Szegedi Híradó, 1869. július-december (11. évfolyam, 52-104. szám)

1869-08-08 / 63. szám

1869. Tizenegyedik évfolyam. 63-ik szám. Vasárnap, augusa­t. POLITIKAI ÉS VEGYESTARTALMU KÖZLÖNY. Megjelen­ő Betonkint kétezer, vasárnap és csütörtökön reggel. Szerkesztőségi iroda, h­ová a lap szellemi részét illető közlemények kül­dendők : iskola-utca, Csiszár-ház, 2-ik emelet. Kiadóhivatal Burger Zsigmond könyvkereskedése, hová az előfizetési pénzek küldendők. Előfizetési föltételek: Szegeden házhozhordással és vidékre postán: Helyben a kiadóhivataltól elvitetve Egész évre . . . 8 frt. | Félévre . . . 4 frt | Egész évre . . . 6 frt. | Félévre . . 3 frt. Évnegyedre . . 2 frt. Évnegyedre . . . . 1 frt 50 kr. Egyes szám­ára 8 kr. osztr. értékben. Hirdetések fölvétetnek : Szegeden a kiadóhivatalban, Pesten Neumann A. Z-s. magy. hirdetési irodájában, Pesten, zsibárus-utca 2 i. sz. Bécsben Hausenstein és Vogler (nein-r Markt Nro 11.) és Oppelik A., —• Maria/m. Frankfurtban Baasenstein és Vogler hirdetési irodájukban , valamint utóbbi helyen G. L. Daube & Co. hirdetések expeditiójában ; Lipcsében Sachse és társánál; Parisban Havas, Lafitte , Bullier és társánál Hirdetések dija: A hathasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 6 kr., két szerinél 6 kr., többszörinél 4 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mellet kedvezőbb feltételek alatt vétetnek föl. Kincstári illeték minden egyes beigtatásért 30 kr . „Nyílttériben a négyhasábos petitsor igtatási díja 15 újkrajcár. A holt idény két eseménye, is. Ott hagytuk el, hogy a pozsonyi kül­döttség hibája nem szolgálhat mentségül a belügyminiszter visszás elfogadásának. Ebben mindenekelőtt erős kifogásunk van a modor ellen, amennyiben az gőgös és le­néző volt, mi a jelen esetben annál felötlőbb, mert az arisztokratiának a demokratia iránti fitymálása színezetét viseli magán. Azt tudjuk, hogy a miniszter úr születé­sénél fogva az úgynevezett arisztrokratiához tartozik, mely a nagyúri modort nagyrészben — tisztelet a kivételeknek — mai nap is a polgári elem fitymálásában gyakorolja; hogy azonban a jelen esetnél mennyiben van része az ilyen „öröklött* szokásnak és mennyiben a miniszter úr elveinek; hogy szerepelt-e itt és mennyiben az „adi profanum vulgus*, vagy mennyi része van benne a miniszter beteges állapotának, mely köztudomás szerint, az embert türelmetlenné szokta tenni — mind­ezeket nem tudjuk, mi és a közönség csak csak a lényt látjuk, mely sértő. A miniszter úrnak nem lett volna szabad megfeledkezni arról, hogy ő alkotmányos miniszter, akit tetteiért nem absolut hata­lombirtokló, hanem a közvélemény von leg­első­sorban felelősségre, és nem lett volna szabad különösen megfeledkeznie arról, hogy Deák-párti miniszter, tagja a Deák-párt­nak, mely alapja a mostani kormánynak s így a végrehajtó hatalom azon részének is, melyet ő képvisel. A Deák-párt pedig (értve annak összegét a hazában) — eltekintve azon illi­­berális csekély töredéktől, mely az államjogi nagy kérdésben csupán azért csatlakozott hozzá, mert az a mérséklet politikáját kö­vette — a Deák-párt, mondjuk, s ezt bátran mondhatjuk : a szabadelvűség, haladás s a józan demokratia valódi képviselője; s mint ilyen a politikai és társadalmilag szerepét le­járt arisztokratiát, minden modorával, szo­kásai­ és erkölcsével együtt, csak hagyomány­nak tekinti, mely ma már előtte csupán