Szegedi Híradó, 1869. július-december (11. évfolyam, 52-104. szám)
1869-08-08 / 63. szám
1869. Tizenegyedik évfolyam. 63-ik szám. Vasárnap, augusat. POLITIKAI ÉS VEGYESTARTALMU KÖZLÖNY. Megjelenő Betonkint kétezer, vasárnap és csütörtökön reggel. Szerkesztőségi iroda, hová a lap szellemi részét illető közlemények küldendők : iskola-utca, Csiszár-ház, 2-ik emelet. Kiadóhivatal Burger Zsigmond könyvkereskedése, hová az előfizetési pénzek küldendők. Előfizetési föltételek: Szegeden házhozhordással és vidékre postán: Helyben a kiadóhivataltól elvitetve Egész évre . . . 8 frt. | Félévre . . . 4 frt | Egész évre . . . 6 frt. | Félévre . . 3 frt. Évnegyedre . . 2 frt. Évnegyedre . . . . 1 frt 50 kr. Egyes számára 8 kr. osztr. értékben. Hirdetések fölvétetnek : Szegeden a kiadóhivatalban, Pesten Neumann A. Z-s. magy. hirdetési irodájában, Pesten, zsibárus-utca 2 i. sz. Bécsben Hausenstein és Vogler (nein-r Markt Nro 11.) és Oppelik A., —• Maria/m. Frankfurtban Baasenstein és Vogler hirdetési irodájukban , valamint utóbbi helyen G. L. Daube & Co. hirdetések expeditiójában ; Lipcsében Sachse és társánál; Parisban Havas, Lafitte , Bullier és társánál Hirdetések dija: A hathasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 6 kr., két szerinél 6 kr., többszörinél 4 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mellet kedvezőbb feltételek alatt vétetnek föl. Kincstári illeték minden egyes beigtatásért 30 kr . „Nyílttériben a négyhasábos petitsor igtatási díja 15 újkrajcár. A holt idény két eseménye, is. Ott hagytuk el, hogy a pozsonyi küldöttség hibája nem szolgálhat mentségül a belügyminiszter visszás elfogadásának. Ebben mindenekelőtt erős kifogásunk van a modor ellen, amennyiben az gőgös és lenéző volt, mi a jelen esetben annál felötlőbb, mert az arisztokratiának a demokratia iránti fitymálása színezetét viseli magán. Azt tudjuk, hogy a miniszter úr születésénél fogva az úgynevezett arisztrokratiához tartozik, mely a nagyúri modort nagyrészben — tisztelet a kivételeknek — mai nap is a polgári elem fitymálásában gyakorolja; hogy azonban a jelen esetnél mennyiben van része az ilyen „öröklött* szokásnak és mennyiben a miniszter úr elveinek; hogy szerepelt-e itt és mennyiben az „adi profanum vulgus*, vagy mennyi része van benne a miniszter beteges állapotának, mely köztudomás szerint, az embert türelmetlenné szokta tenni — mindezeket nem tudjuk, mi és a közönség csak csak a lényt látjuk, mely sértő. A miniszter úrnak nem lett volna szabad megfeledkezni arról, hogy ő alkotmányos miniszter, akit tetteiért nem absolut hatalombirtokló, hanem a közvélemény von legelsősorban felelősségre, és nem lett volna szabad különösen megfeledkeznie arról, hogy Deák-párti miniszter, tagja a Deák-pártnak, mely alapja a mostani kormánynak s így a végrehajtó hatalom azon részének is, melyet ő képvisel. A Deák-párt pedig (értve annak összegét a hazában) — eltekintve azon illiberális csekély töredéktől, mely az államjogi nagy kérdésben csupán azért csatlakozott hozzá, mert az a mérséklet politikáját követte — a Deák-párt, mondjuk, s ezt bátran mondhatjuk : a szabadelvűség, haladás s a józan demokratia valódi képviselője; s mint ilyen a politikai és társadalmilag szerepét lejárt arisztokratiát, minden modorával, szokásai és erkölcsével együtt, csak hagyománynak tekinti, mely ma már