Szép Szó 2. kötet (Budapest, 1936)
4-5. szám - Kassák Lajos: Petőfi Sándor
Petőfi ,,Kis mécsfény neked is, korod büszkesége, Lángszellem! ki jövél s eltünél... de hova? — Mini üstökös, melyet az élők nemzedéke Egyszer lát s azontúl nem lát többé soha!" ARANY: Névnapi gondolatok Másutt és más alkalomból már írtam Petőfiről, de csak annyit, hogy milyen körülmények között jutottam hozzá verseihez és hogyan hatottak rám az ismerkedés első pillanataiban. Nem csak azok előtt, akiknek elmondtam, hanem a magam számára is furcsának tűntek „kritikai" megjegyzéseim. Fiatal vasmunkás voltam, akit a szocialista egyesületek neveltek valamennyire emberré, a fanatizmusig hevítve élt bennem az osztályom iránti szolidaritás és az uralkodó osztály elleni gyűlölet , s csodálatosképpen Petőfi versei közül nem az Apostol politikai lázongása, keserű mártírumsága ragadta meg nyiladozó érzéseimet és felszabaduló fantáziámat, hanem a János Vitéz történetének különös mesevilága, optimista életderűje, hangjának népdalszerű naivsága, színeinek vadvirág-tarkasága. Majdnem szégyellettem magam önmagam előtt, majdnem hazudnom kellett azok előtt, akiknek első észrevételeimet elmondtam, így magyarázkodtam: az Apostolban lefestett szomorúságot és nyomorúságot túlságosan ismerem ahhoz, hogy érzelmileg meghatódjak és érzelmileg felvilágosultabbá váljak tőle. Az Apostol története nem mond nekem újat, nem csigázza föl bennem a kíváncsiságokat és nem indít el semerre. János Vitéz azonban felrázott fizikai fáradtságomból, szárnyra segítette gondolataimat és a fantáziák világából úgy tekintettem vissza mindennapi életemre, mint valami elátkozott pokolra, ahol több, mint húsz esztendeig sínylődtem, ahonnan mindig kiszabadulni akartam, de semmi pozitív célt, megvalósításra érdemes ideált nem láttam magam előtt. S most egyszerre terveim lettek s ezeket a terveimet nem csak megvalósíthatóknak, hanem a megvalósításra érdemesnek is éreztem. Miért éreztem én