törté­neti becscsel bír. Ami a miniszter által mondott szavak értelmét illeti, — amennyiben az a munkás­osztálynak s következve a munkának (legyen az bárminő) kicsinylését vagy lenézését fejezi ki — ez oly éles ellentétben van ismét a Deák párt elveivel, hogy szinte hihetetlen­nek látszik előttünk, hogy a miniszter azo­kat teljes lelki nyugalommal s higgadt meg­fontolással mondhatta volna. Hiszen ez köz­vetve a Deák párt nagy zömének is meg­sértése. Mert miből áll a Deák-párt zöme, hogy úgymondjuk, annak éltető lelke? Az intelli­gens nagy középosztályból, mely magába öleli a birtokon kívül a tudományt, művé­szetet, ipart, kereskedelmet, szóval, minden téren az elméleti és gyakorlati ismereteket, a hasznos munkásság eszközeit. Ez az osz­tály szerezte meg jobboldali kormányunknak a többséget, és ez az osztály az, mely maga is legnagyobb részt esze és keze, szóval, munkássága , szorgalma után áll és bírja a jólét azon fokát, mely az egyes polgárnak lehetőleg független állást biztosít; ez ismeri a munka értékét és becsülni tudja azt, be­csülni annak legutolsó szorgalmas képviselő­jét, a napszámost is, mert benne önönmagát és a munkát, a legnagyobb hatalmat becsüli meg, mely nemcsak az ő jólétének, hanem ma már az államok jövőjének is alapja. A Deák párt tehát az, mely legkevésbé tűrheti, hogy lételének alapja, a munka, bárki által is kicsinylőleg lenézessék. De ettől eltekintve,­­ bármily hibás legyen is a pozsonyi küldöttségnek akár el­járása , akár speciális követelése — annyi bizonyos, hogy az az egyesületi jog ér­dekében lépett föl, mely még törvény által nincs ugyan nálunk (s elég baj, hogy nincs) szabályozva, de azért tényleg bírja és gya­korolja azt a társadalom minden rétege, s az egyenlőség elve szerint e jog csak úgy megilleti a munkásokat is, mint bármely más osztályt. Azonban még egy más, nagyon komoly oldala is van a dolognak. Tudjuk, hogy a munkás osztály évtizedek alatt rabja volt a tőkének, azt is tudjuk, hogy a tőke és munka közti helytelen viszony mennyi forrongásokra szolgáltatottt már alkalmat, és amint látjuk, szolgáltat még ma is, ami aligha azt bi­zonyítja, hogy a munka és tőke közti helyes viszony már föl volna találva Európában. E helytelen viszony és elnyomatás szülte a munkásokban az egyesülés utáni törekvést, mely művelődésük haladtával együtt növeke­dett, és ez szülte a munkás­kérdést, mely régóta lassan égő kráterként zsibong és nyug­talanítja az európai társadalmat, és nyug­talanítni fogja mindaddig , míg megoldva nem lesz. E kérdés hazánkban is létezik már, ha­bár nem oly terjedelmes alakban, mint más­hol, és megoldása elől mi sem térhetünk ki, hacsak ki nem akarjuk tenni hazánkat is egy könnyen óriássá válható katasztrófának , me­lyet az európai munkásmozgalom veszélyes mé­­hében rejt. Mert annyi bizonyos, hogy míg e kérdés Európában a munkás­osztály megnyug­tatására megoldva nem lesz, addig benne örökös anyaga rejlik a zavargások­ és forra­dalmaknak. Ezt pedig aligha lehet úgy meg­oldani, mint Nagy Sándor a gordiusi csomót, hanem csak eszélylyel, bölcs mérséklettel. Itt nem égetni és vágni, hanem gyógyítani kell, mert a túlszigor, a hatalom tapintatlan hasz­nálata nem egyszer szült már komoly zava­rokat e téren, s ez könnyen socialisztikus és kommunisztikus irányzatok élesztésére szol­gál , pedig van ezeknek nálunk úgyis elég táplálójuk. Azért tehát a