Székesfehérvár és Vidéke, 1876 (4. évfolyam, 1-99. szám)
1876-04-08 / 29. szám
a mezőgazda sóhajtva szokta mondani: „Adtál uramat.“ A köznevelés terén eddig történt mozgalom főleg a figyermekek részére irányult, mely egyoldalúság a sikert megakasztotta. A leánygyermekek feltanítása akadálynak bizonyul. Ennek a mostoha méltánylásnak, csekély figyelemnek változtatásához kívánunk itt sorainkkal hozzájárulni. A társadalom magának neveli jövőjét. A nőket családi élete, sőt nemzeti léte biztosításának tekintheti, mert elhárítja hátramaradása esélyeit. A nőnek kiváló, fontos szerepét nem tagadja józan ember, de midőn az ugyanegy köztársaság egyik felét képviseli és házi jogaival archimedesi pontot foglal el, honnan a közélet minden üdvös működését meddővé teheti, képtelenségével olykor teszi is, akkor ezen jogok és befolyás gyakorlásához képest a köznevelési rendszer is alkalmazandó, illetőleg módosítandó. Tehát már öszhangzásból is egy időlegesen kell kiválóbb gondot fordítani a leánygyermekek szelleméletének ébresztésekor az iskolában, mert súlyosan nehezednék egy egész emberélet haladására az elhanyagolás bűnhődése. Koránt sem úgy értelmezendő ez állítás, hogy a nővilág hasonlójogúságát óhajtanák alkalmazni, és előtte kinyitni a magasabb-, közép és egyetemi tanfolyamok kapuit, hanem képeztetni a leánygyermekeket azon hivatásnak komoly betölthetésére, melynek hiányos felfogását, gyakorlati alkalmazását oly keserűen érzi a gondolkodó hazafi. Ezen czélból keresi fel a vagyonosabb szülő lelkiismerete a magánintézeteket, hogy kiegészíthessék a hajadon iskoláztatását. A tapasztalt eredményről helyén leszen itt megemlékezni. A legtöbb esetben a nevelés görögtüzénél van meglepő fény, nagy füst, melynek költsége sárba esett. A leendő magyar anya neveltetésére az intézet elfelejtkezik. A család nemzeti alapjához csak elvétve adatik a látszat kedvéért egy két hazai téglatöredék. Idegen istent tanul a hajadon tisztelni. Külföldről szalasztott fogalmak, becsempészett szellemi dugárok házalói kezébe jön olykor a magyar hajadon tiszta szellem világa. Ha azután kikel a nevelésnek elhintett ezen konkolyos vetése, akkor sokszor egy egész családnak békéje üdve, felfordul leány tagja miatt! Tegyük tehát hazaivá, magyarrá a nevelés munkáját. Minden nemzet tömörül, gyűjti a szellem fegyvereit, számbeli erejét, ébreszti a nemzeti öntudatot, az összetartozás érzését, Jövendőbeli fenmaradásán, lehető nagyságán munkálkodik, mint Noé az ő bárkáján előrelátóan, nehogy a lassú nivellírozó népözön nyomtalanul elsodorhassa. Minden család egy gyökérszála a nemzeti törzsnek, hibázni ott nem szabadna egynek sem. Nem nézhetjük közönyösen, mint fogyasztják idegen, honosodni nem tudó kusznövények a hazai törzs erejét. Legjobb biztosíték az iskola talajából kigyomlálni azokat egyesített erővel. (Vége következik.) Épen ekkor jelentették a nagy vezérnek, hogy a Szultán vele akar beszélni, hivatja tehát, illetőleg parancsolja hogy menjen át! Kapril a nagy vezér átment, ahol a Szultán épen akkor vette át Abdi küldeményét Ólimtól. Gyönyörű erdélyi czigány leány volt, kit Ólini hozott. Olvasóink egy része bizonyosan kérdezni fogja, de hát hova lett Róza?... _ Megsúgjuk: Ő már megmenekült! Hogyan menekült meg? Ezt, hogy a kíváncsiság annál nagyobb legyen e rész hatodik fejezetéban fogjuk csak elmondani. Aholl sinórja. IV. Ólim átadván a tőle küldötteket, keresztbe téve karjait mellén, földig hajolt a Szultán előtt mondván: — Alah! nagy és Mohamed az ő prófétája kegyelme legyen veled uram! Egyetlen valódi úr e földön. — Várj! parancsoló a