Székely Lapok, 1899. november (39. évfolyam, 88-96. szám)
1899-11-02 / 88. szám
2-ik oldal, mint a háládatlanság, a rosszakarat szerencsétlen áldozata. De a temető a kibékülés csendes, megható otthona. Itt összvegyül a szívek pora, porban ölelkezik itt barát és ellenség. A hantok virágözönében egy jobb túlvilági élet symbolumát üdvözlöm, amely túlvilágban mégis a szeretet fog győzni. S ez a halottak napjának örömérzete. Sir a szív, könyezik a szem, imát rebeg az ajak, a túlvilági szeretet felemelő imáját, mely perezekre elfelejteti drága halottaink sirkantja fölött a világot — a terhes életet. Nem hiábavaló a jótett, nem hasztalan a szeretet, nem érdem nélküli jó harczot harczolni, bár véres sebek jelzik nyomát s ha nincs is részvétteljes szó, mely a küzdőt vigasztalja, ha nincs is virág, mely életutainkon fakadva gyönyörködtetne, — túl, túl a béke országában, túl azoknál, a kikért ma minden szeretni tudó szív imádkozik, fohászkodik, igen ott mi is kibékülünk. Világharsonája a temető, bár némán kiáltja tanulságát világgá az egyenlőség, a testvériség és kibékülésről. Hantjai fölött elzúg a politika gyorstüzelése, mellette él az életharcz és küzdelmek csatazaja, körülötte orgiáit üli, hol az öröm és ujjongás, hol a fájdalom és emberi kétségbeesés — csak békét, nyugalmat hirdet. Mécset, világot, emberiség! ennek a békének, ennek az egyenlőség, testvériség és kibékülésnek, amelyet a temető hirdet ma komoly ünnepélyességgel szeretteink sirkantjainál. Világosságot oly szeretetnek, mint a minővel ma minden érző szív meghatottan fohászkodik. Adj uram örök nyugodalmat nekik és az örök világosság fényeskedjék nekik ; nyugodjanak békességben. Mi pedig haladjunk tovább. Talán máig, talán holnapig. Az élet küzdelmeiben végezél mégis csak a temető. Memento mori! T. F. Székely Lapok, arra a kenyérre hivatkozni, melyet Magyarország nekik századokon át a kiváltságokban, jó földekben, megvédelmzett biztos ipari munkában, jobbágyságtól ment existentiában, hitük, vallásuk, nyelvük respektálásában, s megvédésében juttatott. Ez a pereskedők czivakodásának látszatát mutatná, mi pedig itt Magyarországon, magyar és szász nem vagyunk peresfelek. Mi a magyar, az idősebb testvér jogaival bírunk. Mi adtunk nekik a magunkéból jogokat s ha ismételten azt tapasztalnék, hogy a szász viszza él vele: fogunk az állam jogban dogmákat találni, melyekkel jogainkat reklamálni lehet! Ezért kérem a Budapesti Hírlapot, hogy korábbi álláspontját megtartani méltóztassék. Mert Schmidt képviselő úr mentális reservátával harczol. Egész bizonyosan azzal. A Budapesti Hírlap a legjobb kiszázam éi irta ezeket: ,így tartják ezt az egész világon ; a főhelyre kitűzik az ország zászlóját és mellé a tartományi, városi vagy testületi zászlókat“. Ezt a hírlap úgy értelmezi, a hogy de verbo ad verbum írva van. „És melléje“ a tartományi stb. zászlók. Kell tehát egy olyan lobogó is, melyet az állami lobogó mellé jog és törvény szerint kitűzni szabad. Gondolom van Brassó várossának is községi zászlója. Ezt megilletheti az „egész világról“ idehozott zászlóvédő elv, de nincs joga ott éktelenkedni az úgynevezett szász-zászlónak. Nincs, mert a szászföld többé nem separatum corpus, s a szász universitas színei semmiféle törvénynyel nem adattak oda sem Brassónak, sem Szebennek, sem Medgyesnek, sem Beszterczének. De nem ebben van a mentalis reservata, hanem abban, hogy a fennebbi jóhiszemű elvet Schmidterék úgy szokták alkalmazni, hogy