Színház, 1988 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1988-02-01 / 2. szám
kompromisszumokat termő helyzet, úgy látszik, nem érvényes. Itt most is minden egyes szereplő hozzátett valamit a műről és az ábrázolt világról kialakított sokrétű összképhez. Egy estém Weimarban Goethe és Schiller páros szobra 1857 óta áll őrt a Weimari Nemzeti Színház épülete előtt. 1779 óta immár a harmadik palota szolgálja - ugyenezen a helyen - Tháliát. Ezen a téren tartották Schiller drámáinak ősbemutatóját, itt vezényelte Liszt Ferenc a Lohengrint. A második világháború után az újjáépített nemzeti, színházban Goethe Faustja volt a programadó, ünnepi nyitány. Az irodalomtörténet levegőjét árasztó városban, az ihletők szellemében most is szinte magától értetődik, hogy a Weimari Nemzeti Színház repertoárjának gerincét továbbra is a klasszikusok alkotják, és a nagyteremben csak elvétve kerül sor kortárs művek előadására. Ezzel látszólag ellentétben áll az a tény, hogy a színház profilját mégiscsak a lehetőségek és a helybeli igények alakítják, Weimar egyetlen színháza tehát párhuzamosan játszik drámát, balettet és operát. Az idei évadban is mintegy negyven darab szerepel a műsortervben. A nagyszínpadon évente nyolc-tíz, a kamaraszínpadon négy-öt bemutatót tartanak. Az ötszáz alkalmazottat foglalkoztató színházi nagyüzem a Schwerinből nemrég érkezett új igazgató szerint valóságos kombinát. De ezt mintha nem éppen büszkén, dicsekvésként mondaná... Az igazgató vállalkozókedve és reményei ez idő szerint két forrásból táplálkoznak. Az egyik éppen a schwerini tapasztalat. Hiszen a nem túlságosan nagy múltú kisvárosi színház a maga szűkebb körű, egy akaratú társulatával egy esztendőn át az NDK színházművészetének egyik kedvence, éllovasa volt. A Nancyi Nemzetek Színházában látott Antik trilógia szerint nem is alaptalanul. A másik biztató jel a néhány éve már új utakat kereső weimari társulat igényessége. Az igazgató szerint hat-hét évnél tovább művészember nem képes egy helyen, azonos kollektívában újat nyújtani. Amikor a színész már az első próbán tudja, hogy mit vár tőle a rendező, a rendező pedig, hogy mit és hogyan teljesít majd a színész, amikor a próbán a partnerek már soha semmivel nem lepik meg egymást, akkor a megszokás, a rutin és az elszürkülés veszélyét csak egyetlen módon lehet leküzdeni: a változtatással. Az új weimari direktor és a régi színház most kölcsönösen új inspirációkat várnak egymástól. Az az előadás, amelyen a színházi kritikusok kongresszusát vendégül látták Weimarban, még az új időszámítást megelőzően, 1986 decemberében született. De vállalkozásnak is, előadásnak is elég izgalmas ahhoz, hogy programnak, az új korszak nyitányának tekintsük. Az 1939-es születésű, 1962 óta drámaíróként is jegyzett, ma már európai hírű Vol- tcer Braunról sajnos, nálunk még mindig nem nagyon írható le, hogy „nem kell bemutatni”. Megjelent ugyan verse is, prózai műve is magyarul, de darabjainak színpadi előadásairól jobbára csak az NDK-ban járt kritikusok számoltak be. Emlékszem, a Berliner Ensemble-ban látott Tinka annak idején milyen dilemma elé állított: felfedező örömöm mögött végig ott lappangott az aggodalom, vajon hogyan fogadná ezt a Berlinben újnak és merésznek ható, de világában, problematikájában mégiscsak a szocialista realizmussal, sőt a sematizmussal is rokonságot sejtető, mai tárgyú munkásdrámát a magyar színházi közönség? De persze színházaink nemcsak a