munkás­osztályról s an­nak kívánalmairól kicsinylőleg szólni, vagy azzal épen föpnhéjázólag bánni — amellett, hogy ellenkezik a szabadelvűséggel, egyszersmind nagyon politikátlan dolog. Azonban, mint a lapok írják, már ké­szülőben van, nemcsak a bel-, hanem az igazságügyi minisztériumban is, az egyleti törvény javaslata. Bizton hiszszük, hogy sú­lyos viszonyaink közt is meg fog az felelni a szabadelvűség igényeinek, s óhajtjuk, hogy az mielőbb törvény legyen, hogy a tájéko­zatlanság miatt hasonló jelenetek ne ismét­lődhessenek. És most térjünk át a holt idény ama másik eseményére, melyet a „kellemesének neveztünk. Ezen, épen mert kellemes, keve­sebb szóval túleshetünk. Ez a kellemes s még sokkal fontosabb ügy pedig a „Magyar polgári codex” ügye, mely az igazságügyminisztérium kebelében merült föl, s amelyről e lapok I. évi 60-dik számában részletes tudósítás közölte lett a nagy munka tervezetét és kivitelét illetőleg. Rendezett polgári codex! Évtizedek mu­lasztásának pótlása , ezrek és ezrek forró óhajtásának valósítása, ezer meg ezer érdek kielégítése, terméndek megcsontosodott igaz­­talanság megszüntetése! A szakértők tudják, de kivülök ezrek érzik, sejtik a roppant jótéteményt, mely e nagy terv valósulásában rejlik: azok, akik magukon voltak kénytelenek tapasztalni oly törvényes factumok következményeit , mik ellen természetes jogérzetük , józan eszük föllázadt. Polgári törvényeink rendezetlensége, hiá­nyossága és sok részben elavult intézkedései — állandó forrásául szolgáltak jogéletünk terén ezer és ezer méltatlanságnak. E forrást végre be fogják dugni. Üdvözöljük az igazságügyminisztert az üdvös munkálkodás terén! Ez a legjobb vá­lasz ellenes méltatlan vádjaira, a legjobb fegyver a gyanúsítás és rágalom öldöklő nyel­vének megerőtlenítésére. A kormány- és többségnek jövője a mun­kásságban és annak eredményében rejlik. A tények előtt a szavak elvesztik erejüket. Csak munkásság tehát és hasznos eredményt akkor aztán beszélhetnek az ellenzék gyarló toll­­vivői politikai gyávaságról , tehetlenségről, amennyit tetszik; elhangzik az, miként a pusztában kiáltó szava, s a jövő végre is a mienk leendő Pest, aug. 3-án 1869. „Minden rútat, szennyeset és isten­telent, mi a föld kerekségén csak elszigetelve föllelhető; mindazt és még sokkal többet találbu­sz zár­dákban üszpontosítva.“ Corvinus. Ha a lefolyt sötét századok történelmét átlapozgatva, azon szörnyű tetteket olvassuk, miket a vakbuzgóság vezérei és rabjai a val­lás palástja alatt, de voltaképen saját hatal­muk és telhetetlen pénz­szomjuk kielégítésére elkövettek; ha látjuk, mint hurcoltattak itt százan és ezren börtönbe, hol minden kigon­dolható testi és lelki kint átszenvedtek, csak azért, mert más szavakkal imádták az egy élő Istent; amazok meg „szent hangok“ kí­séretében tűzhalált szenvedtek a máglyán, mert a bibliát olvasták (hisz volt olyan idő is); ha olvassuk, mint űzetett ki sok ezer arabs hazájából , Spanyolországból , csakis azért, mert nagyapjaik mohamedánusok voltak, miről nyilván az unokák nem tehet­tek; ha látjuk, hogyan esett áldozatul itt egy gazdag „a lassú gyöngélkedésnek“, mert va­gyonát egy zárdának testálta, mely a hosszú várakozást megunván, merő hálából segíté jóltevőjét, hogy minél előbb a paradicsomba jusson; amott meg orgyilkosok fegyvere alatt vérzett el egy békés polgár, kinek egyedüli bűne az volt, hogy szép és nem igen könyö­rületes felesége volt; ha mindezeket látjuk: méltán összeborzad lelkünk, túlzásnak sze­retjük hinni az egészet, vagy ha ezt a forrá­sok alapossága tiltja, akkor fájdalmas sóhajt vagy részvétkönyeket szentelünk ama csuhás hiénák szerencsétlen áldozatai emlékének, de mintegy nehéz álomból fölérezve kiáltjuk: „Hála Istennek! az régen volt, mi a XIX-ik század gyermekei vagyunk !