Századunk, 1845. január-június (8. évfolyam, 1-52. szám)
1845-01-28 / 8. szám
§. szám. Nyolczadik esztendei folyamat 1845. •Január 3.* SZÁZADUNK. Egy elbocsátott lándzsás vándorkönyvéböl. A sószőr-bokréta. (Vége). Midőn még a dzsidásoknál szolgáltam, engem délutáni sétalovaglásom ama derék malom mellett szokott elvinni, melly néhány puskalövésre fekvék azon városkától, hol az ezred botondja*) volt. Ha utamat szántszándékosan választom-e , vagy csak a véletlentől vezettetem e tájékba, arra emlékezni nem egészen tudok, de igen arra, hogy a fiatal, karcsú, halvány molnárnét néha a malomajtó előtt ülni láttam. Kevesbbé érdekes, de épen olly gyakori volt a molnárrali találkozásom, ki az ellentétben vén, vastag, vöröspofáju s kék-öklü kamasznak neveztetheték. Különösen felötlők valának azonban az asszony csodaszép, hollófekete hajfonadéki, mellyeket ő a honi szokás szerint fonva hordott, és a mellyek térdem alól értek. Egyszer, midőn a malom előtt elmentem, hangos zokogást és sírást hallok. Paripámat megállítottam , az ablakon bepillantok, és a hátulsó kamrában a szegény nőt a földön heverni látám, kit férje hajánál fogva keményen tartva, ütött, vert. Rögtön leszállok, lovamat az ablakrácshoz kötöm, s a szobába betoppanok. „Piha, Péter mester“, mondám, „szégyelje kend magát, szegény nejével illy roszul bánni, ezt becsületes férj nem teszi!“ — Házamban én vagyok az úr, orditál. — Én erőt vevek magamon, s egész nyugalomban gondolom: ő meg sem fogja nekem az ajtót mutatni, s magát legalább jelenlétemben illy erőszakoskodástól megtartóztatandja; különben gondolja meg, hogy a jótékony természet engem hasonlólag némi testi erővel megáldott, melly nekem a házi béke föntartására szolgálatid. — „A szipirtyónak **) nincs egyéb dolga, mint lószőrét fonogatni s kefélgetni, a helyütt hogy a konyhában dolgoznék“, — dörmögé ő durczás távoztában. — A szegény némber az ajtó elibe kiülő, széttépett haját újra rendbe szedendő. — „Ah“, mondá ő, „mit tehetek róla, hogy neki a szolgáló jobban tetszik, mint én, és ő minden alkalmat arra használ, hogy megverjen — ő ugyan fölötte hamar el is érendezte czélját és megelégülhetend, mert én úgy sem húzom sokáig; az orvos maga mondja, hogy tüdővészben vagyok, s férjem ezen való örömében neki mindjárt két zsák finom búzalisztet küldött a házába; — de, ah! mindennek szerencsétlen hajam oka!“ — Tudakozásomra, hozzátéve: „Az már otthon szerencsétlenségem vala; öt gyermek közöl egyedül én vagyok fekete-hajú, apám ezért gyűlölt; anyám , ki valami saját vagyonnal birt, ezt nekem hagyá, s ezért kére meg mostani férjem, daczára ezen fekete hajtók idegenségének, mert ő csak a világos szőkéket szereti! Apám és testvérimtől hazulról szinte kilöhetvén, remélem, hogy engedelmességem és hűségem által férjem szeretetét csakugyan megnyerhetem. Én gyönge s beteges a legnehezebb munkákat is teljes készséggel magamra vállalom, de férjem engemet szolgálóvá s a szolgalányokat házi asszonyokká tévé! De istennek legyen hála, remélem, hogy őszig, mint az orvos mondja, mindent kiállottam,— és mégis mondják az emberek“, — s mellette szárazra tolné mosolygva szemeit, — „hogy hajam szép, s az asszonyok a városban illy díszt drágán megfizetnének. — No, ha meghalok, azt a hadnagy urnak hagyom; de magára vigyázzon, mert ahhoz átok ragadt!“ — A legközelebbi kikeletkor szabadságombul az ezredhez bemenék. Magamat jelentnem kelle, s még ágyban fekvém; katonaöltözetem nemeit hű Bialeckim rendezgeté, midőn Panegorsky trombitás, fodrász, tollékárus és ezermester az ajtómon kopogtata. Az ezredtőli távollétem óta a ruházatban változás történt. Tollbokréták helyett lószőr-tokréták tüzeltek sisakdíszül a csákókra. Különös becset helyzenek e változtatásban, és a szegény lovak a legelőn, sőt az istálókban is gyakran kénytelenek valának farkaikat elveszteni, hogy fejeinket azokkal ékesíthessék. Az igazi csinyzők *) azonban maguknak nagy áron finom, ragyogó asszonyi hajból készült bokrétákat vettek, mellyek természet szerint sokkal jobban tűntek ki. Panegorsky ur nekem most a katonai piperének**) olly megkivántató szerét hozá. „Kár“, mondá ő, „hogy én a hadnagy urnak azon bokrétát nem hozhatom , melly nálam a múlt ősztül fogva hevert az, — de ez titok — a meghalt molnárné hajából való volt.“ — „Hát a szegény, deli, halvány molnárné meghalt?“ kiáll ám. „Igenis, amúgy lassan kint, mintegy halálra vereték“ — viszontá ő hidegvérüleg,— „az nem is a vastag Péternek való asszony volt. Ő most a kövér Ancsát veszi el, ez egészen más fehér személy! Ő a boldogultat nem is szerette, s mikor az meghalt, a sírásók azt mindjárt másnap a házból a halotti kamrába czipelték. Csakhamar egynéhány forint és egykét pint boron megverém tőlük a szép czoffokat. Ezekből lett ám csákóbokréta! Ez megér tíz aranyat, hasonlóval még maga az ezredtulajdonos sem bir! — Immost ... hadnagy jőve, ki épen a játékban sok pénzt nyert vala, magát újból ruházá, s a bokrétát megvevé böcsületemre, azt kegyednek szerettem volna juttatni!“ — Én Panegorskyt kifizetém , s menék magamat jelenteni. Katinkának (igy hívták a molnárnét) hajáról sokat gondolkozom. Mikor a malom mellett újra ellovaglék, a ház előtt a virágkertek szemétpocsétává valának változtatva — a poczokos molnár részegen az ajtó előtt ült, s engem kajánul köszönte. — Hazatértemkor a botondnál iszonyatos nesz vala. N. . . hadnagy magát agyonlőtte , minek oka a játékbani nagy vesztesége volt. Holmié árverés utján eladaték. M ... hadnagy , ki épen Bécsbe utazék , hol neki, mint házasulandónak, teljes fényben kelle megjelennie, bútorai nagyobb részét megvásárló. Rövid időn egy levelet verék, melly nekem hírül adá, hogy néhány héttel házassága véghezmenete előtt, melly szerencséjét megalapitandotta, hirtelen világban meghalt. Ez időben Bécsben egy jeles katonatiszt vala, ki a századhoz áttéteték. Ez gróf M... hátrahagyott eszközeit megvevé. Alig *) Bolond, Slab , régi hadi műszó. **) Szipirlyó , Vettel, erdélyi szó. *) Csinisző, elegáns, a „fényűző“ hasonlatára teremtett új szó. **) Pipere, dandismus, olvasd, dandismus.