Szeged és Vidéke, 1903. május (2. évfolyam,104-130. szám)
1903-05-01 / 104. szám
leszögezte Széll Kálmánt minisztertársaival és többségével együtt. Amikor Eötvös kijelentette, hogy a nemzet becsületének, közérzetének kérdéséről van szó, amelyet csak azért nem lehet megoldani, mert két akarat áll egymással szemben, éspedig : a nemzeté és a koronáé, amelyet a kormány képvisel és ez a két akarat egymást megérteni nem tudja, akkor olyan elemi erővel tört ki az ellenzék minden árnyalatának lelkesedése, aminőt csak isten kegyelméből való nagy szónokok tudnak elérni. Amikor pedig odáig jutott beszédében, hogy a kormányelnök búcsúbeszédére fog reflektálni, akit egyénileg becsületéért és tehetségeiért tisztel, de államférfial működését kárhozatosnak tartja, mert ő abban különbözik Deák Ferencztől, hogy Deák a tényleges viszonyokból semmit sem engedett át Ausztriának ingyen, míg Széll semmi ellenszolgáltatást nem akar adni az utóbbi nagy áldozatokért. — Széll megsemmisülve ült helyén s mindenki tudatában volt annak, hogy Eötvös nyilt, bátor föllépése az alkotmány és a magyar nemzeti érdekek diadalához fogja vezetni az ellenzék küzdelmét. Ezután a népgyülések és küldöttségek jelentőségét aposztrofálta Eötvös és azt a kijelentést tette, hogy 33 esztendős közpályáján fölemelőbb jelenséget nem látott, mint ez; elzárkózni előle vagy kicsinyleni tehát nem lehet annak, aki a nemzet megnyilatkozását tiszteletben akarja tartani. Végül néhány búcsúszót intézett Széll Kálmánhoz, a következőket mondván : — Széll Kálmánt utoléri az a sors, ami Magyarország újabbkori történetének minden értékes államférfiét utolérte, hogy t. i. mihelyst a korona kegyéből kiesik, minden nagy tudása és képessége mellett közönséges, szürke emberré válik, mert nálunk kifejlődött az a sajnálatos köztudat, hogy nagy ember csak az, akire a korona ráveti fényét. De mégis Széli tehetsége nem vész el a nemzetre nézve, mert elvárja hazafiságától, hogy ha el kell is hagynia a korona fényét, dolgozni fog a nemzet érdekében, az ellenzéken. Perczekig tartott Eötvös beszédének elementáris hatása, aminek elmúltával következtek Kossuth Ferencz, Széll Kálmán és Apponyi Albert gróf rendkívüli horderejű politikai kijelentései, melyekről lapunk külön kiadásában már részletes tudósítást adtunk és amelyek a magyar politikai élet új epochájának az egész nemzet várakozását feszültségben tartó beköszöntését jelzik. Rátkay László lelkes beszéde, melylyel a képviselőház működésének felfüggesztését indítványozta az ex-lex idejére, nem tette meg a kellő hatást, mert lényeges alkotmányjogi tévedésre volt alapítva, amennyiben azt vitatta, hogy holnaptól kezdve nincs az országnak felelős kormánya, holott éppen megfordítva, a budget nélkül való kormányzás a kormány teljes politikai és jogi felelősségét állapítja meg. Ezt élezte ki Apponyi gróf elnöki enuncziácziójában és ezzel vette elejét annak a kilátásba helyezett viharos vitának, amelyet az ellenzék a holnapi napirend megállapítása tárgyában fölidézni akart. Május elsejével tehát a Széllkormány a parlamentarizmus mezében abszolutisztikusan működő kormánynak tekintendő. Ismerve az ellenzék elhatározását és ismerve a nemzet hangulatát, kétségtelen, hogy a Széllkormány napjai meg vannak számlálva, mert a király Széll Kálmánék kedvéért az alkotmány romlását hoszszabb ideig tűrni nem fogja. A „SZEGED ÉS VIDÉKE” TÁRCZÁJA. Művészet. (Mantegassa Pál, „Egy csók háromban“ csimü művéből.) Olaszból fordította : Pazár Béla. — Kedves grófnő, én távozom. — Miért oly hirtelen ! — Mert ma is azt veszem észre, hogy untatom önt. — Dehogy, kedves Alfonz, ön nem untat engem, de maga is beláthatja, hogy nem nagyon mulattathatnak az ön örökös ismétlései. Ma századszor ismétli előttem ugyanazon dolgokat, melyeket pár nappal ezelőtt el kezdett mondani, mikor engem megismert s amelyeket ezer és százezer ember ismételt előttünk s ismételni fog ezután valamely hölgy előtt. — De bűne az, ha mindennap, minden órában ugyanazt a vágyat, ugyanazt a heves kivánságot érzem, hogy elmondjam önnek, amit érzek ? — Igaz, igaz, de legalább új formát találna . . . hiszen ön művész, eredeti, fiatal kora daczára már híres művész, az ön vulkáni agyvelejében más dolgoknak kellene forronganiok. Nosza, kedves Alfonz, üljön le kissé még, beszéljünk a művészetről. Alfonz rosszkedvűen s anélkül hogy letenné kalapját, melyet — menni készülvén — pár perccel előbb vett kezébe, erőltetett jókedvvel leült egy karszék