“ Igen? És ugyan van-e okunk a 19-dik századot oly nagy hűhóval dicsérgetni? Nincs! Mert jóllehet, hogy mai napság már nem kí­­nozzák az embereket tömegesen, mert a vallás hóhérjainak tigris -­körmei elkoptak, fojtó karjai ellankadtak, de amaz istenkendő gonosztevők tanai fönnállanak, követői élnek még! Mert aki azt hiszi, hogy a zárdas szel­lem megváltozik, szelídül, vagy a felvilágo­sodott korhoz simul, az optimistikus hiedel­mében nemcsak vakmerő, hanem merő vak. Nem beszélünk itt azon tiszteletreméltó és érdemdús testületekről, melyek oktatással vagy a betegek ápolásával töltik napjaikat; szavaink azon renyhe semmittevőket illetik, kik eredetük idejétől fogva mindig a nemze­tek zsírján bízván, csak nyomorúságot, köny és vértengereket okoztak. Hogy ma nem teszik, nem rajtuk múlik; ahol lehetséges, most is teszik. Világosan bizonyítja ez állításunkat a hírhedté vált krakói zárdasz­ü­zek ese­te, melyet e lap t. olvasói is bizonyosan jól ismernek. Nem akarjuk tehát ismételve elmondani, de hasznosnak látjuk arra néhány észrevételt tenni. A legmélyebb tudomány, valamint a leg­hétköznapibb tapasztalás azt tanúsítják, hogy az ember társalmi együ­ttlétre van teremtve, csakis így mivelheti ki lelkét úgy, hogy magának is, a társadalomnak is hasznára lehessen. Ha akad bölcs vagy bolond, ki ezt be nem látván, visszavonultságban csak önmagának akar élni, ám tegye, de saját embersége után éljen, ne pedig a nemzetek vagyonából. A klastromi vagyon — amennyiben nem magán adakozásokból származik — vaul­­hatlanul beszedendő és nemzeti célokra, pl. iskolák föntartására fordítandó. Ami itt ott elég naivsággal indítványba hozatik, hogy a zárdák teljesen betiltassanak, csak arról tesz tanúságot, hogy azon embe­rek , kik legtöbbet szónokolnak a szabadság­ról, egyoldalúlag fogják föl azt.­­ A zárdát egyltalában modern alkotmányos országban, hol szabad egyesületi jog létezik, és oly ke­véssé lehet betiltani, mint például valamely ipar-, kereskedelmi vagy politikai egyletet; de igenis jogában , sőt kötelességében áll az államnak őrködni afölött, hogy minden egyes állampolgár vagy polgárnő elévülhetlen sze­mélyes szabadsága biztosíttassék; kötelessé­gében áll nem tűrni oly szabályzatokat, m­e­­lyeknélfogva az egyén szabad akaratát, önren­delkezési jogát egyszer mindenkorra elveszti és az egy idegen akaratnak föltétlenül alávette­tik , kötelességében áll végre és mindenek­­fölött: biztosítani polgárait minden testi és lelki bántalmazás és tortúra ellen, t. i. az embertelen klastromi fegyelem ellen. Szóval, ha mi, a liberálisok, szabadságot követelünk a magunk részére, úgy nem tagadhatjuk meg azt ellenfeleinktől sem; de megkövetelhetjük­ és követelnünk kell, hogy a barátok és apá­cák ne képezzenek „államot az államban“, ne gyakoroljanak külön bíráskodási jogot, mely csak az államot illeti, hanem — mint m­in­den más ember és társulat — legyenek alá­vetve a közhatalomnak, a törvény­nek, de ebből aztán egy jotát sem enged­hetünk !

Next