Századunk, 1844. január-december (7. évfolyam, 1-104. szám)
1844-01-28 / 8. szám
8. szám. Hetedik esztendei folyamat 1844. Januar 1., SZÁZADUNK. Vasutak. A sok alkalommal helytelenül is felhozatni szokott kedvencz tétel: „Haladás a jelen kor jelszava“m int a magyar honnak is, melly már csakugyan indulóban van a szükség által kitűzött azon czélja felé, mellyen a hazai közkereskedés gyarapításából is nemzeti jobblét remélhető. E czél eléréséhez a feladatoknak legsürgetőbb egyike: a jól alkalmas közlekedés, melly azonban nálunk majdnem egészen hiányzik; s ép e hiány azon visszatartó gát, melly a bőkezű természet adta forrásainkból gyűjtött termesztményeinket bajjal — sőt némellykor épen nem is engedi eljutni a közpiaczra, hol rajtuk tömérdek szükségeink födözhetése végett pénzt cserélhetnénk. Közönségesen vannak ugyan két árok közé szorítva töltött tereink, de utaink alig léteznek. Ezeket nem ritkán — ha épen az árok engedi — letérve ama töltésről, az árkon kívül gyepeken, mint Isten teremtette, és szántóföldeken keressük s találjuk is fel — de minő állapotban ? — illy közlekedés módját a tökéletesedés után vágyó mai szellem el nem tűrheti, s ugyancsak már nálunk is foglalatoskodik alkalmasabb mód feltalálása és előállítása körül. Vannak, kik jól elkészítendő közönséges utakon is ezért érni reménylenek, midőn mások inkább a vaspályákban helyezik bizalmukat. Azonban ha e kettő közti választásban a tapasztalásnak, mint legbiztosb mesternek tanítását követjük, úgy az elsőbbséget a vaspályáknak fogjuk adni, miután olly országokban is, hol drágán készült, rendezett és legjobb karban tartott közönséges országutak már léteznek, ezek mellett, köztudomás szerint, szinte vaspályák is — mégpedig napról napra szaporodva — épülnek, mellyeknek mindegyre növekedő élénksége és jövedelmezése a közönségre úgy valamint egyesekre nézve hasznos eredményt bizonyít. Igaz ugyan, hogy a vaspályák építése eleve többe kerül, mint közönséges utak helyreállítása; ellenben fentartásuk annál olcsóbb, miután köztapasztalás szerint ott, hol épített közönséges országutak vannak, ezeknek jó karban tartása— még czélszerű útirendszer mellett is— körülbelül 7000forintba kerül egyegy mérföldre, és mennyivel kerülhet többe nálunk, hol a czélszerű úti rendszerhez kivántató készpénznek egy részét az adózó nép válta meg eddigien verejtékével. Hol a közönséges országos kereskedési utakat vaspályák pótolják, ott az egyéb közlekedési utaknak is jó karban tartása könynyű lévén, általán jól alkalmas a közlekedés, miilyenre nekünk legsürgetőbb szükségünk van, miután nemcsak áruczikkeket kívánunk egy helyről a másikra szállítani,hanem társaságban élvén, egymást fel is akarjuk keresni. Azonban hány vidék nem találtatik olly szerencsétlen , hogy az emberek az év nagy részeiben még csak a szomszédba sem képesek utazni, hova pedig őket majd szülői, majd gyermeki, majd egyéb rokoni s felebaráti kötelességek hívják. Vasutakat tehát uraim, és ismét vasutakat, hogy hazánk egyik tiszteltjének, Palóczy Lászlónak múlt országgyűlésén hazafiai kebléből eredeti bölcs kifejezésével élve, egész Magyarhonunk vasutakkal , mintegy hálóval, legyen bevonva. Mert ugyanis csak vasutakon érhetjük a többi nemzeteket az előhaladásban utól, sőt némellyekben el is hagyhatjuk. Már most a