előtte csupán történeti becscsel bír. Ami a miniszter által mondott szavak értelmét illeti, — amennyiben az a munkásosztálynak s következve a munkának (legyen az bárminő) kicsinylését vagy lenézését fejezi ki — ez oly éles ellentétben van ismét a Deák párt elveivel, hogy szinte hihetetlennek látszik előttünk, hogy a miniszter azokat teljes lelki nyugalommal s higgadt megfontolással mondhatta volna. Hiszen ez közvetve a Deák párt nagy zömének is megsértése. Mert miből áll a Deák-párt zöme, hogy úgymondjuk, annak éltető lelke? Az intelligens nagy középosztályból, mely magába öleli a birtokon kívül a tudományt, művészetet, ipart, kereskedelmet, szóval, minden téren az elméleti és gyakorlati ismereteket, a hasznos munkásság eszközeit. Ez az osztály szerezte meg jobboldali kormányunknak a többséget, és ez az osztály az, mely maga is legnagyobb részt esze és keze, szóval, munkássága , szorgalma után áll és bírja a jólét azon fokát, mely az egyes polgárnak lehetőleg független állást biztosít; ez ismeri a munka értékét és becsülni tudja azt, becsülni annak legutolsó szorgalmas képviselőjét, a napszámost is, mert benne önönmagát és a munkát, a legnagyobb hatalmat becsüli meg, mely nemcsak az ő jólétének, hanem ma már az államok jövőjének is alapja. A Deák párt tehát az, mely legkevésbé tűrheti, hogy lételének alapja, a munka, bárki által is kicsinylőleg lenézessék. De ettől eltekintve, bármily hibás legyen is a pozsonyi küldöttségnek akár eljárása , akár speciális követelése — annyi bizonyos, hogy az az egyesületi jog érdekében lépett föl, mely még törvény által nincs ugyan nálunk (s elég baj, hogy nincs) szabályozva, de azért tényleg bírja és gyakorolja azt a társadalom minden rétege, s az egyenlőség elve szerint e jog csak úgy megilleti a munkásokat is, mint bármely más osztályt. Azonban még egy más, nagyon komoly oldala is van a dolognak. Tudjuk, hogy a munkás osztály évtizedek alatt rabja volt a tőkének, azt is tudjuk, hogy a tőke és munka közti helytelen viszony mennyi forrongásokra szolgáltatottt már alkalmat, és amint látjuk, szolgáltat még ma is, ami aligha azt bizonyítja, hogy a munka és tőke közti helyes viszony már föl volna találva Európában. E helytelen viszony és elnyomatás szülte a munkásokban az egyesülés utáni törekvést, mely művelődésük haladtával együtt növekedett, és ez szülte a munkáskérdést, mely régóta lassan égő kráterként zsibong és nyugtalanítja az európai társadalmat, és nyugtalanítni fogja mindaddig , míg megoldva nem lesz. E kérdés hazánkban is létezik már, habár nem oly terjedelmes alakban, mint máshol, és megoldása elől mi sem térhetünk ki, hacsak ki nem akarjuk tenni hazánkat is egy könnyen óriássá válható katasztrófának , melyet az európai munkásmozgalom veszélyes méhében rejt. Mert annyi bizonyos, hogy míg e kérdés Európában a munkásosztály megnyugtatására megoldva nem lesz, addig benne örökös anyaga rejlik a zavargások és forradalmaknak. Ezt pedig aligha lehet úgy megoldani, mint Nagy Sándor a gordiusi csomót, hanem csak eszélylyel, bölcs mérséklettel. Itt nem égetni és vágni, hanem gyógyítani kell, mert a túlszigor, a hatalom tapintatlan használata nem egyszer szült már komoly zavarokat e téren, s ez könnyen socialisztikus és kommunisztikus irányzatok élesztésére szolgál , pedig van ezeknek nálunk úgyis elég táplálójuk. Azért tehát