítja, hogy egybehangzóan Somogy megyére, közelebbről a somogyvári bencés konventre mutatnak, mely 1224-től az 1460-as évekig folytatott hiteleshelyi működést. A formulás könyv különben — az Anjou-kori Ars Notarialis mellett egyetlen ismert középkori formulás könyvünk — értékes adalékokkal járul a XV. század magyar jogtörténetéhez, egyben pedig sejteti azt az utat, mely éppen az ehhez hasonló, közkézen forgó, tanító célzatú gyűjteményeken keresztül elvezetett a magyar világi jogászság körében élő helyi szokásjogok egységesítéséhez, annyira, hogy egyes elemeik Werbőczi Hármas Könyvében is megtalálhatók. Gustav Gündisch (Winz und die sächsische Nationaluniversität) aprólékos adatok sorozatának összeállításával érdekesen és tanulságosan mutatja be, hogyan sikerült a marosi kereskedelem révén mezővárossá fejlődött Alvincnek a XIV. század végére az erdélyi vajda joghatósága alól a szász autonóm szervezetbe átkerülnie. Majd pedig amikor a XV. századi török betörések visszavetik a város fejlődését, a megritkult lakossági helységet hogyan szakítja el 1526-ban I. Lajos király rendelettel a szász Universitastól, hogy magánbirtokosoknak adományozza. Tanulmánya meggyőzően mutatja a középkori Erdély jogi, társadalmi és gazdasági problémáinak szoros, egymástól elválaszthatatlan összefüggését. A cikk függelékében közölt két XVI. század eleji iratra, mint az erdélyi társadalmi élet két érdekes és fontos dokumentumára külön is felhívjuk a figyelmet. Hunyadi Jánossal 3 tanulmány is foglalkozik. Mihail Dan számos adat felsorakoztatásával bizonyítja, hogy Hunyadi hadserege csak részben állt zsoldosokból — nagyobbik felét a környező és a török előnyomulásától fenyegetett népek népi önkéntesei alkották (Hunyadi hadseregének összetétele és jellege). Munkája, mely Hunyadi hadseregéről és hadművészetéről készülő nagyobb monográfiájának egy része, értékesen egészíti ki a magyar hadtörténészek által a legutóbbi időkben végzett kutatásokat. Cselényi Béla „Az 1456-dik évi nándorfehérvári csata néhány részletkérdéséről" c. tanulmányában a július 14-i vízicsata utáni dunai harcok részleteit vizsgálja és tisztázza. Francisc Pall a hírhedt oklevél-hamisító Marnavics Tomkó János boszniai püspök két hamisítványának a történeti irodalomban való utóéletéről számol be (Despre doua documente false : al lui Ioan de Hunedoara si al lui Matia Corvin, din anii 1448 si 1459). Az okiratokról ugyan Franciscus Blancus albán püspök már 1636-ban bebizonyította, hogy hamisak, de ez eddig elkerülte a figyelmet.