Szultán, felemelkedve bársony székéről. Ólim lehajtott fővel állt meg helyén. A nagy vezér belépett. A törököknél akkor még nyilvános helyen, — ha mindjárt a Szultán fogadó terme lett volna is, — nem ismerték a barátságot. A nagy vezér ép oly alázatosan köszönte a Szultánt mint Ólim. Ép oly szolga volt ő ez előtt mint előtte, a legutolsó rabszolga. — Furcsa egy kissé az igaz, de mégis úgy van ez nálunk is a katonai pályán még ma is: a vezénylő tiszt, — míg egy feljebb való nem érkezik — kisisten, mikor a feljebb való megjelent, akkor ő is — közkatona lett! Törökország pedig különösen ez időben katona állam volt. — Kaprik! mondá a Szultán, Abdi ma meglepett bennünket, küldött egy szép rózsát és mellé egy pár cserép földet is! Ő alkalmasint nagy jutalmat vár! —Kapja meg! — Az előfizetések szíves beküldésére tisztelettel kérjük olvasóinkat; egyúttal felemlítjük, hogy helyben előfizetni lehet, Kubik Lörincz könyvkereskedésében, Számmer Imre könyvnyomdájában, s lapunk szerkesztőségénél a hivatalos órákban. Helyben a szokásos nyugta szétküldést, már megkezdettük. — Ő felsége a király a Tisza kiáradása folytán károsult szerencsétlenek felsegélyezésére 5000 forintot adományozott. — Bocsánatot kell kérnünk tisztelt előfizetőink egy részétől azért, hogy a múlt számunk nem a szokott finomságú papírra lett nyomva. Ennek legkevésbé oka a szerkesztő, ki maga is meglepve lett a lap silány papírja által. Az újabb intézkedés egy napi késést idézett volna elő a megjelenésben, s igy a bocsánatkérés mellett maradtunk. Azonban a további kellemetlenség elhárítva van. — Meghívás. A fehér megyei tankerület székesfehérvári járási köre kedden, ápril hó 11-én d. e. 9 órakor a A vendéglős pár épen együtt ült. Szép nyári est volt Fenn az égen a csillagtábor oly bájosan mosolygott, hogy az öreg Gábor feledve minden bajt még szinte tréfálni kezd élete párjával, ha kocsi nem áll meg a félszer alatt. Gábor kinézett. — Istenem légy irgalmas! sohajtá amint vissza kapta fejét. A kisértetek úgy látszik még mindig léteznek! Neje áhitatosan keresztet vetett magára. — Mi az öregem ? kérdé a nő aggódva. — Ugy tetszik nekem, felelé a vendéglős végig simítva állán mint ha a most érkezett férfiút valahol már láttam volna, mintha ez az öreg Vértesy elrablót! leányának jegyese Almásy Tamás volna, ki két évvel ezelőtt alkalmasint kedvese elvesztése feletti fájdalmában eltűnt. Alig végzé be beszédét, erőteljes férfi hangmondá: — Korcsmáros Gábor majd hanyatt esett ijedtében, hogy isnem most csak a földmivesek között lehetett itt ott magyar beszédet hallani. Gábor kisietett. — Bocsásson meg nagyságos úr, mondá köszöntés után, hogy magát mentse......... — Jó, jó vágott közbe a jövevény tiszta magyar nyelven beszélve, nem szükség magát igazolnia. Van e jó, üres szobája ? — Van igen is! — Vezessen, parancsoló az idegen. A férfiú ki most a vendéglős első szobájába lépett szép megtermett ifjú ember volt. Gyönyörű fekete szakálla igen jól állott ábrándos arcra és kék szeméhez. Utazó török tiszt volt. Csodálatos, hogy a város nem volt messze, s mégis itt szállott meg, pedig még elég jókor beérhetett volna, mert hiszen jó lovak öt percz alatt a kapunál volnának, — de ő itt akarta tölteni az éjt. (Folytatáskor.) Alföldi levelek a szerkesztőköz. nt. Igaz, hogy utoljára azt ígértem, miszerint a czivilisatiónak az Alföldön tett hatalmas vívmányai és hódításairól fogok szólani, de jobbnak látom, hogy közbe olyasmiről is szóljak, ami nem a civilisatio terméke, hanem a régi jó patriarchalismus maradványa. Értem az alatt a vásárnak intézményét, mely nemcsak nálunk, hanem