Szemészet, 1885 (22. évfolyam, 1-6. szám)
1885-02-08 / 1. szám
téneti adomát igen elmésen megmagyarázni törekedett): az egyidejű színetlen tétnek (Simultan Contrast) egyik tüneménye, amelynél az oldalvást főleg a pislogó hártyán keresztül a szembe hatolt és belsejében a chorioidea bő vértartalma által vörös színben diffundált világosság egy megtekintett fehér lapot egyenesen földes színben tüntet elő, míg ellenben azokon a reczehártya-helyeken, melyek a fekete betűk vagy más árnyékos helyeknek képei által sötétben hagyatnak, ami vörös Selfény megéreztetésre jut. Sőt oldalról történő megvilágításnál, melynek csak az egyik szemét kitesszük, egy fehér lappal szemben az a nevezetes binoculáris egyidejű színellentét lép föl, hogy akkor a megvilágított szem chloropiás (zöldlátó) a másik meg nem világított szem pedig erythropiás* 2). Ha pl. egy oldalvást álló lámpához igen közel egy fehér lapra tekintünk, és felváltva egy szemet befedünk, de anélkül, hogy ezáltal a lámpa felé álló szemünket a világosságtól is elrekesztenők, akkor a fehér lapot a megsugárzott szemmel zöldes fényben, az árnyékban tartott szemmel pedig vöröses fényben látjuk. A következő modifikáczióval még sokkal feltűnőbb eredményt értem el ennél a kísérletnél. Az oldalú megvilágításnak ugyanazon feltétele mellett (melynek hatását valamint előbb úgy most is egy erős gyűjtőlencse által még fokozni lehet) az egyik szememnek tekintetét egy keskeny csövön (pl stereoskopon) keresztül irányítom a fehér lapra, de egyszersmind a másik szememet is nyitva hagyom. Ha olyképen annak a szemnek a látterét korlátozom, amely az oldalti megsugárzásnak ki van téve, akkor a cső nyílásának megfelelőleg egy világos zöldes folt jelen meg halvány vöröses mezőben ; ha pedig a másik szemmel teszem a kísérletet, akkor világospiros folt jelen meg halványzöldes mezőben. Ha végül mindkét szemmel egyszerre egy-egy csövön keresztül tekintek, akkor az oldalvást megvilágított szem egy világoszöld, a másik szem pedig egy világospiros foltot lát a legszebb színellentétben. Összehajlás által a két színes foltot egymásra lehet vetíteni, mely alkalommal egymást neutralizálják, de sokszor a vörös szín túlnyomó marad, valószínűleg mert a zöldes folt a megsugárzott szemnek reczéje által a vakítás miatt gyengébb fényerejűnek éreztetik. Ez az ellentétes színlátás nálam, kivált ha az oldalti megvilágítás soká tartott, ennek kizárása után is még eltart egy ideig. És ime így utasít vissza az élettani kísérlet, ha a szem belsejének túlságos megvilágítását akarjuk felelőssé tenni az erythropsiáért (Hirschler). A vörös belfény által elárasztott reczehártyának chloropsiája ellenben érthetővé teszi azt, hogy sok hályogműtött, kivált ha a másik szem még látóképes, kezdetben panaszolja, hogy az aphakiás szemmel mindent sokkal halványabb színben lát mint amazzal. Mindazonáltal azt hiszem, hogy mégis mindig szükséges lesz éppen ebből a pontból kiindulva a rejtvénynek megoldását megkísérleni , csakhogy az Erythropsiát határozottan mint betegséget kell felfogni. A torpor retinae feltevése (gyengült érzőképességű erősebb törésű fénysugarak iránt — alábbszállított világosságban) nem látszik eléggé igazoltnak, mert nem lehet megérteni, miért van az, hogy ha a világosságot még tovább alászállítják az ilyen egyéneknél, mindent megint rendes színben látnak, amirőlHirschler és Purtscher saját stenopatikus kísérleteiknél meggyőződtek. De a vöröset érző elemeknek előzményes megsértése (Beleidigung) a szem belsejének erősebb vagy legalább relatív erősebb megsugárzása által úgy látszik, minden eddigi esetnél az állapotnak (habár nem mindig közvetlen) előidézésére szükséges volt. Egyszerű aphakiánál szivárványhiány nélkül egyedül a hibás fénytörést kellene felelőssé tenni a fényszóródásért a szem belsejében. Lehetséges volna most, hogy bizonyos rendkívüli általános idegrendszerbeli vagy in specie retinális izgatási állapotban a reczehártya érzőképességében reactió áll be oly értelemben, hogy ama kétségkívül jelen volt túlingerlése a vöröset értő elemeknek, ez utóbbiaknak hyperaesthesiáját hozná létre, mely aztán bizonyos kedvező körülmények közt mint vöröslátás nyilvánul. Nem tudom, hogy Benson, kinek értekezését eredetiben nem bírtam megkeríteni, de aki szintén vörös iránti túlérzékenységet tesz fel( *), ehhez hasonló úton jutott mint én. Az a gondolat, hogy az erythropsiánál a dolgok csakugyan valahogy ilyféle reaktív összefüggésben állanak, bennem a legutolsó