Unkától, de a Schmittentől, a Nagy Békétől, a Dimitritől, Volker Braun valamennyi történelmi és kortársi modelldrámájától húzódoztak és húzódoznak ma is. Túlságosan epikus, brechti, túlságosan politikus - vagy egyszerűen, a shakespeare-i ihletés ellenére, elfogadhatatlanul német? Erre, gondolom, csak a színházvezetők, rendezők tudnának mindenkor konkréten válaszolni. Való igaz, hogy Volker Braun saját hazájában sem mindig próféta. Vagy néha túlságosan is az. Társadalombírálata és társadalomfilozófiája a mindenkori falakat feszegeti, színházeszménye a lét és a történelem szélsőségeit ütközteti. Legújabb drámáját - Siegfried, Frauenprotokolle, Deutscher Furor - 1984-ben írta, és először a Berliner Ensemble-nak szánta. (A cím fordítását nem hanyagságból mellőzöm. Attól tartok, hogy a szótárral végzett szolgai magyarítás - Siegfried, Asszonyi jegyzőkönyv, Német düh - semmiképpen nem alkalmas drámacímnek. Legfeljebb munkacímnek elfogadható a „Siegfried, a hős, Asszonyhistóriák, Német vihar” - változat. A végleges címhez az enyémnél nagyobb írói lelemény kívántatik. Megfontolandó változatnak érzem viszont a Theater der Zeit a darabról írott kritikájának a címét is: Nibelungi nyomorúság.) A Brecht Színház - amelynek Volker Braun hajdan maga is munkatársa, dramaturgja volt - elfogadta a darabot, de a próbák - mint hallottuk - félbemaradtak, így került a dráma, némi késéssel, a Weimari Nemzeti Színházhoz. Amelynek mellesleg még irodalom- és színháztörténeti előjoga is lehetett volna a darabra. Már csak azért is, mert 1861-ben a weimari udvari színházban mutatták be először Hebbel Nibelung-tragédiáját, mely a mű drámatörténeti előzményének is tekinthető. 1968-ban pedig a fiatal Volker Braun első színpadi művét, a Heinze és Kunzét. A németség történelmi útját példázó, a mitológia és a jelenkori történelem különös, epikus szintézisét megteremtő darab - természetesen - minden különösebb filológiai indok nélkül is a helyén van a nagy hagyományú város nemzeti színházában. S hogy a közönség is könynyebben utat találjon a nehezen befogadható, komplikált darab komplex megjelenítéséhez, a színház dramaturgja egy órával a függöny felgördülte előtt külön tájékoztató, bevezető előadást tart az érdeklődőknek a próbateremben. Ha nem is naponta, de rendszeresen... Méghozzá meglehetősen nagy visszhanggal: a nyolcszáz jegytulajdonos közül százszázötven minden alkalommal kíváncsi a tájékoztatásra! (Biztos vagyok benne, hogy ez a tény sok hazai színházi emberben visszás érzéseket kelt: milyen színház az, amely külön magyarázatra szorul? De az igazság az, hogy a ma művészete, ha valóban feleletet keres a kor kérdéseire, ha valóban a kifejezési formák megújítására törekszik - egyre bonyolultabb. És ha nem akarjuk, hogy tovább növekedjék a szakadék az alkotó és a befogadó, a mű és a közönség között, akkor elkerülhetetlenül megnő a közvetítők szerepe. Talán nem is a kommentár szükségességét, inkább formáját, módszerét, színvonalát és főként hatékonyságát érdemes vitatni. Az alapvető módszertani alapelv, hogy tudniillik a kommentár meghallgatása a legszigorúbban önkéntes, és csak egyéni iniciatívából történhet - természetesen vitathatatlan.) Az NDK színházi életének elevenségére, frissességére és a felelős résztvevők minőségérzékére vall az is, hogy mindössze öt nappal az ősbemutató után a Színházművészeti Szövetség már érdemi vitát rendezett Weimarban a szerző és a közreműködők részvételével vagy 38