minden nagyobb városunkban kétféle, u. m. heti és országos vásár. Figyelmemet pedig épen az előbbire terjesztem ki, miután az gyakoribb. A hetivásárok tartására minden város egy határozott napot tűz ki, ezt mindenki jól tudja, így Fehérvárott szerdán és szombaton, Budapesten kedden és pénteken, stb. Debreczenben pedig kedden tartatnak a hetivásárok. Mégis azt fogod tapasztalni kedves olvasóm, hogy bármikor jöjj is Debreczenbe, élénk hetivásárra fogszakadni. Miért?zépen ezt akarom most röviden elmondani. Mint fennebb említem, a vásár ősi intézményeink közé tartozik, s mint ilyen, kedves is mindenki előtt, de nemcsak ezen tulajdona teszi azt kedvessé előttünk, hanem főleg azon körülmény, hogy nemzeti jellegünknek a legjobban felel meg, ha arról van szó, hogy mi csak mulatság végett rándulunk be a városba, így okoskodván: mirevaló volna hazánkban a sok zsidó és a sok örmény, ha csak nem a kereskedést felvirágoztassa? hiszen Magyarország, — vagy legalább hajdan volt ez a neve, mert most, mint aféle művelt ember, kettős nevet vett fel, — a neve ezen országnak, illő tehát hogy benne ura magyar legyen, a többi nép pedig csak arra való, hogy a mi méltóságos szenvedélyeinek szolgáljon ? vagy talán őseink azért hódították meg e hont, — sokan már ezt is elfelejtették, — hogy itt zavartalanul kalmárkodhassanak? hiszen akkor legelőbb is a tengerre vetették volna szemeiket! Ámde a tenger mozgó elem, nem lehet rajta biztosan megállani, még ha józan állapotban vagyunk sem, hát még ha mulatság után, mámoros fővel és Galileivel így vagyunk kénytelenek felkiáltani: „Eppour si muove!“ Nem kedves magyarom, nem a te számodra alkotta a Teremtő a tengert, s nem is a te hivatásod az, hogy véres verejtékeddel szerezd meg a te kenyeredet, hiszen urnák születtél te! Noé azon te ősöd, kinek nyomdokain haladnod kell, ki, miután vit borttá a földet és áztató el, annyi bort ivott, hogy maga is elázott. De félre most az ily komoly elmélkedéssel, hiszen a vásárról, az élénk, mulatságos vásárról akarok én most szólani. Ott hagytam el, hogy nemzeti jellegünkhöz nagyon illő a vásár intézménye; ha ezt akarnám bizonyítani, nem tennék egyebet, mint hogy a vasárnap elnevezésére utalnálak, de nem akarlak logikával terhelni. — Egyszerűbb lesz e helyett az eredményt mutatni fel. íme legelőször is itt nálunk így okoskodnak a czivisek (magyarul: polgárok), kedden van a hetivásár, ámde aki messziről jő be, jól lesz annak itt egy kissé ki is pihennie magát előbb; tartsunk tehát hétfőn is hetivásárt, — mulatságra különben nem volna alkalom! — De most már ki kívánhatja meg, hogy a keddi fáradság,lotás-futás, szabad ég alatti álldogálás után be ne tekintsen az ember egy kis gaterkára a napi munka elvégezte után ? Ez kell csak beiszsza a gazda minden készpénzét. Már most hogy a bajon némileg segítsen, vagy még éjjel haza híjtat más szállítmányért, vagy kiáll a piaczra, hogy a megmaradt áruját pénzzé tegye, s igy szerdán is tart a hetivásár. Kedtől a másik keddig várni, pogánynak is sok volna, nem hogy kereszténynek, ki jótékony czélokra fordítja pénzét, s nem akarja, hogy a ládájában heverjen. — Épen Mivel már régen kellett volna ezt elküldenie mit most küldött, s bár ügyetlen hazugsággal palástolni akarja tettét, de nem sikerült, küldj neki egy zöld sinort. Ez rangjához illik. Itt Ólimnak pedig adj három selyem kaftánt és ird meg a formánt, melyben őt Fehérvárunk pasájává nevezem ki. Ólim szinte remegett örömében. — Tehát lesz alkalmam hazámért is tenni valamit, gondolá, de elég óvatos volt, hogy örömét elpalástolja, tudta jól, hogy veszve volna. Egy