a büszke magyar trikolort kikötözik egy magas emeletes ház fedelének csucsablakára, a honnan a szűk utczára le nem látszik. Ezt nevezik ők főhelynek s az úgynevezett szászlobogókat kidugdossák minden ablakba, hogy majd a szemünket verik ki s ezt nevezik ők mellékhelynek. Az is jobb lett volna persze, ha a Budapesti Hírlap is, meg Schmidt Károly úr is békét hagyott volna az uniónak. Az embert éppen kerek számban százezer ördög ösztökéli végre valahára oda mondani azt az igazságot is, hogy ha Schmidterék némelyen rászavaztak is 1848-ban az unióra, el is követtek ám mindent 1849-ben otthon is, a szebeni diétán is, a császári deputációkban is, hogy az uniót valahogyan visszacsinálják. Ezért esedezem a Budapesti Hírlap előtt, tartsa meg azon álláspontját, melyet a brassói zászlós ügyben elfoglalt. Tudom én jól, hogy a nemzetiségi kérdésekben nekünk mindenféle animozitástól tartózkodnunk kell s a szászság közgazdasági, faji kulturális fontosságával is eléggé tisztában vagyok. De tudom azt is, hogy a magyar állam belső életének megszilárdításán ők egy kavics darabbal sem járulnak az építkezéshez, s tudom, hogy a mióta hazát adunk nekik, mi adóssai annak a náziónak nem maradtunk. Ok azonban igen! Adósok az egységes magyar nemzet igaz szeretetében, adósok a magyar cultura megismerésének törekvésében s adósok a magyar faji előnyök igazságos megítélésében. Községi életükből csak gyűlöletet sugároznak felénk s megtámogatva bőkezű fejedelmek adományaival vagyont, intelligentiát és befolyást a mi rágalmazásunkra használának. Ezért kérem végül is a „Budapesti Hirlap“-ot, hogy csak sürgessük mi magyarok fent is, alant is a zászlótörvény meghozatalát. Dr Kabdebó Ferencs: Pénzverések a jövő évben. A pénzügyminiszer előirányzata szerint az 1900. évben a következő pénznemeket fognak kiverni: darab értékben 1 20 kor. arany 810000 16.200.000 kor, mindössze 59.850.000 38.450000 kor. Az előirányzott aranypénz-mennyiség a magánfelek részéről átvezetés végett beszolgáltatandó, továbbá a bánya- és kohóművek által szállítandó aranyból kerül ki. Éspedig a pénzügyminiszer az előbbire 7.594.000 koronát, utóbbira 10.606.000 koronát számít. A jövő évben verik a körmöczi pénzverőben az új ezüst ötkoronás tallérokat is, mégpedig az egész előirányzott mennyiséget. Az ehhez szükséges ezüstöt, 9.600.000 egyforintost az osztrák , magyar bank adja a nála elhelyezendő arany ellenében. I 10 „ „ 200.000 2.000.000 „ I 5 „ „ 3 840.000 19.200 000 „ 1 2 fill. bronz 50.000.000 1.000.000 „ 1 ” ” 5.000.000 50.000 „ Marosvásárhely, 1899. november hó 2. Néppárti gyűlések a székelyföldön. Múlt vasárnap vonult be a néppárt a székelyföldre, hogy ott tért hódítson eszméinek. Délelőtt Kézdi-Szt-Léleken, délután Nyújtódon tartottak szónoklatokat a párt vitázó korifeusai: Zichy Aladár gróf, Molnár János és Kálmán Károly papok és országgyűlési képviselők. Már előzőleg az alábbi falragaszok hívták föl a székelységet a gyűlésekre: „Székelyek ! A ti másfélezer éves ősi hazátokat kívánja e napokban fölkeresni a néppárt. Kézdi-Szentléleken 1899. okt. hó 29-én, vasárnap, délelőtt 10 órakor, a templom előtti téren ugyanis néppárti népgyűlést fogunk tartani, melyen Zichy Aladár gróf, Molnár János és Kálmán Károly országgyűlési képviselők fognak szónokolni. Tudjuk nagyon jól, hogy a derék székelyek megérdemelnék, hogy minden egyes községekbe külön külön is elmenjünk, de hát mint magatok is beláthatjátok, ezt meg nem tehetjük.