kérdés: miképp országos közköltségen-e, vagy pedig inkább vállalkozó társaságok által építtessenek a vaspályák? Az országos költségein építésre nézve el nem kerülheti figyelmüket azon mindennapi szomorú tapasztalás, miszerint — csak a közelebbi időkben történtekre is tekintve — vérző szívvel érezzük az annyi hazafias áldozatokba került intézeteink jelen hiú állapotát, s miért? Mert közkezelésre bízattak. Ki fogná — másokat itt elhallgatva — a magyarországi vasutak akár építéséhez, akár pedig elkészültek után a működéshez és kezeléshez megkívántató tagokat választani ? Kormány-e ? országgyűlés-e ? vagy tán egyes törvényhatóságok? Lenne-e valaki, s ki lenne, s mikép felelős irántuk? Mi kezeskedik a felől, hogy nem egy hatalmas párt fogná magának a választás jogát kivívni ? s ha ez történnék — csak egy kis visszaemlékezés a mai választási eseményekre— lehetetlen fel nem hagynunk azon gondolattal, hogy a vasutak építését s kezelését nálunk országos közös alkalmazásra bízni lehessen, kivált midőn több szomorú példák azt is tanúsítják, hogy még azon frigyszekrényt is, mellyben az adózó nép minden erőködéseinek bérét adókép behordja, hirtelen kezek ellen — mind a mellett is, hogy a felvigyázat rendszerezve van — mentesítve nem látjuk; hát még a vaspályák hosszas vonalában szükséges számos állomásokon, mindannyi nélkülözhetetlen fiókpénztárakkal mi történhetnék? S ki fogná majdan a fogyatkozást pótolni? mikor, s mikép következnék az elégtét? De tegyük fel, hogy az isteni gondviselés már 1844ik évtől kezdve jövendőre nézve alkalmatosabb emberek felől gondoskodott, valljon honnan kerülne ki nálunk a pénz ? melly nélkül pedig még angyali kezelés mellett is vasutakat — annyi milliókba kerülőket — építeni nem lehet. — Talán adós eddigien szokásban volt szabad ajánlat, vagy tán kölcsön utján? Már hogy adózás és szabad ajánlás utján a sok millió pengő forintokba kerülő vaspályákra nézve ezért érni jelen állapotunkban lehetetlen, azt igazolja azon körülmény is, hogy nálunk adózási s egyéb segedelmezési rendszer hiányzik, s ép ezen hiánynak tulajdonítható az, hogy nem milliókra, hanem csak százezerekre terjedő ajánlásainkat is a múlt országgyűlés óta e jelen ideig tökéletesen a törvényhatóságok behajtani képesek nem valának. Illy mód mellett majd meg megakadván s félbeszakadván az építés, megtörténhetnék , hogy ha egy része az építésnek elkészülne is, ezt a másik rész elkészülhetéséig már maga az idő is annyira megemésztené, hogy ezt is újra kellene ismét építeni, sigy majd az építésnek soha vége, a haszonnak pedig soha kezdete nem lenne. Vagy tán kölcsön utján juthatnánk czélhoz? — Háladatlan az és igazságtalan, ki gróf Széchenyi István urnak eléggé nyilvánított kétgarasos tervében is legtisztább hazafiui szándékát meg nem ismeri; azonban mindaddig, mig holdföldeink felmérve és telekkönyvekbe részletesen is beiktatva nem lesznek, miután a tisztelt grófot közelebbről van szerencsém ismerni, elhiszem felőle azt, hogy ha neki 50,000 holdra terjedő, de föl nem mért s tehát apodictice nem bizonyos nagyságú telke van, ő azt akkor, ha ehez képest kellene neki a közjó előmozdításához járulni, inkább 60 ezer holdra, mintsem negyven ezerre vallaná; de hány illy Széchenyiekre találnánk? valljon nem több ollyanra-e, ki egész ellenkezőt