órával későbben Ólim pasa ujj kaftánban lépte át a kaput. Abdinak a fermant mely béggé nevezte, — de a másvilágra, — külön küldönct vivé el. Ólimnak még a fővárosban kelle pár nap tartózkodnia hogy némi utasításokat vegyen, hogy ha ne talán szüksége leen, tudja magát tájékozni. Fehérvár ez időben még nem volt oly szép város mint ma. Utczáin nem igen lehetett zöld sétányokat látni,bár ma sem sok van, de akkor még annyi sem volt.) — és lakosai a török járom alatt küzdve, még egymástól is féltek, nem mertek egymással közlekedni. A vár, magas felvonó hídja csak néha-néha állott pár perczig nyitva, ha a benn levő katonaság kijött, hogy gyakorlatait végezze, vagy ha azokról visszatért. A polgárok, már a tyúkokkal mentek aludni, mert ha az őrjárat valakit kilencz órakor ébren talált, irgalmatlanul a várba hinczolták. Sanyarú idők! sanyarú emlékek! Most sok adót kell fizetnünk, de akkor egy évben kétszer háromszor is megvették a szegény polgáron és jaj volt annak aki nem tudott fizetni. A vár falaitól nyugotra nagy rétség terült el, e rét közepén az út parton kis korcsma állott a járókelőknek némi enyhületet adandó. A vendéglős magas, szikár férfiú volt, felpödrött bajusszal, neje pedig igen sovány kis teremtés, a jótékony eszmétől megkaparva, úgy gondolkozik, hogy elad egy kis búzát vagy egyebet szombaton s igy vasárnap lesz alkalma az Ur házában a szegények számára is adományoznia. Beállít tehát szekerével Debreczenben, s vele együtt mások is, s igy ismét kész a hetivásár. A szombatot megelőző nappal úgy jár el az okosan számító, mint fennebb láttuk a hétfővel, s így pénteken is van hetivásár. De ime, sok munkás, illetőleg földműves egész héten át tanyáján van, munkálkodik, izzad, fárad, nagyon jó lesz tehát, hogy ha vasárnap berándul a városba, és ott kipiheni magát; ámde, hogy hiába ne jött légyen be, terményt, is hoz magával, hogy azt legalább d. e. 9 óráig (mert akkor minden árusnak távoznia kell a piaczról, s a boltokat be kell zárni) eladja. így tehát még vasárnap is, legalább d. e. 9 óráig tart a hetivásár, úgy hogy ha figyelemmel kisérted kedves olvasóm szavaimat, beláthattad, hogy a hét napjai közül egyedül a csütörtök az, melyen hetivásár nem tartatik. Mindazáltal a kedd (szombat már csak árnyéka keddnek) magaslik ki e tekintetben a többi közül, miután ezen napon tódul be a sok vidéki Debreczenbe. Hogy aztán miért jönnek be nagy számmal a vidékről, most mondanám el, ha már ki nem kotyogtam volna, hogy t. i. a mulatság kedvéért. Hja, mert mi magyarok, — s ez mutatja épen azt, hogy őseink vére tisztán (?) csörgedél még bennünk, — szeretünk mulatni. Ha születik valaki, ez jó alkalom a mulatságra, rögtön paszitát csapunk; ha meghal valaki, szintén kedvező alkalom a mulatságra, halotti tort tartunk. Házasság nem is képzelhető mulatság nélkül. Disznóölés! ? várjon elmaradhat-e tőled a disznótor? Hát szüret alkalmával ki szomorkodnék? Esti bálok mire valók volnának, ha csak nem arra, hogy modern alakban az ősi mulatságok hű képét tükröztessék vissza? De ki tudná a mulatságok minden nemét kitörölni, hisz mulat a magyar ha gyász éri, mulat ha áldás hull reá; mulat éjjel, mulat nappal, hiszen úgyis csak egyszer él e földön! így tehát ki venné rész néven a szánandó falusiaktól, kiknek se színházuk, se mulató helyeik nincsenek, ha egy kis szórakozás végett bejönnek a városba, s pénzüket itt költik el? A hetivásár eszerint csak jó alkalom kedélyes mulatság csapásra, s bizony nem is volnának a vásárok nálunk oly népszerűek, quasi nemzeti ünnepélyek, ha nem a mulatság előmozdítói volnának. Álkor. Különfélék.