Színház, 2006 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2006-01-01 / 1. szám
NOBEL - DÍJ Színház Ha úgy vesszük, Harold Pinter nincs. Darabjainak megfoghatatlansága, titokzatos légköre egyesek szerint szinte a szerző személyét is megkérdőjelezi. Ha úgy vesszük, Harold Pinter mesehős. A harmincas évek nyomorúságos londoni East Endjén szegény zsidó szabólegény fiaként született szerző vándorútra indul, majd tanyát ver a dúsgazdag West Enden, és ott visszhangos sikert arat. (Noha nem rögtön, mert első darabja, a manapság oly nagyra tartott Születésnap akkorát bukott, hogy egy hét múltán levették a műsorról.) Ha úgy vesszük, Harold Pinter harcos békeaktivista, aki nemrégiben bejelentette, hogy felhagy a színműírással, és minden idejét a politikai költészetnek és magának a politikának szenteli. Ennek az elhatározásnak előjele volt 2003. február 15-i beszéde, melyet jómagam is végighallgathattam a londoni Hyde Parkban, a készülő iraki háború ellen tüntető milliós tömegben, mely ujjongva fogadta a pacifista szónokok Bush- és Blair-ellenes kirohanásait, köztük a drámaíró korbácsütés-mondatait: „Az Egyesült Államok elszabadult szörnyeteg. Ha nem széltünk szembe vele minden erőnkkel, az amerikai barbarizmus elpusztítja a világot. Az ország élén elmebeteg bűnözők bandája áll, oldalán felbérelt orgyilkosként Blair. Az Irak ellen készülő háború előre megfontolt szándékkal elkövetendő tömeggyilkosság.” És ha úgy vesszük, Harold Pinter világsztár. Jelenleg talán ez a leghihetőbb változat. Amióta a Nobel-díj hírének hallatán a mester hívei és barátai díszvacsorára sereglettek a dublini Unicom étterembe k Békés Pál Világérzület ■ HAROLD PINTÉRRŐL ■ (nem azért, mert ott a legjobb a konyha — a dublini étterem legfőbb vonzereje ez esetben az, hogy nem a drámaíró által mostanában megvetett, Blair uralta Londonban van), így tudja az egész világ. A díj visszhangját szokás szerint megsokszorozzák a kritikus megnyilvánulások, melyek kétségbe vonják Pinter műveinek értékét, vagy vitatható politikai gesztusait emlegetik. A díjazott körüli mozgolódásban nincsen semmi különös, a purparlé folyamatos, lényegében azóta tart, hogy életbe lépett a jeles fegyvergyáros végrendelete. A világjobbító szándékok és a módfelett hatékony Nobel-találmányok éstermékek baljós világsikere fölött érzett lelkifurdalás együtthatásából létrejött kitüntetés a végakarat szerint azé, aki „az irodalomban eszmei irányzatossággal a legkiválóbbat alkotta”. Más fordításban: „aki az irodalom területéhez a legkiválóbb idealisztikus beállítottságú alkotással járult hozzá.” A svéd akadémiai bizottságnak nyilvánvalóan nem szükséges fordítás a végrendelethez, ám éppen elég fejtörésre adhat okot, hogy pontosan miként is értelmezzék az örökhagyó kívánságát. Az mindenesetre nyilvánvaló, hogy az utóbbi évtized irodalmi kitüntetettjei között szép számmal voltak olyanok, akik — műveiken túl — személyükkel, viselkedésükkel, erkölcsi alapállásukkal is olyasmit jelképeztek, amit a díjosztók a világ figyelmébe ajánlottak, ez pedig az öröm mellett mindig vitát, alkalmanként acsargást váltott ki az ellendrukkerek körében — lásd Kertész Imre Nobel-díjának itthoni fogadtatását. Nem meglepő, ha az idei, meglepőnek mondott kitüntetést sokan nem Pintér irodalmi érdemeivel magyarázzák, hanem azzal, hogy a stockholmi Akadémia meg akarta alázni az Egyesült Államokat. Az viszont meglepő volna, ha hitelt adnánk az ilyenkor törvényszerűen lábra kapó rosszindulatnak. A föntebb idézett rövid, kíméletlen Hyde Park-i beszéd olyan író szájából hangzott el, akinek műveitől távol áll a közvetlenül azonosítható célra irányuló nyerseség. A folytonosan táguló Pinteruniverzum — többnyire egy titkokkal és fenyegetésekkel teli, megfoghatatlan retteneteket rejtő szoba — a hatvanas—hetvenes években érte el legnagyobb kiterjedését, ez volt a Pinteruniverzum Big Bangje. Az avatottak által némi vita után mégiscsak „abszurdnak" minősített világ, melyre maga a szerző — aki fölösleges és ártalmas fajtának tekinti a kritikusokat, kreatív indulatában elfeledkezvén a kézenfekvő tényől, hogy nem kis részben ők tették naggyá — más terminológiát használ: „comedy of menace", vagyis a fenyegetés komédiája. A terminológiai viták azonban másodlagosak, és bármint vélekedik vagy vagdalkozik is az író, bármint küzd is azért, hogy övé legyen az utolsó szó, téved. Az ilyesmi persze fáj — de attól még így van. Az utókor ítéletét — melyet a hetvenöt éves, rákkal küzdő szerző tőle telhetően igyekszik befolyásolni — nem az ő hozzászólásai, hanem az életművéből készült doktori disszertációk fogalmazzák meg, a végső döntés pedig a színidirektorok kezében van; ők döntik el, hogy a Pinter-univerzum a XX. század izgalmasan sötét színfoltja volt-e csupán vagy sem, elfeledik-e, mint megannyi Nobel-díjast, vagy tovább él ott, ahol a drámaíró igazi élete zajlik: a színpadon. Pinter politikai világnézete talán vitatható, ám írói világérzete dermesztően pontos. Mi pedig az írót ünnepeljük. Az elmúlt század léleksorvasztó fenyegetései, horrorba hajló szorongásai kelnek életre színpadán. Legemlékezetesebb művei, A gondnok, a Hazatérés, Az étellift, a Holdfény hű tükrei annak a világállapotnak, melyben Pintér életének java eltelt, és ugyan mondhatunk-e kíméletlenebb ítéletet egy korszakról, ha nem objektívnek vélt (noha persze igen bizonytalan) történelmi, társadalmi, politikai terminusokkal jellemezzük, hanem így: a XX. század Kafkával kezdődött, és Pintérrel végződött. 2 2006. JANUÁR XXXIX. évfolyam 1. szám