Szegedi Híradó, 1891. október-december (33. évfolyam, 258-335. szám)
1891-10-01 / 258. szám
Szeged, 1891. XXXIII. évfolyam. 258. szám. Csütörtök, október 1. Előfizetési árak: Házhoz hordással postán küldve: Egész évre . 14 frt — kr. Félévre . . 70 — » Negyedévre . 3 » 50 * Egy hóra . . 1 » 20 » Egyes szám ára 5 kr. Eliadóhivatal: Endrényi Imre könyv kereskedése Szegeden, hová az előfizetések s a lap szétküldésére vonatkozó fölszólamlások intézendők. ^ — POLITIKAI NAPILAP Szerkesztői iroda: Tisza Lajos-komt 73. 8S. Reitzer-féle ház, földszinti hová a lap szellem részét illető minden közleméy intézendő. Bérmentetlen levelek nem fogadtatnak el. Kéziratok nem adatnak vissza. Hirdetéseket és nyílttéri közleményeket a kiadóhivatal mérsékelt áron vesz föl. Nándor, Szeged, okt. 1. A magyar nemzet reménye, vágya, szívének és aspiráczióinak megértője, Rudolf trónörökös úgy halt meg, hogy halálának gyászos körülményei még ma sincsenek tisztában. Bizonyára emlékeznek olvasóink arra a megrendítő tragédiára, amely a katasztrófa idején azt a háborgást, amelyet akkoron a túl hevessé vált katonai vita idézett elő, rögtönösen átváltoztatta mély megilletődéssé, részvétté és országos közgyászszá. Amint a nagy csapás okozta fájdalom eltompító hatása alól lassacskán fölszabadultunk, első kérdés volt: ki tölti be szivünkben, reménységünk birodalmában s majdan Szent István trónján a szeretett és fájdalommal megsiratott korai halott helyét ? Miután a fiágban leszármazó nincsen, a trónutódlás joga és kötelezettsége a most dicsőségesen uralkodó királyunk legközelebbi vérrokonát, fitestvérét Károly Lajos főherczeget illeti meg. Ám azonban Károly Lajos főherczeg csak három évvel ifjabb a királynál. Körülbelül tehát kész öregember, aki aligha van megedzve arra, hogy az annyi testi és szellemi erőt követelő uralkodói foglalkozást, az öregség tisztes havával fején, a legnagyobb megerőltetés nélkül megbirja. Ily kép az első gondolatot mindjárt az a másik követte, hogy" trónörökösünkül a pragmatica sanctio értelmében Károly Lajos elsőszülött fiát, Károly Nándor főherczeget kell tekintenünk. Az ország közönsége várva-várta ennek proklamálását, mert természetes, hogy egész más, sokkal teljesebb az az érzés, melylyel a nemzet trónörököse iránt viseltetik, mint az, amelylyel az uralkodóházbármelyik tagjára gondol. Aztán mindenesetre nem közömbös előttünk, már ideje korán megismerni az ország leendő urát szívben és lélekben s főleg hazafias dolog odahatni, hogy a trónra való kiképzése abban az alkotmányos szellemben és érzésben történjék, amelyet most uralkodó szeretett királyunktól megszoktunk s amelyre államunknak igazán nagy szüksége is van. Mert ez idő szerint az uralkodás nem csupán felséges hisz, nem csupán rendelkezési és képviseltetési jogok tartalma egy állam népe fölött, de főként nagy és nemes, sok erőt, tapintatot, szívósságot, hivatottságot, tanulmányokat és munkabírást igénylő, igen sokoldalú kötelezettségek foglalatja. A monarchia e legfelsőbb pozíciójára az alkalmas embert nem lehet csak úgy előrántani az uralkodóház tagjai közül , sőt ma már eléggé fényes tehetséggel nem is lehet rá születni, hanem mindenek fölött nevelődni, képeztetni kell reá. Épp ez okból vártuk hónapokon keresztül nagy érdeklődéssel azt a legfőbb elhatározást, amely a trónutódlás kérdését, teljes tisztázottságában proklamálni fogja. Most íme, mint lapunk tegnapi számának táviratai között olvashatók, ez a legfelsőbb elhatározás megtörtént. Magyarország s a hozzá tartozó tartományok trónját Ferencz József után Károly Nándor főherczeg, a király fivérének elsőszülött fia fogja elfoglalni. Adja Isten, hogy ez a változás mennél későbbi időben történjék meg. Magára a trónörökösödés proklamálására, ami külügyi