Századok – 1997
Közlemények - Kozma István: Családnév-változás és történelem (1894–1956) II/383
NÉVVÁLTOZTATÁS ÉS TÖRTÉNELEM (1894-1956) 387 előírta, hogy „... az apjuk nevéhez fűzött -ics, -vics szótagot meghagyják ugyan, de köteleztetnek arra, hogy azt állandóan használják." A korszakban jelentkező asszimilációs folyamatokra (nyelvi magyarosodásra) utal az 1815. május 9-én kibocsátott körrendelet, melyben a német hangzású nevek magyarosításának megakadályozása céljából visszamenőleges felülvizsgálat tárgyává tették a korábbi névmagyarosításokat is, abból a szempontból, hogy azok vajon megfelelnek-e az 1814. november 13-án kelt rendelet előírásainak.10 2.) A reformkortól a történeti Magyarország felbomlásáig A névváltoztatás a reformkor táján kezdett összekapcsolódni a magyar nemzeti mozgalommal, közelebbről a polgári modernizációra beállított liberális nemességnek az allogén kisebbségek számára asszimilációs társadalmi szerződést kínáló törekvéseivel. Egyes nem magyar népességcsoportok beolvadására már a korábbi évszázadokban is számos példát találunk (kunok, örmények, török és szláv néptöredékek, stb.), ám az asszimiláció kérdése a 18-19. század fordulójától, vagyis a modern nacionalizmus kibontakozásának kezdetétől, merőben új megvilágításba került. A nemzetiségi hovatartozás, a magyarosodás, illetve a magyar államon belüli nemzetiségi erőviszonyok kérdése ekkor merült fel először politikai éllel. Közismert, hogy a 19. század első felében (s ez érvényes volt egészen a 19. század végéig) a magyar etnikum a Magyar Királyság lakosságának kevesebb mint 50%-át tette ki. Az egységes magyar polgári nemzetállam megteremtését zászlajára tűző liberálisoknak így „rövid- és középtávon ... modus vivendit kellett találni az egységes, tisztán egynyelvű nemzetállam igénye és a tényleges nemzetiségi erőviszonyok között. Ezt szolgálta az államnemzet koncepciója, melyben minden, az állam területén élő polgár, nemzetiségre való tekintet nélkül mint hungarus, részt vehet, amennyiben lojális az egységes államhoz ... s ennek fejében megtanul magyarul". A nyelvileg egységes nemzetállam „...azonban nem a nemzetiségek kizárásával vagy alávetettségben tartásával volt hivatva megvalósulni, hanem azok széles körű asszimilációjával, mely elsősorban a nyelvi elmagyarosodást jelentette. A magyar liberális nemesség egy asszimilációs társadalmi szerződés útján kísérelte tehát meg a nemzetállam megteremtését s egyben saját hegemóniája legitimációjának újrafogalmazását".11 Ez a társadalmi szerződés egyéni jogkiterjesztést, polgári jogegyenlőséget, politikai hatalomban való részesedést, helyi szinteken gyakorolható nyelvhasználati jogot ígért az elkülönülésen alapuló allogén lojalitás feladása, a nemzetiségi kollektív jogalanyiság követelményéről való lemondás és a magyar államnyelv elsajátítása fejében. A koncepciót a különböző allogén csoportok eltérően fogadták. Leglelkesebben a zsidóság azonosult az asszimilációs társadalmi szerződés gondolatával, mely státuscsoport hosszabb távon a közösségéhez tartozó egyének és a felekezet egészének emancipációját remélhette ettől. Köreikben az önkéntes asszimiláció nagy lendülettel indult meg a reformkorban, s ennek intenzitása egészen a 20. század második évtizedéig kitartott. A liberális közvélemény a zsidó önasszimilációt a nemzeti érdekkel egybevágó fejleményként értékelte, és támogatta azt. A polgári