a munkásosztályról s annak kívánalmairól kicsinylőleg szólni, vagy azzal épen föpnhéjázólag bánni — amellett, hogy ellenkezik a szabadelvűséggel, egyszersmind nagyon politikátlan dolog. Azonban, mint a lapok írják, már készülőben van, nemcsak a bel-, hanem az igazságügyi minisztériumban is, az egyleti törvény javaslata. Bizton hiszszük, hogy súlyos viszonyaink közt is meg fog az felelni a szabadelvűség igényeinek, s óhajtjuk, hogy az mielőbb törvény legyen, hogy a tájékozatlanság miatt hasonló jelenetek ne ismétlődhessenek. És most térjünk át a holt idény ama másik eseményére, melyet a „kellemesének neveztünk. Ezen, épen mert kellemes, kevesebb szóval túleshetünk. Ez a kellemes s még sokkal fontosabb ügy pedig a „Magyar polgári codex” ügye, mely az igazságügyminisztérium kebelében merült föl, s amelyről e lapok I. évi 60-dik számában részletes tudósítás közölte lett a nagy munka tervezetét és kivitelét illetőleg. Rendezett polgári codex! Évtizedek mulasztásának pótlása , ezrek és ezrek forró óhajtásának valósítása, ezer meg ezer érdek kielégítése, terméndek megcsontosodott igaztalanság megszüntetése! A szakértők tudják, de kivülök ezrek érzik, sejtik a roppant jótéteményt, mely e nagy terv valósulásában rejlik: azok, akik magukon voltak kénytelenek tapasztalni oly törvényes factumok következményeit , mik ellen természetes jogérzetük , józan eszük föllázadt. Polgári törvényeink rendezetlensége, hiányossága és sok részben elavult intézkedései — állandó forrásául szolgáltak jogéletünk terén ezer és ezer méltatlanságnak. E forrást végre be fogják dugni. Üdvözöljük az igazságügyminisztert az üdvös munkálkodás terén! Ez a legjobb válasz ellenes méltatlan vádjaira, a legjobb fegyver a gyanúsítás és rágalom öldöklő nyelvének megerőtlenítésére. A kormány- és többségnek jövője a munkásságban és annak eredményében rejlik. A tények előtt a szavak elvesztik erejüket. Csak munkásság tehát és hasznos eredményt akkor aztán beszélhetnek az ellenzék gyarló tollvivői politikai gyávaságról , tehetlenségről, amennyit tetszik; elhangzik az, miként a pusztában kiáltó szava, s a jövő végre is a mienk leendő Pest, aug. 3-án 1869. „Minden rútat, szennyeset és istentelent, mi a föld kerekségén csak elszigetelve föllelhető; mindazt és még sokkal többet találbusz zárdákban üszpontosítva.“ Corvinus. Ha a lefolyt sötét századok történelmét átlapozgatva, azon szörnyű tetteket olvassuk, miket a vakbuzgóság vezérei és rabjai a vallás palástja alatt, de voltaképen saját hatalmuk és telhetetlen pénzszomjuk kielégítésére elkövettek; ha látjuk, mint hurcoltattak itt százan és ezren börtönbe, hol minden kigondolható testi és lelki kint átszenvedtek, csak azért, mert más szavakkal imádták az egy élő Istent; amazok meg „szent hangok“ kíséretében tűzhalált szenvedtek a máglyán, mert a bibliát olvasták (hisz volt olyan idő is); ha olvassuk, mint űzetett ki sok ezer arabs hazájából , Spanyolországból , csakis azért, mert nagyapjaik mohamedánusok voltak, miről nyilván az unokák nem tehettek; ha látjuk, hogyan esett áldozatul itt egy gazdag „a lassú gyöngélkedésnek“, mert vagyonát egy zárdának testálta, mely a hosszú várakozást megunván, merő hálából segíté jóltevőjét, hogy minél előbb a paradicsomba jusson; amott meg orgyilkosok fegyvere alatt vérzett el egy békés polgár, kinek egyedüli bűne az volt, hogy szép és nem igen könyörületes felesége volt; ha mindezeket látjuk: méltán összeborzad lelkünk, túlzásnak szeretjük hinni az egészet, vagy ha ezt a források alapossága tiltja, akkor fájdalmas sóhajt vagy részvétkönyeket szentelünk ama csuhás hiénák szerencsétlen áldozatai emlékének, de mintegy nehéz álomból fölérezve kiáltjuk: „Hála Istennek! az régen volt, mi a XIX-ik század gyermekei vagyunk !