tekintetben is A „SZEGEDI BIRADÓ“ TÁRCZÁJA, Molnár György. A magyar Thália gyászba borult: Molnár György, a kiváló tragikus színész nincs többé. Amilyen veszteség érte Molnár halálával a magyar színészetet, azt silány frazeológiai mértékkel megmérni nem lehet. Egy igazi művészi lélek szabadult ki porhüvelyéből és megtért oda, hol nincs vetélkedés, nincs viszály, nincsen irigység. Az emberi lélek e démonait a sors Molnár György tragikumának kegyetlen részeseivé avatta. Mert Molnár Györgynek, a tragikusnak élete is tragikus volt. A magyar színművészet szegény odysseusának szomorú elégtételül szolgálhat ható poraiban Ibsen igazságkutató filozófiája: «Győzött, mert — egyedül maradt!» Egy olyan kiváló szellem, mint Molnár, nem érvényesülhetett sem mint színész, sem mint rendező sehol ?! Egy olyan képzett, művelt férfiú tudásának, szorgalmának gyümölcsei fanyarrá válhattak ?! Ha volna osztó igazsága a sorsnak és az embereknek, nem abban kellene nyilvánulnia, hogy Molnár György necrológusai most az elmúlt idők jelesét emlegessék. Pedig ezt teszik, mert Molnár György működése szerintük a múlté, melyet ő jelenné, dicsőséges jelenné nem varázsolhatott, elvesztvén pályáját és hitét. Molnár György kiemelkedő alakja marad a magyar színészet történetének. A nagy illúziók és a nagy kiábrándulásokat élő emberek typusa volt. Transactiókra nem volt képes. Vagy mindent, vagy semmit, ez volt jelszava. Senkit a szerencse jobban nem kegyelt és senkit a balsors jobban le nem sújtott. Tüze oly nagy, hogy elolvad, ha hevül, s ha meghal benne a lélek, megkeményedik, mint a vas, írja róla bírálója. Szeretete épp úgy a végletekre vitte, mint a makacssága. Kombinácziói merészek és leleményesek voltak s a kivitelben rendszerint megrontotta egy nagyfokú naivitás. Természete és egész lénye olyan volt, mint az üstökös csillagé. Mindenütt, ahol megjelent, nagy fényt árasztott és elhomályosította a többi csillagokat, de sehol se volt maradandó. Végzete a vándorlás volt és végzete volt, hogy mindenütt konfliktust keresett. Jótékony volt és pazar, ha pénzzel rendelkezett, büszke és józan, ha semmije sem volt. Senkihez sem hasonlított, s azért mindenkivel r meghasonlott. Az emberek pártfogását elveszthette , de tiszteletüket soha sem. Mikor a budai színház másodszor is megbukott, Molnár a vidékre ment. Neje is követte, a nagyhírű «szép Molnárné», szül. Kocsisovszky Borcsa. S ezzel egyszerre kezdődött a zilált művészi pálya, és zilált családi élet. A budai népszínház adósságai Molnár vállaira nehezedtek s a bukás nemezise üldözőbe vette. De Molnár György bízott csillagában. Lehetetlennek tartotta, hogy a nemzeti színháznál rá ne szoruljasanak. E hite nem is csalta meg. A hatvanas évek végén Molnár György a nemzeti színház kötelékébe lépett. De a konfliktus csakhamar bekövetkezett. Orczy Félix az akkori intendáns megsértette a színészeket. Erre a nemzeti színház tagjai szavukat adták egymásnak, hogy vagy Orczy megy, vagy ők. A kormány Orczyt nem ejtette el, s az elsőrangú színészek megelégedtek az Orczytól nyert elégtétellel. De Molnár György nem alkudozott. Amire ő szavát adta, azt meg is tartja, mondá, s elhagyta a nemzeti színházat. Szépen cselekedett, de nem okosan. Nem számolt a korral, mely tapsol a nagy tetteknek egy napig, s másnap elfelejti. Azok pedig, akiket Molnár megsértett azzal, hogy nem tartotta meg velük a további eljárásban is a szolidaritást, ezt neki soha sem feledték el. S annál inkább nem, mert később maga Molnár is aláírta az Orczy által küldött szerződést, sőt miután Paulay, a mostani igazgató visszalépett a rendezőségtől, a rendezőség átvétele iránt is tárgyalt vele. E tárgyalások azonban nem vezethettek sikerre, mert időközben Orczy megbukott. Utána a nemzeti színháznál