támlájára, oly helyzetben, mint aki menni készül, azután félig sóhajtva, félig bosszúsan ráhagyta. — Nos hát, grófnő, beszéljünk a ma- A livornói sétány legarisztokratikusabb részeiről, villáinak egyikében volt az a kis szalon. — Emlékezhetik, Alfonz, hogy én önhonnan ő elrohant és sietve vette útját a nek egyszer mily Ígéretet tettem, melyet nem tenger partja felé feledtem el, sőt még ma is nagy örömmel Az a hirtelen harag, mely az ifjú művész gondolok rá, lelkéből előtört, pár percz alatt elpárolgott. — Igen, olyan matróz-féle Ígéret volt, és valóban ilyen napon, ebben az órában, melyet vihar idején tesz s amelyet gyorsan ilyen éghajlat alatt nem is tarthatott sokáig, s teljesen elfelejt szélcsend idején. Ma csak október első napjaiban tartunk, de a levegő azért emlékszik rá vissza, mert látja, hogy még langyos és friss volt, csendes és illatos, engem vihar fenyeget . . . mintegy távolról visszatérő illata a tavasz— Megígértem önnek . . . mondja meg, nak. Szép volt, teljes, fenséges, derült nap, mit ígértem, ha ön meghatározza nekem a mintegy harmincz éves szép asszony, művészetet. Ön nem akarta megmondani ne- Esti öt óra volt s a nap leáldozni kém még azt sem, hogy ön naturalista-e, készülvén, ferdén lövelte párákkal teli sugavagy idealista és én nagyon szeretném halrait, elsimulva a fenyők, oleanderek s a livornói lani az ön meghatározását. fényes sétány egyéb fái között. Alfonz a — Jól van, Claudia, mondá felállva tengerpart szélső szegélyénél találta magát. Alfonz, megyek a tengerhez, hogy keressek melyet, mint leánykáját, a tenger örökös meghatározást az ön számára, kedvteléssel csókolgat. — Alfonz, keresse az eszményt! A szelíd szépségnek ezen végtelen össz— Lehetesen, azt nem találom meg hangjában két csodás elem vegyült össze: többé! felhőtlenség és hullám nélküli tenger. Tenger — Miért? — kérdé a grófnő, legyezve és ég csendes szerelemben egyesültek, hogy magát szemléljék a napot, az ő örökkévaló kincsü— Mert azt távol van, mert eszményi s két, mely őket elhagyni készült. Fent halaz eszményi nem közeledik, nem érinthető svány azur-kékség, majdnem opálszinüi ; alul nem is bírható, ultramarin-kék, majdnem feketébe játszó, — Sebaj, keresse folyton, melyek váltakozva terjedtek, áradoztak néma — De hol ? csodálatukban. — Itt, kint, mindenütt és ha nekem azt A nap, e hatalmas, büszke egoista rámondja . Én felfogtam azt egy pillanatig s laszra méltatta e kettős elragadtatást, majdéreztem azt; — meg lesz akkor önnek az nem fagyos mosolyával, aranynyal itatva ereje is, hogy visszaadja azt művészeti mund azon parányi hullámot, melyet egy halászkárban és máshol . . . evezője,, vagy egy jégmadár szárnya csapott Alfonz bosszúsan köszönve, sietve rá fel a tenger sima tükréből, vozott. Alfonz sokáig elragadtatva szemlélte e SZEGED ÉS VIDÉKE. Szeged, 1903. péntek, május 1. A czukoregyezmény Bécsből telefonálják ; Magyarországot tudvalevőleg azzal vádolta a külföld, hogy nem tartja be a brüsszeli czukoregyezményt. Ebben az ügyben ma Bernreiter dr. volt osztrák kereskedelmi miniszter és Hieronimy Károly Brüsszelbe utaztak, hogy a kongresszus összeülése előtt tárgyalást folytathassanak a czukortörvényről. A többség akarata — és az obstrukczió. E czimmel egy füzet jelent meg Kolozsvárott dr. Deák Albert tollából. A mai politikai röpirat gombavilágában még alig nyomattak ki okosabb, világosabb s érveiben meggyőzőbb politikai tanulmányt, mint ezt. Deák egyszerűen nem tendencziával írta meg röpiratát sem erre, sem arra, ha csak az igazság keresését nem vesszük tendencziául. A szerző teljes elfogulatlansággal ismertetvén a helyzetet, a politikai helyzet idáig való fejlődését, a következőképen konkludál. Érdemes az elolvasásra, oly egyszerű, oly természetes és magas szempontú igazságokat mond. Országgyűlés. A képviselőház ülése. Budapest, április 30. {Saját tudósítónktól.) Ma tartotta a képviselőház egy ideig utolsó alkotmányos ülését. Feszült várakozás közt, általános érdeklődéstől kisérve az indemnitás mai folytatólagos tárgyalása során, függetlenségi részről EötvöS Károly, az ellenzék harczias bajvívója szólalt fel elsőnek. A helyzet komolyságához méltó csöndben kezdte el beszédét, amely az egész ország közvéleményének volt visszhangja az ország házában. Eötvös Károly a leghevesebb támadást intézte a kormány ellen, amely nemzeti érdekeink lábbal tiprásával kész törvényen kívül való állapotba kergetni az országot csak azért, hogy az osztrák császárvárosból kapott