Szcenárium, 2019 (7. évfolyam, 1-9. szám)

2019-05-01 / 5. szám

lentenek ezek és hogyan használhatók fel a történelemtudományban. Semmi sem lehet távolabb a valóságtól. Nagyon sok a tárgyalás, de igen kevés az egyet­értés azt illetően, hogy van-e értelmes kapcsolat az egyéni kognitív pszichológiai folyamatok és bizonyos csoportok kulturális reprezentációi között.­ Barbara Misztal a Theories of Social Remembering (A társadalmi emlékezés eli­méletei) című könyvének egy fejezetében végigköveti a történelem és emlékezet fogalmainak értelmezéseit az utóbbi néhány évtized teoretikusai körében. Meg­jegyzi, hogy bár a két terminus használata sokszor félreérthető, az emlékezet fe­lőli megközelítés inkább a múlt rituális eszközök általi megidézésére vonatkozik, és célja, hogy időtlen létezőként a jelenbe hozza múltat. Ezzel szemben a törté­nelmi megközelítés a múltbeli események reflektív feltárására vonatkozik, tu­datosítva a múlt irreverzibilitását, és célja szerint arra törekszik, hogy feltárja a múltbeli események oksági viszonyait.10­1 Bár a 19. században kibontakozó tu­dományos intézményesülés az objektív valóságot rögzítő történelem primátusát erősítette az emlékezettel szemben, ezek az amúgy tárgyszerűnek hitt munkák is visszatükrözik az adott korszak emlékezetének prioritásait és ideológiai meg­kötöttségeit (pl. kiteljesedő nacionalizmus). Az emlékezet és történelem me­rev elkülönítése a pozitivista történettudomány alkonyát követően is fennma­radt. Maurice Halbwachs szerint a történelem ott kezdődik, ahol a hagyomány véget ér, így a kollektív emlékezet mindent a jelen perspektívájából, leegyszerű­sítve rögzít, míg a történelem korszakokat határol el és a múltat kritikusan dol­gozza fel, így, míg az emlékezetnek annyi formája van, ahány közösség, addig a történelem egységes. Az emlékezet mindig egy adott csoporthoz kötődik, amely ápolja és életben tartja.11 Misztal hangsúlyozza, hogy a történelem és az emlé­kezet ilyen merev elkülönítése a 20. század második felére már meghaladott­nak számított. Ennek fő oka az, hogy maga a történetírás is jelentős változáson ment át: a második világháborút követően például sok történész fordult a rítu­sok, gyakorlatok feltárása felé vagy a múltbéli gondolkodásmódok kutatását tűz­te ki célul. A hatvanas években kibontakozó oral history mozgalom az alulról építkező történelem alapja lett, még akkor is, ha a tradicionálisabb történészek gyakorta kétségbe vonták ezeknek a történeti munkáknak az objektivitását.12 A Hayden White (1978) és Michel Foucault (1977) munkásságával fémjelzett ismert történetkritikai törekvések tovább erősítették a történettudomány önref­lexióját, tudatosítva a történeti munkák ideológiai elfogultságát. A nyolcvanas évektől kezdve az emlékezettudományok vonták kétségbe a múlt történelem 9 Jay Winter, Emmanuel SIVAN: War and Remembrance in the Twentieth Century, Cambridge University Press, 1999, 2. 10 Barbara A. Misztal: Theories of Social Remembering, Open University Press, Maiden­head Philadelphia, 2003, 104-11 Maurice Halbwachs: The Collective Memory, trans F. J and V. Y. Ditter, London, Harper Colophon Books, 1950 [1926]. 12 Misztal, i. m. 102. 94

Next