időben újra felélesztve lett egy igen sajátságos tünemény által, melyet a kezdetben említett betegem saját szemén tapasztalt, és amelyet egyszerűen feljegyzek. A két e közben lefolyt télen Link sohasem látott vöröset, de tavai nyáron párszor hasonló körülmények közt mint kezdetben és a múlt nyáron kivált júliushó forró napjaiban megint, ezen idő közben legelőször vette észre, hogy este, midőn a vöröslátás épen igen kínzó volt, szűkült szemréssel mindent egyszerre zöld színben (» Grasgrün«) látott. Ez a nyilatkozat egy egyszerű munkástól származik, kit már régóta mint józan és becsületes embert ismerek, kinek fogalma sincsen a vörös és zöld közötti élet-láttani relátióról, és ki sem általam sem más által valami idevonatkozó kérdés által figyelmessé nem téve, ehez az önészleléshez egészen magától jutott. *) Miként történhetett, hogy IV. Henrik és az alençoni herczeg, midőn a vérnász előtt a Louvreban sakkoztak, vörösfoltokat (vérfoltokat) láttak. 2) Smith által bejelentett és Brücke által változtatott és elméletileg megmagyarázott kísérlet. Helmholtz Phys. Optik. 409. 1. 3) Ophthalm. Review. 1883. decz. fűz., Centralbl. f. pr. Augenhlk. Spl. 489. 1. A szürke hályog megérési idejéről. Dr. Creniceanu György szemklinikai gyakornoktól. Nagyon könnyen megeshetik jelen munkálatommal a mi 1881-ben a látaméréstant tárgyaló czikemmel történt. Ugyanis akkor azon tudattal halásztam ki az irodalom tengeréből a látamérés különböző módszereit, hogy azt előttem más szakértő nem tette, s most nem rég alkalmam volt tapasztalni, hogy Landolt ily tárgyú fejezetet (Pupillométrie) már előtte való évben (1880) a Wecker- Landolt-féle szemészi kézikönyvnek első kötetében állított össze). De ha jelenleg is ugyanazon eset állana be, a kitűzött tárgyra nézve a fáradság nem volna hiába való, sőt épen kívánatos, hogy többen járuljanak hozzá adatokkal, mert habár ezek csak hozzávető természetűek, mégis minél számosabbak, annál szőkébb határok közé szorítják a kérdés közelebbi meghatározására szolgáló átlagos számokat. Mint az aetiológiai adatoknak nagy része, úgy az idevonatkozók is csak bizonyos határig bírnak érvénynyel. Hányszor történik — főkép hályogosoknál, — hogy az illető egyik szemén vak anélkül, hogy ő azt még csak sejtené, míg egyszer — rendesen véletlenül — rájön hibájára; vagy pedig mások, kivált ha írás-olvasással keveset foglalkoznak, nem tartják érdemesnek egyik szemüknek látására figyelni míg a másik elég jó s innen származik azután a hályog keletkezésére nézve oly ingadozó nyilatkozat, mely hónapokat sőt éveket is tehet ki. De nemcsak a hályogosok nem pontos nyilatkozatai jönnek tekintetbe a hályog megérési idejének taxálásában, hanem főképen azon visszonyok (kor, testalkat s az ebből származó alkati bajok, életmód, égalj, stb.) melyek folytán az egyiknél ugyanazon alakú hályog hamarább érik meg mint a másiknál, s ennélfogva ezeknek volna tulajdonítandó, ha netalán más földrészben más átlagos számok találtatnának. Ami a kort illeti, erre nézve már régente és újabban is történtek tömeges számlálások, így Fabini2) a pesti egyetem tanára és Erdélynek országos szemorvosa, a szürke hályogra vonatkozó észleléseiben, újabban pedig Galezowsky3) fürkésztek az iránt, hogy melyik életévben fordul elő legtöbb hályogos. Ugyanezt találjuk Hasner, Stellwag, Jaeger és Altinál is. Adataik a következők : *) Ezen kézikönyv, mint czímlapján jelölve van, Wecker, akadémiai díjjal (prix Chateau villard) jutalmazott két kötetes könyvének (Paris, 2-ik kiadás 1866—7) harmadik kiadását képviseli, melyet azonban a németek úgy tekintenek mint a Graefe-Saemisch-féle kézikönyvnek átdolgozását francziára (1. Centralblatt f. prakt. Augenheilkunde 1879. 1IIh és 1883. 504. 1.) E munkára vissza szándékozunk térni ha egészen megjelent. A megjelent részek tartalma: I. kötetben (1880) a szemhéjak és a kötőhártya bajai Weckertől (a boncztani rész úgy mint a cornea és scleránál Waldeyertől), továbbá a szemméréstan Snellen és Landolttól, a II. kötet első füzetében (1883) a cornea bajai, második füzetében (1884) az iris, chorioidea és sclera bajai, nemkülönben a glaucoma is Weckertől, a III. kötet első füzetében (1883) A fénytörés és alkalmazkodás, második füzetében (1885) ugyanaz, de klinikai szempontból, Landolttól. Szerző. 2) Beobachtungen über den grauen Staar. Graefe-Walther, Journal d. Chir. u. Augenhlk. XIV. 1830. 546.1. 3) De l’étiologie de la cataracta. Recueil d’ophthalmologie, 1882 719. lap.