“ Igen? És ugyan van-e okunk a 19-dik századot oly nagy hűhóval dicsérgetni? Nincs! Mert jóllehet, hogy mai napság már nem kínozzák az embereket tömegesen, mert a vallás hóhérjainak tigris -körmei elkoptak, fojtó karjai ellankadtak, de amaz istenkendő gonosztevők tanai fönnállanak, követői élnek még! Mert aki azt hiszi, hogy a zárdas szellem megváltozik, szelídül, vagy a felvilágosodott korhoz simul, az optimistikus hiedelmében nemcsak vakmerő, hanem merő vak. Nem beszélünk itt azon tiszteletreméltó és érdemdús testületekről, melyek oktatással vagy a betegek ápolásával töltik napjaikat; szavaink azon renyhe semmittevőket illetik, kik eredetük idejétől fogva mindig a nemzetek zsírján bízván, csak nyomorúságot, köny és vértengereket okoztak. Hogy ma nem teszik, nem rajtuk múlik; ahol lehetséges, most is teszik. Világosan bizonyítja ez állításunkat a hírhedté vált krakói zárdaszüzek esete, melyet e lap t. olvasói is bizonyosan jól ismernek. Nem akarjuk tehát ismételve elmondani, de hasznosnak látjuk arra néhány észrevételt tenni. A legmélyebb tudomány, valamint a leghétköznapibb tapasztalás azt tanúsítják, hogy az ember társalmi együttlétre van teremtve, csakis így mivelheti ki lelkét úgy, hogy magának is, a társadalomnak is hasznára lehessen. Ha akad bölcs vagy bolond, ki ezt be nem látván, visszavonultságban csak önmagának akar élni, ám tegye, de saját embersége után éljen, ne pedig a nemzetek vagyonából. A klastromi vagyon — amennyiben nem magán adakozásokból származik — vaulhatlanul beszedendő és nemzeti célokra, pl. iskolák föntartására fordítandó. Ami itt ott elég naivsággal indítványba hozatik, hogy a zárdák teljesen betiltassanak, csak arról tesz tanúságot, hogy azon emberek , kik legtöbbet szónokolnak a szabadságról, egyoldalúlag fogják föl azt. A zárdát egyltalában modern alkotmányos országban, hol szabad egyesületi jog létezik, és oly kevéssé lehet betiltani, mint például valamely ipar-, kereskedelmi vagy politikai egyletet; de igenis jogában , sőt kötelességében áll az államnak őrködni afölött, hogy minden egyes állampolgár vagy polgárnő elévülhetlen személyes szabadsága biztosíttassék; kötelességében áll nem tűrni oly szabályzatokat, melyeknélfogva az egyén szabad akaratát, önrendelkezési jogát egyszer mindenkorra elveszti és az egy idegen akaratnak föltétlenül alávettetik , kötelességében áll végre és mindenekfölött: biztosítani polgárait minden testi és lelki bántalmazás és tortúra ellen, t. i. az embertelen klastromi fegyelem ellen. Szóval, ha mi, a liberálisok, szabadságot követelünk a magunk részére, úgy nem tagadhatjuk meg azt ellenfeleinktől sem; de megkövetelhetjük és követelnünk kell, hogy a barátok és apácák ne képezzenek „államot az államban“, ne gyakoroljanak külön bíráskodási jogot, mely csak az államot illeti, hanem — mint minden más ember és társulat — legyenek alávetve a közhatalomnak, a törvénynek, de ebből aztán egy jotát sem engedhetünk !