Színház, 1993 (26. évfolyam, 1-12. szám)
1993-01-01 / 1. szám
Megyi Árpád Jutocsa, az újonnan kinevezett igazgató-főrendező bámulatos lendülettel, energiával és képzelőerővel látott munkához. Egészséges, a helyhez, az időhöz és a helyzethez adaptált műsortervet állított össze, társulatot fejlesztett, invenciózus alkalmi meghívásokkal él, menedzsereket épített a társulatba, kellemesen, bár kissé ezoterikusan (Magyar) narancsszagú havilapot ad ki, szponzorokat verbuvál, közben rekonstrukciót bonyolít, nyári színházat építtet, színházi múzeumot tervez , és nem utolsósorban fehér Mercedes kisbuszt küldött a vidéki színjátszásból kényszerűen egyre inkább kihulló színikritikusokért, akik számára egyetlen napra három előadást szervezett. A sok kávéról, üdítőről, a kiadós ebédről s a kiadós és színvonalas propagandaanyagról már ne is essék szó; a lényeg az, hogy betekinthettünk egy jó előjelekkel induló műhely életébe és első eredményeibe. Délelőtt — Brávó, gyerekek! A nap szerényen indult. A művelődési házban bemutatott mesejáték, Saint-Exupéry A kis hercegének színpadi változata nem igazán szerencsés vállalkozás. Az alapműről közhely leírni, hogy humora, lírája és filozófiája — akárcsak a Karinthy átköltötte Micimackóé — érett és vájtfülű felserdülteknek és felnőtteknek való, gyerekekhez csak az jut el belőle, amit — hogy stílszerűek legyünk — csak a szem lát meg belőle, de nem a szív; ráadásul epikus jelenetfüzér, sztori nélkül. Egyik kollégám hallotta, amint valamelyik, a könyvet ismerő gyerek fásultan számlálta, hogy hány bolygó van még hátra (így szoktam magam is hóttunalom Ember tragédiája-előadásokon a még hátralévő világtörténelmi fordulópontokat számlálgatni, többnyire már a piramisoktól kezdve). Az adaptáció ráadásul nem tud mit kezdeni az író-narrátor alakjával, nem képes relációba hozni a kis herceggel, így aztán szegény pilóta csak ténfereg a képek között, s marad a kis herceg álnaivnak ható bolyongása a szimbóleumok között. A szöveg visszhangtalan ürességét jelen esetben csak fokozzák az ellensúlyul bőségesen adagolt látványelemek (vetítés, színpompás kosztümök stb.). Ezt a víziót semmiféle mesterségesen előállított látványvilág vissza nem adhatja, mert jellegénél fogva belső természetű, reprodukciója csak a magányos olvasó azonosulása és átélése révén mehet végbe. A színészek ilyen körülmények között sokkal jobbak nem lehettek volna, de azért Orosz Anna (a kis herceg) és Quintus Konrád (a pilóta) ehhez képest is jellegtelenek, a bolygók öt-öt lakóját alakító Varjú Olga és Maros Gábor pedig nem sok kedvvel illusztrál, előbbi tartózkodón, utóbbi a gyerekszínházi konvenció előírta harsánysággal. Mintaszerűen viselkedtek viszont a házat zsúfolásig megtöltő általános iskolások, köztük feltűnően sok cigánygyerek, a két rész előtti rituális balhét mintha elvágták volna, mihelyt a nézőtér elsötétült, s ha nevetésnek vagy más nézői aktivitásnak nem is volt nyoma, pisszenéstelen civilizáltsággal viselték sorsukat. Úgy látszik, vidéken még gyenge gyerekelőadást is hálásabb játszani, mint Pesten jót. Délután — Balmazújváros, 2060 A Beszélőben idézett amerikai szociológus szerint az amerikaiak társadalmi elkötelezettségének periodikus vissza-visszatérése társadalomlélektani okokban gyökerezik: „...a magánboldogságra való törekvés egy idő után unalmassá válik, és ezért az unatkozó polgár a köz szolgálata felé fordul.” Az elmélet természetesen adott esetben Bill Clinton győzelmének egyik magyarázatául szolgál. Lehet, hogy a Clinton-korszakban kevesebb acélmagnólia terem majd az amerikai színpadokon? (Robert Harling itt Daliastól nyugatra címen játszott művének Acélmagnóliák az eredeti címe.) Hogy ezek a magánéletbe belesüppedő amerikai tíz- és tízmilliók mennyire boldogok, azt a legjobban a színpadi reprezentánsaikon előforduló halálos vagy gyógyíthatatlan betegségek Orosz Anna és Maros Gábor A kis hercegben (Ilovszky Béla felvétele) magas statisztikai aránya bizonyítja. Számlálhatatlan vakkal, süketnémával, gyengeelméjűvel, Down-kórossal, Heine-Medinessel, multiplex sclerosisossal, AIDS-essel találkozhatni szomorú és felemelő színpadi zsámnerképek kifogyhatatlan sorában. Mivel azonban a drámának, mint köztudott, nem az ilyen ellenfelekkel vívott küzdelemre szól a jogosítványa, ebből csak arra következtethetünk, hogy másfajta ellenfelek nincsenek — az átkos jólét elfogyasztotta a partiképes konfliktushordozókat. Ó, boldog Amerika, amely ennyi silány giccset termel ki dráma címén! Mi ettől még messze vagyunk. S ha, mondjuk, Balmazújváros 2050-ben ér el a jólét olyan fokára, hogy csak a helyicukorbetegek okoznak problémát, s még ráhagyunk tíz évet, amíg a megrögzötten küldetéses magyar drámaírók ebbe a sanyarú helyzetbe belenyugszanak, akkor 2060 körül várható, hogy a balmazújvárosi acélmagnóliákról is színi rajzolat készül, s nem kell értük a szomszédba, azaz Daliástól nyugatra menni. Van itt persze még valami, ami addig vagy kifejlődik nálunk is, vagy sem: a hosszú-hosszú anyagi gondtalanságból, nemzeti és személyes szuverenitásból meg a sok szabadidőből táplálkozó jóindulat és segítőkészség, amely megteremti a maga szervezett megnyilvánulási formáit, a kisközösségeket vagy, előkelőbben szólva, a civil szféra önszerveződési formáit. Mert ez kétségkívül hiteles: a helyi fodrászüzlet is ilyen kis civil sejt, ahol jómódú, gondtalan középosztálybeli lányok-asszonyok lesik mohón, mikor csöppen közéjük az első komoly testi vagy lelki SZÁNTÓ JUDIT MISKOLCI MARATONI