Székelyföld, 2007 (11. évfolyam, 1-12. szám)

2007-02-01 / 2. szám

Kerényi Ferenc: Petőfi Sándor ballada-korszaka 67 utalt.15 A fennmaradtakban irodalom- és társadalomszemléletük alap­vető nézeteit egyeztették egy (Tompa Mihállyal kiegészülő) reménybeli népies triász javára. A részletkérdések megbeszélése a tíz, együtt töltött napra maradt. Ekkorra Petőfi már megírta Az árva leányt, a Két sóhajt, a Szőke asszony, szőke asszony... (március) és a Zöld Marcit (április). Sokért nem adná az irodalomtörténetírás, ha feljegyzések készültek volna azokról a beszélgetésekről, amelyeket a két költő a szalontai jegyzőlakban és a kiskertben folytatott. Meghatározó jelentőségük azonban nyilvánvaló. Mindkettejük írásaiban, megnyilvánulásaiban (Aranynál még hosszú esztendőkig) megvan ennek a nyoma. Szó eshetett például közöttük a magyar verselés sajátosságairól, amelyre Petőfi 1847. január 1 jén, az Összes Költemények végül meg nem jelent előszavában mint a jövőben feldolgozandó témára utalt, Aranynál viszont a későbbi évek nagy verstani tanulmányaiban (A magyar nemzeti versidomról, Valami az asszonáncról) gyümölcsözött. De minden bi­zonnyal beszélgettek az irodalmi népiesség műfaji lehetőségeiről és kettejük, sőt hármójuk lehetséges munkamegosztásáról is. Ezek a fogalmak azonban még korántsem voltak tisztázottak, sőt, éppen amorf voltuk miatt jelentettek költői kihívást. Az a szállóigévé lett meghatá­rozás, amit Greguss Ágost adott a balladáról („Tragédia dalban elbeszélve.”) vagy ahogyan a balladát és a románcot 1864-ben szembe­állította (az előbbi gyorsabb lefutású, párbeszédes, drámaibb, az egyén belső elhatározásán alapuló, az utóbbi inkább leírásokra épülő, részle­tekben gazdagabb, epikai végzettel teljes) aligha vetíthető vissza 1847-re. Arany is utólag minősítette A rab gólyát allegóriának, változ­tatta meg A méh bosszúja címet A méh románcára. Mint láttuk, Petőfi is elfogadta a Megy a juhász szamáron... románc­ minősítését, és egyetlen költeményét sem nevezte balladának. Hogy Szalontán ilyen kérdések valóban szóba is kerültek, azt a legékesebben két tény bizonyíthatja. Az együttlét közös ihletét párhuzamos versek tanúsítják: A gólya - A rab gólya, Panyó Panni - Szőke Panni. (Ezek léte lehetett a másik ok, ami Aranyt 1855-ben magyarázatra késztette.) A másik dokumen­tum Arany 1847. augusztus 25-i levele, amelyben - két és fél hónappal Petőfi látogatása után — éppen a közös ihletforrás lassú kiapadásáról panaszkodott, egyúttal mintha egy félbemaradt beszélgetést is folyta­tott volna: „Mióta elmentél [,] keveset dolgoztam. Akkor tájban írtam egy néhány verset, de rosszak, mint a vackor, alig akad bennök

Next